Tarts velem erre az irányított meditációra. Hunyd be a szemed, és képzeld el, hogy egy lakatlan szigeten vagy, ahol kellemes kókuszpálmák árnyékában heverészel, és iszogatod a finom koktélodat a vízesés mellett, ahol olyan kellemesen párás a levegő, hogy a tüdőd szinte új életre kap. Kinyitott szemmel körbenézel, és úgy hiszed a világon minden rendben van. Viszont egy intercut elég ahhoz, hogy bevillanjanak olyan pillanatképek a valóságból, mint a Kata megreformálása, az ananászos pizza és a legújabb Netflix darab, a The Grey Man, ami csúnyán befurakodnak a meditációdba, végérvényesen elrontva azt. Szóval idegesen és nyugtalanul veszed tudomásul, hogy nem csupán morcos vagy, de az irányított meditációd is okafogytottá vált. Most nem leszek kedves.
Forrás: Netflix (The Grey Man, 2022)
Az Ocean’s Eleven nyitójelenetét idéző képsorokban már az első percekben megismerkedünk a jókkal, azaz Ryan Gosling-gal és a furcsán CGI-ozott “fiatal” Billy Bob Thornton-nal, ahol az utóbbi valamelyik hárombetűs titkosügynökség nevében jár el, és alkut ajánl a börtönéveit töltő Six-nek, azaz Gosling-nak. Six – mivel a 007 már foglalt – 20 évvel később már kegyetlen bérgyilkosként bulizva dolgozik Ana De Armas-szal, az épp az aktuális megbízás kapcsán ellenszegül a megbízójával Regé-Jean Page-dzsel, mert nem akar ártatlan civileket veszélyeztetni, később pedig a célszemély, Four elárulja Six-nek, hogy ők nem is annyira a jó oldalon játszanak, mint ahogy azt hiszi. Cserébe egy nyakláncot kap Six az éppen haldokló Four-tól, amiről később igencsak fontos adatokat hordoz magában. A dühös Page pedig, hogy bosszút álljon Six-en, valamint megvédje a titkot, felbéreli a pszichopata bajszos Chris Evans-t, hogy végezzen vele.
Nos, annyi minden történt az első 20 percben, hogy azt se tudom hol kezdjem. A film Mark Greaney azonos című regényén készült, ám az adaptációt nem a remek történet tette annyira különlegessé, hanem az, hogy development hell-ként, azaz kivitelezési pokolként vonult be a filmes történelembe. A megfilmesítési előkészületek már 2010-ben kezdetét vették. Six szerepére olyan nagyágyúk voltak esélyesek, mint például Brad Pitt, vagy Charlize Theron, ahol a főszereplőt nőként gondolták volna újra. A film végleges formáját 2020-ban nyerte el, a Netflix égisze alatt készült film pedig 200 millió dolláros költségvetéssel az egyik legdrágább film, amit a Netflix valaha is készített. A darab végül a nagyágyú Russo Brothers, azaz Anthony és Joe Russo rendezése alapján készült, forgatókönyvéért pedig Joe Russo felelt, aki 1:49:00 körül még cameo-zik is.
A film, mintha mindent elkövetne annak érdekében, hogy ne legyen közhelyes vagy tucat film, így minél inkább próbál kitűnni a sorból, például egy-egy jól időzített poénnal, a végére fejcsóválva konstatálja a néző, hogy konkrétan egy 90-es évekbeli Bruce Willis filmet kapott, amit nem különböztet meg semmi a többi akciófilmtől. A húszéves közhelyeket előszeretettel alkalmazza a film, kezdve a kérdésekkel záródó párbeszédekkel, a sok helyszínen játszódó sztori, mint például Baku, Bangkok, Monaco vagy London, amiknek a nevét természetesen a képernyő közepére kell kiírni, ahogy azt a legtöbb B-kategóriás filmben is láthattuk már tucatszor.
A film tele van megszokott token karakterekkel, mint a lelkiismeret bérgyilkos, az apa figura mentor, egy gyerek, akinek fontos szerepe van a sztoriban, egy jó csaj és egy bajuszos gonosz. A dialógusok, amik mintha a legrosszabb akciófilmes klisékből lettek volna összeollózva, amivel alapvetően nincs gond, hiszen akció zsánerről van szó, amiben lényegében elég szűkösen mozoghat az ember, viszont Joe Russo-tól valahogy többet várt volna a néző.
Forrás: Netflix (The Grey Man, 2022)
A karakterek a jól bevált, tankönyvből ismert tulajdonságokkal vannak felszerelve, hátterükről keveset tudunk meg, csupán jelzőkkel tudjuk őket jellemezni. Karakterfejlődést nem igazán látunk egyik szereplővel kapcsolatban sem, ahogy lényegében a szereplők személyiségsemlegesek, habár a Gosling és Evans által formált karakterek személyiségének szikráit egy-egy alkalommal fellelhetjük, ha nagyon ügyesen figyelünk, és ha még nem kapcsoltunk el, hogy inkább megnézzük a Spiderhead-et.
Habár csúnya bácsik tekintetében Evans a főkolompos, Regé-Jean Page is egy negatív karakter színeiben tűnik fel. Page semmi újat nem mutat a szerepben, amitől maga a film is netán emlékezetes lehetne, csupán szokatlan, hogy modern ruhában, amerikai akcentussal és ráncolt szemöldökkel csinál úgy, mintha szemüveges lenne, holott csak egy Harry Potter szemüveget visel. Gosling valahogy mintha maga sem tudná mit keres itt, miért nem éppen a Barbie film forgatásán dolgozik és miért nem inkább Josh Brolin-nak adták a főszerepet önmaga helyett. Habár Gosling kezében jól áll a fegyver, a két Oscar-díjra jelölt színész karrierjét tekintve mintha nem is tudná, hogy merre induljon el, így amíg azt kitalálja, beugrik bohóckodni egy 200 millás Netflix projektbe. Helyet kap még a vásznon a szebb napokat is látott, egyébként általam zseniális színésznek tartott Billy Bob Thornton is, aki csak akkor mond valamit, ha kérdezik, és a csintalan Chris Evans, akinek amilyen jól állt a Knives Out rohadék karaktere, most annyira nem tud kibontakozni, és őszintén egy másik Evans-t szívesebben láttunk volna Lloyd szerepében, mégpedig a wales-i pacsirtát, Luke Evans-t.
A film, habár gyenge lábakon állt, az operatőri munka említésre méltó, ahogy a vágás is egy akciófilmhez mérten remek, izgalmas és dinamikus. Ha másért nem, ezért a kettőért már bőven megéri végig nézni ezt kiszámítható akciófilmet, amit, habár rosszul casting-oltak, megmutatta azt is, hogy 200 millió dollár bizony nem garancia semmire.
10/5
