A mai filmiparban az erős női karakter már szinte kliséként jelenik meg egy-egy filmajánlóban, a forgatókönyvek hasábjain karakterleírásban, vagy akár egy mozi ajánló ötödik mondatában. A Me Too mozgalom nem csupán társadalmi mozgalomként indult erősen még 2017-ben, de közvetett utóhatásait még a filmipar is köhögi. A Wonder Woman-től kezdődően látni ezeket az “erős női karaktereket”, akik férfiakat megszégyenítő módon harcolnak a gonosszal, forgatják a kardot vagy a puskát, úgy, hogy közben sem a sminkjük, sem a hajuk tartása nem sérül, és közben még gyönyörűen is tudnak a kamerába mosolyogni. Külön megjegyzendő, hogy főleg a szuperhős filmek, és külön, nemcsak a DC, de a Marvel is szinte piedesztálra emelte az “erős női karaktereket”, olyannyira, hogy a hype-nak megfelelően még egy jelenetet erejéig is összeálltak az “erős női karakterek”, amit nem lehet elégszer elismételni, hogy csatába induljanak az Avengers utolsó felvonásában. Csatajelenet ide, szuperhős oda, kijelenthető, hogy egyik Marvel vagy DC film sem a legerősebb kés a fiókban, nem csak azért, mert legtöbbször pocsékul megírt forgatókönyvből dolgoztak, hanem azért is, mert külön a női karakterek egyik legnagyobb erényét hagyták figyelmen kívül. Kivétel nélkül minden esetben, és minden egyes filmben az erős női karakterek bizonygatják, nem csak a nézőknek, nem csak magunknak, de a filmiparnak is, hogy bizony ők erős női karakterek. Na már most, ha már erős női karakterekről van szó, egy erős női karakternek nem kell folyton szájba rágnia, jó esetben, hogy ő bizony egy erős női karakter. Ez felérne azzal, hogy a vicc befejezése előtt már elmagyaráznánk a poént. A rendszerint silányul megírt figurák és szereplők egyetlen ismertető jegye, hogy erősek, ahogy ez az egyetlen talán érdekes, vagy személyiségüket is meghatározó dolog. Tudom, tudom, nőként szinte botrány, hogy így pellengérre állítom ezeket az erős női karaktereket, de ha egyszer nem az én hibám, hogy így dobta őket a gép?! Ezzel csupán az írók és az alkotók esnek el egy lehetőségtől, ha rendesen megírt, árnyalt és rétegelt szereplőket írnának a középszer eszköze helyett. 
Legutóbb a Disney remake-hányásának melléktermékeként kapta fel az internet Rachel Zegler színésznőt, aki a közelgő film, a Snow White kapcsán fejtette ki nem teljesen pozitív és szimpátiáját kifejtő véleményét a filmről, a sztoriról, és magáról a címszereplőről is, akit történetesen ő maga alakít. Tény, hogy nem kisebb felháborodást keltett a médiában az is, hogy a címszereplő színésznő latin-amerikai származású, de a hét törpe karakterét sem törpeséggel élő színészek kapták meg, hanem az alkotók a diverzitás jegyében különböző nemű és származású színészeket választottak, így semmilyen szempontból nem mondható sztorihűnek a közelgő film. Nem mellesleg, Zegler nyilatkozataiból kirívóan érezhető a szerepe iránti nemtetszés, amely nem csupán ambivalens érzéseket váltott ki a közmédiában, de ezzel a mentalitással pedig kérdés nélkül kijelenthető, hogy a színésznő egy maga nagyobb marketinget csinált a közelgő filmnek ingyen, ellenben vélhetően a Disney egy jó nagy buktát könyvelhet majd el a filmográfiájában a filmet övező utálat következményeként. De erről egy kicsit később. 
A női karakterekről, még ha a mai filmes berkekben az a legelterjedtebb tény is, hogy erősek és főleg nők, ahogy azt már többször is kiemeltük, vannak filmek és olyan alkotók, akik nemcsak, hogy képesek épkézláb figurákat megalkotni, sőt mi több, egy élvezhető és eredeti filmet is le tudnak gyártani a szereplő köré építve. Bármelyik karakter ismérve, hogy nem csupán meghatározó személyiséggel rendelkeznek, de a motivációjuk is valid a sztori szempontjából, és a legfontosabb, hogy megfigyelhető karakterfejlődés, azáltal, hogy a néző megismeri a szereplőt. Elhoztam három olyan filmet, amelyek az “erős női karakterek” archetípusainak tartok, és amelyek jól prezentálják, hogy egy nő nem csak lehet erős, de lehet olyan ember is, akitől teljesen megborzonguk. 

Promising Young Woman

Forrás: Focus Features

Ha egy film alacsony költségvetésből is készült, lehet belőle valami egészen elképesztőt is kihozni. Ez történt Emerald Fennell 2020-as filmjével, a Promising Young Woman-nel is. A darabnak nem csupán Margot Robbie volt a producere, de 2021-ben öt Oscar-díjra is jelölték, köztük a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában is.  
A főszereplő Cassandra a harmincas évei elején jár, még mindig a szüleivel él, és egy kávézóban dolgozik, korábban orvosnak tanult, de kibukott az egyetemről. Legjobb barátnőjét, Ninát még az egyetemen megerőszakolták, de nem tudott ezen túllépni, és öngyilkos lett, ám mivel az eset kapcsán nem történt semmilyen nyomozás, így Cassandra saját kezébe veszi az ügyet, hogy bosszút álljon azért, amit Ninával tettek.  
A film határozottan legerősebb jellemzője a nyitójelenete, ami végeredményben az oka is annak, hogy a darab létrejöhetett, továbbá úgy beszél az erőszak tényéről, hogy sem maga a szó nem hangzik el a történetben, és egy meztelen jelenet sincs benne. A főszereplő, Carrey Mulligan szinte telitalálat Cassandra szerepére, aki végsőkig elmegy annak értekében, hogy nem csupán Nina számára, de saját maga számára is igazságot szolgáltasson, annak ellenére, hogy a filmben nem minden szereplővel azt történik, amit megérdemel. A karakternek egyébként mélyebb mondanivalója van, hiszen, ahogy a filmben is érezhető az, hogy sokan kételkednek Cassandra szavaiban, még sokatmondóbb a tény, hogy a görög mitológiában Cassandra hiába rendelkezett a jóslás képességével, az Istenek azzal az átokkal sújtották, hogy soha senki ne higgyen neki egész életében. Emerald Fennell, aki többek között a Killing Eve-en is dolgozott a többszörös Emmy-díjas Phoebe Waller-Bridge-dzsel, nem csupán forgatókönyvírói képességeit tudta megmutatni, de a film rendezői székét is elfoglalta. A Promising Young Woman minden egyes pillanatából érződik a düh és a szomorúság is, Cassandra-t pedig senki sem, még a családja sem ismeri olyan mélyen, mint ahogy azt a néző teszi. Habár érezzük a tragikus végkifejletet, a film ugyanakkor szórakoztató, mivel Fennell tökéletesen elegyítette a fekete humor, a thriller és a dráma műfaját is. A filmben, habár Cassandra fő motivációja, hogy elégtételt vegyen a barátnőjével történtek miatt, valamilyen szinten célja az is, hogy a férfiakon is bosszút álljon. Csúnyán fogalmazva a hasonló tematikájú filmek szinte már “divatosak” Hollywood-ban, Fennell ellenben ügyesen lavíroz a motivációk kapcsán, és nem sulykolja azt, hogy azért kell valakit móresre tanítani, mert férfi, sokkal inkább azért, mert valami olyat követett el, ami megbocsáthatatlan.  

Gone Girl

Forrás: 20th Centrury Fox

A női bosszú okos és ravasz megjelenítése, amikor a revans motivációja és célja nem mások bántása, hanem méltó módon való büntetése. Ez nem csupán egyféle módon történhet, hanem történhet úgy is, ha a sztorit maga az általam nagyra becsült író Gillian Flynn készíti. Flynn 2012-es regényéről a Gone Girl-ről csupán legekben vagyok képes nyilatkozni. A könyvből a filmek legjobb évében, 2014-ben készült mozifilm a karrierjét a perverzekre alapozó David Fincher rendezésében.  
Házassági évfordulóján Amy Dunne nyom nélkül eltűnik.  A nyomozás során egyre inkább szorul a hurok a zavartan viselkedő férj, Nick körül, és egyre több jel utal arra, hogy köze lehet felesége eltűnéséhez. Vajon Nick csupán egy stresszes szituációkban kínosan viselkedő ember, vagy egy tettét elfedni próbáló hidegvérű gyilkos?  
Flynn saját maga adaptálta a széles vászonra a könyvét, ezzel egyik első forgatókönyvét megalkotva, a végeredmény viszont magáért beszél. Az író feszes, nyomasztó és frappáns stílusa meghatározza a film hangulatát is, nem mellesleg a főszereplők telitalálatnak mondható casting-ja sem kevésbé szignifikáns. A pókerarc Ben Affleck és az alakításáért Oscar-díjra is jelölt, Rosamund Pike a legmagasabb szinteken hozzák a színjátszást, míg a néző a körmeit rágja azon gondolkozva, hogy vajon higgyen-e Nick-nek vagy sem. A film szerkezeti felépítése sem mindennapi, hiszen minden egyes jelenetben szinte üvölt a kétely, de ezt nem hagyja sokáig a nézőre, hiszen a csavar nem a film végén, hanem annak közepén vágja gyomorszájon az embert. Flynn regénye kísérteties hasonlóságokat mutat egy 2002-es üggyel, amelyben Laci Peterson, az akkor nyolchónapos terhes feleség tűnt el nyom nélkül szentestére virradóra. A gyanú csak idővel terelődött a férjre, a nő holttestét négy hónappal később találták meg, a gyilkosság elkövetője pedig bebizonyosodott, hogy maga a férj, Scott Peterson volt.  
A Gone Girl csavarja lehetőséget ad arra, hogy teljesen más megközelítésben mutasson meg ízléstelenül megfogalmazva, egy szokványos történetet (hiszen belföldön sem kell messzire menni a hírek rengetegében, hogy olyan cikkeket olvassunk, amelyek arról szólnak, hogy a férj súlyosan megsebesítette vagy meggyilkolta a feleséget), ami nem csak a szemszöget fordítja meg, de a mondanivalót is. Amy karaktere, aki pszichopata személyiségjellemzőket mutat be, mesterien számító, okos és manipulatív, mindamellett ügyesen meggyőz mindenkit arról, hogy ő maga az áldozat. Habár Amy motivációja közel sincs arányosságban az általa méltónak határozott bosszúval, pontosan ez az, ami miatt szinte beleborzong az ember Flynn agymenésébe. Annak dacára, hogy a női karakter korán sem bizonygatja magáról, hogy erős vagy felsőbbrendű, egy szóval sem kell még csak az írónak sem kiejtenie a száján azt, hogy Amy mekkora hatalommal is rendelkezik. A karakter fő motivációja a győzelem és a túlélés, amelyet olyan kendőzetlen egyhangúsággal oszt meg velünk a film végén, hogy szinte már tiszteljük érte. Habár mind a könyv, mind a film önértékű alkotással ér fel, Flynn néhány dolgot változtatott, amely már a filmbe nem került bele, mint például Amy édesanyjának többszöri vetélését. A karakterek, mind Nick és mind Amy komplexitása ellenére is a sztori egy egyszerű egyenleten alapszik, amely szerint egy romokban hevert házasságot nem minden esetben érdemes megmenteni, még akkor sem, ha a házasságban igyekszünk változtatni magunkon, hogy ha nem is egy jobb, de egy más verziói legyünk önmagunknak, valamint arra is átvitt értelemben, hogy egy igazi házasság nem mindig elég ahhoz, hogy az igazi arcunkat mutassuk a másik felünknek. Egy türelem, bizalom és tisztelet nélküli kapcsolatban csupán kínzó és mérgező környezetben kell leélnünk hátralévő életünket, és tanulság legyen az is, hogy tökéletes allegóriája a modernkori szerelemnek, amelyet sokszor összekevernek a birtoklással és a szerelemféltéssel. Amy karaktere a végsőkig kitart, és sakk matt-ot adva Nick-nek szinte ellehetetleníti attól, hogy feladja, vagy csúnyán fogalmazva elváljon. A film nem csupán tanmese egy rossz házasságról, de megmutatja igazán azokat az aspektusokat, amiktől egy nő nem csupán erős, de egyben félelmetes is. 

Pearl

Forrás: From the trailer for "Pearl" distributed by A24

A harmadik film egy igazi ínyencség a mozirajongóknak. Ti West méltatlanul alulértékelt, A24 által finanszírozott, 2022-es tömegmészárlásos horrorja az X mondhatni új alapra helyezte a műfajt, ezzel pedig egy olyan trilógiát hozott létre, amit lehet meg sem érdemlünk. A történet egyik kulcsszereplője, a Mia Goth által alakított Pearl, akinek eredettörténetét a második felvonásban ismerjük meg, és akinek karaktere sokkal inkább meghatározó, mint amennyire az elsőre látszik.  
Talán a felsorolás egyik legkomplexebb karaktere az övé, aki nem csupán önmagával viaskodik, de a környezetével is, így talán nem is ismeri senki meg igazán, ez pedig az élete tragédiájává lép elő. Az X során, habár öregasszonyként irtja ki a felnőtt filmet forgató csapatot, az eredetfilmjében megismerhetjük azt, hogy hogy is lett azzá, aki. A Pearl talán az a darab, ami leginkább és legjobban leírja a bosszút és a dühöt, ami egy emberben, főképp egy lakozhat. Tény, hogy a karakter alapvetően egy traumatikus családi háttérből származik, ezzel is erősítve a tényt és a megállapítást, miszerint egy ember gyerekkora és családja a fő meghatározója a jövőbeni személyiségnek és felnőttségének. Pearl önmagában akármennyire is szánni való, és szomorú személyként jelenik meg, tettei és motivációi elől hiába menekül, végül azzá válik, aki. A karakter, habár próbálja a környezete elől palástolni valódi énjét, már az elején megfigyelhetőek szokatlan jellemzők, mint az állatkínzás, vagy az édesapját érintő abúzus. Pearl-ben a düh kirobbanása nyilvánvalóan csak idő kérdése, amely a szigorú és szintén abúzusra hajlamos édesanyjával való összetűzésben teljesedik ki igazán, ezzel végérvényesen, és önmagát átadva válik önmagává. Pearl történetében sok párhuzam húzható Joker karakterével, akivel kapcsolatban szintén érzehető Todd Phillips filmjében már a történet elején, hogy a szereplőnk menthetetlen, és inkább szemtanúi vagyunk annak, ahogy egyre inkább sodródik a saját veszte felé, és válik azzá, aminek mindig is lennie kellett. Ti West filmje tökéletesen mutatja be nem csupán azt, hogy egy ember hogyan kerül a saját határai szélére, ahonnan nincs visszaút, de azt is, hogy az eredendő rossz és a vele született kegyetlenség az ember sajátja. Pearl egyik fő ambíciója, hogy elhagyja a farmot, ahova született, ám szülei halála után sem lesz képes túllépni önmagán, és a helyen sem, ezzel egy életre leláncolva magát.  
A darabot a legnagyobb filmek inspirálták, így egy-egy jelenetben szinte megelevenedik a Mary Poppins és a The Wizard of Oz horrorverziója, ezzel adva megismételhetetlen hangulatot a filmnek. A szerepet játszó Mia Goth mellesleg nem csupán a főszerepben brillírozott, de a forgatókönyv munkálataiból is kivette a részét, nem beszélve arról, hogy a Pearl egyidőben lett forgatva az X-szel a pandémia ideje alatt, amely jócskán megnehezítette a forgatási feltételeket, mindazonáltal minden áldozat megérte a végeredmény tekintetében. A Pearl a női bosszú alfájának tekinthető, hiszen mind a környezetét tekintve, mind a tettei következményeinek fő oka a személye ellen elkövetett bűn vagy rosszcselekedet, amelyet nem tűrhet el retorzió nélkül. Az eszközöket tekintve pedig semmitől sem riad vissza.  

A nőkkel szembeni erőszak és bántalmazás szemmel láthatóan megugrott. Mind belföldön, mint külföldön olvashatunk cikkeket a brutalitásról, amiket nők ellen követnek el, a minap a szegedi börtönben próbáltak megerőszakolni egy őrmester, Kőrösladányban egy 69 éves idős nő ellen követtek el nemi erőszakot. A kortárs történelem egyik fekete foltja az Afganisztánban zajló állapot, ahol a nőket mind társadalmi, mind gazdasági, mind jogi értelemben ki akarják törölni a létezésből a tálibok, és jelenlegi helyzet nem éppen azt támasztja alá, hogy ez bármilyen értelemben is változni fog. A világ minden szinten szinte kifordult önmagából, ezzel pedig arra kényszerítve mind a lányokat, mind a nőket, és asszonyokat, hogy tényleg azok az erős női karakterek legyenek, akik sokkal, de sokkal többet viseltek el, mint bármely Marvel vagy DC karakter viselt volna el élete során. Bárhogy is alakuljék a világ sorsa, ténylegesen kijelenthető, hogy nők nélkül nincs Élet.  

Szögezzünk le egy kijelentést: nem nézek magyar filmeket. Úgy, ahogy rend szerint nem hallgatok hazai zenéket, és nem nézek kereskedelmi csatornákat sem. No nem arról van szó, hogy bojkottálnám a magyar szórakoztatóipart, mert rossz magyar vagyok, vagy mert különbnek képzelem magam. Egyszerűen annyiról van szó, hogy szívesebben nézek YouTube-ot, hallgatok Bloc Party-t, és nézem meg a Gone Girl-t vagy bármelyik A24 által gyártott darabot, amit eddig még nem láttam (ahogy tettem azt pár napja a Pearl-lel). Van, hogy néhány magyar darabra fel-fel kapom a fejem, de ezek sokszor csak a nyugtázásig jutnak, és nehezen a láttamozásig. Jó pár hónappal ezelőtt történt ugyanis, hogy szintén felkaptam a fejem egy magyar film kapcsán. Az előzetes azonnal beszippantott annak szokatlansága, vágása és témája miatt is. Akkor, azonnal nem volt lehetőségem megtekinteni, és el is feledkeztem róla, ahogy teltek a hónapok, de szombat reggel a gyomorfájásomra ittam meg két cent szilvás pálinkát még délelőtt, és a semmiből egyszerűen bevillant: mi is volt annak a filmnek a címe, amiben gyógyszerre iszik a srác, és visszamegy a múltba?  

Baranyi Benő munkássága páratlannak mondható a magyar filmiparban. Stílusát tekintve remekül elegyíti a hétköznapi sivárságot a nem mindennapi horrorral vagy éppen drámával, és teszi ezt olyan módon, ahogy arra csak talán korunk másik fenegyereke, Jordan Peele képes. A bődületesen stílusos Csomagtartó, és a gyomorszájra mért ütéssel felérő Bújócska című rövidfilmek mellé első nagyjátékfilmje, a Zanox - Kockázatok és mellékhatások című darabja tökéletesen beillik a rendező repertoárjába, mindamellett több zsánerből is táplálkozik. A darab az előzetesével sem árul sem többet, sem kevesebbet, mint ami: egy betegesen jó film. Baranyi filmjének nem csupán története, de hangulata is magával ragadó, nem beszélve a látványvilágáról, ami néhány jelenetben a gyerekkorunkat idézi fel, ugyanakkor jól felépített forgatókönyve pedig végérvényesen megadja a “jó film” jelzőt, ami tényleg csak a legjobb értelemben vett jelzésértékkel van jelen.  
A történetben megismerkedhetünk a szorongó, önmagával is viaskodó Misivel, aki egy gyógyszerkísérlet részvevőjeként teszteli a Zanox nevű tablettát. Érettségijét követő bulin lehetősége nyílik, hogy osztálytásával, Jankával, akibe titkon menthetetlenül szerelmes, kicsit mélyebb kapcsolatot alakítson ki a fiú bátortalansága ellenére is, ám ez a lehetőség szerte foszlik, amikor Misi a kórházban köt ki. A fiú fájdalomcsillapítás gyanánt kóstolja meg a szomszéd ágyon fekvő bácsi pálinkáját, ez pedig nem várt következményekkel jár, mivel Misi a következő pillanatban ismét az érettségi napjának reggelén találja magát a nagymamája társaságában. De vajon Misi mihez kezd ezután? Képes lesz felülkerekedni a félelmein és tanulni a hibáiból, átmenni az érettségin, és megszerezni álmai nőjét?  
A timeloop sztorit mondhatni már mindannyian jól ismerjük, elég csak néhány példát említeni: The Groundhog Day, The Edge of Tomorrow, Palm Springs, Happy Death Day. Az időcsavar gondolatával már rengeteg filmben találkozhattunk, mégis igaz az, ahogy a fenti filmekre is erősen, hogy a zsáner megválasztásával, vagy éppen többféle stílus ötvözetével is izgalmassá lehet tenni a timeloop történeteket, és ha megvan fejelve egy épkézláb forgatókönyvvel, jó színészekkel és megkapó látvánnyal, akkor bizony akár százszor is megnézünk egy időcsavaros történetet egymás után, tekintve, hogy a 2010-es évek közepén majdnem minden film az űrben játszódott (Interstellar, Gravity, The Martian, Passengers, Life).  
A Zanox egyik legnagyobb erénye, hogy nem mutat meg mindent a nagyon is komplex karaktereiből, csak amennyi a sztori szempontjából szükséges, kezdve a szorongó Misivel, a mindenkivel túlon túl kedves Jankával, az aggódó orvossal, és a piros orrú, alkoholista Józsi bácsival, mindannak ellenére, hogy a film közepén a sztori erőssége mellett mégis többet akarunk megtudni róluk. Mi Misi szorongásának fő oka? Miért él a nagymamájával és hol vannak a szülei? Misi karakterfejlődése is meghatározó a sztori szempontjából, mivel nem csupán magára van utalva a történetben, és az események és a történésekre adott reakciója is egyre sötétebb és szélsőségesebb megnyilvánulásokat kíván, amelynek hatására a fiú szinte maga mögött hagyja a döntésképtelenség dilemmáját. Habár a felmerült kérdésekre nem kapunk választ, mégis ez az egyik nagy erénye a filmnek. A darab nem csupán egy romantikus vígjáték, és egy izgalmas sci-fi is egyben, hanem egy coming of age sztori is.  
Bálint Előd, Erdős Lili és Hatházi András maximálisan hozzák a karaktereiket, külön kiemelve Misi figuráját, aki nem csupán központi szereplője a filmnek, de talán nem is sikerült volna ennyire jól a film, ha más karakter köré épült volna az.  
A Zanox elérte nálam azt, hogy nem csupán újra esélyt adtam a hazai filmeknek (mégha egy év is kellett arra is, hogy ennek a filmnek esélyt adjak), így azóta már két darabon túl is vagyok, de azt is, hogy kicsit Baranyi Benő filmográfiájának rajongója legyek, és izgatottan várjam, mivel is rukkol elő legközelebb. Az pedig kétségkívül kijelenthető, hogy a Zanox jó úton van afelé, hogy “kultstátuszba” emelkedjen, mert ilyen daraboknak bizony ott a helyük.  

Menjünk kicsit vissza az időben, körülbelül - még ha fájdalmas is kimondani - közel 20 évet.  Meyers karnyújtásnyira állt attól, hogy Leonardo DiCaprio nyomdokaiba lépjen, de magánéleti válságai, függősége és botrányai hatására ma már inkább megélhetési színészként hivatkozunk. A legnagyobb rendezők és színészek filmjeiben láthattuk, filmjei közel összesítve 130 millió dollárt hoztak a mozi pénztáraknál, manapság viszont keveset hallani róla, a tehetséges színész inkább magánéleti botrányai miatt többet láthattuk a címlapokon, mint tehetsége nyomán a filmvásznon. Igéző szemek, lehengerlő arc, és egy minden adottságokkal rendelkező színész: minden adott volt, hogy Hollywood a kegyeibe fogadja hosszú, hosszú időre. Vajon mi történ Jonathan Rhys Meyers-szel?  

Kevés színész kezdi olyan erősen a karrierjét, mint Meyers. Az 1977-ben született ír színész konkrétan a véletlennek köszönheti karrierjét, hiszen a katolikus családból származó Meyers-t egy biliárd teremben szúrta ki egy ügynök. A színész gyerekkorában egyébként annyira sok időt töltött ilyen helyeken, hogy egy alkalommal el is tanácsolták az iskolakerülés okán. Habár az ügynök egy olyan filmhez toborozta Meyers-t, amelyben később nem szerepel, erősen bátorították arra, hogy ne hagyjon fel a színészkedéssel. Ez olyan jól sikerült az ír színésznek, hogy első filmjében rögtön a BAFTA-, Emmy-, és Golden Globe-díjas, Albert Finney, az Oscar-díjas Brenda Fricker és a ma már hat évtizede tevékenykedő, Michael Gambon oldalán találta magát, az A Man of No Importance című filmben. A darab egy buszsofőrről szól, aki titkolja homoszexualitását, a történetben pedig megismerkedünk belső vívódásával, küzdelmeivel, emberi kapcsolataival, és azzal, hogy mindezeket hogyan befolyásolja szexuális beállítottsága. Meyers a film után nem állt meg, hiszen következő alkalommal már Liam Neeson, Julia Roberts és Alan Rickman mellett szerepelhetett a többszörös Oscar-díjra jelölt filmben, a Michael Collins-ban, de Reese Witherspoon-nal karöltve láthattuk a Vanity Fair-ben.  

Forrás: Jonathan Rhys Meyers in Dracula (Charlie Gray/NBC)

2005-ben Meyers mondhatni megfogta az isten lábát, hiszen a Showtime és a CBS nagy dobásának számító sorozat, a The Tudors főszerepére választották ki. A televíziós virágzás hajnalának is mondható ez az időszak és a széria minden potenciállal rendelkezett ahhoz, hogy kora The Game of Thrones-sza legyen. Michael Hirst, a XVI és XVII. századi saga-ja és maga a Tudor-ház históriáját mesélte el, középpontban VII. Henrik figurájával, egy kis ármánykodással, sok szex-szel és az évtized akkor még kezdő, már azonban szupersztárrá nőtt színészeivel, mint például Natalie Dormer, Annabelle Wallis vagy Henry Cavill, de mellettük a főszerepet a hátán vivő Jonathan Rhys Meyers sem szégyenkezhetett. Meyers alakításáért a legnevesebb tévés díjakra jelölték, köztük az Emmy-, és Golden Globe-díjakra.  
Karrierje soha nem látott magasságokban szárnyalt a 2000-es évek közepén, nem csupán a Showtime/CBS sorozatának köszönhetően, de jól választott szerepei révén is, hiszen főszerepben láthattuk Scarlett Johansson és Brian Cox oldalán, Woody Allen thrillerében, a Match Point-ban, Colin Farrell és Angelina Jolie oldalán hozta a formáját az egyébként a legendásan rémes 2004-es buktában, az Alexander-ben, Rose McGowan oldalán hozott egy újabb Emmy-jelölést, hiszen ő alakította Elvis Presley-t a CBS mini sorozatában, az Elvis-ben, és még Tom Cruise, Simon Pegg és a néhai Philip Seymour Hoffman mellé is volt ideje beugrani 2005-ben a Mission: Impossible III-ba. 
Míg karrierje éteri magasságokba emelkedett, addig magánéletével kapcsolatban korán sem volt ez elmondható. Meyers életében éppen a The Tudors sikerének közepén érte a váratlan csapás, mivel édesanyja 2007-ben hunyt el, mindamellett még ugyanebben az évben vonult be egy rehabilitációs klinikára alkoholfüggősége miatt. Habár a programot sikeresen befejezte, még ugyanezen év őszén őrizetbe vették Meyers-t, mivel erősen ittas állapotban okozott rendbontást egy dublin-i reptéren. Ahogy magánéleti válságai kezdték átvenni a hatalmat a karrierje felett, Meyers egyre lentebb és lentebb csúszott, nem csupán a szerepeit illetően, hanem magánélete és válságai tekintetében is. 2009-ben Párizsban vették őrizetbe, mert állítólag szintén erősen illuminált állapotban megtámadott a reptéri társalgóban egy ott dolgozó alkalmazottat, 2010-ben pedig egy new york-i repülőtéren került kellemetlen helyzetbe, amikor is a légitársaság személyzetével és tisztviselőjével szemben tanúsított erőszakos magatartást, miután az első osztálynak fenntartott társalgóban ittas lett. Az eset következtében United Airlines örökös kitiltást eszközölt Meyers-szel szemben. Az abszolút magánéleti mélypontját 2011-ben érte el a színész, amikor is öngyilkosságot kísérelt meg Londonban. Meyers állítólag gyógyszereket vett be, hogy véget vessen életének, ekkor a színész továbbra is küzdött alkoholizmusával, és ekkora már a negyedik alkalommal járta meg a rehabot.  
A 2010—es évek első felére Meyers kis túlzással, de teljes mértékben elvesztette önmagát, hiszen filmjei tekintetében bukás után még nagyobb bukást halmozott össze. Szerepelt a legendásan katasztrófafilmekre szakosodott Robert Emmerlich filmjében a Stonewall-ban Joey King-gel és Ron Pealman-nel együtt, továbbá Cam Gigandet-tel a direct-to-video filmben, a The Shadow Effect-ben, valamint Rosanna Arquette és James Caan oldalán a Holy Lands-ben is találkozhattunk vele.  
Meyers-t nem csupán a bukások, de mindezek alatt a magánéleti tragédiák sem kímélték, hiszen 2016-ban ismét öngyilkossági kísérlettel próbálkozott, egy évvel később pedig felesége sajnálatos módon elvetélt, az ír színész pedig a krízisek következtében 2017-ben visszaesett az alkoholizmusába. Legutoljára 2020-ban olvashattunk a színész botrányáról, amikor is egy év felfüggesztett börtönbüntetést kapott ittas vezetés miatt, mivel Malibu-ban erősen befolyásos állapotban balesetezett autójával.  
Meyers-nek nem csupán A-listás színészi karrierjének vetett jóformán véget, de a 2000-es években pályája csúcsán megnyerő külsejét, és összetéveszthetetlen arcát is kihasználta, hiszen olyan nagy márkákkal dolgozott együtt, mint a Hugo Boss vagy a Versace. Mindamellett az ír színész az Oscar-jelölt, August Rush című musical dráma során megmutatta, hogy nem mindennapi módon énekel. A film kapcsán együtt dolgozhatott többek között a legendás Van Morrison-nal és a kétszeres Grammy-díjas Mark Mancina-val.  
Mindazonáltal a színész úgy néz ki a nehézségek ellenére is próbál a karrierjére és a munkára koncentrálni, legutóbb a szebb napokat is látott Alec Baldwin és MyAnna Buring oldalán repült a 97 Minutes című B-kategóriás akcióban, de a tévének sem mondott búcsút hiszen a Netflix által gyártott történelmi drámasorozatban, a Vikings-ban is láthattuk egy ideig. 
Meyers tehetsége kétségbevonhatatlan és csak szorítani tudunk neki, hogy remélhetőleg hamarosan Brendan Fraser-féle reneszánszban lesz részünk vele kapcsolatban is, és Soderbergh, Aronofsky vagy McDonagh megszánja egy normális szereppel, amely következtében, még ha csak egy kicsit is, de régi fényében ragyoghatna.  

Gyerekkoromban sosem volt Barbie-m. Mindig is vágytam egyre, de hát maga a baba, akit igazából tényleg úgy lehetett felöltöztetni ahogy akartuk (persze én nem tudom, mert nekem nem volt), már akkor is drága volt, vagyis ahogy anyám fogalmazott, ha nem hagyod abba a hisztit, itt hagylak. Immáron felnőttként sem múlt el az érzés, de társadalmilag nem biztos, hogy elfogadott lenne, ha 30 éves fejjel egy miniatűr babával játszanék, mert azt gondolnák, hogy aberrált vagyok valamilyen fétissel vagy perverzióval. Ellenben a mai, felvilágosult társadalmunkban teljesen rendben van, ha egy 30 éves nő nem babával játszik, hanem magának a babának öltözik be, és indul neki a mozinak. Aki egy kicsit is jártas a popmédiában, azt tudja, hogy nem csupán a Barbie tartja lázban a film, hiszen szintén ugyanezen a napon debütált Nolan új mesterműve, az Oppenheimer, amelynek nyomán jött létre a csodás jelenség, vagyis a két film összeolvadásából, a Barbenheimer. Mint minden rendes filmrajongó, adófizető és állampolgár, kötelességemnek éreztem, hogy számlákat, munkát és családi gondokat hátrahagyva vonuljak be talpig rózsaszínben, majd talpig pirosban a moziba (egy outfit csere kötelező volt, mindkét film oltárán adózva tiszteletemmel és kinézetemmel) és egy napon nézzem meg ezt a két művet, ami az elmúlt három évtizedem egyik legjobb döntésének bizonyult.  

A Barbenheimer jelenség létrejöttében nem csupán a filmiparnak volt nagy szerepe, hiszen azzal, hogy Universal Pictures 2023. július 21-re tűzte ki Nolan filmjének hivatalos premier dátumát, jócskán feladta a leckét a “konkurens” Warner Bros. Is, melyik filmjét is futtassa meg az Oppenheimer-rel szemben. Habár az eredeti tervek szerint egy másik film került be a naptárba, nevezetesen James Gunn Coyote vs. Acme-ja, a stúdió 2022-ben bejelentette, hogy inkább az akkor még készülő Barbie premierjét fogja arra napra időzíteni. Ez a lépés nem csupán gazdasági szempontból bizonyult nem csupán okos, de meglehetősen profitábilis lépésnek, mindamellett Nolan és a Universal Pictures is meglehetősen bosszankodva fogadta ezt a lépést a konkurens stúdiótól. Nevezetesen a rendező a Barbenheimer kapcsán rendre kitért a válaszadás alól, hogy vajon meg fogja-e nézni Gerwig filmjét, vagy sem. Mindamellett, hogy Nolan dühösen fogadta a premier körüli döntést, az internet népe azonban gyorsan meglátta a lehetőséget, hogy valami maradandót alkothasson, így megalkották az ún. Barbenheimer-t. A jelenség nem csupán azért futott hatalmasat és vált virálissá, mert a két film a skála két széléről lett kiválasztva, hanem azért is, mert túlzás nélkül kijelenthető, hogy a pandémia óta talán ez az első nagyobb tömegeket megmozgató szórakoztatóipari esemény, amelynek semmi köze sincs sem a DC-nek sem a Marvel-nek.  

Greta Gerwig jó úton haladt a feledhető, televíziós színésznői karrierút felé, hiszen a bukott, How I Met Your Mother spin-off, a How I Met Your Dad pilotjában láthattuk egy rémes díszlet, középszerű dialógus és néhány ismeretlen színész között, akik bíztak benne, hogy ez lesz az igazi áttörés. Habár érthető módon a sorozat nem kapott többet egyetlen egy epizódnál, Gerwig nem sokáig tétlenkedett, és a mainstream helyett inkább a független filmek irányába indult el. 2015-ben láthattuk, férje, Noah Baumbach kritikai sikerében, a Mistress America-ban, ahol nem csupán a főszerepet, de a forgatókönyv írásának nagyobb részéért is felelt. Az igazi áttörést a 2017-es év hozta meg Gerwig-nek, amikor az A24-ral karöltve csinálták meg akkori filmes szezon egyik legizgalmasabb filmjét, a Lady Bird-öt. A darabot nem csupán maga írta, és rendezte, de a kritikai siker mellett minden létező filmes díjat és jelölést magáénak tudhatott, többek között öt Oscar-jelölést, köztük a legjobb rendezőét. A színész/rendező az elmúlt öt év egyik legnagyobb húzónevévé vált, beválasztották a Time magazin 100 legbefolyásosabb embereinek listájába, innen pedig egyenes út vezetett 2023-ig, ahol az idei év, valamint túlzás nélkül a Warner Bros Pictures egyik legnagyobb dobását bízták rá, a nagyon színes és nagyon szórakoztató Barbie-val. Gerwig nem csak azt bizonyította be, hogy jó színésznő, de azt is, hogy sokkal jobb rendező, mint színész, és sokkal jobb író, mint rendező. Munkássága betudható egy Olivia Wilde Wannabe karrierrel, hiszen ő is megkapta a Warner Bros Pictures bizalmát a tavalyi évben a Don’t Worry Darling kapcsán, ami nem teljes mértékben hozta a hozzá fűzött reményeket. Wilde ment, de Gerwig úgy tűnik nagyon is maradni fog, no nem csak azért, mert remek potenciállal bír, hanem olyan érzékletesen nyúl egy-egy témához, ahogy talán csak Jordan Peele tudna. A Barbie az első pillanattól kezdve bevonzza a nézőt, kezdve a 2001: Space Odessy-t idéző nyitányával, és egyre csak az jár a fejében, hogy most ez mégis mi a fene akarna lenni? Egy vígjáték? Tanmese? Dráma? Társadalmi korkép? Egy nagyon hosszú Barbie reklám? A válasz pedig a film végén egy egyöntetű igen, ez bizony mindegyik egyben. A darab a téma könnyedsége ellenére nagyon is komolyan veszi magát, a mellettem ülő férfi csupán úgy konstatálta a filmet, hogy bizony ő nem erre számított. Ez nem jelent rosszat, sem kritikát, egyszerűen a film gerilla maketingének eredménye az, hogy olyanokat is becsábított a mozik székeibe a film, akiket alapvetően nem érdekelne egy babáról szóló film, amiben Ryan Gosling egy igazi pojácát játszik. A moziterem félig teli nézőközönsége velem együtt hallgatott el, és nevetett az okos és szellemes poénokon (mondjuk az I’m KEnough-nál szerintem menőbb lett volna az "If I can, You Ken" szlogen, de a kontaminációkról később), és konstatálta a tényt, hogy bizony – spoiler nélkül is – egy remek filmélménnyel lett gazdagabb. A Barbie nem csupán igényesen pedzegette a társdalmi /nemi szerepeket, hanem mögöttes üzenete univerzálisnak tekinthető a nézőközönség nemétől, orientációjától vagy korától függetlenül is. Margot Robbie-t a The Wolf of Wall Street óta öröm látni a filmvásznon – nem ideszámítva egy szintén másik, méltatlanul bukott sorozatot a Pan Am-et – és még inkább öröm, hogy megtanulta a tehetségét a legjobb minőségében hasznosítani és okosnak mondható döntésekkel megerősíteni, így nem csupán Harley Quinn-ről, de immáron Barbie-ról is ő jut majd legelőször eszünkbe. Robbie mellett egy egész sztárkavalkádot felvonultató film egyik gyöngyszeme volt Ryan Gosling, akit a The Nice Guys óta nem láttunk ennyire kényelmesen egy szerepben, és akinek tényleg kijár egy Oscar-jelölés, ha már Johnny Depp-nek és Reneé Zellweger-nek is járt Jack Sparrow-ért és Bridget Jones-ért. A két főszereplő mellett jutalomként láthatjuk még Kate McKinnon-t, George Michael Cera-t, America Ferrera-t, és Will Farrell-t is, utóbbi pedig “Elf” szintű magasságokba tör alakításával. A film, habár rendkívül szórakoztató volt, nagyon sok mindent akart magába tuszkolni, kezdve a feminizmust, a nők helyzetét a mai világban, a patrichátus fogalma és az önelfogadást, ám egy kis megfelelési kényszer általi izzadságszag is érződött a film befejeztét követően, de minden negatívum és pozitívum ellenére is egy könnyed, ám maradandó élményt hagyott bennünk Gerwig Barbie-ja. Fogalmazhatnék úgy is, hogy méltó ellenfélnek bizonyult az Oppenheimer-rel szemben, de ezzel a kijelentéssel hazudnék, mivel Nolan-nel csupán David Fincher kelhet versenyre.  

Forrás: Credit: @shadowknightdk (Twitter)

A nagy zivatar kezdetekor vonultunk be ismét a 8 órakor kezdődő vetítésre, ahol a buborékos vizem várokozása közben körülnézve konstatáltam a nézőközönség létszámát. A csaknem teltházas vetítés talán még a Barbie-nál nagyobb hype-pal vette kezdetét, de amikor a villanyok végre kihunytak, és elégedett ciccenéssel bontottam meg a bubis Szentkirályimat, akkor értettem meg igazán, hogy amit most az elkövetkezendő három órában látni fogunk, az bizony nem csupán egy film, művészet, hanem egy olyan élmény, amelyet senki nem vehet el tőlünk hátralévő életünk során. Christopher Nolan nem csupán a Tenet-tel kockáztatott a pandémia idején – aminek az első öt percét sírással fogadtam, szerencsémre az akkori kötelező maszkviselés által felfogta a könnyeimet az anyag –, hanem most is, hiszen olyan témát választott alapanyagául, amivel nem sokan bírnának el. J. Robert Oppenheimer élete már önmagában is megfilmesítésért kiállt, de érdekesség, hogy kalandos út vezetett ahhoz, hogy Nolan filmesítse meg a történetet. Még a Tenet forgatása során adott Pattinson egy Oppenheimer beszédeit tartalmazó könyvet Nolan-nak ajándék gyanánt. Ahogy a Tenet-ben is egy “szörnyű technológia” létrejötte körül forgott a fő cselekmény, így felmerült a kérdés: mi lenne, ha az alap koncepciót a valóságban alkalmaznák, és nem csupán a tudományos-fantasztikum határán. Nolan szívügyeként tekintett a filmre a pandémia okozta szituáció után, mivel az eredeti tervek szerint Oppenheimer életéről az HBO Max gyártott volna le egy streaming-re szánt filmet.  

“Oppenheimer messze a legkomplexebb és legparadoxabb ember, akivel kapcsolatban filmet forgathattam. Mondom ezt úgy, hogy a hátam mögött tudhatok három Batman filmet is.”  

2021 szeptemberében vált véglegessé, hogy a rendező fogja irányítani a film munkálatait és maga készíti a forgatókönyvet is hozzá, a történet alapjául pedig a 2005-ben megjelent regény, az American Prometheus szolgált ihletül. Nolan a film kapcsán több stúdiót is megkeresett a filmesítés kapcsán, kivéve a már korábban említett Warner Bros Pictures-t nem. Tudniillik a rendező és a filmstúdió között egyfajta feszült kapcsolat alakult ki, amire az ember felhúzza a szemöldökét, tekintettel arra, hogy Nolan közel 20 évig a Warner égisze alatt gyártotta filmjeit és legnagyobb sikereit, mint az Interstellar, az Inception vagy a Dark Knight Trilogy. A feszült kapcsolat másik aspektusa a streaming térnyerése, amelynek kezelésével a stúdió és Nolan nem pont értett egyet, hiszen a Warner még a pandémia idején úgy döntött, hogy a premierrel egyidőben teszik az HBO Max kínálatába filmjeiket, köztük az akkor készült Tenet-et is, ami zászlóshajóként masírozott be a mozikba a covid járvány kellős közepén. Nolan nem csupán azt nehezményezte, hogy tiszteletlenül jártak el, nem csupán vele, hanem az összes színésszel, stábbal és alkotókkal szemben, hanem azt, hogy egyeztetés nélkül került be a streaming kínálatba a film, amely több, mint 365 millió dollárt gereblyézett össze a mozi pénztárakban. Ez tekintetbe véve a tényt, hogy a legtöbb ember nem, hogy a családját nem látogatta meg ebben az időszakban, hanem a moziba is csak indokolt esetben látogatott el, nem kis szám.  

Ezzel a hangulattal jutunk el 2023. július 21-hez, a Barbenheimer második felvonásához, amivel kapcsolatban azt biztosan ki tudom jelenteni, hogy örülök, hogy a Barbie-t láttam előbb. Az Oppenheimer nem csupán hangulatában, képi világában, és lehengerlő stílusában szippantja be a nézőt azonnal, mivel egyre csak azt juttatja eszünkbe, hogy senki más nem lenne képes erre, csak és kizárólag Christopher Nolan. Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy habár a rendező egyik leghosszabb alkotásáról van szó, egyetlen egy felesleges szó, jelenet vagy lezáratlan szál sincs a filmben, feszes forgatókönyve és maximalista rendezése mellett. A sztori nem csupán magával ragad, de a film végeztével velünk is marad, olyannyira, hogy másnap is csak egyre ezen agyalunk. Meglehet a sors keze, de legutoljára egyetlen egy film volt képes erre, még 2014-ben (amely a legjobb éve volt a filmeknek, 'evör'), a szintén Nolan által rendezett Interstellar. Az Oppenheimer nem csupán egy ember önéletrajzát meséli el, hanem körbe is járja azt, próbál magyarázatot és értelmet keresni a fő karakter motivációira, a nézőt a film végén egyetlen gondolattal hagyva: még. Legnagyobb örömünkre végül végre a remek ír színészt, Cillian Murphy-t tették meg főszereplőnek, Nolan ügyeletes mellékszereplőjét, aki nélkül talán már nem is Nolan film a Nolan film. Murphy a rá jellemző zsenialitással állt a karakterhez, és szinte el is felejtettük a Peaky Blinders-t, a 28 days later-t, és ehhez még csak maszkot sem kellett viselnie. A rendező szó szerint Hollywood legjobbjait futtatja fel, így köztük viszont láthatjuk hosszabb, rövidebb ideig Gary Oldman-t, Robert Downey Jr.-t, Florence Pugh-t, Rami Malek-et, Emily Blunt-ot, Matt Damon-t, Matthew Modine-t, Benny Safdie-t, végre Josh Harnett-et, és Kenneth Branagh-t is (akivel legutóbb a Tenet kapcsán is találkozhattunk). Nem tudok olyan szót találni, ami leírná a filmet, legyen elég csak annyi, hogy ezt bizony moziban kell megnézni, mert ilyen élménnyel, nem mindennap távozik a néző a közönség soraiból.  

A box office eredményeket összevetve nem okoz meglepetést az eredmény: mindkét film, habár szinte felfoghatatlan, 100 millió dolláros költség felett készült el, a Barbie jelenleg vezet a maga jelenlegi 70 millió dolláros bevételével, míg az Oppenheimer 30 millió dollárral kullog a második helyen a filmes bevételi listán. Felmerülhet a kérdés: mégis, hogy lehet, hogy egy szőke csaj kenterbe veri Nolan-t? Halkan jegyzem meg, hogy nem ez az első, hogy az angol rendező hölgyekkel versenyzik, hiszen ugyanezt tette a Dark Knight Rises idején a Meryl Streep-pel, Amanda Seyfried-del és Mamma Mia-val 2012. július 18-án, vagy 2017. július 21-én, ahol szintén egy napon mutatták be, a nálunk sajnálatos módon be nem mutatott Girls Trip-pel a Dunkirk-öt.  
Kétség kívül ki kell jelentenünk nem vagy kor függvénye nélkül: Christopher Nolan korunk egyik legjobb filmkészítője, és kétségkívül egy lapon említhető Clint Eastwood-dal, vagy Orson Welles-szel. Összehasonlítás nélkül is érezhető, hogy a közönség ízlésének igényei is jól tükröződnek a Barbenheimer során, hiszen jelenleg a Barbie köröket ver az Oppenheimer-re bevétel tekintetében. Gerwig vitathatatlan összeszedettsége és Nolan maximalista profizmusa nem hasonlítható össze, hiszen két teljesen különböző rendezőről és két különböző stílusról van szó, mégis joggal merül fel a kérdés: hogy lehet ez? Jelenleg nem arról van szó, hogy Nolan nem ön azonos, hiszen az Oppenheimer az a film, amit a szomszédodnak, az összes rokonodnak, és a barátaidnak említesz meg egy vasárnapi ebéd során, hanem hogy az újabb generáció nem találja meg a kapcsot Nolan filmjeihez vagy rosszabb esetben nem tud azonosulni a rendezővel, ezzel azt eredményezve, hogy egy látszólag üres, habkönnyű és mindenki számára fogyasztható tartalomra fizet elő inkább, mint egy három óráig tartó gyomorszájra mért ütésre. A Marvel és a DC filmek az elmúlt 15 évben jócskán hozzászoktatták a moziközönséget a könnyed és szezonális darabokhoz, hogy jelenleg Nolan filmje hiába emelkedik ki általános szinten, a számok tekintetében nem ez köszön vissza.  

Forrás: (Gondolkodtam, hova szúrjam magam, valahova ide gondoltam) telefonom képgalériája

Hiába a viszály, a harc, a megosztottság, egy tökéletes világban Barbie és Oppenheimer együtt sétál az Abbey Road-on egymás után a zebrán, vagy fog kezet a Warner Bros stúdiójának udvarán, de mennek el egymás filmjeit is megnézni. Mindkét film saját jogán jutott oda, ahova, az összehasonlítás pedig minden szempontból értelmetlen, de mi tagadás, hálásak vagyunk a Barbenheimer-ért, vagy az általam csak Oppie-ként deklarált eseményért.

Hiszek egy Barbenheimer-ben. 

Egy mondatban is nehéz kifejezni azt, amin most Hollywood és maga az egész filmipar keresztül megy, hiszen túlzás nélkül kijelenthető, hogy a jelen eseményei nagy valószínűséggel erős kihatással lesznek a filmipar hosszútávú kilátásaira. Nem kell messzire menni, hiszen jól példázza, hogy mi történik akkor, ha az összes forgatókönyvíró sztrájkba lép, és a szereplőket engedik az írói szék közelébe, akiknek össze kell ütni valamit hirtelen: The Idol. A WGA, vagyis a Writers Guild of America, amely közel 11 500 írót képvisel az Egyesült Államokban 2023 májusában kezdett sztrájkba az AMPTP szervezeti méltánytalansága és a két fél közötti elhúzódó munkaügyi vitája okán. A filmipar csaknem 15 éve lépett hasonló sztrájkba, még 2007-ben, ami a televíziós iparnak és a los angelesi gazdaságnak csaknem 2 milliárd dollárjába került, az amerikai szórakoztatóiparnak pedig csaknem 500 milliós veszteséget okozott. A sztrájk akkora hatással volt az akkori televízió iparra, hogy több, sikeres széria forgatása is leállt a forgatókönyvírók tiltakozása miatt, így több napi vagy heti show, mint a The Colbert Report, a The Daily Show vagy a The Late Late Show munkálatai álltak le. Sorozatok terén sem volt nyomtalan a sztrájk, hiszen több sikeres széria is éppen rövidebb évadot tudott megélni, mint példának okán a 30 Rock, a Big Bang Theory, a Breaking Bad vagy a The Office. Ezen szériák esetenként 5-6 epizóddal lettek rövidebbek a tervezettnél, amely szignifikáns kurtításnak is mondható. Az akkori demonstráció több, mint 3 hónapig tartott, ahol alapvetően az AMPTP kapzsisága és az írókkal szembeni igazságtalan és méltánytalansága ellen tüntettek, a mostani tüntetés ám már sokkal inkább túlmutat annak célján. A forgatókönyvírók, színészek és művészek sztrájkja nem ismeretlen egyébként a filmipar és a szórakoztatóipar számára sem, hiszen már az 1930-as évek óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de történtek tüntetések. Az egyik legelső volt a Disney Studios animátorai által tartott sztrájk, amely csaknem négy hónapig tartott, és amelyet az arányos fizetés és a szakszervezeti érdekképviselet miatt tartottak meg. A tüntetés végeredményeképp a Disney jópár animátorától vált meg, de pozitív végkifejletének mondható, hogy a Screen Cartoonist Guild, vagyis az animátorok céhe a Disney által is elismerve lett. Ez tette lehetővé, hogy azon animátorok, akik elbocsátottak és vissza szeretnének térni, lehetőséget biztosítson újbóli alkalmazásukra. Csaknem 20 évre rá a Screen Actors Guild, amely fénykorában - 2012-es megszűnése előtt - csaknem 100 000 filmes és televíziós fő- és háttérben dolgozó művészeket, előadókat képviselt világszerte, 1960-ban lépett sztrájkba a későbbi amerikai elnök, egykori színész, Ronald Reagan vezetésével, amely szünet csaknem 6 hétig tartott. Párhuzamosan a színészek tüntetésével a forgatókönyvírók céhe is tüntetésre lépett, amely több, mint 21 hétig tartó sztrájkot eredményezett szintén. Eredményeként a forgatókönyvírók jogai és nyugdíjainak feltételei javítása lett eszközölve, ezenkívül a sztrájk biztosította, hogy az írók nettó bevételük öt százalékát az 1960 előtt bemutatott televíziós filmekből megkapják.  
Ez a kettős tüntetés - a színészek és a forgatókönyvírók együttes kiállása - közel 63 évig példátlan volt, egészen 2023-ig, ahol szintén szimultán lépett sztrájkra a Writers Guild of America és a SAG-AFTRA egyesülete.  
A művészek és a stúdiók közötti érdekellentét és súrlódás nem újkeletű, megoldatlan ügy Hollywood-ban. A mostani sztrájk egyik fontos aspektusa a mesterséges intelligencia nyújtotta lehetőség és átok egyben, amely konkrétan veszélybe sodorja az írók, forgatókönyvírók és alkotók munkáját, lehetőségeit, és művészi integritását. A 2020-as pandémia is közvetetten közrejátszik az idei sztrájk fontosságában, hiszen a koronajárvány okozta streaming térnyeréssel a televízió és még a filmipar sem tudta felvenni a versenyt, mondhatni teljesen újraírta a játékszabályokat, és a Netflix után a több stúdió is streaming platformot hozott létre saját gyártású tartalmakkal, mint a Disney+, a Hulu vagy a Prime Video. A mostani tüntetések egyik fő mozgatórugója az MBA, vagyis a Minimum Basic Agreement, amely egy olyan alap megállapodás, ami a Writers Guild of America munkavállalóinak nagy részét lefedte. Ez a szerződés egy olyan előírást tett lehetővé, amely kollektívan állapította meg a televíziós és film forgatókönyvírók minimálbérét. A televíziózásban azonban egy kisebb kivételi halmazt képezett azon írók csoportja, akik nem a televízióra, hanem kifejezetten streaming szolgáltatók által forgalmazott sorozatokat írtak. Az MBA hatálya azonban a nem televízióra gyártott forgatókönyvírókra nem terjedt ki, hiába annak ténye, hogy értelemszerűen nagyobb arányt képviseltek ezen írók. Összehasonlításképpen például a népszerű késő esti talk-show-kon dolgozó írók, mint a The Tonight Show with Jimmy Fallon, vagy a The Late Show with Stephen Colbert több fizetésért dolgoztak, mint például az Apple Tv+-ra gyártott The Problem with Jon Stewart műsoron dolgozók. Az MBA a streaming szolgáltatói műsorok íróira nem terjedt, ki, nekik egyénileg kellett tárgyalniuk a streaming szolgáltatókkal bérigényük kapcsán, amelynek eredményeképpen szignifikánsan alacsonyabb honoráriumot kaptak, voltaképpen ugyanazon az elvégzett feladatért. Az amerikai írók céhe sztrájkjuk egyik fő pontjaként fogalmazta meg, hogy szerződésükbe foglalják bele a munkaviszony időtartamára vonatkozó feltételek, így ez megkövetelné, hogy minden műsorban minimális számú írót foglalkoztassanak minimális ideig, attól függetlenül, hogy azok munkája szükséges-e vagy sem. Az MBA hatálya 2023. május 1-jén járt le.  
A másik fontos aspektusa, amelyet a WGA szorgalmaz, hogy az írói csapat minden tagja kapja meg nyugdíját és egészségügyi alapját is, ezt azonban az AMPTP kategorikusan utasította el, ellenjavaslat tétele nélkül. A Writers Guild of America tagjainak 98%-a részese a jelenlegi sztrájknak, ezt követően az AMPTP tárgyalásokat folytatott a legnagyobb streaming szolgáltatók nevében a WGA-vel, így az Apple Studios, a Paramount Global, a Walt Disney Company valamint az Amazon Studios-szal is, de egyelőre a megbeszélések megállapodás nélkül zárultak le. A határidő lejárta után döntött úgy a céh, konszenzus hiányában, hogy egyhangúlag sztrájkba lép május 2-án, 15 évvel a 2007-08-as tüntetést követően. A becslések szerint a jelenlegi sztrájk okozta veszteség Hollywood számára idestova közel 3 millárd dollár.  

Forrás: Facebook/A24 Film Group

Az idei bojkott sem marad el utóhatás nélkül, hiszen több sorozat forgatása is akadozik, késik, így példának okán érintett az Euphoria 3-dik évadának munkálata, a The Handmaid’s Tale 6-dik etapja vagy a The Mandalorian 4-dik szezonja. Legnagyobb szívfájdalmam, hogy a The Last Week with John Oliver forgatása is bizonytalan ideig szünetel, de több talk-show host, így Stephen Colbert, Seth Meyers és Bill Maher műsorai is parkoló pályára kerültek. Filmek terén sem maradt el a hatás, így több blockbuster forgatása is bizonytalan ideig leállt, így például a Deadpool 3, a Gladiator 2, de a Mission: Impossible legújabb felvonásának forgatása is veszélybe került. Az írók céhének sztrájkja egyelőre nem sejteti annak végét, addig is a végtelenségig újra tudjuk nézni kedvenc sorozatainkat. Egy ideig talán az egyik utolsó alkalomnak mondható a mozi iparban is a Barbie és az Oppenheimer egy napon esedékes premierje, vagyis maga Barbenheimer, amely szinte kettéosztotta a filmrajongók táborát. Hogy mi is jelent pontosan? Milyen volt első kézből végignézni a két darabot, ráadásul egy ugyanazon napon? Ezt legközelebbi alkalommal fejtem ki. Addig pedig csak reménykedni tudunk, hogy soha többet nem hoznak össze olyat az írók büntetésül, mint a The Idol, vagy a The Witcher harmadik évada. 

Kezdjük az alábbi kijelentéssel: Sam Levinson nem is akkora zseni, mint az elsőre látszik. A neves rendező kétségkívül igazi húzónévnek számít a mai televíziózásban, hiszen a nevéhez fűződnek az utóbbi évek legnagyobb streaming sikerei, mint a Robert De Niro-féle The Wizard of Lies, a John David Washington-nal és Zendaya-val fémjelzett Marie and Malcolm, valamint a hatalmasat szóló unatkozó felső középosztálybeli, drogos csőcselékről szóló sorozat, a remek zenékkel tűzdelt, az izraeli rip-off sorozat átirata, az Euphoria. Ennek a hírnévnek is köszönhető, hogy megkapták a mi már-már legendásnak mondható Emmy-díjas operatőrünkkel, Rév Marcellel karöltve az HBO egyik jövőbeli húzósorozatának szánt projektet, a The Idol-t. A gondok valahol itt kezdődtek. 
 
Akárhogy is nézzük, Sam Levinson is bizony egy istenverte nepo baby. Az Oscar-díjas Barry Levinson, aki többek között olyan kultfilmekért felel, mint a Good Morning, Vietnam, a Bugsy, vagy a film, ami bebizonyította, hogy Tom Cruise jó színész, a Rain Man, akinek fiaként bizony Sam Levinson előtt kis túlzással, vagy akár túlzás nélkül is nyitott kapuk álltak a show biznisz bejáratánál. Egyebek mellett színészként is próbálkozott, hiszen Bruce Willis és Billy Bob Thorton mellett tűnt fel egy rövid időre a The Bandits című filmben, valamint apja rendezése alatt Robert De Niro, Sean Penn és Stanley Tucci mellett próbálkozott a What Just Happened-ben. Levinson egyebek mellet több magyar vonatkozással is bír, hiszen nem csak a Rév Marcell-lel dolgozik együtt rendszeresen, de Mundroczó Kornél Pieces of a Woman című darabjában is executive producerként vett részt. Levinson karrierje mindeddig azt megállapítást erősíti bennünk, hogy ő maga tisztában van vele, sőt fel is ismeri, hogy milyen is a piszok jó film és a jó sorozat, (lásd producerként szintén közreműködött az X, a Pearl és az Irma Vep munkálataiban is), de önmaga valahogy képtelen rá, hogy egy igazi mesterművet hozzon össze, még akkor sem, amikor egy potenciálisan remek sztori van a kezében. Elég példának a Deep Water-t és a borzalmas csalódás The Idol-t említeni. Kifejezetten az utóbbi során jelenthető ki, hogy az idény egyik legizgalmasabb sorozatát kapta meg feladatául, ahol egy érdekesnek ígérkező felállásból véltelenül egy olyan tanulmányt készített, ami megmutatja, hogy hogyan nem szabad televíziós sorozatot készíteni. A The Idol plot-ját tekintve egy feltörekvő popsztárt kapunk főszereplőként, Jocelyn-t, aki mentális összeomlását követően kénytelen lemondani éppen induló turnéját, nem kevés fejtörést okozva menedzsereinek. Jocelyn azonban nem sokat tétlenkedik, ezidő alatt megismerkedik Tedros-szal, az életművésszel, aki történetesek egy szekta vezetője. Tedros egyre több és több időt kezd el tölteni Jocelyn-nal, így kezdi behálózni a lányt, karrierjét, és életének minden aspektusát.  

Forrás: Eddy Chen/HBO

Lily-Rose Depp, The Weeknd, Hank Azaria, Troye Sivan, Jane Adams: egy mondatban kifejezve olyan sztárokat vonultatott fel a sorozat, ami szinte majdnem biztos garanciát jelenthetett volna a sikerre. Levinson neve sem áll messze a sikertől, hiszen nagyot robbantott a 2019-ben az Euphoria-val, ami az Oscar-jelölt Ron Leshem, azonos című izraeli sorozatán alapszik. A The Idol képi világában szintén megjelenik az a fajta “eufórikus” hangulat - amiről tudjuk, hogy bizony nem Levinson érdeme -, a fiatal kiégettség szimbóluma, az önrombolás, valamint a drog és cigifüst mámorban tengő főszereplő, aki inkább csak sodródik az eseményekkel, mintsem irányítja azt. Rév Marcell, mint már az köztudott, felel az Euphoria című sikersorozat remek látványvilágáért, amelyért nemrégiben Emmy-díjjal is jutalmazták, és ami kétségkívül szignifikáns részét képezi a sorozatnak, azonban hiába hozza a megszokott szintet, Levinson és csapata valahogy nem tudta hozni ugyanezt. Depp kis híján mondhatni telitalálat volt a főszerepre, azonban az a fajta őszinte esendőség és személyiség, amit a nézők Ruth-ban és Zendaya-ban magában megtaláltak az Euphoria című sorozatban, az egy az egyben hiányzik Jocelyn karakteréből és magából a sorozatból is, hiába is igyekszik a szorgalmas Depp, nem is akárhogyan. A The Idol olyan, mintha tinédzserként rendeznénk a kortársainkkal egy ereszd el a hajamat bulit, amikor nincsenek otthon a szülők, viszont a végén rájövünk, hogy a takarítás során nagyon is jól jönne a segítségük.  
A szintén nepo baby Lily-Rose már 16 évesen a Chanel márka nagykövetévé vált, egyidejűleg kezdte el felfedezni magát színészként is, így már alig 15 évesen feltűnt Kevin Smith független horrorfilmjében, Tusk-ban, de legendás táncos, Isadora Duncan bőrébe is bújhatott a The Dancer című filmben, de a sok kisebb szerepet és próbálkozást követően egyértelműen kijelenthetjük, hogy a The Idol számított az egyik legnagyobb kitörési pontnak karrierjében. Depp természetes ambivalenciájának ellenére sem tudta jól kiaknázni a sorozat a képességeit, hiszen egyszerre hisszük el róla, hogy ártatlan fiatal és velejéig romlott. A kritikusok is elismerően nyilatkoztak alakításáról, ennek ellenére Depp háta sem volt elég ahhoz, hogy azon cipelje a show-t a mellette szó szerint ripacskodó Abel Tesfaye-vel, azaz The Weeknd-del. Tesfaye alakítására és jelenlétére szavak sincsenek, leginkább azzal tudnánk kifejezni, mintha az énekes minden egyes jelenetében Tommy Wiseau The Room-jának alakítását láttuk volna viszont. Tedros karakterére sajnos elmondható, hogy bárki akkurátusabban hozta volna a karaktert, annak ellenére. Tesfaye habár tapasztalt veteránnak mondható a zeneiparban, és remek klipjeivel, színpadi jelenlétével is azt az illúziót keltheti, hogy egy csiszolatlan géniusz, aki a filmvásznon is kétségkívül megállja a helyét, ahogy annak próbálkozása gyanánt láthattuk az Adam Sandler-eszkaláció filmben, az elképesztő Uncut Gems-ben. Sajnos nem géniusz. Sokkal jobban kifejezve nagyon nem az. A kifejezéstelen, megjátszott, néhol inkább túljátszott megnyilvánulások teszik igazán nevetségessé Tesfaye játékát, és megerősítik bennünk azt a kijelentést, miszerint cipész maradjon a kaptafánál. Nem beszélve a további problémákról, miszerint Tedros karakteréből hiányzik a személyiség, a motiváció, a karakterjellem és maga a karakter fejlődésének iránya, amelyek Jocelyn-ban hozzá képest inkább felszínre kerülnek, és láthatóak is. Tesfaye a rossz casting magnum opus-sza, de nem csupán jelenléte, de az igencsak rosszul megírt forgatókönyvhöz is elég sok köze van az Oscar-, és Emmy-jelölést is magának tudható művésznek. A The Idol maga egyszerűen nem működik, az első epizód közepén pedig már a veríték szagát is lehet érezni a sorozaton, a nézőben pedig egyre csak az jár, hogy - Akkor ez most mi is akar lenni? 
Mindennek ellenére az igencsak nagy potenciált magában rejtő sztori, a remek színészekkel, egy neves rendezővel, és magával The Weeknd-del elég ahhoz, hogy az HBO alig 5 rész után parkoló pályára tegye a szériát, és kétséges folytatás elé nézzen. Ennek ellenére sem kell féltenünk egyik szereplőt sem, ha a sorozat nem kap második évadot, hiszen Depp-pel Robert Eggers új horrorjában a Nosferatu-ban találkozhatunk újra a remek Bill Skarsgard és Nicholas Hoult oldalán Tesfaye pedig közös projekten dolgozik a zeneipar nagy neveivel, köztük Madonna-val, a Blackpink-kel és Future-rel. Ha minden jól megy a The Idol csupán egy sötét folt lesz Levinson, The Weeknd és Depp karrierjében is, amely után egy meredeken felfelé ívelő karrierút veszi kezdetét mindannyiuk számára. De addig amíg eljutunk, emlékezzünk arra, hogyan NE készítsünk nagy költségvetésű rossz sorozatot. Hát így. 

Egy pofonnal vágódott be Will Smith az Oscar-díjátadók történetébe, annak ellenére, hogy legjobb férfi főszereplőként ő emelhette magasba aznap Oscar-díjat, de talán erre az estéből talán már senki sem emlékszik. Legalább is nagyon kevesen. Chris Rock arcáról még talán mindig nem tűntek el Smith ujjának nyomai, így mit ne mondjak, amikor a streaming szolgáltató kínálatában a szemem akadt meg a King Richard-on, a “már csak azért sem’ alapon nem is nyomtam meg a lejátszás gombot. Legalább is egy ideig biztosan nem. Egy évvel később azonban bizton kijelenthetem: nagy hiba volt.  

A sportkonyvek.hu, Magyarország első és egyetlen sportkönyvekkel foglalkozó kiadója, amelynek kínálatában nemrégen jelent meg a Richard Williams tollából származó, Én, Richard király, eredeti címén Black and White: The Way I See It című autobiográfia jócskán tartogat meglepetéseket az olvasó, és nem mellesleg a néző számára is, hiszen a sztori alapján készült a King Richard című film is. A könyv már az első oldalain kijelenti, hogy bizony egy önéletrajzi kiadványt tart a kezében az olvasó, így szétoszlatja azt a prekoncepciót, miszerint Serena és Venus saját szemszögéből fogunk megismerkedni a sztorival. Habár a történet sikerhez vezető és a kudarcokkal tarkított út bemutatásának is felfogható, mondanivalója sokkal mélyebben gyökerezik, mint ‘holmi’ sport sikersztori bemutatása.  
Williams korán sem egyszerű életét bemutató történet egyszerre szívbe markoló és felemelő, mindamellett társadalmi kérdéseket is kapargat a sztoriban, mint például a rasszizmus, az embertelenség és az egyre erősebben megjelenő, és lassan általánosnak is tekinthető társadalmi közöny. Már a történet elején megismerkedünk Williams nehéz és kihívásokkal teli gyerekkorába, amit jócskán meghatároz a származása és a kor fajgyűlölő magatartása, majd a még nehezebb és még több kihívással teli felnőttkorával, amit egyedül William örök szigorúan bizakodó magatartása tett elviselhetővé.  
A könyv egyik legnagyobb érdeme szerkezeti felépítése, amely 25, lényegében rövidebb és fogyaszthatóbb fejezetre tagolja a könyvet, így a könyvvel egy-egy ebédszünet, vagy egy hosszú hazaút során is meg tudunk ismerkedni, anélkül, hogy a lapok szélei behajtásával jeleznénk, hogy éppen hol is tartottunk. A kis történetek tagolása végigkísér minket Williams születésétől, kiszolgáltatott gyerekkorán át, addig a napig, amíg Virginia Ruzici (aki ma már a néhai világelső, szintén román születésű, Simona Halep edzője is) meg nem változtatta az életét egyetlen teniszmeccsel. Williams terve egyszerű volt: az akkor még meg sem született gyerekeit profi teniszjátékosokká neveli. Habár tervét nem kizárólag önzetlen jócselekedet, hanem a csábító többezer dolláros összdíjazású teniszversenyek megnyerése inspirálta. Annak ellenére, hogy Williams leírásából jól kitűnik, hogy egy rendkívüli képességekkel megáldott ember, kivételes tudását nem csupán az “élet iskolájából” tanulta meg, hiszen kereskedelmi hallgatóként egy neves pénzügyi vállalatnál is dolgozott, tudása, képességei és munkamorálja ellenére származása mindig felülírta és limitálta a lehetőségei tárházát egész életében. Williams leírásából jól kitűnik, hogy élete legnagyobb tragédiája és egyben áldása is afroamerikai származása, és írásában ezt is példázza saját élményeivel, amelyeket a rendőri brutalitás, a szegregáció, a munkahelyi diszkrimináció és maga a sport íratlan szabályai során tapasztalt meg. Saját bevallása szerint a tenisz sosem volt a szíve csücske Williams-nek, évtizedekig tökéletesített tervét mégis e köré szőtte: két saját gyermekét kineveli, kiemeli a gettóból, és minden idők legprofibb játékosaivá teszi.  

Forrás: lakásom/konyhaasztal, általam készített kép, 2023

A történet nem csupán egy fekete férfi elbeszélése, aki a számára szinte elérhetetlen amerikai álmot keresi, hanem egyben egy szigorú, de lányait mindennél jobban szerető apa, egy könyörtelen edző, egy végsőkig kitartott üzletember, és egy gyerekkorától megfosztott férfi története is egyben, amelyet a sport prizmáján mutat be az olvasónak. A történetnek és a könyvnek szép keretet ad az első és az utolsó fejezet, amelynek központi helye Wimbledon. Ez nem csupán az egyik leghíresebb Grand Slam bajnokság helyszíne, de érdekes kontrasztja miatt is, hiszen a tenisz maga is a Williams testvérek megjelenéséig a fehér középosztály előkelő sportjának számított. A tenisz maga egy olyan hely volt Williams-nek is, ahol a “fehérek szabályai, hagyományai és előkelőségei által uralt világ volt”, amelyet addig még Althea Gibson, minden idők első afroamerikai teniszbajnoka volt (egyben profi golfozó is, aki szintén az első afroamerikai származású ember volt a sportágban), aki egyes versenyben megnyerte a wimbledoni tenisztornát 1958-ban, sem tudott egymaga megnyitni. Serena Williams 7-szer nyerte meg a wimbledoni tornát, míg Venus 5-ször emelhette magasba a trófeát, az első alkalommal 2000. július 8-án, épp 23 évvel ezelőtt.  

A könyvet mintha csak végtelen bókokkal látná el a nagyrészt ez alapján készült film, a King Richard, Will Smith főszereplésével. Habár a film, nem őrzi meg szigorú módon a könyv történetét és kronológiáját, annak ellenére hangulatát, világát és Williams néhol gyomorszájon vágó történeteit jól visszaadja, és egyáltalán nem hoz szégyent arra. A szinte, kis túlzással autobiográfiákra specializálódott Reinaldo Marcus Green rendezői munkáját dicséri a film, amelyben nem csupán a remekül felépített és jól strukturált forgatókönyv, hanem a kivételes színészi játék is mind a darab javára válik. Habár a kasszasiker elmaradt a film részéről, az év egyik legjobb filmjét tették le az asztalra 2021-ben a King Richard-dal, és annak ellenére, hogy nem hittem volna, hogy valaha is kimondom: Smith brillírozott a szerepben, és mondhatni teljesen el is tűnt benne. A történet szintén szem előtt tartja, hogy a sport csupán egy eszköze annak, hogy elmeséljen egy rendkívüli történetet, és nem a központi témája, amelyet sok sportfilmnél rendre el szoktak felejteni. A filmet nem cipeli Smith a hátán, inkább cipeli annak súlyát, és megosztja a többi szereplővel is, mint például Jon Bernthal-lal, Anunjanue Ellis-szel, és a két feltörekvő színésszel Saniyye Sidney-vel és Demi Singleton-nal is. Külön érdekesség, hogy Smith a tavalyi évben nem csupán az Oscar-, Golden Globe, BAFTA- és SAG-díjakat emelhette a magasba, de ugyanebben az évben a Razzie Awards-on is ő kapta az Arany Málna díját az Aladdin-ban nyújtott alakításáért. A King Richard-ot összesen hat Oscar-ra jelölték, köztük a legjobb film, legjobb zene és legjobb eredeti forgatókönyv okán (annak ellenére, hogy alapvetően a könyv adta az ihletet a filmhez). Smith producerként is részt vett a film munkálataiban, sőt mi több maga Venus és Serena Williams is executive producerként szerepelnek a stáblistán. Egy interjúban úgy nyilatkoztak, miszerint “a film a lehető legközelebb áll a valósághoz.”  
Habár mind a film, és mind a könyv a faji és emberi kontrasztot próbálja meg alátámasztani, újabb tanúbizonyságot ad arról, hogy az élet bizony néha nem csak fekete és fehér, hanem megannyi történet, életút, tragédia és szerencse is társul a sikerhez vezető úthoz, amit lehet, hogy akkor még nem értékelünk, de évek múltán mégis képesek vagyunk szeretettel és örömmel visszagondolni a nehéz időkre. A könyv és a film is ennek a személyes lenyomata, de még inkább csak arról a mindennapi történetről szól, ahogy egy apa mindent meg akar adni a lányainak, amit csak lehet, és meg is adja. Mindamellett a film mondhatni Will Smith pofonjával és Oscar-díjával vágódott be sok ember tudatába, önmaga jogán is helye van, nem csupán a filmnek, de a könyvnek is a legjobbak listáján.
 
Külön köszönet a sportkonyvek.hu-nak, akik lehetővé tették ezen írás létrejöttét. 

Na szóval, az van, hogy filmet akartam nézni, és megakadt a szemem egy bizonyos darabon. Nem igazán volt sok elvárásom, mondom jó színészek vannak benne, ígéretes plot, meg hát gondoltam, hogy 90 millióból csak nem hoztak össze valami szart, mármint dollár nem forint. Az esküvőm szervezése előtt és a vizsgaidőszakom befejezte után kicsit megkésve ugyan, de végül megnyomtam a lejátszás gombot. Egy ok, viszont nagyon nyomós volt, hogy megnézzem: a film posztere egy az egyben olyan, mint a Big Short-té, és mint nagy Big Short rajongó, Adam McKay-t imádom, meg a filmet is imádom, így egyfajta Pavlov-i reflex eszkalálódást, és meglehetősen kurta mérlegelést követően a megérzéseimre is hagyatkozva megnéztem a filmet. 112 perccel később az üres csipszes zacskóm mellett csupán egy gondolat bántott engemet a párnáim fullasztó, ám bár puha támaszában: “Ben Affleck-ben még mindig sok van. Nem minden, de sok.”  

Forrás: Amazon Studios

Dire Straits, Ronald Reagan, Scarlett Johansson, Orwell regénye, Ghostbusters – mi köti össze őket még ha különböző aspektusokból is? Egy dolog: 1984-as év. Az esztendő több szempontból is meghatározó volt, nem csak a fent említett dolgok miatt, de annak okán is, hogy az amerikai és később a világ popkultúráját is meg változtatta egyetlen egy név. Egy kezdő kosaras, akiért érhető módon a legnagyobb vállalatok versenyeztek, mint az Adidas vagy a Converse, végül pedig egy kis túlzással mélyrepülésben lévő cég tudott nyerni a szoros versenyben, és az együttműködésük nem csupán saját magának, a vállalatnak adott új értelmet, de a hatása szinte a mai napig kitartott. Michael Jordan, az akkori rookie-nak számító, alig 19 éves kosaras a sporttörténelem egyik legmeghatározóbb alakjává nőtte ki magát, nem mellesleg jelenleg 2 milliárd dolláros becsült vagyonnal rendelkezik, ami annyi, mint LeBron James, Magic Johnson és Yao Ming összvagyona együttvéve. Minden idők nem csupán legsikeresebb, de legnagyobb hatású embere ő, aki nem csupán a sportban, de a szórakoztatóiparban és az üzleti világban is mély nyomot hagyott. A jelenleg 60 éves visszavonult kosárlabdázó figurája az Air című filmben is szintén nagy hatást gyakorol a környezetére, és már csak azért is érdekes, mert egyetlen egy jelenetben sem mutatják meg, még a Jordan alakította színész arcát sem, ezzel ráerősítve arra, hogy Michael Jordan-ből bizony csak egy van, és senki más nem is tudná helyettesíteni.  

Jó jó, persze, remek a film meg híres színészek is vannak benne, meg a világ egyik legjobb kosarasa a központi figura, de álljunk meg egy pillanatra, és jelentsük ki, amit már egyébként mindenki tud (lásd fentebb): Ben Affleck-ben még mindig tényleg sok van, hiszen szinte hobbiként, Mr. Lopez összehozott megint egy olyan filmet, ami az Argo, a Good Will Hunting és a Gone Baby Gone mellé tökéletesen beillik a sorba. Az Air, habár nem az az üde fuvallat, amire a filmiparnak pont szüksége volt, de elmondható róla, hogy eredeti és stílusos, és egy elsőre lagymatag alapsztorit tálal olyan szinten, amire nem sokan képesek. Mintha a zacskós levesed a forró víz leöntése után ramen-né válna császárhússal és szezámmaggal instant módon. Az Air központi sztorija a 80-as évek közepén meséli el, az akkor inkább csőd felé sántikáló cég, a Nike fordulópontjának történetét, és azt, hogy habár elcsépelt módon, hogy mi történik akkor, ha bízol magadban, annak ellenére, hogy a környezetedben csaknem mindenki az ellenkezőjéről próbál meg meggyőzni. Ma már tudjuk, hogy a Nike és Michael Jordan együttműködése az egyik legprofitábilisabb kollaborációja volt az üzleti életnek, ahol a termék maga elválaszthatatlan részét képezte a személynek, aki köré épült, és vice versa. A film nem tépázza és feszegeti Jordan személyét, habár Damon monológjában vizionálja a kosaras jövőjét, korabeli képekkel, archív felvételekkel, újságcikkekkel, ami talán az egyik legjobb jelenete a filmnek. Összességében a néző azt kapja a filmtől, amit vár: elmesél egy történetet, amit senki más nem tudna elmesélni. Habár a film munkálataiban Jordan direkt módon nem segédkezett, Affleck személyesen találkozott a kosárlegendával, aki az áldását adta a projektre, pár apró módosítás ellenében. Az egyik az volt, hogy senki más nem játszhatja el az anyját, csak és kizárólag az Oscar-díjas Viola Davis. 

Affleck filmjeinek egyetlen gyengesége, hogy néha elfelejtjük azt, hogy húsvér emberek a főszereplői, még akkor is, amikor konkrétan egy valós esetet dolgoz fel (ahogy tette azt egy évtizede az Argo során is) ám vajmi kevés teret enged a karaktereinek és azok megismerésének, kevés hangsúlyt fektet azok fejlődésére, így inkább a sztori és az események folyamata az, ami a film gerincét adja. Ugyanakkor pont ez is egyben az erőssége, mivel Affleck annyira el van foglalva magával a sztorival, ezzel teret engedve a színészeknek és a szereplőknek, hogy "elengedjék" magukat, és jutalomjátékokat láthatunk nem csupán Damon-tól, aki Sonny Vaccaro-t alakítja, hanem a mindig remek Jason Batemen-től, a végtelenül szimpatikus Chris Messina-tól (akit egy ideig kevertem Jean Dujardin-nal), a karizmatikus Viola Davis-tól, és Chris Tucker-től, aki tényleg csak örül, hogy benne lehet a filmben. Affleck vérbeli filmes, és habár az utóbbi időben karrierje hektikus ívet írt le, ismét megmutatta azt, hogy sokkal, de sokkal jobban tud színészkedni (kivéve ha a szerep konkrétan rá van írva, lásd Gone Girl), mint rendezni, és nagyon jó úton jár, hogy Clint Eastwood méltó utódja legyen.

A filmben persze nem kell sok, hogy tudjuk, minden happy end-del végződik, és külön esztétikus keretet ad a Nike 10 céges alapelve, amely néhol fel-fel bukkan a filmben, egyfajta kitekintést engedve a nézőnek. Az Air habár egy elcsépelt közhelyet ismétel el, az élet igazolja, hogy a közhely is lehet valóságos: ha hiszel magadban, elérhetsz bármit. 

Valamikor réges-régen, de nem egy messzi galaxisban volt egy film. Gyerekkoromból emlékszem rá, vagyis magára az élményre, amit a film nyújtott, mikor először láttam. Nem csak azért, mert miután 12 éves koromban első alkalommal láttam a Fight Club-ot, olyan filmélményre vártam, aminek a történetét értem, és képes vagyok felfogni. Szóval kapcsolgattuk a televíziót, és az ajánlóban mondták, hogy bizony ma este adják főműsoridőben. Nővéremmel együtt ültünk le, és néztük kezdtük el a filmet, amiben volt egy idős professzor, egy érdekes kocsi és egy jóképű srác, akik időt utaznak. No később kiderült, hogy nem csupán egyszer, nem is kétszer, de háromszor! Visszamentek a jövőbe, megváltoztatták a múltat, majd a múltból a jövőt és végül mindenki boldogan élt míg meg nem halt. A Back to the Future nem csupán Robert Zemeckis érdeme volt, de bizony egy majdnem Eric Stoltz-nak is, aki nem volt más, mint az akkor még csupán 24 éves Michael J. Fox-nak. Ám röpüljünk egy kicsit előre inkább az időbe, tulajdonképpen a jelenbe, amikor a véletlen folytán belefutottam abba, amivel csupán csak szemeztem egy ideje, végül pedig a lejátszás gombra nyomva olyat láttam, amit nem mostanában sikerült.  

- Órák óta itt ülünk, és egy szót sem ejtettél arról, mennyi erősek most a fájdalmaid.  
- Hát eléggé fáj.  
- Miért nem szóltál? 
- Nem kérdezted. 

A beszélgetés Michael J. Fox és az egyik filmkészítő között zajlott le a Still – A Michael J. Fox Movie egyik jelenete során. A darabra az Apple Tv+ műsorkínálatában véletlenül akadtam rá, és halványan rémlett a pár héttel ezelőtt szintén véletlenül megtekintett trailer-e, amihez foghatót nem mostanában láttam. Akár bunkón hangzik akár nem, kimondom: sokan igenis üzletet csinálnak abból a bennük lévő legérdekesebb dologból, ami pedig nem más, mint az, hogy valamilyen betegségben szenvednek. Nem fogom nevén nevezni, de nemrégiben szintén egy dokumentumfilm keretében láttam egy filmet, ami egy híres hollywood-i színész kálváriáját és gyógyíthatatlan betegségét mutatja be, intim pillanatokat is bemutatva, mint például a kórházi ágya, vagy éppen az, ahogyan sír az ágya közepén azon merengve, hogy vajon hogyan tovább. Ez a fajta szándékos hatásvadászat igenis, mint nézőt zavar, hiszen belegondolva, én például képtelen lennék magamat filmre venni, ahogyan sírok, majd megmutatni egy egész világnak. Alapvetően nem ítélkezem, őszintén kijelenthetem, és nézőként azzal sincs gondom, ha intim és bensőséges pillanatokat kell átélnem a főszereplővel vagy éppen, egy dokumentumfilm esetén az alannyal együtt. A lényeg: Michael J. Fox nem csupán egy dokumentumfilmet készített a saját betegségéről az Oscar-jelölt dokumentumfilmes nagykutyával, Davis Guggenheim-mal együtt, amivel úgymond “beállt a sorba” hiszen mondjuk ki: sok önéletrajzi dokumentumfilmet láthattunk mostanság. De szintet is ugrott, mivel Fox nem csupán a betegségét, de elképesztő karrierjével is számot vet, és láthatjuk a hihetetlen pályafutást maga mögött tudó színész legfontosabb állomásait is. Guggenheim külső szemlélőként összegzi Fox életét: 

- A szomorú sztori az, hogy Michael J. Fox-ról kiderül, hogy egy gyógyíthatatlan betegségben szenved, ami teljesen a padlóra küldi.  
- Ja, ez így elég unalmas. 

Fox csupán így konstatálja azt a fajta közhelyet, ami számára osztályrészül jutott, és teszi ezt olyan módon, hogy egy szemernyi önsajnálatot sem érzünk tőle. Az önreflexió, a humor, a film remek felépítése és maga Michael J. Fox még mindig erős karizmája az, amik miatt egyszerűen képtelenség nem imádni minden egyes percét.  
A legkülönlegesebbnek talán az nevezhető a filmmel kapcsolatban, hogy nem egy olyan színészről szól, akiben a legszokatlanabb dolog az, hogy Parkinson-kórral küzd, hanem egy olyan színészről szól, aki sok mindent megélt, volt mélyben és volt a csúcson is, de leginkább önmagát akarta megtalálni.  
A Still – A Michael J. Fox Movie néhány jelenetei tényleg úgy hatnak, mintha csupán egy filmet néznénk, egy kitalációt, ami túl fantáziadús ahhoz, hogy igaz legyen. Pontosan ezekben a pillanatokban térünk vissza a jelenbe, és magához Fox-hoz is, aki éppen még a mozgásterapeutája segítsége nélkül tud járni, vagy éppen a felvétel előtt próbálják meg alapozóval elfedni a bal szeme alatti sebet, amit előtte pár nappal szerezett, miután véletlenül elesett.  
A film nem veszteget sok időt intro-ra vagy bemutatásra, hiszen igazából nem is maga Fox van középpontban a játékidő alatt, hanem maga a hihetetlen történet, amit átélt. Az első képkockák már azt engedtetik feltételezni, hogy nem mindennapi sztorit fogunk látni, és az már csupán csak hab a tortán, hogy azonnal be is szippantja a nézőt a film keserédes hangulata, és nem is engedi el a kezét másfél órán keresztül. Mind az operatőri munka, a vágás, a zene és a stílusosan rekonstruált jelenetek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a darab ilyen közel kerül a nézőhöz. Van abban valami kendőzetlen nyersesség és kedves gúny, ahogy Fox játszik, nem csupán az idővel, de még az érzéseinkkel is, hiszen éles váltások figyelhetőek meg a régebbi felvételek során, ahol az ünnepelt éppen sztár interjút ad kasszasiker filmjével kapcsolatban, majd a következő képkockában láthatjuk a jelent, ahogy a színész olyan dolgokkal küzd, mint a fogmosás vagy a készülő film szikron utómunkái. A film utolsó pillanatában, pedig realizáljuk a tényt, hogy a többszörös Emmy-, Golden Globe, SAG-, és Grammy-díjas Fox még mindig tudja mitől döglik a légy.  

Shonda Rhimes a modern kor Aaron Spelling-jeként is aposztrofálható, mivel nagyon ráérzett több évnyi karrierkrízist maga mögött hagyva, hogy mitől is döglik az amerikai televíziózás. 2005-ben útjára eresztette a már 19-dik évadánál járó Grey’s Anatomy-t, később a Scandal című politikai drámával is  jeleskedett. Közben bezsebelt egy csomó Emmy-t, és szép lassan megvetette a lábát a streaming szolgáltatók uralkodójánál is, a Netflixen. Rhimes az Austen regények és E.L James borzalmaival elegyített Bridgerton című sorozattal nagyot kaszált a nézőközönségnél, amely a művészettörténész végzettséggel rendelkező, egyébként orvosi tanulmányokat is folytató Julia Quinn regényei alapján készült. 
Az ajánlót szinte már agresszívan tolta az arcomba a Netflix, győzködve arról, hogy biza’ indítsam el, és mivel akkorra már egy kis pohárral is legurítottam, és ki akartam kapcsolni az agyam, így könnyű préda voltam számára.  

Forrás: Courtesy of Netflix

A Bridgerton bombasikerként vonult végig pár éve az egész világon, nem csupán regency stílusával és hangulatával, hanem okosan választott dallamait is érdemes megemlíteni, amelyek modern zenét átiratai. Így hallhattuk a filharmonikusok előadásában Billie Eilish, a Nirvana, Alanis Morisette és Pink slágereit is. Habár a sorozat látványvilága magával ragadó és megkapó volt, nem túl sokat fektettek a sztorira, annak érdekességére, és karakterei is, habár szemet gyönyörködtetőek voltak, mégis hiányzott valami belőle. Azonban hálásak lehetünk két nagyon is izgalmas karakternek, akikről sütött, hogy hiába mellékszereplők, messze érdekesebbek, mint a fő karakterek. Így történhetett meg az, hogy Rhimes egy eredettörténetet kreált Queen Charlotte-nak és Lady Danbury-nek, azaz a lehengelrő Golda Rosheuvel-nek és Adjoa Andoh-nak a Bridgerton harmadik évada előtt.  
Kezdjük talán a végén: Rhimes összehozott egy az eredeti történetnél sokkal, de sokkal érdekesebb, sokkal ígéretesebb, és messze szórakoztatóbb sztorit, “csak mert” alapon, olyan szereplőkkel, akik nem csupán messze érdekesebbek, ígéretesebbek, de még szórakoztatóbbak is az eredeti storyline szereplőinél. A történet valahol ott kezdődik, ahol a fiatal Charlotte épp kiokítja a testvérét az éles bálnacsontokból készül fűzőkről, ami lehetővé teszi, hogy ő maga úgy nézzen ki akár egy szobor, miközben akarata ellenére kiválasztották George-nak, az angol trón örökösének feleségéül, aki később King George III néven lett ismert. Habár Charlotte lázadóként próbál ellenkezni a házasság ellen, pláne, hogy még nem is látta “kiválasztottját” és annak anyja is kifogásolja Charlotte bőrszínét, végül persze az első rész végére mégis minden úgy alakul, mint a mesében, hiszen kiderül, hogy George nem rosszképű, kellően humoros és kellemes jelenség. A sztori ennek ellenére két vonalon játszódik: az egyik a múltban játszódik és George és Charlotte megismerkedésének és házasságának történetét meséli el, addig a ‘jelenben’ Queen Charlotte-nak éppen fejtörést okoz, hogy az egyetlen legitim örökös és menye szülés közben elhunytak, így kétségbeesetten próbálja rávenni szertelen gyermekeit, hogy ugyan hozzanak már össze egy törvényes utódot, mert a királyi cím a tét. Mellette pedig Agatha, későbbi nevén Lady Danbury próbálja meg okosan kijátszani a kártyáit annak érdekében, hogy jobban érvényesülhessen és valamelyest feljebb másszon a “ranglétrán”, amíg a jelenben olyan titkot derülnek ki vele kapcsolatban, ami mindent új megvilágításba helyez. 
Rhimes most is viszonylag ismeretlen színészeket hozott főszerepbe, ami nagyon is előnyére vált a sorozatnak, mivel egy ismertebb színészt a nézők is nehezen tudnának azonosítani a karakterrel magával, és mondhatni tartotta magát a hagyományokhoz, hiszen Phoebe Dynevor, Regé-Jean Page és Anthony Bailey is a mainstream számára ismeretlennek számítottak, mígnem a sorozat egy csapásra sztárstátuszba helyezte őket. A sorozat azonban végre teret és ragyogást enged a legérdekesebb karaktereknek, akik az eredeti sorozatban is szinte minden jelenetet elloptak, amiben csak szerepeltek. Charlotte, aki a lázadó fiatal lányból határozott vezető lett, habár rögös út vezetett a fejlődéséhez, hiszen mint arra a Bridgerton epizódjaiban is utaltak, hogy King George mentális betegségei az évek múlásával csak fokozódtak, így Charlotte szinte egyedül maradt a házasságban a háttérbe vonult király mellett. Agatha, a fortélyos és ravasz feleség pedig, aki idősebb férje mellett még mindig keresi az utat a kitörésre, és végül nem csupán önmagát találja meg, hanem valami mást is. 
Shonda Rhimes nem csupán producerként, hanem íróként is részt vett a sorozatban, ráadásul egész jól helyt is állt. A történet dinamikája remekül összhangban van az ide-oda ugráló idősíkok között, és segít megérteni, néhol pedig válaszokat is ad a szereplőkkel kapcsolatos kérdésekre is. A történetben közelebb kerülünk Charlotte karakteréhez, akinek jellemével kapcsolatban mesélik el a miérteket, a meseként induló, ám fájdalmas irányba torkolló házasságát King George-dzsal. A király betegségének első jelei végérvényesen megpecsételik a házasok sorsát, és Charlotte személyiségét is, amely rákényszeríti arra, hogy erős uralkodóként lépjen fel nem csak a férfiak világában, hanem egy ország élén. Mindamellett a sorozat nagy előnye, hogy nem csupán Queen Charlotte köré szövi a történetét, hanem Violet Bridgerton és Lady Danbury hátteréről is többet tudhatunk meg, amelyek eseményeknek meghatározó kihatása lesz a jelen idősíkjára is. A sorozat persze nem csupán a szereplők magánéletében “vájkál”, de finom érinti a társadalmi egyenlőtlenségeket, a rasszizmust, a homoszexualitást, a mentális betegségeket és persze soft-erotikus sorozat révén a szexualitás maga sem maradhatott ki a sorozat témái közül. 
A Queen Charlotte: A Bridgerton story köröket ver a “sima” anyasorozatra tematikájában, árnyaltságában és játékában is, hiszen Roshuevel és Andoh mellett láthatjuk a nagyon karizmatikus India Amarteifio-t és a rendkívül tehetséges (egyébként polyglot) Arsema Thomas-t, akik a fiatal szereplőket alakítják nem is akárhogyan. Tény azonban, hogy ahhoz, hogy ideáig eljusson a sorozat és maga a spin-off is, a két főszereplő Roshuevel és Andoh közötti lehengerlő kémia és dinamika is kellett, mert bizony, az működik. Pár éve, a Netflix jóvoltából egy promo video erejéig néhány főszereplőt összeeresztette, hogy Julia Quinn The Viscount Who Loved Me című regényéből - amin a Bridgerton második évada alapul – olvassanak fel. Néhányan úgy csináltak, mintha iskolai prezentációt mondanának, néhányan zavartan, piromkodva olvasták a sorokat, de messze a páros elolvasása és előadása volt legszórakoztatóbb, így csak bizonyítva azt, hogy miért is működik a Queen Charlotte: A Bridgerton Story. 

Instagram és Facebook!