Tudom. Tudom.
Mindig késésben vagyok mindennel, nem csupán az életemben, a családalapításban, hanem abban is, hogy végre megnézzem a Thor: Love and Thunder-t. A teljességhez hozzátartozik, hogy egyrészt névnapi ajándékként keveredtünk a moziba életem társával, másrészt már egy ideje természetesen tervben volt, hogy bizony ideje lenne megnézni ezt a darabot. Szándékosan nem olvastam egyetlen egy kritikát sem, semmilyen, a véleményemet befolyásoló cikket vagy és nem is néztem videót. Alapvetően csomó plusz ponttal indult a film, elvégre egy újabb Waititi darabról volt szó, amiben többek között nem csupán Natalie Portman, de maga Christian Bale is szerepelt, valamint a kis trailer-ben elejtett poénok és jónak ígérkeztek. Szóval kezdjük is ott, hogy beültünk a moziba.
A filmek elején magától értetődő tény, hogy hiába hirdetik meg kerek egész órakor a filmet, a darab tényleges kezdete előtt még körülbelül 10-15 percig kénytelen vagy ajánlókat és reklámokat bámulni, míg a kezedben lévő chips vagy popcorn igen-igen kezd megfogyatkozni, pedig még el sem kezdték a filmet. Senkinek nem ajánlom, hogy munka után, éhesen menjen be a moziba, mert ennek bizony magasabb ára is van, no nem a forint inflációjára gondolok. Remek trailer-eket és vicces reklámokat követően végre leoltották a villanyokat, és elkezdődhetett a várva várt film, leánykori nevén csak a Thor 4. Valahol itt kezdődtek a bajok.
Innentől erősen SPOILER-es rész következik, szóval bármennyire is fáj, el kell, hogy búcsúzzunk egymástól, ha még nem láttad.
Forrás: Mozi valahol Magyarországon/A telefonom képgalériája
A nyitójelenet csupa izgalommal és kiforrottsággal kecsegtetett, hiszen elég volt röpke 3 perc és Christian Bale jelenléte, hogy megalkossák az egyik legérdekesebb antagonista karaktert a Marvel Univerzumban. Bale karaktere egyben egy csalódott apa, aki mindent megtesz a lányáért és egy megszállott gonosz, akit csak a bosszú hajt, hogy megöljön minden Istent, mert azok hamis ígérettel kecsegtetnek a megváltásról és a túlvilági jutalomról. Habár Bale hasra ütésre mérten talán 20 percet szerepel összesen a film teljes játék idejében, jelenléte annyira erős a vásznon, hogy a néző szinte képtelen nem borzongani, valahányszor csak meglátja a mémmé lett antihőst. Ám ez az idill hamar elillan, hiszen megjelennek a már ismert karakterek, így láthatjuk Drex-t, Rocket-et, Quill-t. Valkűrt, Krog-ot és persze magát Almighty Thor-t is, aki már persze a sok kondinak köszönhetően lefogyott és újra tettre kész, ám kicsit megtörten várja, hogy ismét harcba szállhasson a gonosszal.
Majd pár poén és pici harc után ismét feltűnik Jane Foster, Thor régi szerelme, ami alapjáraton nem is újdonság, hiszen a trailer-ben is benne van, az viszont inkább nagyobb meglepetés, hogy kiderült róla, negyedik stádiumú rákos megbetegedéssel küzd, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mindent megtesz a gyógyulása érdekében, így a viking történelem tanulmányozása során rájön, hogy út nyílhat számára az egészség felé. Így ellátogat az azóta felkapott várossá vált New Asgard-ba, ahol Thor Hela által széttörött Mjolnirnek fennmaradt darabjai vannak kiállítva. Jane egy két villámcsapás után egészséges lesz (legalább is látszólag), mi több báthor megthorlóvá válik, aki nem riad vissza semmitől, ezzel együtt pedig a Mjolnir is új életre kel. Christian Bale Voldemort imitáció közben megtámadja a várost, ahonnan elviszi az összes gyereket, és ketrecbe zárja őket egy olyan helyen, ahol nincsenek színek. Thor és Jane hardcore módba vált, ami annyit tesz, hogy két kecske húzta hajóval ellátogatnak az istenek városába, hogy figyelmeztessék őket, hogy egy isten sorozatgyilkos leselkedik rájuk, ám Zeusz, akit a szórakozott Russell Crowe alakít, talán azért, mert ő sem hiszi el az egészet, nem óhajt segíteni Thor-nak és a haveroknak, ezért a saját villámjával dobálják meg. De itt még nincs vége, hiszen megszöknek, majd Thor rájön, hogy Jane rákos, végül pedig eszükbe jut, hogy a lényeg, ami miatt itt vannak az az, hogy elkapják Christian Bale-t és megmentsék a gyerekeket. Közben Korg darabjaira hullik, ezért csak az arca marad meg, és közben elárulja, hogy minden kőember meleg.
Thor villámkölyköket csinál mindenkiből, hogy legyőzzék Bale-t, mert kiderült, hogy annak viszont Thor pörölyére fáj a foga. A portál a kulcs, hogy eljusson az örökléthez, ahol pedig azt kívánhat, amit csak akar, vágya pedig az, hogy minden Isten dögöljön meg. Szóval a lényeg, hogy aztán mégsem hal meg mindenki, csak Jane, sőt Bale annyira meggondolja magát, hogy inkább a halott lányát kívánja vissza, mintsem az Isteneket holtan. Bale meghal, Thor így kap egy gyereket, Szerelmet, akit vigaszdíjként hazavihet, így értelmet nyerve a cím: Szerelem és Mennydörgés.
Nem mondom, hogy meg vagyok lepődve, de azért egy kicsit igen. A mostani film a negyedik installációja a Thor filmeknek, összességében a 29-dik Marvel darab az MCU-ban. A filmet Taika Waititi nem csak színészként, de íróként és rendezőként is jegyezte, összeverbuválva minden idők egyik legsokoldalúbb szereplőgárdáját, így Tessa Thompson-t, Russell Crowe-t, Natalie Portman-t és Christian Bale-t is Chris Hemsworth mellett. Habár az első részt a Thor-t maga Kenneth Branagh, a Thor:The Dark World-öt pedig a tévés veterán, Alan Taylor jegyezte rendezőként, a Marvel Studios a Thor: Ragnarök direktori székét a már az akkor is Oscar-jelölt, új-zélandi független filmesre bízta. Waititi saját személyiségéből és stílusából fakadóan is érdekes választásnak bizonyult a Marvel részéről, azonban a kezdeti szkepticizmus hamar szerte foszlott, hiszen több, mint 850 millió dollárt, és kritikai sikert is eredményezett Waititi alkalmazása. A rendező sok más szuperhősfilmmel ellentétben személyiséget adott a karakternek, ami addig nem túlságosan volt jellemző az addigi képregényfilmekre. A szereplőt humorral tette szerethetővé, mellette azonban megtartotta azt a komolyságot, amelyet egy szuperhőstől, Thor esetében egy istentől várnánk. Az Endgame-en áthidaló sztori vonal is új megvilágításba helyezte Thor-t, a megtört lélek, aki a nap minden percében gyűlöli magát, ez a helyzet pedig rengeteg lehetőséget adhatott volna Thor karakterfejlődésének, ehelyett Taika Waititi szuperhősös agymenésében utaztunk csaknem két órán keresztül, ahol a fő cél nem a néző, hanem Waititi saját maga szórakoztatása volt. Kétségtelen, hogy a rendező arról híres, hogy időnként jó értelemben bohócot csinál magából, ahogy azt láthattuk az Oscar-t érő Jojo Rabbit-ban, vagy a zseniális What We Do In The Shadows-ban, viszont az már korán sem biztos, hogy ami ott, önállóan működött, az működik minden esetben. A Love and Thunder első 20 perce felért önmaga karikatúrájával, majd a 21-dik percben pedig eszébe jut, hogy nem is ezért van itt, hanem egy sztorit kéne elmesélni a nézőknek. A Thor: Ragnarök-nek pontosan az adott bájt és vonzerőt, hogy nem vette magát komolyan, viszont a Love and Thunder-t szinte élvezhetetlen, amit a néző képtelen komoly teljesítményként értékelni. Waititi-vel elszaladt a ló, és szinte imádkoztam a 12-dik sor 17-es székében, hogy jöjjön el Kenneth Branagh vagy James Gunn, és tegye rendbe a dolgokat, nem beszélve arról, hogy Matt Damon eredetileg humoros cameo-ját szinte kifacsarta, és hagyta kiszáradni. A rendező szinte kiölt minden olyan tulajdonságot a sztoriból, amitől egy kicsit is izgalmas lett volna a szál, helyette pedig egyetlen egy Thor sitcom epizódot gyártott le röpke 150 millió dollárból. Ebben a legrosszabb pedig az, hogy szinte egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan poén volt, amin őszintén nevettem.
Tévedés ne essék: Waititi remek író, és mesterien tud lavírozni a komolyság és a humor vékony vonalán, ami egy írótól ritka teljesítmény, erről tanúbizonyságot is tett a Two Cars, One Night-ban vagy a már említett Jojo Rabbit-ban, de mintha a Love and Thunder csupán abban erősített meg minket, hogy Bale és Crowe istenadta tehetségek, míg Waititi őrült randalírozásba kezdett a filmvásznon. Habár a Love and Thunder közel sem lett olyan erős rész, mint amilyen 5 éve a Ragnarök volt, Waititi megengedheti magának a kísérletezést új stílusban és több humorral, és azzal sincsen semmi gond, ha ez valakinek nem tetszik. Ettől még nem változik a szubjektív véleményem a rendezővel kapcsolatban, ahogy azt korábban is kifejtettem, csupán az első mondatot idézném.
Szóval, hogy ki is vagyok? Nos, gyakran még magam sem tudom.
