Habár a világ egyik legismertebb emberéről van szó, mégis meglehetősen keveset tudunk a valódi életéről, személyéről és leginkább a haláláról, így jobb híján feltételezések, mások elmondása, fennmaradt interjúk és beszélgetések alapján tudunk következtetni, mi is az igazság. Norma Jeane Mortenson vagyis Marilyn Monroe neve nem csak fogalom, de szinte nem él olyan ember ezen a bolygón, aki ne hallott volna róla és ne ugrana be legalább egy kép róla a gondolataiban. Neve és személye inspirált metálénekeseket, művészeket és még hétköznapi embereket is, többek között például engem, olyannyira, hogy az első lakásom falára szabad kézzel festettem fel arcának árnyékrajzát. Monroe élete köztudottan nagyobb zajt csapott, mint filmbéli szereplései rá is igaz az az átok, miszerint halála után vált csupán igazán elismertté és megbecsülté. Idén talán az egyik leginkább várt film címével talán a nemrégiben bemutatott Blonde büszkélkedhetett, amelyet nemrégiben mutattak be a Netflix égisze alatt a csodás Ana De Armas főszereplésével. A film nem adott se többet, se kevesebbet annál, amit már eddig is tudunk (vagy ha nem is tudtuk, legalább is sejtettük.) 

Forrás: A telefonom képgalériája (vintage kép 2016 környékén)

A többszörösen Pulitzer-díjra is jelölt Joyce Carol Oates könyve alapján készült darab érthetően a kezdeteknél indítja a történetet, amelyben a kis Norma Jeane-t láthatjuk, ahogy egyedülálló, de tébolyult anyjával utazik egyik helyről a másikra, és ahogy végül az ártatlan gyerek az árvaházban köt ki. A sok megpróbáltatás és hosszú balsors ellenére is képes Hollywood és egyben az egész filmipar egyik húzónevévé válni, ámbár rossz emberekkel hozta össze a sors, akik nem a javát akarták, hanem a végletekig kihasználták, mind testileg, mind lelkileg. Monroe élete, habár kétségtelenül sok megpróbáltatásokkal volt tele, kezdve a tragikus gyerekkorától a viharos és boldogtalan párkapcsolatokig, mégis a legtöbben - ahogy a filmben is elhangzik - fél karjukat is odaadták volna, hogy akárcsak egy napra is helyet cseréljenek vele, de vajon megérte volna?  
A Blonde tulajdonképpen egy szerelmeslevél Monroe halálának 60-dik évfordulójára, a történetben fekete-fehér képek váltják egymást, jelezvén a színésznő életének állomásait, történéseinek tónusát és mélységét. Ám a darab hiába van tele remek képekkel, egyedi cinematográfiá-val és kellemesen melankolikus hangulattal megtűzdelve, nem lett több annál, mint ami: egy tévéfilm szintű film, ami nem tudott újat adni vagy újat mutatni. Az alkotók, mintha próbáltak volna kísérletezni a stílussal, hiszen a sztori érhető módon kötött, mégsem sikerült nekik valami kimagaslót nyújtani, ami kicsit is megkülönböztetné a többi Monroe-ról készült daraboktól, mint például a My Week with Marilyn vagy a Norma Jean and Marilyn Ashley Judd és Mira Sorvino főszereplésével. A lista túl hosszú, míg a film, mintha nem tudta volna kihasználni azt a lehetőséget, amit kapott. A kivitelezésből hiányzik az, ami a főszereplőben Ana De Armas-ban megvolt: jelenlét és elszántság. Érdekesség, hogy Armas többek között a mindenben remek Oscar-díjas Jessica Chastain-t, és a tehetséges Naomi Watts-ot is kiütötte a nyeregből, így kapott zöld utat az Andrew Dominik által rendezett film vele a főszerepben. 
Az autobiográfia sosem volt és sosem lesz egy könnyű vállalkozás - műfajnak vagy zsánernek nem igazán nevezhető -, ebben az esetben pedig még csavarva is volt egy kicsit a dolgon, hiszen ahogy említettem már korábban, a film Oates könyve nyomán készült. Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy Oates műve fikció, tehát hiába valós személy a főszereplője, a történetet erősen kiszínezte és dramatizálta az írónő, ezt alátámasztja az a tény is, hogy a Pulitzer-díj jelöltjei között a legjobb fikció kategóriában került felterjesztésre. A sztori a dráma legmélyebb bugyraiba merül alá, tele megaláztatással, kihasználással és dühvel, amit, habár nem könnyű végignézni, mégis mélyen megérinti a nézőt. A Netflix - féle Blonde nem az első vállalkozás a történet megfilmesítésével kapcsolatban, hiszen 2001-ben Poppy Montgomery, Patrick Dempsey és Kirstie Alley főszereplésével került képernyőre a sztori minisorozat formájában, több-kevesebb sikerrel, ami szintén Oates könyve nyomán készült.

Forrás: A telefonom képgalériája (2017)

A Blonde önmagában tulajdonképpen élvezhető, bár mégis valamiért felejthető darabként fog bevonulni a filmtörténelembe “köszönhetően” annak, hogy hiányzik valami a filmből, amire pontosan nem tudnánk rábökni az ujjunkkal. Andrew Dominik Brad Pitt produceri munkájával karöltve vágott bele a projektbe, akivel egyebek mellett korábban a The Assassination of Jesse James by the coward Robert Ford során is dolgozott. A történet, habár erős szereplőgárdával dolgozott, és egy jó alapanyaggal, valahogy elveszett az úton, és inkább a saját maga elkápráztatására koncentrált, mintsem a nézőére, mialatt azért sikerült egy erős gyomrost mérni rájuk. A forgatókönyv nem működik maradéktalanul és hiba nélkül, olyan mintha egy békés családi utazás során azért nem találja az utat a sofőr, mert össze-vissza forgatják a térképet, és nincs meg a pontos útvonal. Mindamellett a film összes hibája ellenére is egyetlen egy pontot tökéletesen eltalált a kivitelezésben. Ana De Armas-ra mintha csak ráöntötték volna Monroe-t és a főszerepet, néhányszor egy-egy képen és beállításon tényleg nehéz elsőre megállapítani, hogy most vajon az igazi Monroe-t látjuk, vagy Armas-t a kosztümben. Külön dicséret azért, hogy kubai születésű színésznő közel 6 hónapot dolgozott erős akcentusán, hogy még amerikaiabbnak hangozzon a kiejtése Monroe-ként, a végeredmény pedig magáért beszél, hiszen szinte csaknem teljesen sikerült adaptálnia a legenda könnyed, mesterkélt hangját és kiejtését. A casting remek munkáját nem csupán Armas bizonyítja, hiszen olyan remek színészek is feltűnnek a filmben, mint Adrien Brody, mint Arthur Miller vagy Bobby Cannavale, mint Joe DiMaggio.  

Forrás: Matt Kennedy/Netflix (Ana De Armas és Andrew Dominik)

Monroe élete legapróbb eseményei is felérnének önmagukban egy-egy filmmel, ami talán egy embernek is sok lenne egy emberöltőre. A színésznőnek a filmipar biztosan jön eggyel a sorozatos kiszolgáltatottság, elnyomás, kihasználtság és önmagában azzal a mellőzött bánásmód miatt is, amit vele szemben tanúsított kis túlzással, egy egész világ. Dominik filmjét sokan támadják amiatt a szexista ábrázolás miatt, erre viszont csak az lehet a válasz, hogy ez a szexizmus bizony nem kitaláció, hanem az életünk része, közel 60 évvel később is. Monroe kétségtelenül minden idők egyik legjobb színésze, aki sosem kapott Oscar-jelölést, annak ellenére, hogy közel 17 éves karrierje során filmjei, mai árfolyamon számolva, több mint 2 milliárd dollárt hoztak a filmstúdióknak, miközben a legnagyobb színészek mellett bizonyította rátermettségét, mint Clark Gable, Lauren Bacall, Jane Russell, Tony Curtis vagy Jack Lemmon. A film ismét tanúbizonyságot ad arról, hogy Monroe lelke nem halt meg, csupán átalakult, és még mindig az egyik legismertebb ember a világon, halála után 60 évvel is, ahogy Elvis Presley-é, Michael Jackson-é és Walt Disney-é sem.