Chris Pratt, Chris Evans és Chris Hemsworth előtt létezett egy ügyeletes Chris, aki félszeg tekintetével, lehengerlő mosolyával szerepeiben olyan Oscar- díjas színésznőket bolondított magában, mint Sandra Bullock vagy Renée Zellweger, de képességét és tehetségét bizonyította a szintén Arany Szoborral jutalmazott Brendan Fraser – aww – , Ben Affleck, Al Pacino és George Clooney mellett a legnagyobb filmekben. Azonban az ezredfordulóra szépen csendben eltűnt az "A-listáról", és szinte a karrierjével fizetett egy nagyon (nagyon) rossz filmben való szereplés miatt. No, de mi történt a színésszel, akinek valaha a filmjei összesítve több, mint 1 milliárd dollárt hoztak az amerikai konyhára?

A néhai Joel Schumacher így nyilatkozott a színészről:

“Chris O'Donnell szörnyű, sötét botránya az, hogy nincs szörnyű sötét botránya, egy sem”.

A végtelenül szimpatikus, még mindig csupán 52 éves Golden Globe-jelölt színész immáron több, mint 35 éve van pályán, ám messziről sem mondható olyan kiegyensúlyozottnak a karrierje, mint az elsőre látszik. Szerepelt a legnagyobb nevek mellett, jókor volt jó helyen, és személyiségéből szinte árad a bizalom és a jófiúság.  
A nagycsaládból származó színész - hét testvér közül a legfiatalabbik  - már fiatal korában megismerkedett a szakmával, hiszen 13 éves kora óta modellkedett, különböző reklámszerepeket vállalt és ennek köszönhetően találta magát tinédzserként egy McDonalds promo video kellős közepén, az NBA legenda Michael Jordan oldalán.  
 
“A szerepem igazából annyi volt, hogy ételt szolgáltam fel Michael Jordan-nek, sokat mosolyogtam, és egy rakást pénzt kerestem ezzel”  
 
Habár a színész a rövid jelenetben nem teljesedhetett ki művészi valójában, ezt pár évvel később kamatostul pótoltha, hiszen egyik első mozifilmes szerepében Jessica Lange, Joan Cusack és Kathy Bates mellett játszhatta a főszerepet a Men Don’t Leave című játékfilmben, ami a kritikusok elismerését is, ezzel pedig O’Donnell és alakítása végérvényesen felkerült a “térképre”. A 90-es évek egyik meghatározó húzónevévé nőtte ki magát, így 1992-ben Al Pacino oldalán alakíthatott a kasszasiker The Scent of a Woman című filmben, ahol Ben Affleck-et, Matt Damon-t, Brendan Fraser-t és Chris Rock-ot ütötte ki Charlie szerepéből. A filmet négy Oscar-ra jelölték, köztük a legfontosabb kategóriákban, mint a legjobb film és a legjobb férfi főszereplő, amelyet Al Pacino be is zsebelt a díjkiosztón. Az év egyik legígéretesebb színészének nyilvánították O’Donnell-t, így a színész szekere megállíthatatlanul zakatolt előre, így találhatta magát Tommy Lee Jones oldalán a Blue Sky című drámában, valamint a Walt Disney-féle, garantált kasszasiker filmben, a The Three Musketeers-ben olyan 90-es évekbeli nagyágyúkkal, mint Charlie Sheen, Kiefer Sutherland, Oliver Platt és Tim Curry. Érdekesség, hogy erre a szerepre is Brendan Fraser volt az egyik esélyes, de végül O’Donnell-hez került, amint a színész visszalépett Aramis karakterétől, hogy leforgathassa a Younger and Younger című filmet, a másik főszereplő apjával, Donald Sutherland-del. A Mad Love-ban az őrült Drew Barrymore-ba habarodik bele O’Donnell, az In Love and War-ban pedig Ernest Hemingway szerepében bolondítja magába Sandra Bullock-ot. A színész karrierjének fellendülése azonban egyáltalán nem szállt a színész fejébe, a korai bulvártól személyiségéhez hűen távol maradt, pedig az akkor még új arcnak számító Reese Witherspoon-nal is összeboronálták.  

Forrás: Photographed by Rodolfo Martinez

O’Donnell karrierjére egyetlen egy ember képes volt olyan hatással lenni, hogy az végérvényesen megpecsételte azt. 1995-ben került mozikba a Batman Forever című film, amely a néhai, hírhedten excentrikus rendező, Joel Schumacher keze munkáját dicséri. Michael Keaton-t váltva immáron Val Kilmer bújt a denevérember bőrébe, O’Donnell mellett pedig a legnagyobb neveket sorakoztatták fel, mint például Nicole Kidman vagy Jim Carrey. Az 1992-es Batman Returns kritikai és anyagai elismerése magasra tette a lécet a folytatás számára, a Batman Forever pedig méltó és tisztességes 350 millió dollárt lapátolt össze ismét a Warner Brothers-nek. Habár anyagi sikerként vonult a köztudatba, valahogy a kritikai siker messze elmaradt a várttól. Érdekesség, hogy Tim Burton, aki a Batman Returns-ért felelt, sarkalatosan nyilatkozott a sequel-ről.  

“Mindig is utáltam a címet: Batman Forever. Mint egy rosszul sikerült tetoválás, amit azért csináltattál mert be voltál lőve, és akkor még jó ötletnek tűnt.”  

A színész egyebek mellett Jude Law-t és Ewan McGregor-t is lekörözte a casting során O’Donnell-t, ezzel megkaparintva Robin szerepét Schumacher filmjében, ami igen meghatározó volt későbbi karrierje során. Robin szerepét és jelmezét 1997-ben a Batman and Robin című folytatásban is magára öltötte. A film óriási bukás volt, mind anyagi mind kritikai értelembe, mi több minden idők egyik legrosszabb darabjaként vonult be a mozi történelembe, olyannyira, hogy a Batman-t alakító George Clooney rendszeresen elnézést kér a filmért, akárhányszor is kerüljék szóba az. Chris O’Donnell nem csupán egy óriási bukást könyvelhetett el, de olyannyira megpecsételte a - talán indokolatlan - közutálat magát a színészt is, hogy közel két évig nem kapott egyetlen egy szerepet sem Hollywood-ban annak ellenére sem, hogy akkor még húzónévnek számított. Mindazonáltal Conan O’Brien műsorában szinte mosolyogva beszélt a filmről és a szerepről is: 

“Nem zavar, amúgy is még megvan a Robin jelmezem a Batman and Robin-ból.” 

Habár a filmről, amely karrierje Twilight-jaként is aposztrofállható, O’Donnell soha egyetlen egy rossz szót sem ejtett a Batman and Robin-ról későbbi pályafutása során sem.  
Schumacher és maga Robin szerepe után viszont közel két évtizedre volt szüksége arra, hogy újra önmagára találjon a karrierje. Habár a színész jókora kihasználatlan szélesvásznú poteciállal rendelkezett, a 2000-es évekre a televíziózásban talált új erőre pályafutása. Több kisebb nekifutással is próbálkozott, így láthattuk egy epizód erejéig sorstársa, Charlie Sheen mellett a Two and a Half Men-ben, valamint a Grey’s Anatomy-ban Patrick Demsey-vel versengett egy rövid ideig Ellen Pompeo figyelméért, de az igazi löketet a veterán Donal P. Bellisario alkotta tévés univerzum, az NCIS hozta el neki 2009-ben. A jól ismert franchise, ami több testvérsorozatot is kinevelt, ebben az évben indította útjára az NCIS: Los Angeles című felvonását, ahol O’Donnell mellett a színész/rapper LL. Cool J is főszerepet kapott. Ez mondhatni úgy kellett a színésznek, mint egy darab kenyér, nem mellesleg megemlítve a tényt, hogy bizony ekkortájt még mindig nívón alulinak, egyfajta downgrade-nek számított tévében dolgozni. Mindezek ellenére azóta sok más nagy mozisztár is követte O’Donnell példáját és a tévé/streaming irányába ment tovább, mint például Kate Winslet, Reese Witherspoon, Nicole Kidman vagy Matthew McConaughey. A sorozat idén májusban fejeződik be 14 évad után 2023 május végén, ám a színész nem unatkozik, hiszen mindezek mellett a CBS égisze alatt társalkotóként vett részt a Come Dance With Me című műsor készítésében színésztársa LL Cool J oldalán.  
A színészre nagyon igaz az, hogy valahogy sosem vette kézenfekvőnek a hollywood-i sikert, és a karrieríve is azt mutatja, hogy mindaz, amit elért a kemény munkának köszönheti, így nemes egyszerűséggel kijelenthető, hogy sosem fenyegette az a veszély, hogy a fejébe száll a hírnév:  

“A sikert soha nem a hírnévben mértem. Mégha be is férkőzött a fejembe, sosem éreztem, hogy én lennék. Ahogy a los angeles-i klubbok sem vonzottak soha.”   

Látogassatok el a Kulturpunktúra Instagram és Facebook oldalára is korábbi érdekességekért!

Habár a világ egyik legismertebb emberéről van szó, mégis meglehetősen keveset tudunk a valódi életéről, személyéről és leginkább a haláláról, így jobb híján feltételezések, mások elmondása, fennmaradt interjúk és beszélgetések alapján tudunk következtetni, mi is az igazság. Norma Jeane Mortenson vagyis Marilyn Monroe neve nem csak fogalom, de szinte nem él olyan ember ezen a bolygón, aki ne hallott volna róla és ne ugrana be legalább egy kép róla a gondolataiban. Neve és személye inspirált metálénekeseket, művészeket és még hétköznapi embereket is, többek között például engem, olyannyira, hogy az első lakásom falára szabad kézzel festettem fel arcának árnyékrajzát. Monroe élete köztudottan nagyobb zajt csapott, mint filmbéli szereplései rá is igaz az az átok, miszerint halála után vált csupán igazán elismertté és megbecsülté. Idén talán az egyik leginkább várt film címével talán a nemrégiben bemutatott Blonde büszkélkedhetett, amelyet nemrégiben mutattak be a Netflix égisze alatt a csodás Ana De Armas főszereplésével. A film nem adott se többet, se kevesebbet annál, amit már eddig is tudunk (vagy ha nem is tudtuk, legalább is sejtettük.) 

Forrás: A telefonom képgalériája (vintage kép 2016 környékén)

A többszörösen Pulitzer-díjra is jelölt Joyce Carol Oates könyve alapján készült darab érthetően a kezdeteknél indítja a történetet, amelyben a kis Norma Jeane-t láthatjuk, ahogy egyedülálló, de tébolyult anyjával utazik egyik helyről a másikra, és ahogy végül az ártatlan gyerek az árvaházban köt ki. A sok megpróbáltatás és hosszú balsors ellenére is képes Hollywood és egyben az egész filmipar egyik húzónevévé válni, ámbár rossz emberekkel hozta össze a sors, akik nem a javát akarták, hanem a végletekig kihasználták, mind testileg, mind lelkileg. Monroe élete, habár kétségtelenül sok megpróbáltatásokkal volt tele, kezdve a tragikus gyerekkorától a viharos és boldogtalan párkapcsolatokig, mégis a legtöbben - ahogy a filmben is elhangzik - fél karjukat is odaadták volna, hogy akárcsak egy napra is helyet cseréljenek vele, de vajon megérte volna?  
A Blonde tulajdonképpen egy szerelmeslevél Monroe halálának 60-dik évfordulójára, a történetben fekete-fehér képek váltják egymást, jelezvén a színésznő életének állomásait, történéseinek tónusát és mélységét. Ám a darab hiába van tele remek képekkel, egyedi cinematográfiá-val és kellemesen melankolikus hangulattal megtűzdelve, nem lett több annál, mint ami: egy tévéfilm szintű film, ami nem tudott újat adni vagy újat mutatni. Az alkotók, mintha próbáltak volna kísérletezni a stílussal, hiszen a sztori érhető módon kötött, mégsem sikerült nekik valami kimagaslót nyújtani, ami kicsit is megkülönböztetné a többi Monroe-ról készült daraboktól, mint például a My Week with Marilyn vagy a Norma Jean and Marilyn Ashley Judd és Mira Sorvino főszereplésével. A lista túl hosszú, míg a film, mintha nem tudta volna kihasználni azt a lehetőséget, amit kapott. A kivitelezésből hiányzik az, ami a főszereplőben Ana De Armas-ban megvolt: jelenlét és elszántság. Érdekesség, hogy Armas többek között a mindenben remek Oscar-díjas Jessica Chastain-t, és a tehetséges Naomi Watts-ot is kiütötte a nyeregből, így kapott zöld utat az Andrew Dominik által rendezett film vele a főszerepben. 
Az autobiográfia sosem volt és sosem lesz egy könnyű vállalkozás - műfajnak vagy zsánernek nem igazán nevezhető -, ebben az esetben pedig még csavarva is volt egy kicsit a dolgon, hiszen ahogy említettem már korábban, a film Oates könyve nyomán készült. Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy Oates műve fikció, tehát hiába valós személy a főszereplője, a történetet erősen kiszínezte és dramatizálta az írónő, ezt alátámasztja az a tény is, hogy a Pulitzer-díj jelöltjei között a legjobb fikció kategóriában került felterjesztésre. A sztori a dráma legmélyebb bugyraiba merül alá, tele megaláztatással, kihasználással és dühvel, amit, habár nem könnyű végignézni, mégis mélyen megérinti a nézőt. A Netflix - féle Blonde nem az első vállalkozás a történet megfilmesítésével kapcsolatban, hiszen 2001-ben Poppy Montgomery, Patrick Dempsey és Kirstie Alley főszereplésével került képernyőre a sztori minisorozat formájában, több-kevesebb sikerrel, ami szintén Oates könyve nyomán készült.

Forrás: A telefonom képgalériája (2017)

A Blonde önmagában tulajdonképpen élvezhető, bár mégis valamiért felejthető darabként fog bevonulni a filmtörténelembe “köszönhetően” annak, hogy hiányzik valami a filmből, amire pontosan nem tudnánk rábökni az ujjunkkal. Andrew Dominik Brad Pitt produceri munkájával karöltve vágott bele a projektbe, akivel egyebek mellett korábban a The Assassination of Jesse James by the coward Robert Ford során is dolgozott. A történet, habár erős szereplőgárdával dolgozott, és egy jó alapanyaggal, valahogy elveszett az úton, és inkább a saját maga elkápráztatására koncentrált, mintsem a nézőére, mialatt azért sikerült egy erős gyomrost mérni rájuk. A forgatókönyv nem működik maradéktalanul és hiba nélkül, olyan mintha egy békés családi utazás során azért nem találja az utat a sofőr, mert össze-vissza forgatják a térképet, és nincs meg a pontos útvonal. Mindamellett a film összes hibája ellenére is egyetlen egy pontot tökéletesen eltalált a kivitelezésben. Ana De Armas-ra mintha csak ráöntötték volna Monroe-t és a főszerepet, néhányszor egy-egy képen és beállításon tényleg nehéz elsőre megállapítani, hogy most vajon az igazi Monroe-t látjuk, vagy Armas-t a kosztümben. Külön dicséret azért, hogy kubai születésű színésznő közel 6 hónapot dolgozott erős akcentusán, hogy még amerikaiabbnak hangozzon a kiejtése Monroe-ként, a végeredmény pedig magáért beszél, hiszen szinte csaknem teljesen sikerült adaptálnia a legenda könnyed, mesterkélt hangját és kiejtését. A casting remek munkáját nem csupán Armas bizonyítja, hiszen olyan remek színészek is feltűnnek a filmben, mint Adrien Brody, mint Arthur Miller vagy Bobby Cannavale, mint Joe DiMaggio.  

Forrás: Matt Kennedy/Netflix (Ana De Armas és Andrew Dominik)

Monroe élete legapróbb eseményei is felérnének önmagukban egy-egy filmmel, ami talán egy embernek is sok lenne egy emberöltőre. A színésznőnek a filmipar biztosan jön eggyel a sorozatos kiszolgáltatottság, elnyomás, kihasználtság és önmagában azzal a mellőzött bánásmód miatt is, amit vele szemben tanúsított kis túlzással, egy egész világ. Dominik filmjét sokan támadják amiatt a szexista ábrázolás miatt, erre viszont csak az lehet a válasz, hogy ez a szexizmus bizony nem kitaláció, hanem az életünk része, közel 60 évvel később is. Monroe kétségtelenül minden idők egyik legjobb színésze, aki sosem kapott Oscar-jelölést, annak ellenére, hogy közel 17 éves karrierje során filmjei, mai árfolyamon számolva, több mint 2 milliárd dollárt hoztak a filmstúdióknak, miközben a legnagyobb színészek mellett bizonyította rátermettségét, mint Clark Gable, Lauren Bacall, Jane Russell, Tony Curtis vagy Jack Lemmon. A film ismét tanúbizonyságot ad arról, hogy Monroe lelke nem halt meg, csupán átalakult, és még mindig az egyik legismertebb ember a világon, halála után 60 évvel is, ahogy Elvis Presley-é, Michael Jackson-é és Walt Disney-é sem.

Nem is szaporítom tovább a szót, csak egy kicsit. Hosszú és nehéz időszak volt ez mindannyiunk számára, részemről pedig ünnepélyesen kijelentem, hogy örülök, hogy véget ért az augusztusi hónap. Kicsit össze is vesztünk a barátommal, tudjátok, hogy van ez. Egy kis feszültség a családi dolgok miatt, aztán a mosogatni valók miatt, amelyek sajnos mindig rám maradnak, női princípiumom be nem teljesítendő, szeptembertől még vissza is megyek az egyetemre, csak az Állami Számvevőszék meg ne tudja. Kibékülésem, jó szívem és szeretetem jeléül foglaltam jegyet a moziba “Rozinak” és nekem, arra a darabra, amire már oly régóta, közel másfél éve várok. Nem, rosszul gondolod! Ez valóban a Nem. 

“Öt évvel ezelőtt biztos, hogy nem készült volna el ez a film, mert nem engedték volna, hogy megcsináljam.” 

Így foglalta össze a rendező a filmje kapcsán való tudnivalókat. Jordan Peele hosszú utat tett meg hogy egy okos komédiásból egy Oscar-díjas, a közönséget hátborzongató sztorikkal elárasztó író és rendező legyen. Habár Keegan-Michael Key-jel közös projektjük közel öt évig futott és zajos sikert aratott a televízióban, 2017-ben a teljes filmszakmát döbbentette meg, és bizonyította be, hogy sokkal, de sokkal több van benne, mint ahogy az elsőre tűnik. A Get Out és az Us sikere után a Peele-trilógia harmadik installáció sem váratott sokat magára, szerencsénkre idén került mozikba, az előzetese és posztere alapján groteszk-horror darab, a Nope.  
Már a sztori elején megismerhetjük a közömbös Otis Junior-t, azaz O.J.-t, aki apja bizarr halála után próbálja meg a csőd szélén álló hollywood-i, családi lovardáját fenntartani. Ebben harsány személyiségű testvére, Emerald próbál néhol több, néhol kevesebb sikerrel segíteni. Míg O.J. és Emerald a testvéri kapcsolatukat próbálják némileg erősíteni, a ranch-on egyre furcsább és furcsább dolgok történnek, amikre nincs ésszerű magyarázat. Vajon az idegenek felelősek a történtekért, vagy valami egészen más állhat a háttérben?  

Daniel Kaluuya, Keke Palmer és Brandon Perea 
Forrás: Universal Pictures

2022 egyik leginkább várt mozija volt a Nope, amelyet júliusban mutattak be a tengerentúlon, nálunk pedig augusztus 18-ától vetítették a filmszínházak. A film egy zsáneren felül álló horror-szatíra, amelyet lehetetlen bekategorizálni bármelyik skatulyába is, mert ha ezt tennénk, egyik sem lenne igaz rá. A néhány, de okosan elhelyezett poén, a nézők néhány jelenetben megjátszott, de szándékos ijesztgetése, vagy maga az első látásra bizarr, de sokkal mélyebb rétegeket rejtő sztori az, ami miatt a néző képtelen máshova nézni a film 130 perces játékideje alatt. Peele a Nope-pal érte el azt, amelyet már David Fincher, Christopher Nolan vagy Aaron Sorkin is elmondhat magáról: ha nézed, akkor már meg tudod mondani, hogy ez bizony az ő filmje. A film dinamikája, ahogy az a Get Out-ra és az Us-ra is jellemző, hogy apró utalásokat kapunk már a film elején a végével kapcsolatban, aminek akkor még nem tudjuk a jelentését, valamint, hogy a történetet közelről, a főszereplő szemszögéből szorosan látjuk. A lassan felépülő történetben Peele szerencsénkre nem ront már az első percben ajtóstul a házba, viszont az elején még sok a kérdőjel a nézőben, hiszen nem tudjuk, hova fogunk kilyukadni, mi több, mi a film fő mozgatórugója, amire keressük a választ, hiszen nyitójelenet távolról sem kapcsolódik első blikkre az eredeti szálhoz.  

Steven Yeun
Forrás: Universal Pictures

Peele ügyeletes színésze, a végtelenül szimpatikus Daniel Kaluuya hozza azt, amire szerződött: a gyanakvó férfi, aki csupán reagál a körülötte lévő történésekre. A néző vele együtt figyelheti a néhol humoros, néhol meghökkentő történéseket, habár soha nem esik pánikba, és próbál racionálisan cselekedni. O.J.-nek egy fő motivációja van, mégpedig az, hogy megoldja a problémát. A nevéből adódóan, habár a filmben nem mondják ki nyíltan, de a néző azonnal O.J. Simpson-ra asszociál, amire csak ráerősít a karakterünkkel szembeni előítélet a többi szereplő részéről, így neki még inkább keményebben kell dolgoznia azért, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét. Ám mindamellett, hogy Kaluuya jelenléte erős a filmvásznon, a film rengeteget köszönhet Keke Palmer-nek, aki hihetetlenül emlékezetes alakítást nyújt a hisztérikus Emerald-ként, akire egyszerűen képtelenség nem figyelni. Emerald a szenzációhajhász életművész, aki mindenhez ért, és a film eleji mellékszereplőből igazi főszereplővé avanzsálódik, aki nem csak végigkíséri O.J.-t a sztoriban, de vezeti és irányítja is a történet szálait. A sztoriban mindamellett Kaluuya és Palmer mellett láthatjuk Steven Yeun-t, Barbie Ferreira-t és Keith David-et is, akik szintén sokat tesznek hozzá a film atmoszférájához és történetéhez.  

Peele első látásra egy minden eddiginél furább mozit dobott a piacra, ami valamiképp mégis kilóg az eddigi repertoárja sorából. Ahogy az Us és a Get Out során is láthattuk, habár a rendező bűnös élvezete a nézők ijesztgetése, mindezt pszichológiai módon tette, rettegve olyan dolgoktól, amik nagyon is evilági eredetűek. A mostani neo-western filmben tapasztalhatjuk elsőként azt, hogy a legnagyobb félelmünk nem saját magunk vagyunk, hanem van valami ezen univerzumban - mégha feltételezhetően nem evilági - entitás, aki lesben áll, hogy lecsapjon ránk. A korábbi darabokra jellemző szimbolizmus a Nope során is jelen van konkrétumokkal megjelölve, kezdve az afro-amerikai társadalmat érintő kérdéseket, az állati motívumok, és azok jelentése, vagy az a rossz csodát, amire nincsen szavunk. A film érdekesen egyensúlyoz a thriller, a horror és a fantasy zsánerek vékony vonalán, és a játékidő közben az ember azon agyal, hogy lehet rossz darabra váltott jegyet, mert ez inkább tűnik egy Stephen King adaptációnak, mintsem egy Peele-filmnek, ami a legkedvesebb bókként értetendő. A Nope habár kétségtelen jeleskedik a rendezésben, a színészi játékban, Michael Abels ismét remek zeneszerzésében, és még Hoyte van Hoytema cinematográfus szokásosan pazar munkájában is gyönyörködhet az ember lánya és fia, a film kissé hanyag, néhol elnagyolt és következetlen forgatókönyve mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Peele, ahogy eddigi munkáit is, ezt is nem csupán rendezőként, de forgatókönyvíróként is jegyzi. A kétségtelenül tehetséges alkotó azonban mintha valahol idő közben néha-néha saját maga lenyűgözésével jobban el volt foglalva, minthogy a film plot-ja konzekvens módon épüljön fel. Habár a film bizonyos szekciókra van osztva, amelyek külön címet is viselnek, mintha nem lett volna túl sok jelentősége a fejezetekre való osztásnak. Mindenesetre egy-egy szusszanatnyi zagyva jelenet után Peele, mintha főnixmadárként éledne újjá, és a film végére a nézőnek csupán egy kérdésre kell választ adnia: Ez meg mi volt?  

Jordan Peele és Hoyte van Hoytema
Forrás: Glen Wilson/Universal Pictures

A rendező filmjeire jellemző az a fajta tulajdonság, hogy Peele bizony nem akar megmagyarázni semmit, és a válaszokat a nézőre bízza. A film során érezhető a mélyebb rétegre utaló áthallás, ami a kizsákmányolásról és a szenzációhajhászásról szól, valamint arról, hogy ez miként is értelmezhető. Peele nem bánt csínján a szimbolizmussal sem, hiszen a lovas allegóriája és maga az állat jelképe is végig kíséri a filmet az elejétől az utolsó képkockáig.  
A Nope Peele eddigi legnagyobb költségvetésű filmje, hiszen közel 60 millió dolláros költségkerettel dolgozhatott, amelynek felhasználásában szinte nem csupán szabad kezet kapott, de érezhető, hogy a filmgyártó mennyire megbízik Peele zsenialitásában. A dobás bejött, hiszen pár hete lépte át a mágikus 100 millió dolláros bevételi álomhatárt, így 2022 nem csupán egyik legjobban várt filmje, de egyik legtöbb bevételét hozó darabja is lett, mindeddig, ám nem szabad elbíznia magát, hiszen pár hónap még jócskán hátra van az évből, és ezen az álláson fordíthatnak még olyan nagyon várt filmek, mint David O. Russell Amsterdam-ja, az érdekesnek ígérkező Armageddon Time, vagy a sajnos botrányai miatt a napokban előtérbe kerülő, Don’t Worry Darling.  
A filmet pont az teszi szerethetővé, hogy nem akar semmit sem bizonyítani senkinek, csupán bemutatni egy hihetetlen történetet, amin érződik Jordan Peele verítéke, szeretete és odaadása, ami minden hibája ellenére is Daniel Kaluuya-val időt álló darab lesz. 
És hogy lyukadunk ki a film címéhez? A rendező egyszerűen fogalmaz:

"Eredetileg Little Green Man lett volna a film címje, de azt mondtam, hogy inkább nem." 

Facebook és Instagram!

Tarts velem erre az irányított meditációra. Hunyd be a szemed, és képzeld el, hogy egy lakatlan szigeten vagy, ahol kellemes kókuszpálmák árnyékában heverészel, és iszogatod a finom koktélodat a vízesés mellett, ahol olyan kellemesen párás a levegő, hogy a tüdőd szinte új életre kap. Kinyitott szemmel körbenézel, és úgy hiszed a világon minden rendben van. Viszont egy intercut elég ahhoz, hogy bevillanjanak olyan pillanatképek a valóságból, mint a Kata megreformálása, az ananászos pizza és a legújabb Netflix darab, a The Grey Man, ami csúnyán befurakodnak a meditációdba, végérvényesen elrontva azt. Szóval idegesen és nyugtalanul veszed tudomásul, hogy nem csupán morcos vagy, de az irányított meditációd is okafogytottá vált. Most nem leszek kedves. 

Forrás: Netflix (The Grey Man, 2022)

Az Ocean’s Eleven nyitójelenetét idéző képsorokban már az első percekben megismerkedünk a jókkal, azaz Ryan Gosling-gal és a furcsán CGI-ozott “fiatal” Billy Bob Thornton-nal, ahol az utóbbi valamelyik hárombetűs titkosügynökség nevében jár el, és alkut ajánl a börtönéveit töltő Six-nek, azaz Gosling-nak. Six – mivel a 007 már foglalt – 20 évvel később már kegyetlen bérgyilkosként bulizva dolgozik Ana De Armas-szal, az épp az aktuális megbízás kapcsán ellenszegül a megbízójával Regé-Jean Page-dzsel, mert nem akar ártatlan civileket veszélyeztetni, később pedig a célszemély, Four elárulja Six-nek, hogy ők nem is annyira a jó oldalon játszanak, mint ahogy azt hiszi. Cserébe egy nyakláncot kap Six az éppen haldokló Four-tól, amiről később igencsak fontos adatokat hordoz magában. A dühös Page pedig, hogy bosszút álljon Six-en, valamint megvédje a titkot, felbéreli a pszichopata bajszos Chris Evans-t, hogy végezzen vele.  

Nos, annyi minden történt az első 20 percben, hogy azt se tudom hol kezdjem. A film Mark Greaney azonos című regényén készült, ám az adaptációt nem a remek történet tette annyira különlegessé, hanem az, hogy development hell-ként, azaz kivitelezési pokolként vonult be a filmes történelembe. A megfilmesítési előkészületek már 2010-ben kezdetét vették. Six szerepére olyan nagyágyúk voltak esélyesek, mint például Brad Pitt, vagy Charlize Theron, ahol a főszereplőt nőként gondolták volna újra. A film végleges formáját 2020-ban nyerte el, a Netflix égisze alatt készült film pedig 200 millió dolláros költségvetéssel az egyik legdrágább film, amit a Netflix valaha is készített. A darab végül a nagyágyú Russo Brothers, azaz Anthony és Joe Russo rendezése alapján készült, forgatókönyvéért pedig Joe Russo felelt, aki 1:49:00 körül még cameo-zik is.  
A film, mintha mindent elkövetne annak érdekében, hogy ne legyen közhelyes vagy tucat film, így minél inkább próbál kitűnni a sorból, például egy-egy jól időzített poénnal, a végére fejcsóválva konstatálja a néző, hogy konkrétan egy 90-es évekbeli Bruce Willis filmet kapott, amit nem különböztet meg semmi a többi akciófilmtől. A húszéves közhelyeket előszeretettel alkalmazza a film, kezdve a kérdésekkel záródó párbeszédekkel, a sok helyszínen játszódó sztori, mint például Baku, Bangkok, Monaco vagy London, amiknek a nevét természetesen a képernyő közepére kell kiírni, ahogy azt a legtöbb B-kategóriás filmben is láthattuk már tucatszor.  
A film tele van megszokott token karakterekkel, mint a lelkiismeret bérgyilkos, az apa figura mentor, egy gyerek, akinek fontos szerepe van a sztoriban, egy jó csaj és egy bajuszos gonosz. A dialógusok, amik mintha a legrosszabb akciófilmes klisékből lettek volna összeollózva, amivel alapvetően nincs gond, hiszen akció zsánerről van szó, amiben lényegében elég szűkösen mozoghat az ember, viszont Joe Russo-tól valahogy többet várt volna a néző.

Forrás: Netflix (The Grey Man, 2022)

A karakterek a jól bevált, tankönyvből ismert tulajdonságokkal vannak felszerelve, hátterükről keveset tudunk meg, csupán jelzőkkel tudjuk őket jellemezni. Karakterfejlődést nem igazán látunk egyik szereplővel kapcsolatban sem, ahogy lényegében a szereplők személyiségsemlegesek, habár a Gosling és Evans által formált karakterek személyiségének szikráit egy-egy alkalommal fellelhetjük, ha nagyon ügyesen figyelünk, és ha még nem kapcsoltunk el, hogy inkább megnézzük a Spiderhead-et.

Habár csúnya bácsik tekintetében Evans a főkolompos, Regé-Jean Page is egy negatív karakter színeiben tűnik fel. Page semmi újat nem mutat a szerepben, amitől maga a film is netán emlékezetes lehetne, csupán szokatlan, hogy modern ruhában, amerikai akcentussal és ráncolt szemöldökkel csinál úgy, mintha szemüveges lenne, holott csak egy Harry Potter szemüveget visel. Gosling valahogy mintha maga sem tudná mit keres itt, miért nem éppen a Barbie film forgatásán dolgozik és miért nem inkább Josh Brolin-nak adták a főszerepet önmaga helyett. Habár Gosling kezében jól áll a fegyver, a két Oscar-díjra jelölt színész karrierjét tekintve mintha nem is tudná, hogy merre induljon el, így amíg azt kitalálja, beugrik bohóckodni egy 200 millás Netflix projektbe. Helyet kap még a vásznon a szebb napokat is látott, egyébként általam zseniális színésznek tartott Billy Bob Thornton is, aki csak akkor mond valamit, ha kérdezik, és a csintalan Chris Evans, akinek amilyen jól állt a Knives Out rohadék karaktere, most annyira nem tud kibontakozni, és őszintén egy másik Evans-t szívesebben láttunk volna Lloyd szerepében, mégpedig a wales-i pacsirtát, Luke Evans-t.  
A film, habár gyenge lábakon állt, az operatőri munka említésre méltó, ahogy a vágás is egy akciófilmhez mérten remek, izgalmas és dinamikus. Ha másért nem, ezért a kettőért már bőven megéri végig nézni ezt kiszámítható akciófilmet, amit, habár rosszul casting-oltak, megmutatta azt is, hogy 200 millió dollár bizony nem garancia semmire.  

10/5 

Talán a nőkről szóló, különböző történetek soha nem voltak aktuálisabbak, mint most, hiszen a sorozatot kapott Elizabeth Holmes, Lorena Bobbitt, Nagy Katalin cárnő, az egysz*r csak Szex és New York-ról, de filmet forgatnak Amy Winehouse életéről is. Lényegében most egy kis ötletbörzeként nyújtom javaslataimat Hollywood számára, kihangsúlyoznám, hogy ingyen és bérmentve. Szívesen. Így a következő évtizedre a Marvel ötödik és hatodik fázisa mellett szívesen látnánk ezeket a darabokat is viszont a filmvásznon! Éljenek a nők, és a róluk szóló - remélhetőleg - szuper filmek!  

Hedy Lamarr 

Listánk talán legismertebb neve az övé, nem csak azért, mert két, szinte szöges ellentétben álló területen tudott maradandót alkotni. A világ egyik legszebb és legtehetségesebb színésznőjeként ismerte meg a közönség az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában született Lamarr-t. Alig 16 évesen kezdte karrierjét, és olyan korabeli színészek mellett tűnt fel több évtizedes karrierje során, mint Clark Gable, Judy Garland vagy James Stewart. Azonban Lamarr a színészet mellett egy másik, a filmipartól független érdeklődésének is hódolt. Előképzettség híján, autodidakta módon fejlesztette magát, és dolgozott különböző ötleteken, mint például az ízesített pezsgőtabletta, amelyet később nem sikerült szabadalmaztatnia, de a mai napon már szinte mindenki ismeri. Lamarr feltalálói karrierjében a fordulópontot a II. Világháború jelentette. Ennek idején heves érdeklődést tanúsított a németek torpedórakéták iránt, amikor azok utasszállító hajókat kezdtek célba venni. Lamarr felismerte a rakéták rádiófrekvenciás és adatátviteli problémáit, így George Antheil- lel (aki történetesen Lamarr szomszédja volt akkoriba, mellesleg kíváló zongoraművész és zeneszerző) közösen el kezdtek dolgozni egy olyan technológián, amely kiküszöbölte a frekvencia megzavarását. Ez lett az úgy nevezett alkalmazkodó frekvenciaugrás, vagy egyidejű frekvenciaváltás elve, amely a Wi-Fi és a Bluetooth rendszerek alapját képezi. 1997-ben az Electronic Frontier Foundation a technika úttörőjének járó kitüntetést adományozta Lamarr-nak, akinek csupán egy rövid mondat volt a hozzáfűzni valója:  

“Épp itt volt az ideje.” 

Forrás: womenshistory.org

A főszerepben szívesen látnám viszont: Anne Hathaway vagy Rooney Mara vagy Alexandra Daddario vagy Kristen Stewart vagy Syndey Sweeney  

Rendeznie kéne: Adam McKay vagy Olivia Wilde vagy Lin-Manuel Miranda,  

Tabitha Babbitt 

Talán a legérdekesebb történet az övé. Babbitt neve talán nem sokaknak lehet ismerős, de az általa feltalált eszköz már annál inkább. Az 1779-ben született Babbitt élete többet érdemelt volna, mint amennyit kapott. Az egyik legszomorúbb tény az, hogy az általa kifejlesztett találmányt halála után három férfi sajátként szabadalmaztatott, mindamellett sok kérdés vitatott Babbitt életével és állítólagos találmányaival kapcsolatban kezdve attól, hogy a feltaláló egy erősen vallásos szekta tagjaként élt, és élete során egyetlen egy találmányt sem szabadalmaztatott. A legtöbb könyv és az internet is az asztalosműhelyben dolgozott Babbitt-nak tulajdonítja a körfűrész feltalálását, amely nagyban megkönnyítette a nehézipari munkát, és a gőzgéppel hajtott gép nem csupán kevesebb erőfeszítést igényelt, de kevesebb anyagpazarlást is eredményezett. A feltaláló nevéhez kapcsolódik egyebek mellett a műfogsor és a vasszög is, amelyek szintén nem kerültek a szabadalma alá, de szintén neki tulajdonítják a fennmaradt hagyatéka alapján. Babbitt 74 éves korában halt meg.  

Photograph taken of Tabitha Babbitt, photographer unknown

A főszerepben szívesen látnám: Melissa McCarthy, Kate Winslet, Rachel Weisz 

Rendeznie kéne: Guy Ritchie vagy Shane Black 

Telkes Mária 

Szomorú, hogy a magyar származású Telkes Mária neve itthon nem forog annyira a köztudatban, mint kellene, ellenben az Egyesült Államokban Sun Queen-ként, a napenergia kutatás egyik úttörőjeként ismerik. Élete során, több csaknem 39 szabadalom kapcsolódik a nevéhez, amelyből az utolsót 90 éves korában jegyezték be. Az 1934-es Time Magazine legbefolyásosabb nők listáján a 34-dik helyen említették meg, nem mellesleg helyet kapott az Amerikai Feltalálók Dicsőségtermében is. A kémiából és fizikából doktorált, majd az egyetem után Cleavland-be költözött, ahol dolgozott és kifejlesztett egy olyan szerkezetet, amely képes mérni infravörös sugarakat. Legnagyobb felfedezése azonban a napenergia hasznosításához tartozik, hiszen nem csupán egy olyan napelemmel működő szerkezetet alkotott meg, amely képes a tengervizet sótalanítani, de ami ennél is elképesztőbb, hogy ezt a gépet a II. Világháborúban is használták. 1948-ban épült fel a kizárólag Telkes tervei alapján készült napelemmel fűtött ház Denver-ben.  
Évei utolsó éveiben Miami-ban lakott, azonban több, mint hét évtized után honvágya felülkerekedett, és visszaköltözött Budapestre, ahol 1995-ben 95-dik születésnapja előtt tíz nappal hunyt el. Életmunkája habár idehaza keveseknek lehet ismerős, a mai modern energiatermelésre meghatározó hatást gyakorolt.  

Credit: Alfred Eisenstaedt/Getty 

A főszerepben szívesen látnám: Ónodi Eszter vagy Hámori Gabriella vagy Borbély Alexandra 

Rendeznie kéne: Enyedi Ildikó 

Lomb Kató 

Véletlenül találtam rá Lomb Katóra, akinél hihetetlenebb nőt, sőt embert még soha nem láttam. Egy téves YouTube keresés eredményezte, hogy rátaláljak egy több évtizedes Vitray Tamás interjúra, ahol vendégként beszélgetett a hihetetlen karizmával és szofisztikált stílussal bíró Lomb Katóval. Lomb 16 nyelven beszélt, és nemzetközi tolmácsként dolgozott, a világ egyik első szikrontolmácsaként is sokan hivatkoznak rá, de konszekutív tolmácsként is dolgozott. A pécsi születésű lingvista a gimnázium elvégzése után fizikából és kémiából szerzett doktori címet a Pécsi Tudományegyetemen, azonban későbbi érdeklődése a nyelvek iránt terelődött. Fordított nem csupán anyanyelvről idegen nyelvekre, de idegen nyelvről egy másik idegen nyelvre, saját bevallása szerint 16 aktív nyelvtudással keresett pénzt, így a magyar mellett szikronfordított franciául, németül, bolgárul, angolul, héberül, japánul, kínaiul, latinul, lengyelül, oroszul, olaszul, románul, spanyolul, szlovákul, dánul és ukránul is különböző nyelvekre, emellett további 11 nyelven értette meg a publicista szövegeket. Nyelvtanulási módszereit matematikai egyenletben vezette le, miszerint az eredmény egy hányados érték, ahol ráfordított idő és a szorgalom szorzatát kell elosztani a gátlással, ami a nyelvtanulóban jelen van. Eredményeiről és gyakorlatairól több könyvben is vallott, mint például az 1970-es Így tanulok nyelveket című könyve, amelyben a. következőképpen vallott.  

Fotó: Arcanum/Ország-Világ

“Anyanyelvem csak egy van: a magyar. Az orosz, angol, francia és német a magyarral egyszerre él bennem.”  

Főszerepben szívesen látnám: Kerekes Vica vagy Schell Judit talán Rose Byrne 

Rendeznie kéne: David O. Russell  

Rosalind Franklin 

A majdnem Nobel-díjas Rosalind Franklin sajnos nem úgy végződött, ahogy kellett volna. Gyakran hivatkoznak rá elfeledett hősnőként, nem véletlenül, hiszen a csupán 37 évesen elhunyt tudós rövid élete ellenére is sokat adott a világnak. Munkássága és kutatása elengedhetetlen volt a dezoxiribonukleinsav és a ribonukleinsav szerkezetei felépítésének megismerésében és megértésében, annak ellenére, hogy élete során nem részesült elismerésben kutatásai kapcsán. Az angol kémikus nem csak munkáját tekintve, de magánéletére is igaz volt, hogy kíméletlenül utasított el mindent, amire nincs tudományosan alátámasztható magyarázat, többek között Isten létezését és mivoltát is kritizálta. Már fiatal gyermekként is szkeptikusan állt az egyházhoz és Istenhez is.  
 
“Egyébként is, honnan tudjuk, hogy Isten férfi és nem nő?”  

Sarkos véleménye ellenére nem hagyta el a zsidó vallást és annak hagyományait. Mellőzött karrierje során egy sor társadalmi kérdés felmerül, amire szívesen keresnénk a választ, mint például a szexizmus, a vallás vagy a mentális egészség kérdése. A teljességhez hozzátartozik, hogy film ugyan nem, de egy színházi darab készült Photograph 51 címmel, amelyben a címszerepet Nicole Kidman alakítja.

Forrás: Ann Ronan Picture Library—World History Archive/age fotostock

Főszerepben szívesen látnám: Emma Watson, Emily Blunt vagy Keira Knightley 

Rendeznie kéne: Stephen Frears, Kenneth Branagh vagy Richard Curtis 

Tudom. Tudom.

Mindig késésben vagyok mindennel, nem csupán az életemben, a családalapításban, hanem abban is, hogy végre megnézzem a Thor: Love and Thunder-t. A teljességhez hozzátartozik, hogy egyrészt névnapi ajándékként keveredtünk a moziba életem társával, másrészt már egy ideje természetesen tervben volt, hogy bizony ideje lenne megnézni ezt a darabot. Szándékosan nem olvastam egyetlen egy kritikát sem, semmilyen, a véleményemet befolyásoló cikket vagy és nem is néztem videót. Alapvetően csomó plusz ponttal indult a film, elvégre egy újabb Waititi darabról volt szó, amiben többek között nem csupán Natalie Portman, de maga Christian Bale is szerepelt, valamint a kis trailer-ben elejtett poénok és jónak ígérkeztek. Szóval kezdjük is ott, hogy beültünk a moziba.  

A filmek elején magától értetődő tény, hogy hiába hirdetik meg kerek egész órakor a filmet, a darab tényleges kezdete előtt még körülbelül 10-15 percig kénytelen vagy ajánlókat és reklámokat bámulni, míg a kezedben lévő chips vagy popcorn igen-igen kezd megfogyatkozni, pedig még el sem kezdték a filmet. Senkinek nem ajánlom, hogy munka után, éhesen menjen be a moziba, mert ennek bizony magasabb ára is van, no nem a forint inflációjára gondolok. Remek trailer-eket és vicces reklámokat követően végre leoltották a villanyokat, és elkezdődhetett a várva várt film, leánykori nevén csak a Thor 4. Valahol itt kezdődtek a bajok.   

Innentől erősen SPOILER-es rész következik, szóval bármennyire is fáj, el kell, hogy búcsúzzunk egymástól, ha még nem láttad. 

Forrás: Mozi valahol Magyarországon/A telefonom képgalériája

A nyitójelenet csupa izgalommal és kiforrottsággal kecsegtetett, hiszen elég volt röpke 3 perc és Christian Bale jelenléte, hogy megalkossák az egyik legérdekesebb antagonista karaktert a Marvel Univerzumban. Bale karaktere egyben egy csalódott apa, aki mindent megtesz a lányáért és egy megszállott gonosz, akit csak a bosszú hajt, hogy megöljön minden Istent, mert azok hamis ígérettel kecsegtetnek a megváltásról és a túlvilági jutalomról. Habár Bale hasra ütésre mérten talán 20 percet szerepel összesen a film teljes játék idejében, jelenléte annyira erős a vásznon, hogy a néző szinte képtelen nem borzongani, valahányszor csak meglátja a mémmé lett antihőst. Ám ez az idill hamar elillan, hiszen megjelennek a már ismert karakterek, így láthatjuk Drex-t, Rocket-et, Quill-t. Valkűrt, Krog-ot és persze magát Almighty Thor-t is, aki már persze a sok kondinak köszönhetően lefogyott és újra tettre kész, ám kicsit megtörten várja, hogy ismét harcba szállhasson a gonosszal.  
Majd pár poén és pici harc után ismét feltűnik Jane Foster, Thor régi szerelme, ami alapjáraton nem is újdonság, hiszen a trailer-ben is benne van, az viszont inkább nagyobb meglepetés, hogy kiderült róla, negyedik stádiumú rákos megbetegedéssel küzd, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mindent megtesz a gyógyulása érdekében, így a viking történelem tanulmányozása során rájön, hogy út nyílhat számára az egészség felé. Így ellátogat az azóta felkapott várossá vált New Asgard-ba, ahol Thor Hela által széttörött Mjolnirnek fennmaradt darabjai vannak kiállítva. Jane egy két villámcsapás után egészséges lesz (legalább is látszólag), mi több báthor megthorlóvá válik, aki nem riad vissza semmitől, ezzel együtt pedig a Mjolnir is új életre kel. Christian Bale Voldemort imitáció közben megtámadja a várost, ahonnan elviszi az összes gyereket, és ketrecbe zárja őket egy olyan helyen, ahol nincsenek színek. Thor és Jane hardcore módba vált, ami annyit tesz, hogy két kecske húzta hajóval ellátogatnak az istenek városába, hogy figyelmeztessék őket, hogy egy isten sorozatgyilkos leselkedik rájuk, ám Zeusz, akit a szórakozott Russell Crowe alakít, talán azért, mert ő sem hiszi el az egészet, nem óhajt segíteni Thor-nak és a haveroknak, ezért a saját villámjával dobálják meg. De itt még nincs vége, hiszen megszöknek, majd Thor rájön, hogy Jane rákos, végül pedig eszükbe jut, hogy a lényeg, ami miatt itt vannak az az, hogy elkapják Christian Bale-t és megmentsék a gyerekeket. Közben Korg darabjaira hullik, ezért csak az arca marad meg, és közben elárulja, hogy minden kőember meleg.  
Thor villámkölyköket csinál mindenkiből, hogy legyőzzék Bale-t, mert kiderült, hogy annak viszont Thor pörölyére fáj a foga. A portál a kulcs, hogy eljusson az örökléthez, ahol pedig azt kívánhat, amit csak akar, vágya pedig az, hogy minden Isten dögöljön meg. Szóval a lényeg, hogy aztán mégsem hal meg mindenki, csak Jane, sőt Bale annyira meggondolja magát, hogy inkább a halott lányát kívánja vissza, mintsem az Isteneket holtan. Bale meghal, Thor így kap egy gyereket, Szerelmet, akit vigaszdíjként hazavihet, így értelmet nyerve a cím: Szerelem és Mennydörgés.  

Nem mondom, hogy meg vagyok lepődve, de azért egy kicsit igen. A mostani film a negyedik installációja a Thor filmeknek, összességében a 29-dik Marvel darab az MCU-ban. A filmet Taika Waititi nem csak színészként, de íróként és rendezőként is jegyezte, összeverbuválva minden idők egyik legsokoldalúbb szereplőgárdáját, így Tessa Thompson-t, Russell Crowe-t, Natalie Portman-t és Christian Bale-t is Chris Hemsworth mellett. Habár az első részt a Thor-t maga Kenneth Branagh, a Thor:The Dark World-öt pedig a tévés veterán, Alan Taylor jegyezte rendezőként, a Marvel Studios a Thor: Ragnarök direktori székét a már az akkor is Oscar-jelölt, új-zélandi független filmesre bízta. Waititi saját személyiségéből és stílusából fakadóan is érdekes választásnak bizonyult a Marvel részéről, azonban a kezdeti szkepticizmus hamar szerte foszlott, hiszen több, mint 850 millió dollárt, és kritikai sikert is eredményezett Waititi alkalmazása. A rendező sok más szuperhősfilmmel ellentétben személyiséget adott a karakternek, ami addig nem túlságosan volt jellemző az addigi képregényfilmekre. A szereplőt humorral tette szerethetővé, mellette azonban megtartotta azt a komolyságot, amelyet egy szuperhőstől, Thor esetében egy istentől várnánk. Az Endgame-en áthidaló sztori vonal is új megvilágításba helyezte Thor-t, a megtört lélek, aki a nap minden percében gyűlöli magát, ez a helyzet pedig rengeteg lehetőséget adhatott volna Thor karakterfejlődésének, ehelyett Taika Waititi szuperhősös agymenésében utaztunk csaknem két órán keresztül, ahol a fő cél nem a néző, hanem Waititi saját maga szórakoztatása volt. Kétségtelen, hogy a rendező arról híres, hogy időnként jó értelemben bohócot csinál magából, ahogy azt láthattuk az Oscar-t érő Jojo Rabbit-ban, vagy a zseniális What We Do In The Shadows-ban, viszont az már korán sem biztos, hogy ami ott, önállóan működött, az működik minden esetben. A Love and Thunder első 20 perce felért önmaga karikatúrájával, majd a 21-dik percben pedig eszébe jut, hogy nem is ezért van itt, hanem egy sztorit kéne elmesélni a nézőknek. A Thor: Ragnarök-nek pontosan az adott bájt és vonzerőt, hogy nem vette magát komolyan, viszont a Love and Thunder-t szinte élvezhetetlen, amit a néző képtelen komoly teljesítményként értékelni. Waititi-vel elszaladt a ló, és szinte imádkoztam a 12-dik sor 17-es székében, hogy jöjjön el Kenneth Branagh vagy James Gunn, és tegye rendbe a dolgokat, nem beszélve arról, hogy Matt Damon eredetileg humoros cameo-ját szinte kifacsarta, és hagyta kiszáradni. A rendező szinte kiölt minden olyan tulajdonságot a sztoriból, amitől egy kicsit is izgalmas lett volna a szál, helyette pedig egyetlen egy Thor sitcom epizódot gyártott le röpke 150 millió dollárból. Ebben a legrosszabb pedig az, hogy szinte egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan poén volt, amin őszintén nevettem.  
Tévedés ne essék: Waititi remek író, és mesterien tud lavírozni a komolyság és a humor vékony vonalán, ami egy írótól ritka teljesítmény, erről tanúbizonyságot is tett a Two Cars, One Night-ban vagy a már említett Jojo Rabbit-ban, de mintha a Love and Thunder csupán abban erősített meg minket, hogy Bale és Crowe istenadta tehetségek, míg Waititi őrült randalírozásba kezdett a filmvásznon. Habár a Love and Thunder közel sem lett olyan erős rész, mint amilyen 5 éve a Ragnarök volt, Waititi megengedheti magának a kísérletezést új stílusban és több humorral, és azzal sincsen semmi gond, ha ez valakinek nem tetszik. Ettől még nem változik a szubjektív véleményem a rendezővel kapcsolatban, ahogy azt korábban is kifejtettem, csupán az első mondatot idézném.

Szóval, hogy ki is vagyok? Nos, gyakran még magam sem tudom.  

Instagram és Facebook! Tudjátok a dolgotok.

Nem kell olyan régre visszanyúlnunk, kezdjük akár az elmúlt 30 évvel. Kissé meghökkentve konstatáljuk a tényt, hogy a három évtizeddel ezelőtti film-, és televízióipar szinte már köszönőviszonyban sincs a mai adás és műsorkínálattal. Nem csupán a streamingszolgáltatók által - nem csak a filmiparban, de a zeneiparban is a Spotify, a Deezer és sok más szolgáltató miatt - csúnya szóval élve hígult fel a kínálat, de valahogy elvesztette a jelentőségét egy-egy film vörös szőnyeges bemutatója, vagy akár a tény, hogy hány díjat zsebelt be az adott díjszezonban a darab. A dráma, a hitelesség és a film üzenetének főszerepét a nézők szemében felváltotta a szórakozás, a kápráztatás és a könnyedség, nem is véletlen, hogy a közönségsikerek ellenére például egyetlen Marvel film sem kapott szignifikáns jelölést az Akadémiától. Na de, számít ez valamit is?  

Az Oscar és a közönség kéz a kézben 

Legutoljára talán kijelenthető, hogy 2001-ben volt azonos véleményen a nézők és az Oscar véleménye, hiszen ebben az évben került mozikba a The Lord of the Rings első része, a Fellowship of the Ring, a film nem csupán csaknem 900 millió dollárt hozott a mozipéntáraknál, de 13 Oscar-jelölést is begyűjtött, többek között a legjobb film jelölést is, amelyet azonban nem sikerült díjra váltania, hiszen Peter Jackson-t, az egykori gyerekszínész, Ron Howard és az A Beautiful Mind ütötte ki a nyeregből. Ám kétségtelenül kijelenthető, hogy a nézők és a díjátadók ízlése merőben távolodott egymástól és szöges ellentétbe került az elmúlt évtizedekben. A 2008-as évektől kezdődően szinte minden egyes évre jutott egy Marvel, de minimum egy képregény-adaptáció vagy szuperhős film, ennek eredményeképpen pedig a dráma, mint zsáner - amelyek az akadémia annyira szeret - pedig egyre jobban kiszorultak a mozik legtöbb bevételeit hozó filmjei közül. Fast and Furious, Harry Potter, The Hunger Games, X-Men - csak néhány, nagyobb franchise, ami felzabálta a mozipénztárakat, a szakma viszont nem ismerte el őket, pedig szinte mindegyikre jutott egy-egy Oscar-díjas színész, hiszen a Harry Potter-ben ott volt a kétszeres Oscar-díjas, Maggie Smith, a The Hunger Games-ben Jennifer Lawrence, az X-Men-ben pedig Halle Berry is feltűnt. Ám kasszasiker ide, Arany Szobros színészek oda, az Oscar mintha sértődött kisgyereket játszana mostanában és inkább adna még egy Oscar-t a Shakespeare in Love-nak, mintsem, hogy egy sikeres, rendben összerakott, szórakoztató ugyanakkor szellemes képregényfilmek adja oda a legjobb filmnek járó díjat.

Ez a fajta képmutatás pedig szinte csak gyűrűzött az elmúlt évtizedekben, nem beszélve arról, hogy az elitista és részrehajló akadémiai tagok köztudottan előnyben részesítenek bizonyos stílusú filmeket, például a II. Világháború témájában készült filmeket, remake-eket valamint a biopic-okat, így fordulhatott elő az is, hogy a Bohemian Rhapsody kapta érthetetlenül a legjobb vágás díját, továbbá jelölést kapott, mint legjobb film. A 2018-as év legtöbb bevételét hozó darabja, az Avengers: Infinity War volt, mellesleg a Top 10-ben ugyan szerepel a Bohemian Rhapsody, ám ez az egyetlen darab, amely nem létező franchise, vagy képregény nyomán készült el. Az Infinity War egyetlen egy szignifikáns jelölést sem kapott, sem a kivitelezés, sem a színészi játék okán sem. Ez csupán egy példa a sok igazságtalan és érthetetlen döntést illetően, amelyet az akadémia hozott az elmúlt két évtizedben.  

Martin Scorsese, aki a filmes szakma fenegyerekén kezdte a 70-es években, az elmúlt ötven évben pedig olyan filmeket forgatott, amit az ipar a legjobbakként tart számon több, több évtizede tartó, töretlen karrierje alatt, ellenben érdekesség, hogy 25 évet várt arra, hogy rendezőként végre magasba emelhesse a szobrot. Pont ezért is annyira érdekes a zseni rendező szájából hallani a kijelentést a mai szuperhős, főleg a Marvel filmek kapcsán.  
 
“Megpróbáltam megnézni, de nem nekem valóak. A Marvel filmek nem igazi filmek.”  

Emésztegessük egy kicsit ezt a kijelentést, amellyel nem kötelező sem egyet érteni, sem ellent mondani, így ezt egy ideig hagyjuk is a levegőben lebegni. A legszebb az egészben, hogy a rendezőnek technikailag nincs igaza, de valótlanságot sem mondott. A mai modern mozi egy egészséges evolúción ment keresztül, hiszen emlékezzünk csak, hogy 20 éve mennyire rangon aluli volt az, ha egy mozisztár televíziózásra adja a fejét, szinte egyenlő volt a karriergyilkossággal. Ellenben mára - Charlie Sheen óta - szinte divattá, sőt menővé vált, ha egy-egy híres vagy Oscar-díjas színész sorozatozásra adja a fejét, ahogy azt tette nem régiben Kate Winslet (Mare of Easttown), Rami Malek (Mr. Robot), Matthew McConaughey (True Detective) vagy Renée Zellweger (What if...). Scorsese egyébként a The Departed-ért cserébe kapta meg a rangos elismerést, álló ovációt eredményezve, ám fontos azt is leszögezni, hogy a darab erősen a The Internal Affairs című japán mozi alapján készült, ezzel erősítve azt a kijelentést, hogy mennyire is kedveli a remake-eket az Oscar. A tények ellenére a The Departed Scorsese egyik legerősebb, és legjobban összerakott filmje, amely méltó “másolata” az eredetinek, összegyűjtve olyan szereplőgárdát, amelyről a legtöbb rendező csak álmodik. 

Az Oscar kronológiája, és “legjei” 

Az első gálát 1929-ben rendezték meg, akkor 12 kategóriában díjazták a műveket, ám semmiféle közvetítés formájában nem publikálták a ceremóniát. Azóta pedig csaknem 100 év telt el, kérdés nélkül kijelenthetjük, hogy az Oscar a 90-es években élte igazi aranykorát mind díjazottak, mint az utókor számára fennmaradó érték tekintetében. Ellenben ahelyett, hogy hagyományos módon vennénk az Oscar legjeti vennénk górcső alá, arra gondoltam, inkább másik oldalról közelítsük meg és keressünk választ arra, hogy miként lehet, hogy Steve Buscemi, Alan Rickman, Donald Sutherland, Michelle Yeah, Hugh Grant, Emily Blunt, Richard Gere, Jeremy Irons vagy épp Kurt Russell egyetlen egy nomináció nélkül úszták meg a díjszezont. Ami pedig szintén érhetetlen, hogy Interstellar, Us, Magic Mike, The Big Lebowski, Fight Club vagy a Memories of Murder című nagyszerű darabok szintén ezen, a nem túl megtisztelő helyen tanyáznak, listázva azokat a filmeket, amelyeket a pazar kivitelezés ellenére nem jelöltek semmilyen kategóriában sem. Ez is bizonyítja az eredeti állításunkat, miszerint mára már a díjak kora leáldozott, és egyedüli indikátora egy filmnek csakis az idő lehet, nem pedig az, hogy hány öntött bronzszoborral dobálták meg az adott darabot, mint például a már említett Shakespeare in Love, a Crush vagy a Chicago.  

Reneé a Chicago-ban és az Oscar (nincs a képen) - Forrás: miramax.com

A 2017-es szintén nem kedvezett az Oscar megítélésének, hiszen nem csupán a csökkenő nézőszám eredményezte azt, hogy önmaga karikatúrájává vált a gála, de az is, hogy a prominens és befolyásos filmmogulról, Harvey Weinstein-ről a #metoo mozgalom lerántotta a leplet, ezzel előtérbe helyezve ezzel nem csupán az ő, de Hollywood és vele együtt a filmipar a velejéig romlott, korrupt és aberrált képét. Hogy kontextusba helyezzük az egészet: Weinstein Isten után a második legtöbbször megemlített személy az Oscar-díjátadó köszönőbeszédekben, hiszen olyan színészek mondtak neki köszönetet beszédükben, mint Meryl Streep, Ben Affleck, Matt Damon, Renée Zellweger, Penelopé Cruz vagy a néhai Robin Williams. Weinstein köztudottan lobbizott a filmjeiért, és olyan agresszivitással tette mindazt, hogy a Filmakadémia jóvoltából a Miramax és a The Weinstein Company által gyártott filmek összesen 341 jelölést gyűjtöttek be, ezekből pedig 81-et váltottak díjra fennállásuk ideje alatt. Mindkét stúdió Weinstein nevéhez köthető, ami már önmagában óriási teljesítmény, habár Weinstein-t magát csupán kétszer jelölték Oscar-ra. Mindamellett nem csupán a néhai producer személye miatt kerülnek fel kérdések az Oscar körül, de amiatt is, hogy ítélő bíráinak tagjai mennyire a kimagasló teljesítményt, mintsem a “pofaviziteket” és a szimpátiát díjazzák. Legékesebb bizonyítéka ennek Glenn Close, aki érthetetlenül mellőznek díjazás tekintetében, pedig a színésznő nyolcszoros jelölt, többek között a Fatal Attraction-ben nyújtott zseniális teljesítményét sem díjazták, helyette inkább odaadták Cher-nek a díjat, mondhatni megérdemelten. Habár a színésznő egy cseppet sem bánkódik emiatt, elég epésen fogalmazta meg ezzel kapcsolatos véleményét:  
 
“Tehetség szempontjából gyakran összekevernek Meryl-lel. De ha Oscar-ról van szó, akkor soha. "

Nem véletlen, hiszen Streep-pel többízben is “versenyzett” a legjobb női főszereplő díjáért, ám mint ahogy azt tudjuk, rendre alulmaradt.  Az Oscar 2022-re csupán egy túlárazott, filmekről szóló Victoria Secret’s Fashion Show-vá avanzsálódott, ahol csupán a fényűzés és a valamikor fényesen ragyogó hollywood-i filmek árnyéka jelenik meg a vásznon. Az idei gála egyenlő volt egy felkészületlen iskolai előadással a tornateremben, ahol az egyetlen dolog, ami megmaradt a nevetséges pofon volt, amit Smith adott Rock-nak. A díj presztízse jócskán megapadt, nem csupán a galád streamingszolgáltatók tartalomgyártásával, ami nem csupán olcsóbbá, fogyaszthatóvá és megközelíthetőbbé is teszi a nézők számára a filmeket, ami azt eredményezi, hogy a klasszikus moziszínház létjogosultsága okafogyottá vált, hiszen otthonunk melegében is élvezhetjük a jobbnál jobb filmeket. Nem kell ehhez kiöltöznünk, vörös szőnyeget terítenünk, és tettetni, hogy valami óriásit tettünk le az asztalra, amire az egész világnak figyelnie kell, helyette pattogtathatunk kukoricát a saját mikrónkban. 

Előre leszögezném, hogy kijelentésem nem képezi sem a Sam Rockwell, sem a Bill Hader iránti szenvedélyem, hiszen ők érinthetetlenek, de erről talán egy kicsit később. A mai főszereplőnk egy angol srác, akit nem csupán különleges külseje és jellegzetes arcvonásai tesznek azzá, ami: korunk legizgalmasabb színészévé, aki 29 éves kora ellenére a legnagyobbakkal játszott már együtt, és soha nem okozott csalódást.  

Forrás: Photograph by Michael Avedon for Hero Magazine

Habár Will Poulter neve nem sokaknak csenghet ismerősen, biztosan mindenki tudni fogja, ha azt mondom, ő volt a vörös, tini srác a We’re the Millers-ben, ahol Jennifer Aniston-nal és Emma Roberts-szel is csókolózott egy percen belül, ami megért neki egy BAFTA-t is, mint a legragyogóbb új csillag. A díjat egyébként 2006-ban osztottak ki először ebben a kategóriában, és amit nem akárki kapott meg akkor, hanem maga James McAvoy. Poulter fiatal kora ellenére már 15 éves kora óta aktívan színészkedik, és a híres-neves londoni Harrodian Iskolába járt. Az intézmény arról is híres, hogy későbbi ismert színészek voltak egykor növendékei, mint Robert Pattison vagy Jack Whitehall. Gyermekkorában diszlexiával küzdött, ami jócskán visszavetette önbizalmát tinédzserként is, azonban később a színjátszás és az amatőr dráma órák adták meg neki azt a katarzist, amit mindig is keresett, célt adva nem csak életének, de ezzel karrierjének is.  
Poulter a legsokoldalúbb és legizgalmasabb színész a szakmában, nem csupán tehetsége miatt, hanem azért is, mert megjelenését kihasználva kaméleonként egyensúlyoz a félénk kisfiútól (We’re the Millers) az agresszív, rasszista rendőrig (The Detroit) tartó skálán, egyszerre kedvelve és gyűlölve az általa alakított karaktert. Kétségkívül az egyik leghíresebb szemöldök tulajdonosa ő, megszégyenítve Dwayne Johnson és Emilia Clarke szemöldök képességeit, amitől annyira kellemes jelenséggé válik a filmvásznon, hogy a néző szinte régi ismerőseként tekint rá már-már átlagos vonásai miatt.  
 
“Tisztában vagyok azzal, hogy kettős kinézetem van. Nem a klasszikus, vagy ha úgy tetszik átlagos külsejű. Mindig is megkaptam azt, hogy nagyon kifejező tudok lenni.” 

- nyilatkozta Poulter egy interjú során, és nem is mondhatta volna jobban. A színész első filmje során rögtön olyan nevek mellett debütált, mint a zseniális színész/rendező Edgar Wright, és a szebb napokat is látott Ed Westwick a The Score című film folyamán. A darab a Sundance Filmfesztiválon került bemutatásra, Poulter-nek pedig egyenes út vezetett, hogy gyerekszínészből igazi művésszé transzformálódjon. Alig volt túl egy filmen Tilda Swinton-nal (The Chronicles of Narnia: The Voyage of the Dawn Treader), és Dexter Fletcher-rel (Wild Bill), amikor karrierje addigi legmeghatározóbb filmjében a We’re the Millers-ben kaparintotta meg az egyik főszerepet Jennifer Aniston, Jason Sudeikis és Emma Roberts mellett. Habár a film vegyes fogadtatásban részesült a kritikusok részéről, a mozipénztáraknál egyértelmű befutóként végzett a maga 270 millió dolláros bevételével. Poulter nem csupán Micheal Cera-ra emlékeztető kínos bájjal és zavartsággal viseltetett a filmvásznon, de erős londoni akcentusát is sikerült elrejtenie, és szinte Hugh Laurie-val (ahogy tette azt a House M.D-ben több éven keresztül) egyenértékű módon változtatta meg beszédstílusát amerikai kiejtésre. Az akkor 20 éves színész a következőképpen nyilatkozott a filmmel kapcsolatban:  

“A film olyan komédia volt, ami nem szokványos, és nem gyakran látjuk a mozikban. Mindenesetre nagyon kínos volt a csókjelenet mindannyiunknak.” 

Forrás: Warner Bros. Pictures

Poulter nem sokáig teketóriázott, és szerencsés döntések mellett hamarosan lemosta magáról a szociálisan nehézkes fiú karakterét, és a The Maze Runner című darabban bizonyította, hogy az ijesztőbb és komolyabb karakterek is nagyon jól állnak neki. A The Maze Runner, az akkor nagyon divatos menekülős-túlélős filmjeivel, a The Hunger Games-szel és a The Divergent-tel együtt hozta a legjobbat, és több, mint 300 millió dollárt kaszáltak világszerte. A darabból még két rész készült, amelynek harmadik felvonásában láthatjuk Poulter-t ismét Gally-ként. Emellett szintén láthattuk egy évvel később Inárritu balladájában, a The Revenant-ban, ahol Hardy és DiCaprio mellett brillírozott, utóbbinak Arany Szobrot hozva, de inkább tegyünk csak úgy, mintha a The Wolf of Wall Street-ért kapta volna. A filmben Poulter a legendás hegymászót Jim Bridger-t formálta meg, és cseppet sem maradt alul szereplőtársai mellett. Ám ami igazán kihangsúlyozza a színész kiapadhatatlan dinamikáját és lendületét az a 2017-es Detroit című film, az Oscar-díjas nagyágyú Kathryn Bigelow rendezésében, ahol Anthony Mackie, John Krasinski és John Boyega mellett akkorát hozott Poulter, hogy még a gyomrunk is beleremegett. A történet megtörtént eseten alapszik, Poulter karakterét pedig erősen az 1967-es detroit-i lázadás egyik kulcsemberéről mintázták, David Senak rendőrről. Az esemény során 16 ember vesztette életét, és csaknem 500-an sebesültek meg, túlnyomó többségben afroamerikai származású áldozatokat követelve magának. A színész félelmetesen hozza a karaktert, és idestova megértjük azt is, mi olyan káprázatos Poulter-ben: legyen szó félénk, vagy épp ijesztő karakterről a színész olyan hatalmas magabiztossággal hozza az általa megformált személyt, hogy azt a legnagyobb nevek is megirigyelnék. Minden egyes szerepéből árad az a képesség, ami lehetővé teszi, hogy egybeolvadjon a karakterrel, így elhisszük neki azt is, ha kínos tiniként próbál udvarolni egy lánynak, vagy hidegvérrel sebesít meg valakit egy géppisztollyal. Pontosan ez a kettősség eredményezte azt, hogy 2017-ben az eredeti tervek szerint rá osztották volt Pennywise szerepét, a Stephen King könyvéből készült gigaprodukcióban, az IT-ben, ám később, mint tudjuk, ez nem valósult meg, hiszen Bill Skarsgard-ra szállt a karakter megformálása, teljesen jogosan.  

Forrás: A24 (Midsomar, 2019)

Poulter viszont nem csupán a filmvásznon, de a televízióban is bizonyította mekkora király is ő, hiszen több sorozat oszlopos tagjaként láthattuk, többet között a Netflix-es interaktív sorozatában hidrogén szőke hajjal, a Black Mirror: Bandersnatch-ben, a Hulu által gyártott drámában a Dopesick-ben, de még arra is jutott ideje, hogy brillírozzon az Agatha Christie regényéből készült Why didn’t they ask Evans-ben Hugh Laurie és Emma Thompson mellett.   Ám a színész továbbra sem pihen, élete talán legnagyszabásúbb vállalkozásába kezdett bele, amiről a következőképpen nyilatkozott: 

“Nagyon zavarban vagyok, mert habár mindenki tud róla, semmit sem mondhatok a projektről egyelőre, de nagyon boldog vagyok, hogy a részese lehetek ennek.” 

Poulter a Guardians of the Galaxy Vol 3. Béli szerepével helyet kapott a Marvel Univerzumban, mégpedig Adam Warlock-ként, és a második rész befejezésével sejthetjük, hogy nem csupán egy mellékszerep erejéig fog felbukkanni Chris Pratt és Zoe Saldana mellett. Habár a James Gunn körüli botrány okán úgy nézett kis, hogy jóformán sosem fog elkészülni a harmadik felvonás a Galaxis őrzőihez, a tervek szerint 2023 májusában már a moziban élvezhetjük a Marvel Univerzum negyedik fázisának filmjét.  
A még mindig csupán 29 éves színész előtt biztosan állíthatjuk, hogy fényes karrier vár, és Pattinson-módra vetkőzi le a róla kialakult téves képet, miszerint sokkal több, mint egy mém egy közepesen rossz filmből.  

Tudjátok, volt az a sorozat, amiben 6 ember, egymás barátai, keresték önmagukat New York-ban, aztán a széria 10 évig ment, minden egyes szereplőből világsztárt csinálva, de egyikük mégis kilóg ebből a sorból. Hiába a tehetség, hiába a sárm. Bennünk pedig jogosan merül fel a kérdés: miért nem sikerült Matthew Perry-nek elérni az átütő sikert, ami pedig annyira osztályrészül kellett volna, hogy jusson neki?  Ha Matthew Perry nevét olvassuk valahol, akkor pár dolog juthat eszünkbe: a színész gyógyszer és drogfüggősége, a Jóbarátok és az, hogy hiába volt pár sikeresnek mondható mozifilmje is, a tehetséges színésznek valahogy mégsem sikerült akkora karriert befutnia, mint sorozatbéli kollégáinak. Habár magánéleti válságai rovására is írható Perry hagyományos értelemben vett sikertelen áttörése, mégis az az érzés marad a nézőben, hogy miért nem jött össze? Nézzük át a színész karrierjét, és fontosabb állomásait, annak érdekében, hogy megtaláljuk ennek az okát! 

Friends  

Forrás: Matthew Perry and Jennifer Aniston on the set of Friends, 1994, NBC, NBCU Photo Bank

A Friends, azaz a Jóbarátok előtt Perry nem volt ismeretlen a tévés berkekben. Szerepelt többek között a Beverly Hills 90210 című legendás sorozatban, de több, bukott pilot és egy évadot megélt széria is a számlájára volt írható, egészen 1994-ig. Marta Kaufman és David Crane közbenjárásával landolt Perry a Friends szereplőgárdájában, akikkel korábban a Dream On című, hat évadot megélt sitcom-ban dolgozott együtt. A színész akkoriban az űrben játszódó LAX 2194 című sorozattal kapcsolatban kezdett el forgatni, ám hátat fordított a biztos bukásnak elkönyvelhető szériának, és habár az alkotók más karaktert képzeltek el Chandler Bing-ként, a felolvasópróbán Perry olyannyira egybeolvadt a szereppel, hogy Kaufman azonnal zöld utat adott a színésznek. Nem titkolt vágya volt Perry-nek, hogy nem csupán sikeres, de híres is legyen, a sorozat pedig minden elvárását felülmúlta.  

“Akarod a figyelmet, akarod a pénzt, és a legjobb helyet akarod az étteremben is.” 

 - nyilatkozta a színész. Chandler Bing karakterét pedig olyannyira jól hozta, hogy egyben ez is lett a veszte Perry-nek, hiszen a nézők és az alkotók is képtelenek voltak elvonatkoztatni tőle, a színész pedig önkénytelenül is, de minden egyes szerepében Chandler Bing egy-egy variánsait hozta, függetlenül tévétől, filmtől vagy zsánertől, ezzel kevés esélyt adva annak, hogy lappangó tehetsége teljes spektrumát megcsillogtassa. A 90-es évek második felében, főképp a sorozatnak köszönhetően olyan művészekkel forgathatott együtt, mint Salma Hayek, Chris Farley, Elizabeth Hurley, Oliver Platt, vagy John Bennett Perry, a színész édesapja, nem mellesleg Bing karakteréért a színészt Emmy-díjra is jelölték, az utolsó évadra pedig epizódonként 1 millió dollár ütötte a markát, mind az öt színésztársával együtt. A színész a Friends-nek köszönhetően a hollywood-i A-listára repült, habár ez még sem volt garancia a sikerre és a hagyományos értelemben vett áttörésre, akárhogy is próbálkozott.  

The Whole Nine Yards  

Vannak a filmtörténelem során olyan színészkapcsolatok és színészbarátságok, amelyek legendásnak mondhatóak. Bruce Willis és Matthew Perry párosa is egy ilyen kategóriába sorolható a The Whole Nine Yards című gengszterkomédia nyomán. Jonathan Lynn rendezése, habár a kritikusok sikerét nem teljesen, a nézők tetszését bizonyosan elnyerte, hiszen több, mint 100 millió dollárt hozott a mozispénztáraknál, nem csupán az eredetinek mondható ötlet miatt, de Perry és Willis kettősének köszönhetően is. A filmben mellettük láthattuk Amanda Peet-et, Michael Clarke Duncan-t és Kevin Pollak-ot is, akik ugyan asszisztáltak a két húzónév mellett, mégsem hoztak szégyent a filmre. Külön érdekesség, hogy a filmforgatás során Willis és Perry fogadást kötött arra, hogy a film biztos siker, vagy biztos bukás lesz. A fogadás elvesztése egy vendégszereplést eredményezett Willis számára a Friends-ben, ahol ingyen játszotta a szigorú Paul-t, mivel ez is része volt a fogadásnak. Willis pedig annyira jól hozta a szerepét, hogy egy potya Emmy-díjat is kapott a vendégszereplésért.  
A film hozta siker és a pénz ellenére Perry színészi játékában semmi kiugrót nem láthattunk, hiszen ugyanazt az esetlen, mégis szerethető karaktert hozta, mint amit a Friends-ben láthattunk tőle, nem úgy, mint Amanda Peet-től, aki az egész estés film legfényesebb csillagaként játszotta le társait a vászonról. Perry ezek után, még egyszer, 2004-ben játszotta el ugyanezt a karaktert Willis mellett, a The Whole Ten Yards című folytatásban, ami jócskán elmaradt az elődje fogadtatásától. Hiába volt a remek Howard Deutch felelős a rendezésért, minden idők egyik legnagyobb bukásaként vonult be a filmtörténelembe a darab.  
Perry pár évvel később, habár nem filmvásznon, de egy tévéfilm, a The Ron Clark Story című igaz történeten alapuló darabban hozott egy lényegében Bing-től eltérő karaktert, ami közben rájövünk, hogy mennyire jól is áll neki az, ha nem kényszerítik rá, hogy önmagát alakítsa egy szerepben, így rögtön egy Golden Globe-, és egy Emmy-jelölést is begyűjtött. 

Studio 60 on the Sunset Trip  

Aaron Sorkin nem semmi. Magára “anticlimax”-ként reflektáló író, forgatókönyvíró 2006-ban jött ki az eredeti ötletű Studio 60 on the Sunset Trip című sorozatával, ami egy Saturday Night Live-szerű műsornak a kulisszái mögé kalauzolt minket a The West Wing stílusában. Sorkin-nal pedig nem ez volt az első munkája Perry-nek, hiszen korábban egy rövid szerep erejéig láthattuk a The West Wing-ben. televíziózás krémje állt rendelkezésére a szereplőgárdában, hiszen Perry mellett Sorkin ügyeletes színésze, Bradley Whitford-ot is láthattuk, valamint főszerepet vállalt magára Sarah Paulson, Amanda Peet és Steven Weber is. A történetben rengeteg potenciál rejlett, hiszen egészen egyedi elgondolásként, ám szokásos Sorkin-csomagolásban kaptunk egy izgalmas sztorit, többrétegű karakterekkel, akiket az évadok előrehaladtával szépen le lehetett volna hámozni. Pontosan ezért is akkora fájdalom, hogy Perry-nek még csak ideje sem volt, hogy Matt Albie-t egy kicsit magáévá tegye, és kiteljesedjen a szerepben Chandler nélkül. Ám a sorozat igazi veszte nem a hanyag játék, vagy a nem megfelelő sztori volt, a 30 Rock volt és Tina Fey, aki ugyan hasonló műsort kreált, de más zsánerben nyúlt a szórakoztatóipar kulisszatitkait bemutató sorozathoz. A 30 Rock és a Studio 60’s is 2006-ban indult, ám az előbbivel ellentétben, ami hét évadot élt meg, Sorkin műsorát egy évvel később az NBC levette a műsoráról. Érdekesség, hogy Sorkin vendégszerepelt a 30 Rock-ban és utalást is tettek a Studio 60-re, amire Sorkin úgy reagált: Shut up. 

Perry számára minden adott volt a sikerhez, hiszen az univerzum legjobb forgatókönyvírójának irányítása alatt próbálta hozni a legjobb formáját, és mellesleg ezzel az elvárással szemben cseppet sem is maradt alul. A küszködő, gyógyszerfüggőséggel küzdő író karaktere, aki visszatér a sketch-comedy műsorok Mekkájába, hogy ne csak volt főnökének, hanem önmagának is bizonyítson, egy az egyben Perry-re lett szabva. A színész maga is erős gyógyszerfüggőséggel küzdött, hiszen a 90-es évek végén. Vikodin és amfetamin addikciója miatt többször is részt vett elvonókúrán, valamint szent meggyőződésem, hogy 2004-ben Perry-t is érdemes lett volna meghallgatni House szerepébe, hiszen tökéletesen hozta volna a karaktert, nem csupán a vikodin miatt.  
Habár kétségtelen, hogy a Studio 60 nem annak rossz minősége miatt ért véget, méltatlanul megpecsételte Perry karrierjének ívét, hiszen ebből a küszködésből a későbbiekben sem sikerült kilábalnia. 

Mr. Sunshine  

A Mr. Sunshine az egyik olyan alkotás Perry karrierjéből, amelyben nem csupán a főszerepet vállalta magára, de az egyik azok közül, amelyet saját maga jegyzett, írt és alkotott. A történet egyszerűségében rejlett a vonzereje az ABC számára, akik zöld utat adtak Perry projektjére 2011-ben. A Mr. Sunshine - nem összekeverendő a Netflix által gyártott koreai drámasorozattal, az azonos című Mr. Sunshine-nal - egy középkorú, szerelemben és karrierjében is szerencsétlen férfiról szólt, aki egy san diego-i közösségi aréna menedzsereként dolgozik, a mindennapjait pedig kiszámíthatatlan főnöke keseríti meg, Allison Janney szerepében. A sorozat az akkoriban népszerűvé váló single camera módszerrel készült, ami egyedi hangulatot kölcsönzött a műsornak, Perry pedig tanúbizonyságot adott arról, hogy lehet nem a legjobb színész, de íróként még sok van benne. A poénok, habár nem voltak erősek, mindegyik a megfelelő helyén landolt, a karaktereit tekintve pedig a kötelező elemek mellett látszódott, hogy mindenki élvezi a szerepét. Janney mellett láthattuk Andrea Anders-t, Nate Torrence-t és Lizzie Caplan-t is sziporkázni, de egy epizód erejéig még maga Nick Jonas is feltűnt a sorozatban. A Mr. Sunshine tiszavirág életű életet kapott a csatornától, hiszen az ABC csupán 13 epizód után elkaszálta Perry szériáját, emellett még négy epizód készült, ami sosem került adásba. A kritikusok tetszését csak részben nyerte meg a Mr. Sunshine, a New York Times egyik írója úgy fogalmazott: ‘Habár a sorozat címe Mr. Sunshine, azaz Napsugár úr, Perry sorozata korán sem ennyire fényes.’ Az valóban a sorozat számlájára írható, hogy a Modern Family sikere után próbálta meg meglovagolni a Community és még inkább az Arrested Development által kitaposott utat a single camera comedy stílust, és törekedett valami “mást” létrehozni, amelyen közben azért érződött a veríték is. A Mr. Sunshine volt Perry karrierjében az egyik utolsó próbálkozása a tévé felé, de nem a legvégső. A sors iróniája, hogy a sorozatról készült kritikákban is Bing-ként referáltak rá, és nem érkezett el megannyi film, sorozat és szereplés után sem az, amit Aniston-nak osztályrészül jutott: hogy levetkőzze magáról a karaktert, aminek a karrierjét is köszönheti.  

Go On  

A Scott Silveri által készített sorozat a Go On az NBC égisze alatt került műsorra 2012-ben, ami – ezt meg kell jegyeznünk - Perry próbálkozásainak egyik legjobb szériája volt, talán pont azért is, mert Silveri kifejezetten Perry-re írta a karaktert, a széria viszont szintén méltatlanul rövid életet kapott. A sorozat központi szereplője, Ryan King, a sporthír olvasó rádiós riporter, aki felesége váratlan halálával próbál megküzdeni. A tovább lépéshez pedig egyenes út vezet számára egy terápiás csoportba, ahol kiderül, hogy merőben más elképzelései vannak arról, hogyan kell és hogyan lehet egy tragédiát feldolgozni, mint a csoportot vezető terapeutának. A sorozatot briliánsan megírt párbeszédei és narratívája teszi különlegessé, és még inkább egyedivé.  
A Go On valahol a tragédia és a komédia vonalán táncol, egyiket sem túlzásba véve, tökéletes egyensúlyt és hangulatot teremtve a sorozatnak. Komoly témákról szól, de korán sem szájbarágósan, inkább humorral tálalva. Habár hagyományos értelemben, a sztori nem volt új a nap alatt, mégis Perry személye és a sorozat jó értelemben vett komolytalansága kiemeli az akkori felhozatalból a sorozatot. Ha össze kéne viszont foglalnunk a történetet, amivel még inkább eladhatnánk, talán az lenne a legjobb leírás, hogy a Go On olyan, mintha a Community-t néznénk a Community nélkül, csak Joel McHale helyett a jóval szimpatikusabb Matthew Perry hozza a főszerepet.  
Perry mellett a Fleabag-ből is ismert Brett Gelman, Tyler James Williams és John Cho is feltűnik, epizódszerepekben pedig láthatjuk, többek között Piper Perabo-t, Lauren Graham-et, Nazanin Boniadi-t, de magát Courtney Cox-ot is.  
A kritikusok kedvezően fogadták a Go On-t, kiemelve a sorozat remek dialógusait, és dicsérve Perry játékát. Hiába viszont a szakma kedvező véleménye, a Go On 2013-ban lekerült az NBC kínálatából, mivel nem hozta a hozzá fűzött reményeket a csatornának, korán sem ahhoz méltó befejezést kapva, így bizonyítva a közvélekedést, miszerint jóból kicsit adnak.  

The End of Longing 

Perry 2016-ra olyan messzire távolodott a televíziózástól és a mozifilmektől is amennyire csak lehet, ő pedig sebtében összedobott egy Off-Broadway darabot, az a The End of Longing-ot. A sebtében szó használata nem átvitt értelemben értetendő, hiszen Perry a darab első draft-ját tíz nap alatt készítette el. A darabot saját maga írta, készítette el, mi több a főszerepet is magára osztotta, mellette pedig Jennifer Morrison osztozik a színpadon. Perry saját bevallása szerint a főszereplő, az alkoholista, hedonista és neurotikus Jack saját maga karikatúrája, habár hangsúlyozta, a történet nem önéletrajz darab. A sztori négy negyvenes éveiben járó embert mutat be, akik még mindig az élet értelmét keresik. A darab előkészületei csaknem egy évet vettek igénybe, míg végül 2016 februárjában mutatták be hivatalosan, Lindsay Posner rendezése alatt, valamint Isobel Waller-Bridge zenéjével. Utóbbi neve nem véletlenül cseng ismerősen, hiszen testvére a többszörös Emmy-díjas Phoebe Waller-Bridge.  
A kritikusok ízekre szedték a darabot, vele együtt Perry-t is, összegezve egy túlnyomóan negatív visszajelzést adtak Perry darabjával kapcsolatban. Egy kritika úgy fogalmazott, hogy a darab a "Friends-séma" rossz másolata, mi több, 6 helyett csak 4-en vannak, és az egyiket a négyesből pedig Joey helyett Jeffrey-nek hívnak. Akármennyire is szerethető Matthew Perry, a darabján még ez sem segít. 

Karrierje egyes pontjainak végére pedig nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy miért nem volt soha képes túllépni Chandler Bing-en, nos azért, mert ő a való életben is ugyanennyire menő és vicces figura. Önmagunkon túllépni pedig a legnagyobb badarság, amit az ember elkövethet. A legnagyobb hiba viszont az, hogy a képességeinek teljes tárházának megmutatására soha nem kapott elég időd a nézőktől és a producerektől sem, ő viszont pontosan az a karakter és színész, akinek a munkájára bizony megért volna várni, akár a Studio 60, akár a Mr. Sunshine, vagy Go On során is, hiába a zseniális 2007-es Numb című film, ahol bizony mutatott is valamit végre nekünk. A figura, aki mindig viccelődik, ha kényelmetlen szituációban találja magát próbálva elterelni a figyelmet a dialógus eredeti medréről, és egy kicsit figyelmet hoznia saját magára.  
Mindennek ellenére pontosan ez az, ami ellentmond Perry karrierjének, és a legnagyobb hibája is egyben: képtelenség szétválasztani a szerepet a színésztől. Vajon látjuk-e a karaktert is, és neki szurkolunk, legyen szó filmről, sorozatról, vagy színházról, vagy tulajdonképpen magának Matthew Perry-nek szurkolunk?  

Keressetek Facebook-on és Instagram-on is! 

Itt bizony azt kapod, amit vársz. Egy listát arról, hogy mit nézz, ha már eleged van a szuperhős filmekből, nem vagy elég fáradt ahhoz, hogy élőben nézd a Heard-Depp tárgyalást, de érdekel az, hogy tudnak-e még neked valami újat mondani. Én hiszem, hogy tudok. Hiszek egy Tyler-ben és egy listában, amit kizárólag neked készítettem olyan filmekről, amiket el is olvashatsz.  

Out of Sight – Elmore Leonard 

Forrás: Universal Pictures

A legtöbb dolog, amihez Steven Soderbergh hozzáér aranyat ér. Más a helyzet azonban akkor, ha az irodalomtörténelem egyik legegyedibb írójának, Elmore Leonard-nak az egyik könyvéhez nyúl hozzá, mert akkor bizony képtelen hibázni. Remek anyagból dolgozott 1998-ban Jennifer Lopez és George Clooney mellett az Out of Sight során, ami egy igazán különleges, romantikusabbnak mondható sztorit mutatott be. Jack Foley, a közönséges bűnöző, akit egy kistílű rablás miatt csuknak börtönbe, ám ő ezzel nem elégszik meg. Szökését megzavarja Karen Sisco, szövetségi rendőrbíró, akivel a tényleges menekülés közben egy autó csomagtartójában találják magukat, a hosszú út közben pedig találnak egymásban közös pontot, mégpedig a régi hollywood-i filmeket.  
Habár a film elején már tudjuk, hogy a két főhős kapcsolata a gyakorlatban soha nem működhet, van mégis valami ártatlan abban, ahogy a két főszereplő titulusuk ellenére is vonzódnak egymáshoz. A film előrehaladtával pedig nyilvánvalóvá válik minden érintett számára, hogy akárhogyan is vezet valamerre a szenvedély, soha nem lesz ténylegesen életképes. Soderbergh eközben pedig stílusával és dinamikájával a kanapéhoz szegezi a nézőt, és a néhol buta poénokkal tarkított sztori a végére, habár nem is teljesedik ki, de érezteti velünk, hogy inkább csak most kezdődne, habár már nem lehetünk szemtanúi az eseményeknek.  
A filmről csak árad Soderbergh jelenléte, mind a rendezésben, a vágásban, a narratívában és a kivitelezésben is, a darab pedig annyira jól sikerült, hogy még egy önálló, ám igencsak rövid életű spin-off-ot is kitermelt. Lopez és Clooney eközben egymás fényét emelik, miközben előbbiről elhisszük, hogy annak ellenére, hogy nő, kérdés nélkül golyót lő a lábunkba, utóbbiról pedig azt, hogy bár rossz döntések sora szegélyezi életét, mindezek ellenére nem rossz ember. Elmore Leonard Out of Sight című sztorija mellett több film is, mint például a Jackie Brown, a Get Shorty és a Mr. Majestyk is az ő regényein alapszik.  
Az Out of Sight-ot magányos estékre ajánlom, amikor eleged van a világból, de még nincs kedved aludni. 
 

The Devil Wears Prada – Lauren Weisberger 

Forrás: 20th Century Fox

Weisberger 2003-as regénye az írónő saját tapasztalatán alapszik azokból az időkből, amikor történetesen a Vogue Magazin legendás főszerkesztőjének, Anna Wintour-nak dolgozott asszisztensként. A könyv a divatvilág sok aspektusára világít rá és mutatja be egy szubjektív szempontból, keresztülvezetve minket a főhős, Andy vesszőfutásán is, ahol a fő kérdés az olvasóban az, hogy vajon sikerül-e visszatalálnia önmagához vagy beszippantja az a világ, ami elől mindeddig menekült. 
A történet a rettegett Miranda Priestly és Andy kapcsolatán alapszik, amit más aspektusból mutat be a könyv, és megint másból a David Frankel által rendezett film. Míg a könyvbéli Andy önmagát múlja felül, és törekszik arra, hogy a céljaihoz érjen, a film Andy-je inkább Priestly elvárásainak próbál meg megfelelni, és felülmúlni azokat. Pontosan ez a különbség emeli ki a darabot, és teszi minden idők egyik legjobb filmadaptációjává, mivel egy adott sztorit mutat be egy más szemszögből.  
Itt jegyezném meg, hogy Aline Brosh McKenna nem rossz forgatókönyvíró, inkább helyesbíteném aszerint, hogy néhány írása bejön, néhány pedig nem. A nevéhez köthető nem csupán a már említett The Devil wears Prada, de a csapnivaló 27 Dresses Kathrine Heigl-lel, és az aranyos Morning Glory Harrison Ford és Rachel McAdams főszereplésével. Tény, hogy nem a leghíresebb, de a szegmensünk filmjéhez írt szkriptje messze a legkimagaslóbb, fő erénye pedig az, hogy nem akar semmit sem bizonyítani vagy komolyan venni magát. A filmet két Oscar-ra jelölték 2007-ben, egyiket Meryl Streep tudhatta magáénak, mint legjobb főszereplő, és habár nem nyerte meg az arany szobrot, mégis leginkább ezzel a szereppel azonosítják.  
A filmet azoknak ajánlom leginkább, akik utálják a főnöküket, de még nem találtak rendes, másik munkahelyet. 

Pride and Prejudice - Jane Austen

Forrás: Focus Features

Ez az a regény és történet, amit tényleg senkinek sem kell bemutatni. A filmtörténelem és az irodalomtörténelem egyik legtöbbször adaptált könyvéről fogunk most beszélni, amelynek egyik kiadása, jelen pillanatban is rongyos állapotban porosodik a polcomon. Jane Austen regénye nem csak önmagában állja meg a helyét, de olyan írókat is megihletett, mint Helen Fielding, aki szégyentelenül vette alapul a komplett sztorit, és alakította a saját szájíze szerint, nem beszélve a bollywood-i feldolgozásról, amiben Aishwarya Rai, korábbi szépségkirálynő játszotta a főszerepet.  
Elizabeth Bennett és Mr. Darcy örökös harca a regény és a film központi témája is, akik egymás legnagyobb hibái miatt nem képesek közös nevezőre jutni. Elizabeth képtelen jó véleményt kialakítani arról az emberről, akiről előzetesen már határozott véleménye van, annak ellenére, hogy lehet ennek az ellenkezője az igaz, míg Mr. Darcy a gőgössége miatt képtelen napirendre térni másokkal, ami gátolja még abban is, hogy megtalálja álmai nőjét.  Az eredet műhöz a leginkább közel álló feldolgozás az 1995-ös BBC-féle tévéfilmsorozat, amelyben Colin Firth játszotta a főszerepet, persze nem marad el mellette a 2005-ös Oscar-díjra is jelölt adaptáció, amiben Keira Knightley hozta a formáját. Vicces tény, hogy a film rendezője, Joe Wright soha nem olvasta az eredeti regényt, helyette inkább a már korábban említett filmsorozatot vette alapul. Habár az elmúlt több, mint 80 évben minimum nyolcszor dolgozták át a sztorit, nem mindegyikre jutott egy nedves ingben sétáló Colin Firth.   
Austen mellesleg szinte mindegyik könyvét adaptálták, az egyikhez maga a remek Emma Thompson nyúlt hozzá, olyan finomsággal, hogy Oscar-t is kapott érte, de az írónő történeteiben van valami univerzális mondanivaló, amely kortól, nemtől és évszámtól függetlenül is aktuális, és megállja a helyét.  
A sztori bármelyik installációját azoknak ajánlom, akik már rongyosra nézték a Bridget Jones-t, de egy Mr. Darcy viszont nem elég ahhoz, hogy nyugodtan aludjanak.  

Gone Girl - Gillian Flynn

Forrás: Merrick Morton/20th Century Fox

Nem tudom kifejezni, mennyire imádom David Fincher-t. Nem tudom kellően szavakba önteni, hogy mennyire nagyra tartom Gillian Flynn-t, és még inkább bajban vagyok, hogy elmondjam mit is jelent számomra ez a film, a sztori, a könyv és az a borzongás, amit minden egyes alkalommal érzek, bármilyen formátumban is kerüljön a szemem elé a történet. Flynn 2012-es regénye alapvetően egy házasság szétbomlásának anatomiájaként is felfogható, gyilkossággal, hazugsággal és emberi romlottsággal tarkítva. A történetben nincs hagyományos értelemben vett pozitív szereplő, hiszen mindkét főhős a maga módján bűnös, és próbálja bebizonyítani ennek az ellenkezőjét, még ha az nem is igaz.  
Nick Dunne ötödik házassági évfordulójuk reggelén szembesül azzal, hogy felesége furcsa körülmények között eltűnik, a helyszínelés és a bizonyítékok gyűjtése során a hatóság pedig egyre inkább a férjre tereli a gyanút, miszerint köze lehet Amy Dunne eltűnéséhez. A néző szembesülhet a klasszikus problémákkal, amik egy házasság során előfordulhatnak, mint például a gyerek kérdése, a bizalmatlanság, a megcsalás, a pénz és a dominancia.  A csavaros történet előrehaladtával pedig rájövünk, hogy semmi sem az, aminek látszik, és meg kell kérdőjelezni mindent, amit eddig hittünk a szereplőkről.  
Flynn saját maga, zéró forgatókönyvírási tapasztalattal adaptálta saját könyvét a filmvászonra, azzal a feltétellel, hogy Fincher rendezi a filmet, és Ben Affleck lesz a főszereplő. Az író mindkét vágya teljesült, és a filmtörténelem legkifinomultabb thrillerét hozta össze, ami után nehéz szavakat találni Az ember mind a forgatókönyvet, mint a regényt élvezettel olvassa, a film pedig olyan katarzist nyújt, hogy a néző újra és újra alá akarja vetni magát, ezért újra és újra megnézi. A végén csak azt kívánja, bárcsak először láthatná.  
A film legnagyobb erénye persze maga Rosamund Pike, aki méltatlan módon Oscar-talanul távozott a jelölését követően a ceremóniáról, ám mindenképpen tanúbizonyságot tett arról, hogy elhisszük neki, ha átvágja a torkunkat, és színészként pedig még nagyon sok van benne.  
A darabot megfeneklett éjszakákra ajánlom, amikor nincs kedved nevetni, de még nem vagy elég szomorú a Titanic-hoz.