Itt álljunk is meg egy pillanatra, hiszen bejegyzésünk főszereplője, Henry Cavill mellett nehéz szó, más erős, kemény vagy égő viszketés nélkül elmenni, nemtől és kortól függetlenül. Cavill, habár már közel 20 éve van a pályán a 2020-as évek 2010-es évek Ryan Gosling-jává nőtte ki magát az utóbbi pár évben, hiszen még a csapból is, kis túlzással, de ő folyik. Állíthatjuk, hogy Anglia elsőszámú színész exportcikkjének számít Idris Elba és Tom Holland mellett, karrierje pedig sosem látott magasságokban repül az elmúlt éveknek, a jó szerep választásoknak, és véleményem szerint egy remek PR-csapatnak köszönhetően. Szerepet vállalt nemcsak Superman-ként, DC franchise három filmjében többek között Ben Affleck és Gal Gadot oldalán, láthattuk gonosztevőként Tom Cruise mellett a Misson: Impossible - Fallout darabjában, Guy Ritchie méltatlanul alulértékelt The Man from the U.N.C.L.E. című filmjében, Napoleon Solo szerepében, de aki szemfüles és régóta néz tévét, az még a fájóan rövid The Tudors című sorozatból is emlékezhetnek az akkor még “tejfeles szájú” Cavill-re. A köztudottan nagy videojáték bolond színész ám igazán csak a Netflix égisze alatt gyártott sorozatban, a The Witcher-ben tudott igazán kibontakozni, ahogy arra emlékszünk Ryan Reynolds és a Zöld lámpás a Deadpool esetében is, ahol a címszerepben láthatjuk egy olyan történetben, ami a második évadra végre összeszedte magát.  

Forrás: Elle Magazine, Michael Schwartz

“A pandémia idején még maszkkal az arcomon is szinte mindenki felismert. A rivaldafény sokszor hasznos tud lenni, de ugyanakkor rendkívül megterhelő is egyben” 

A még mindig csak 38 éves színészt, habár Superman-ként ismerte meg a világ, kis híján majdnem elkerülte a szerencse. Bevallása szerint, éppen akkor, mikor Zach Snyder, a Man of Steel rendezője kereste először telefonon, a színész annyira elmélyülten játszott a World of Warcraft-tal, hogy annak ellenére, hogy hallotta a csörgést, úgy döntött, hogy nem válaszol a hívásra. Annak ellenére, hogy a akkori, új Superman film tárgyalásai már 2004-ben elkezdődtek, már eleve Cavill-lel tervezték leforgatni azt, ám később Bryan Singer kezei között újra casting-olták a szereplőlistát, így a főszerepet Cavill helyett végül Brandon Routh kapta, aki mondhatni megmentette a színészt egy ólajtó szintű bukástól, a Superman Returns elől, annak ellenére, hogy a 2006-os film iránya, és minősége cseppet sem jelentett csalódást, de valahogy mégsem tudott működni.  
Ez persze nem az egyetlen szerep, ami Cavill-t végül elkerülte, sőt kétszer is ugyanaz a színész, Robert Pattinson happolta el előle a munkát. A negyedik Harry Potter film egyik mellék, de fontos szerepére volt esélyes Cavill, mégpedig Sedric Digory karakterére, akit később Pattinson formált meg. Később, a Stephanie Meyer vámpíros lányregény sorozatában, a Twilight-ban is majdnem megkapta Edward szerepét, hiszen az írónő “tökéletes Edward”-ként hivatkozott a színészre. Érdekesség, hogy Pattinson szintén Cavill megmentője volt, hiszen nyilvánvalóan utálta a filmeket és az inkonzekvens sztorit, viselkedése pedig olyannyira szélsőséges volt, hogy kis híján kirúgták Pattinson-t a forgatásról, Meyer-t pedig a könyvek kapcsán a következőképpen jellemezte: ez a nő őrült.  

Cavill nem csupán angol, jóképű, és olyan arcvonásokkal rendelkezik, hogy modellként is érvényesülhetne, de a közvélemény, vagyis az internet népe egyértelműen a tökéletes James Bond választásként gondol a színészre. 2005-ben egy karnyújtásnyira került ettől az álomszereptől, hiszen az akkor előkészületben lévő Casino Royal című Bond film egyik legesélyesebb választása volt, sőt a rendező, Martin Campbell is rá adta voksát, ám végül Daniel Craig-nél landolt a karakter, mondván, mivel a producerek túl fiatalnak tartották Cavill-t a szerepre. Jelenleg nem tudunk semmi konkrét az új Bond személyével kapcsolatosan, ám Cavill kijelentette, hogy nyitott a szerepre, és a producereknek sem lehet semmi kivetnivalója a színész korával kapcsolatban. Bond ide, Digory oda, a színész karrierőrangyala 2011-ben ért el hozzá, és hozta el azt a szelet, ami a karrierjének szükséges volt. Superman-ként idestova négyszer láthattuk.  

“Rengeteg van még számomra Superman-ként, hogy meséljek még, örülnék, ha lehetne erre még lehetőségem.” 

Kétségtelen, hogy Cavill nagy közönségsikernek örvend, ám eddig még egy, komolyabb díjat sem zsebelt be, ahogy szerepeit is mondhatni alakítás szempontjából megúszósan választja meg, de az viszont látszik, hogy kétségkívül próbálkozik. Láthattuk gonoszkodni Tom Cruise mellett a Mission Impossible: Fallout-ban, a kasszasiker Immortals-ban ahol Theseus-ként láthattuk, valamint Bruce Willis és Sigourney Weaver oldalán is a hatalmas bukásként mozi történelembe vonuló, The Cold Light of Day című akciófilmben. Cavill a filmezés új Keanu Reeves-e, akit képtelenség nem kedvelni, ám a nézők szívébe kétséget kizáróan a Netflix által gyártott The Witcher című sorozattal került be, ezzel a nézők, egy új réteget is megszólítva. A lengyel fantasyíró, Andrzej Sapkowski regényeiből készült sorozat hatalmas siker lett, nemrégiben bejelentve, hogy a műsor harmadik évadot is kap, amelynek forgatását nemrégiben kezdték el hivatalosan. Cavill-t több, mint kétszáz ember közül választották ki, nem mellesleg a színész nagy rajongója a regényből készült videó játéknak és a Witcher könyveknek is. Ez a jó értelemben vett megszállottság meglátszik Cavill alakításán, ahogy nyilatkozatain is, mennyire komolyan veszi a sztorit, a szerepet és magát a munkát is. A The Witcher híres kádas jelenetéért szinte az egészségét kockáztatta, hogy szó szerint hozza a legjobb formáját a nézőknek és a show-nak is.  

Forrás: Netflix

“A diéta a legborzalmasabb rész az egészben, folyton éhes vagy. De dehidratálnak is kell néha lenned, ha olyan jeleneteket készülsz, ahol kell egy bizonyos fizikum. A bőröd egyszerűen így jobban rátapad az izmaidra, és jobban néz ki a jelenetben, mindazonáltal ezt nem ajánlom senkinek.” 

Az egészségét és a testi épségét azonban Cavill kicsit sem kíméli, hiszen a magánéletben is nemcsak szívesen sportol, de jiu-jitsu-zik, és néhány filmért, vagy egy-egy jelenetben, dublőrt nem használva kell verekednie, vívnia, vagy éppen repülőgépből kiugrania. A The Witcher második évadában egy jelenet során azonban olyannyira megsérült, hogy saját bevallása szerint az még a karrierjének is véget vethetett volna.  

“Az erdőben futottam, és minden tele volt műhóval, ami nagyon csúszott. Talán két vagy három jelenetet vehettünk már fel, éreztem, hogy nagyon fáztam. Amikor aztán újra elkezdtem futni, a lábammal beleütköztem valamibe, és összeestem. Később derült ki, hogy elszakítottam a térdszalagomat. 

A forgatás azonnal leállt, Cavill pedig kényszerpihenőre kényszerült. A felgyógyulás után orvosi utasításként csupán napi öt órát forgathattak vele, mivel a színész fizikailag csupán ennyit lehetett talpon a kímélés érdekében. Habár ez kezdetben megvalósítható volt, ezek az időszakok jócskán kitolódtak a napok és a hetek múlásával.  

“A munka egyre hosszabb és hosszabb lett, muszáj volt tennem valamit. Annyit mondtam “srácok, tudom, hogy ezt be kell fejeznünk, de ha megint megsérülök, akkor nem csak a karrieremnek van vége, de lehet, hogy az show-nak is.” ”  

Cavill azonban nem is tervez lazítani a megfeszített munkatempóját, hiszen kétszer biztosan láthatjuk idén. Az egyik a szintén házon belül, a Netflix által gyártott Enola Holmes második részében hozza Sherlock szerepét, valamint az Argylle című kémfilmben is láthatjuk majd a legjobbak mellett, mint például az Emmy-díjas Catherine O’Hara, az Oscar-jelölt Bryan Cranston, valamint az Oscar-díjas Sam Rockwell. A színész nyilatkozatai alapján azonban egy két lábbal a földön járó ember képét engedik feltételezni. Saját bevallása szerint gyerekkora óta megszállott gamer, ennek ékes bizonyítéka, hogy feltöltött egy videót, amin egymaga szerel össze egy PC-t, ami a videó végén kifogástalanul működik is. Ezzel kapcsolatban a színész mindenkinek annyit ajánl, hogy olvassák el a használati utasítást, ahogyan azt ő is tette, mert az a legnagyobb segítség.  
Mindazonáltal, ha nagyon unatkoznánk, íme ahogy Henry Cavill Andrzej Sapkowski regényéből olvas fel, és amelyet esti meseként is szívesen hallgatnánk.  

Források:

https://www.nme.com/features/tv-interviews/henry-cavill-witcher-season-2-injury-3119581 

https://time.com/5337130/henry-cavill-metoo-gq/ 

https://www.hollywoodreporter.com/tv/tv-features/henry-cavill-interview-witcher-superman-1235044553/ 

Habár azt hittük Regé-Jean Page után nincs élet, a Julia Quinn regényeiből készült Bridgerton a második évadra mintha pubertásból fiatal felnőtté vált volna. Az alkotók a homokozóban elvették a lapátot a kezünkből és elkezdték építeni a várat, a Bridgerton név pedig szinte semmitmondóvá válik a történet szempontjából, mert mélyebbre ránt minket, mint a címadó család élete. A második évad komolyabb, komorabb, egyben komplexebb is az elsőnél, megtalálva az utat a nézőhöz alliterációk nélkül is és adja magát a helyzet, hogy ha már egy epizódot megnéztünk, akkor csak belefér még egy. A Bridgerton második évada március 26-án debütált a Netflix égisze alatt annak a saját platformján, a sorozatnak pedig csak egy problémája van: hogy egyelőre nincs belőle több évad.   

Forrás:LIAM DANIEL/NETFLIX

Anthony Bridgerton, aki az első évadban összetört szívvel végzi, kerül a második etap középpontjába, mindamellett néhol komikus, néhol pedig egyenesen szomorú történetszálak kezdenek el kibontakozni. Már az elején egészen elképesztően humoros jelenetet láthatunk, ahogy interjúztatás módján keresi a legidősebb Bridgerton a megfelelő feleséget, aki a megfelelő szülők gyermeke, megfelelő körülmények között nőtt fel és a megfelelő tulajdonságokkal rendelkezik ahhoz, hogy méltó társ legyen. Persze nem jár sikerrel, és a véletlennek köszönhetően találkozik egy rejtélyes nővel, aki azonnal leveszi a lábáról, jobban mondva a lováról. Később a báli időszak kezdetével a királynő kihirdeti az szezon gyémántját, Bridgerton pedig azon nyomban lecsap, ám kiderül, hogy az évad ékkövének Edwina Sharma-nak a testvére pontosan az a rejtélyes nő, Kate, akivel korábban találkozott. Habár a vonzalom kölcsönös mind Anthony, mind Kate részéről, ennek erősen ellenáll mindkettő. A látszólag korán sem egyszerű az a családi háttér, amivel Kate próbál megbirkózni szinte felőröli és egyetlen célja, hogy rendes férjet találjon testvérének Edwina-nak. Kate Anthony rangja dacára is ellenzi közte és a húga közötti kapcsolatot jellemére hivatkozva, ami meglátása szerint inkább alapszik Anthony saját elvárásain, mint őszinte szerelmen Edwina iránt. Kate habár megtiltja húgának, hogy többet találkozzanak, eközben pedig saját érzelmei és józan esze ellenére is próbál ellenállni Anthony iránti vonzalmának, hol több, hol kevesebb sikerrel, hiszen Edwina egyetlen esélye egy jó házasság, aki őszinte vonzalmat kezd táplálni Anthony iránt. A legidősebb Bridgerton-nak pedig, hogy kiverje fejéből a legidősebb Sharma testvért, habozás nélkül megkéri Edwina kezét, annak ellenére, hogy nyilvánvaló a Kate iránti érdeklődése. 
A szerelmi háromszög során találkozhatunk a régi arcokkal is, mint ahogy felbukkan Penelopé, akiről már tudjuk, hogy ő az igazi Lady Whistledown, az egyszerűen ellenállhatatlanul szimpatikus Eloise, az utazó Colin, a művész Benedict, valamint az immár házas Daphne. A mellékszereplők a saját száljaikat viszik tovább, amit az első évad végén hagytak hátra, hiszen Eloise Lady Whistledown nyomában lohol, Penelopé igyekszik elrejteni kilétét, valamint édesanyja, Portia igyekszik tetőt és biztos hátteret biztosítani lányainak és saját magának is, ha kell áldozatok árán is. 

Forrás: Zoe McConnell/Entertainment Weekly

A Bridgerton habár nem több, egy színesebb Büszkeség és balítélet történetnél, az alkotók képesek voltak csavarni egyet a sztorin, és a ma szájíze szerint formálni a klasszicista történetet. Az etnikai sokszínűség, habár az akkori korban szinte elképzelhetetlen volt, üdítő látni a diverzitást, a színes díszleteket és a könnyed narratívát. A sorozat nem veszi magát komolyan, de egyfajta szigorúság érződik, hiszen az első évad sikere után bizony fel volt adva a lecke az alkotóknak. A két új főszereplő az indiai származású 26 éves színésznő Simone Ashley, akit Kate szerepében láthatunk, és Edwina megszemélyesítője a szintén indiai felmenőkkel büszkélkedhető másik színésznő, Charithra Chandran. Mindkettőjük remekül hozza a szerepet, külön megemlítendő az Anthony és Kate figurái közötti erős kémia. Jonathan Bailey a második évadra mintha teljesen egybeolvadt volna saját karakterével, és egyre többet tudunk meg arról, ki is ő, és konyhanyelven fogalmazva, miért olyan amilyen. A flashback jelenetekben megtudhatjuk mi történt a Bridgerton család fejével, milyen kihívásokat kellett kiállnia Anthony-nak, hogy megvédje a családját és biztos hátteret nyújthasson nekik. Sok olyan állapot és betegség merül fel, amelyek elképzelhetőek, hogy a kor embere számára még nem voltak definiálhatóak, mint például az allergia, a pánikbetegség, a szorongás, a depresszió vagy a drogfüggőség.  
A karakterek jellemfejlődése viszont nem csupán a két főszereplőre igaz, hanem minden egyes mellékszálra is, mint ahogy azt láthatjuk mindenki kedvenc karakterének, Eloise, (azaz Claudia Jessie) aki szinte megszállottan próbálja Lady Whistledown kilétét megfejteni, ezzel pedig egyre inkább kívül kerül a saját komfortzónáján és a saját “világán” is. Penelopé, (azaz Nicola Coughlan) pedig ezzel párhuzamosan próbálja megőrizni kilétét, ám egyre több hibát követ el, és egyre inkább nehezebb fenntartania ezt a titkot nem csak a családjával, de legjobb barátnőjével, Eloise-zal szemben is. Néhány kocka erejéig feltűnik az első évad ékköve, Daphne Bridgerton, aki férjét és gyerekét egy időre otthon hagyva tért vissza támogatni családját, és főleg Anthony-t a megfelelő feleség megtalálásában.  

Forrás: Netflix

Az egyik legérdekesebb szál talán azonban Benedict-é, aki művészként képzeli el magát, így felvételt nyer az egyik legrangosabb egyetemre, ahová saját meglepetésére is felveszik. Később aztán kiderül, hogy az egészet bátyja intézte el a háttérben, és habár végre megtalálta a tehetségét és a szenvedélyét a festészetben, megkérdőjelezi saját magabiztosságát és rátermettségét a tény, miszerint az egész Anthony közbenjárásának köszönhető. A kétely, miszerint megkérdőjelezi saját képességeit megmérgezi Benedict önbizalmát, azzal együtt pedig tanulmányait.  
Mindeközben egy másik izgalmas szál folytatódik, ami cliffhanger-ként zárta az első évadot, Mr. Featherington halála. Portia minden erejével próbálja egyben tartani saját magát, és a megmaradt anyagi javakat, amíg az új családfő, az új Mr. Featherington meg nem érkezik. 
Külön köszönet az alkotóknak, hogy nem hagyták szétesni a sorozatot és a szereplőket a magas elvárások miatt, ahogy azt szájízünkben érezhettük az Euphoria második évadánál. Az első évad sikere nem átokként telepedett a szériára, sőt, inkább inspirálódott belőle, és igyekezett azok hibáit a második évadra nem elkövetni, a végeredmény pedig egy darálható, izgalmas és szórakoztató széria lett. A tárgyalások és a gyártók előre láthatólag már zöld utat is adtak a harmadik, sőt mi több a negyedik évadnak is és biztosan visszatér a Bridgerton család. Ha pedig a könyvek narratíváját követik, ami nagyon valószínű, a harmadik évadra Benedict kerül középpontba, és az ő szerelmi története egy bizonyos Sophie Beckett-tel. Ellenben ne szaladjunk annyira előre, hisz a második évad befejezése is ad számunkra némi fejtörést, teret adva a folytatásnak, és merengünk azon, hogy mikor élveztünk ennyire egy kosztümös sorozatot. 
A sorozattól ha nem is vagyunk angolok, még inkább arisztokrata előkelőségnek érezzük magunkat és kisujjunkat feltartva teázunk a tévé előtt, bízva abban, hogy ezekben a képlékeny időkben, még ha csak egy órácskára is, de megfeledkezünk a gondjainkról. Legfőbb tanulságként pedig az szolgáljon, hogy minden 20 évre jut, egy kosztümös sorozatra, fejenként legalább egy nedves ingű Mr. Darcy 2.0, akit bámulhatunk.

Még több gondtól pedig akkor is megszabadulhatsz, ha egy kedveléssel és egy követéssel támogatod a Kulturpunktúra oldalait Facebook-on és Instagram-on is! 

Bármiről lehet minisorozatot készíteni, ám nem mindenről lehet egy jól összerakott Netflix dokumentumfilm szériát csinálni. Amikor azt kívánod, hogy inkább bedrogoznának, minthogy átéld a legrosszabb rémálmodat, ami valaha megtörtént veled. Láthattuk ezt a Tiger King nyomán is, amihez annak ellenére, hogy könnyeden kezdtek hozzá a készítők, a végére a leggroteszkebb és leghihetetlenebb sztorit mutatták be, ami után még a mai napig sem tértünk napirendre. De nem csak tigrisekről, sorozatgyilkosokról vagy tinderes csalókról lehet pazar minőségű show-t készíteni. Ha mindezek mellé kellő mennyiségű furcsa embert, new age kultúrát, egy kis salátát, rengeteg pénzt, csalást, ármánykodást, egy pohárnyi bort, egy húsruhát és a szebb napokat is látott Alec Baldwint is hozzátesszük, akkor kapjuk meg végeredményként a Bad Vegan című négy részes szériát, aminél zavarba ejtőbbet és meghökkentőbbet nem igazán láttam. Na essünk neki.  

Forrás:Daryl Hannah and Sarma Melngailis at Pure Food and Wine on July 18, 2005. Getty Images

Vajon van egyenes arányosság a vegán életmód és a természetfelettiben való hit között? Mi az a határ a bizalom és a rossz döntések között, amikor a biztos igen egy gyenge talánná változik? Elég-e önmagában a szerelem a bizalomhoz, vagy a házasság mély értelemben vett jelentését csupán egy szignózott papír adta illúzió adja? A Bad Vegan címet viselő minisorozat Sarma Melngailis kálváriáját meséli el, olyan mélyen és részletesen, hogy a második epizód közepére már meg is feledkezünk arról, honnan is indult az egész és mi is a lényege az egész történetnek.  
Sarma Melngailis a 2004-ben nyitott Pure Food and Wine éttermével robbant be a köztudatba, ami nyers, fine-dining ételeivel akkor soha nem látott sikert ért el, nem mellesleg olyan hírességek ettek az asztalánál, mint Woody Harrelson, Tom Brady és Gisele Bündchen vagy Gwyneth Paltrow. A közgazdászként végzett Melngailis karrierje mesébe illő módon indult, hiszen a húsmentes és vegán ételeket előnyben részesítő étterem jóval megelőzte a korát. Nem csupán dollármilliókat keresett éttermeivel, de még egy szakácskönyvet is megjelentett, amiben egyszerű, elérhető és elkészíthető receptjeit osztotta meg a nagyérdeművel.  
Pure Food and Wine éttermét akkori barátjával és üzlettársával, a híres séffel Matthew Kenney-vel nyitotta meg, amelynek nyomán Melngailis take-away üzletét a One Lucky Duck-ot is alapították meg pár évvel később. Az elképesztő potenciált magában rejtő franchise-nak induló hálózatot pedig csalás, pár rossz döntés, 6 millió dollár és egyetlen egy név választotta el a valóságtól: Shane Fox.  
A gazdag, befolyásos és lehengerlő, korábbi katonának, ügynöknek vallott Fox, akiről később kiderül, hogy börtönviselt, manipulátor szerencsejáték-függő rövid idő alatt hálózza be a sikeres Melgailis-t másfél millió dollárt kicsalva tőle, átmosva agyát, meggyőzve, hogy igazi boldogságáért és sikeréért különböző próbákat kell kiállnia.   
A sorozat tökéletes leírása egy nem fizikai bántalmazó kapcsolatnak, ahol a cél a másik fél teljes behálózása, elszakítása a családjától, és maximális kizsákmányolása. A Bad Vegan, habár több szemszögből meséli el ugyanazt a történetet, objektíven vonja le a konklúziót, megszólaltatva benne korábbi alkalmazottat, befektőt, vezetőt, és magát Sarma Melngailis-t, akiről azt gondoljuk, hogy csupán egy bociszemes, bocsánatkérő Netflix sorozatra írt alá, ám a második epizód közepén döbbenünk rá, hogy itt bizony többről van szó.  

Valamikor a törénet harmadik részének elején járhattunk, amikor bevillant Molly Bloom képe. A nő, aki méltósággal képes elismerni a tévedését és akármennyire is utálná bevallani, nem szeret veszteni. Habár Melngailis joggal állítja be magát áldozatnak, a nézőt azonban semmilyen pontból nem próbálja meg meggyőzni a sorozat erről, csupán objektíven igyekszik bemutatni egy sztorit, ami percről percre, nem csak hogy érdekesebb, de bizarrabbá is válik. Egy ponton halhatatlan kutyákról, millió dolláros adósságokról, mennyi bukásokról szól a fáma, majd a következő pillanatban megbántott barátokról, eltávolodott családtagokról és egy kétségbeesett nőről mesél a történetet. Habár a harmadik rész végére már szó sincs a kulináris élvezetekről, hírességekről és sikerről, valahogy a nézőt már nem is érdekli az eredeti vonal, mert annyira elveszik az emberi értékek hiányának világában, hogy ezt teljesen megbocsáthatóvá válik.  

Forrás: Netflix

A négy rész egy-egy szakaszra osztja a történetet, amit nehéz elnevezni, nemhogy spoiler nélkül beszélni róla. Melgnailis-szal, habár áldozatnak állítja be magát, joggal, egy percig nem érzünk szánalmat, hiszen a nő szó szerint nem is hibáztat senkit, sőt felvállalja - zömében rossz - döntései következményeit, még ha fenntartásokkal is. A történet során a korábban Shane Fox nevűf férfiról kiderül, hogy az igazi neve Anthony Strangis, és bizony jóval viseltebb a múltja, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Strangis nemcsak, hogy szerencsejáték függő, de egy feleséget és egy gyermeket is hátrahagyott, mielőtt New York-ba költözött volna, hogy új életet kezdjen.  
A Bad Vegan habár nem ad minden kérdésünkre választ, bepillantást enged egy bántalmazó kapcsolat velejébe, ahol megtapasztaljuk azt, hogy egy mentálisan megszálló kapcsolat a belső üzenetváltásokból, képekből és videókból. Habár nehéz megérteni, hogyan engedheti valaki, hogy ennyire elfajuljanak a dolgai, hiszen Melngailis és Strangis hónapokig tengették napjaikat szökevényként, míg végül egy pizzarendelés okozta mindkettőjük vesztét.  
A konklúzió, amit pedig levonhatunk, hogy legyen bármilyen jó ötleted, sose hagyd, hogy a szerelem és a pénz elvegye az eszed. Robbanthatsz aranybányát és vihetnek el bilincsben akkor is, ha egy több millió dolláros ötleten ülsz mindhiába. A sorozat végére pedig rájövünk, hogy nem is az a vegán szökevény, akiről elsőre gondoljuk, hogy az. 

Tudod a dolog, Instagram és Facebook. Lehet, hogy én is valami ilyesmin ülök.  

Habár idén novemberben ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját az HBO platformja, ez a kor azonban egy cseppet sem látszik meg a dinamikusan fejlődő médiacégnél. Kábelcsatornájuk tartalomgyártóvá dagadt, amit 2020-ban a streaming hullám közepén saját szolgáltatását is piacra dobta az HBO Max személyében. Idén márciusban végre kis hazánkban is elérhetővé vált az HBO Go nagytestvéreként az HBO Max kínálata, amit jól végig is pörgettem, nem kis meglepetésemre, mintha egy új világ tárult volna elém a Netflix és az Amazon Prime képernyője és elérhetősége után, majd szembe jöttek azok a filmek, amelyeket egyesével töltöttem le torrentről, amelyeket oly régóta meg akartam már tekinteni, és olyan műsorok, amelyek nagyon érdekeltek, és végre elérkezett az idő, hogy ágyam kellemes, biztonságot ám biztosítást nem nyújtó karjaiból nézzem végéig ezen darabokat. Vigyázat, néhol spoiler veszély! 

Forrás: az HBO Max profilom képernyőképe

Habár az HBO sokáig a televíziózás elitjének számított előfizetését tekintve, és tartalmainak elérhetőségét is ehhez kötötte, a streaming robbanás egyértelművé tette, hogy ez nem csak, hogy fenntarthatatlan, de értelmetlen is, így mára, végleges alakjában - egyrészt felváltva a 12 éve alapított HBO GO tartalmait és szerepét- az HBO Max vette fel a versenyt az óriás Netflix-szel szemben.  
Nőnap sosem volt ennyire jelentőségteljes az életben, hiszen március 8-val érkezett el az HBO Max kínálata Magyarországra is, amely automatikusan váltotta fel az HBO GO-t. Egy pár kattintás és az alkalmazás letöltése után jelent meg a felirat fehér betűkkel egy átmenetes kék háttéren. Az azonosítást, bejelentkezést követően pedig már a bőség zavarával küzdöttem, hiszen az HBO Go-n nem elérhető saját gyártású sorozatok és filmek is megjelentek a kínálatban. Külön piros pontot kellett, hogy adjak a letisztultabb és szervezettebb kezelőfelületért, a felhasználó barátabb menüért, illetve később a “skip intro” lehetőségért, amelyet annyira hiányoltam az HBO Go-ból, így a piros pontom piros csillaggá eszkalálódott. Akkor pedig különösen bajban voltam, amikor az HBO GO kínálatából próbáltam az IT című filmet előkeresni, ám az alkalmazás jelezte, hogy a minimálisan kereshető szöveg három karakteres. Szerencsére ezt egy szóközzel tudtam eszközölni, ám ezzel a jelenséggel az HBO Max tartalmi böngészése közben nem találkoztam. 
Az első benyomások során pedig pár műsoron meg is akadt a szemem a kötelező Jóbarátok, Warner Bros. filmek, és néhány DC darab mellett, néhányról hallottam már, néhány viszont rejtély volt előttem.  

Az egyik ilyen darab volt a Made for Love című futurisztikus szerelmi történet, amelyre csak azért kattintottam rá, mert az általam imádott Cristin Milioti virított a sorozat poszterén. A történetben főszerepet játszó Milioti, azaz Hazel párkapcsolatban él egy tech-milliárdossal, akit az összetéveszthetetlen Billy Magnussen alakít, majd miután Hazel megtudja, hogy barátja, Byron egy implantátumot akar ültetni az agyába, ami lehetővé teszi, hogy az összes gondolatához, és tudatához hozzáférjen, elmenekül. Vajon sikerül-e megszabadulnia megszálló/megszállott exétől, úgy, hogy minden lépését egy monitoron keresztül követi, vagy vissza kényszerül térni abba a kapcsolatba, amelyből oly nagyon menekül? Az első rész szinte beszippantja a nézőt azt kérdezve magától, hogy most milyen stílusú sorozatot néz is. Néhol meghökkentő, néhol szomorú és néhol humoros is, de mindenképp belefér még egy epizód a sorozatból. Habár eddig csupán 8 epizód készült el, már a második évadot is berendelték a Made for Love-ból, ami a tervek szerint hamarosan a képernyőkre is kerül. 

Amit leginkább szeretek a Netflix-ben és az Amazon Prime-ban, pontosan azt hiányoltam az HBO Go kínálatából: a reality műsorokat. Valahogy azt éreztem, hogy az HBO lealacsonyítónak tartotta a valóság show-kat, holott az olyan műsorok, mint a Queer Eye, a RuPaul’s Drag Race vagy a Keeping up with the Kardashians évek, sőt évtizedek óta futnak nagy sikerrel, több Emmy-díjat is bezsebeltek (no nem mind) és kritikai elismerésnek is örvendenek a tengerentúlon. Noha a Netflix főzős műsorokban és hírességekben sem szenved hiányt, gondoljunk csak például Paris Hilton roppantul szórakoztató show-jára, ahol hírességekkel főzött hálaadás napi pulykát és süteményeket. Hasonló vonalat követett a karantén idején forgatott és műsorra tűzött Selena + Chef műsora, ám az eredmény messze sem volt annyira kimagasló, mint az elvárásom, amit azzal szemben támasztottam. Selena Gomez főzős műsorának koncepciója, hogy egy-egy híres szakáccsal együtt főz Zoom-on keresztül, aki instruálja minden lépését, miközben Gomez próbálja kitalálni, hogy is néz ki a póréhagyma, amit éppen a húshoz kéne felaprítania. Az epizódok során elismert, ám csupán belső körökben ismert séfek kapnak szerepet, hiába vártam nagyon a Gordon Ramsey epizódot, sosem érkezett el. Mellette azonban remek ételeket, recepteket és tippeket kaphatunk a félórás epizódok során, ám rá kell, hogy döbbenjünk, hogy a műsorra a legjobb szó az egyhangú, csúnya szóval élve az unalmas kifejezés a megfelelő. Habár Selena Gomez a leginkább problémamentes celeb, akivel valaha találkozhattunk a képernyőn, a műsorból hiába rendeltek be egy második évadot is, azt gondolom, hogy ez inkább Selena és csapata szórakoztatására lett forgatva, mintsem a nézőkére. Itt pedig vissza is kanyarodnék Paris Hilton műsorára, amely már önmagában szórakoztató, anélkül, hogy Hilton bármit is főzött volna konyhában vagy azon kívül. A Selena + Chef egy tökéletes műsor arra, ha nem tudod, hogy mit nézz, de olyat keresel, ami nem igényel nagy energia befektetést sem. 

Az HBO Max azonban nem csak reality műsorokban bővelkedik, de remek filmekben is, hiszen nem csupán zsánerként, de forgalmazóként is kategorizálva találhatjuk a filmeket és sorozatokat, mint például a Warner Bros. saját égisze alatt gyártott tartalmak vagy a Max Originals darabok. Ám ami még ennél is fontosabb, hogy hátborzongató, már-már horrorba illő dokumentumfilmeket is megtekinthetünk az HBO saját gyártású tartalmai között. Ilyen volt a soron következő 2015-ös The Jinx - The Life and Deaths of Robert Durst című minisorozat is, ami a milliárdos Robert Durst életének egy részét mutatja be. Ahogyan John Hendrickson írta az Esquire magazinban: a sorozat befejezése a televíziós történelem egyik olyan pillanata, amitől az ember szája tátva marad - elég sokáig. Nehéz lenne két mondatban összefoglalni a történetet, nem csupán a komplexitása miatt, de az elkészítésének háttérsztorija is külön bekezdésért kiált. 
2010-ben Ryan Gosling és Kristen Dunst főszereplésével került mozikba All Good Things című darab, amely lényegében Robert Durst életéből merített ihletet. A film rendezője és producere Andrew Jarecki, akit pár évvel korábban Oscar-díjra is jelöltek a legjobb dokumentumfilmért cserébe, karrierje mélypontját testesítette meg a darab. A film sem a kritikusok tetszését nem nyerte el, sőt az amerikai mozikban is gyártási költségeinek töredékét gereblyézte össze, alig 600 ezer dollárt.  

“Olyan filmet szerettem volna készíteni, ami elé Robert Durst leül, megnézi és érzelmi reakciót válthat ki belőle.” 

Azonban sem Gosling, sem Dunst nem tudta megmenteni a filmet, ám egy ember csodálatát kivívta, magáért Robert Durst-ét, aki önként ajánlotta fel Jarecki-nek, hogy interjút készíthet vele, amiben elmesélheti az ő oldalát is a sztorinak. Annak a sztorinak, ami szerint nagy valószínűséggel Durst végzett feleségével, pár évvel később az egyik barátját is megölte, majd a 2000-es években a szomszédját is feldarabolta, ám mégsem ítélték el egyik ügyért sem. A férfi mindegyik gyilkosságot tagadta.  
A leghitetlenebb sztorikat írja az élet, ezt jól példázza a The Jinx című dokumentum sorozat is. Az HBO égisze alatt készült el más jeles dokumentumfilm is, többek között az Adrienne című darab is, amit erősen ajánlok Neked is, kedves olvasó.  
Az HBO Max azt a kellemes meglepetést okozza, amire számít az ember. A platform egyebek mellett remek tartalmakkal készül az elkövetkező évekre, nem csupán vígjáték, dráma, de miniszéria és dokumentumfilmek terén is. A kínálatban persze olyan klasszikus és nagysikerű darabokkal is találkozhatunk, mint a Szex és New York, a Jóbarátok, a Sopranos, de olyan új és lehengerlő darabokat sem szabad kifelejtenünk, mint az Euphoria, a Handmaid’s Tale vagy a Succession. A streaming szolgáltató jelenleg közel 74 millió előfizetést kezel, ami a 221 milliót előfizetőt számláló Netflix-szel szemben szép eredménynek mondható.  
Ha pedig nincs kedved filmet vagy sorozatot nézni, látogass el a Kulturpunktúra Facebook és Instagram oldalaira.  

A mostani egy kicsit személyesebb darab lesz. Kicsit nehezebben találtam a szavakat, nehezen éreztem azt, hogy az üres képernyőre kívánkoznak a szavak. Nem csupán az életemmel kapcsolatos válaszokkal kapcsolatban, valamint az is hozzátartozik, hogy az üres papír láttán pedig egyenesen megbénít a félelem. Mit írjak? Miért történt mindez? Miért nem tudtam uralkodni magamon és azon, ami történt velem? Amikor azt gondolnád, hogy mindezek a legmegalázóbb és legkiszolgáltatottabb pillanataid egyike, jól vésd az eszedbe, hogy ez hazugság. Nem gond, ha eljutottál egy mélypontra, hiszen a legcikibb az lenne, ha úgy döntenél, hogy ott maradsz. De bizony, te nem akarsz ott maradni. Nem bizony. Ott a felszínen több a fény, olvashatsz filmekről, és végre láthatod az új Batman filmet is Robert Pattinson-nal. Habár nem ezek jelentik az élet értelmét, szerintem kockáztass, tégy egy próbát, és próbálj meg ezekre fókuszálni, mintsem a múlton merengeni, miközben olyan dolgok is eszedbe jutnak álmatlan éjszakáidon, amikről bizonyára, már mindenki megfeledkezett és túllépett. Az önmarcangolás a modern kor függősége, amiről akárhogy is akarnánk, csupán szigorú gyógyszeres felügyelet mellett kerülhet sor arra, hogy helyre rakjuk az életünk darabjait, miközben jobb híján hobbiként habzsoljuk a filmeket, még reggeli előtt.  
A hely, ahol most vagyok nem a legkellemesebb mentális értelemben, de igyekszem a legjobbat nyújtani. A filmek és a film iránti szeretetem töretlen, és hiába történtek rossz dolgok a környezetben, mint tudom, hogy ott van egy film, ami jobb kedvre derít, segít áthidalni a gondokat, és megadja azt a löketet, ami lehet, hogy csupán másfél óráig tart, de legalább arra az időre is megfeledkezem arról, hogy az élet most nehezebb. Összeállításomban olyan feel-good filmeket szeretnék megosztani, amelyek segítenek áthidalni azt az időt, amiből azt hisszük nincs kiút.  

The Mirror has Two Faces  

Forrás: TriStar Pictures

Az élő legenda, Barbra Streisand rendezői debütálása akármennyire is különleges és kiemelkedő volt, valahogy nem tudta elérni azt a sikert, amelyet az megérdemelt volna a 90-es évek idusán. A film középpontjában a középkorú egyetemi tanár, Rose áll, aki még mindig édesanyjával él együtt. Személyiségük szöges ellentétben áll egymással, úgy ahogy sikeres, szép és minden értelemben szerencsésebb testvérével is nehezen jön ki, mivel az éppen álmai férfijához készül hozzámenni. Rose reménytelen romantikus, ám saját magával sem őszinte, mikor a realista matektanár Gregory belép az életébe. Néhány hét ismeretség után össze is házasodnak, ám kapcsolatuk alapját a kölcsönös intellektuális vonzalom adja, mintsem a fizikális vonzódás. A testiséget kivéve az egyenletből Rose megalkuszik valami olyanban, amire igazából nem is vágyott a kérdés pedig adott: hogy vajon képes-e ezzel együtt élni vagy kilép mindebből és megpróbál új életet kezdeni?  
A film nem veszi magát komolyan, Streisand pedig nem csupán a rendezői széket tette magáévá, de a film főszerepét is magára vállalta, továbbá a főcímzenét is ő énekli Bryan Adams-szel karöltve, amelyet arany szoborra is jelöltek. A színésznő a legjobb művészeket választotta ki a szerepekre, így láthatjuk Jeff Bridges-t, Mimi Rogers-t, Pierce Bronsnan-t és Lauren Bacall-t is, aki többek között Golden Globe-ot (amit magától Jeff Bridges-től vehetett át) és SAG-díjat is nyert alakításáért, valamint Oscar-díjra is jelölték, mint legjobb mellékszereplőnő. A film a kritikusoknál és a mozi pénztáraknál is jól szerepelt, habár kultuszfilmmé nem avanzsálódott az elmúlt két évtizedben, mégis kellemes szájízzel nézhetjük újra a filmet, anélkül, hogy bármilyen hiányérzetünk lenne. 
A film eredetileg egy francia mozin, az 1958-as azonos című darabon alapszik, aminek alaptörténete azonos az 1996-os változattal. Ha magad alatt érzed magad, ez a darab mindenképp megadja azt, amit keresel. Mellesleg a film felelős azért a jelenetért, amely idestova lassan két évtizede nem megy ki a fejemből.  

The Way Way Back 

Forrás: Fox Searchlight Pictures

Ha egy film nem is szól semmiről, már akkor jó filmnek nevezhető, ha egy hangulatot, egy életérzést, vagy egy üzenetet át tud adni. A The Way Way Back-re ez hatványozottan igaz, mert egy végtelenül egyszerű történetet mesél el olyan stílusban, hogy az ember képtelen nem élvezni a játékidőt, ráadásul az A-listás színészekkel még inkább oda szegezi a nézőt a képernyőhöz, így Sam Rockwell, aki annyira jól néz ki a képernyőn, hogy az már fáj, a gonosz mostoha szerepében ritkán tetszelgő Steve Carrell, Toni Collette, Allison Janney, Maya Rudolph és Amanda Peet. A The Way Way Back a low-budget filmek egyik legfontosabb archetípusa, vagyis az az eset, amikor az alacsony költségvetésből a lehető legjobbat hozzák ki, ahogy azt tették a Fox Searchlight korábbi kasszasikereinél a Juno-nál és a Little Miss Sunshine-nál is. 
A 14 éves fiú Duncan, aki nyaralni megy édesanyjával, és annak cseppet sem szimpatikus barátjával. Duncan menekülve családja elől, munkát vállal a helyi vízi parkban. Habár a munka csupán a nyárra szól, sokkal többet ad, mint ahogy azt Duncan gondolta, hiszen nemcsak életre szóló barátságokat köt, hanem közelebb jut ahhoz, amit valahol útközben elvesztett: önmagához.  
A filmet a 2000-es évek elejétől fejlesztették és dolgoztak rajta, az évtized végére pedig az ún. “development hell” ellenére 2013-ban került mozikba a film, kritikai és anyagi sikert is hozva. A darabot pedig Nat Faxon és Jim Rash rendezték és írták, aki egyebek mellett 2011-ben Oscar-díjat emelhették magasba a legjobb adaptált forgatókönyvért, a The Descendants című filmért cserébe.  
A The Way Way Back visszahozza a forró nyári napokat és a fiatal éveket a felnőttkor kapujában, amikor még minden oly gondtalan és könnyű volt. Mindemellett 103 percig nézhetjük Sam Rockwell-t pilótaszemüvegben, ami majdnem ugyanolyan jó érzést kelt bennünk. 

The Martian 

Forrás: Aidan Monaghan | Credit: Aidan Monaghan

A The Martian a bizonyíték, hogy akció-fikció is lehet feel-good hatással az emberre, pláne akkor, ha Ridley Scott rendezői székében készül a film, mint a híres amerikai író Andy Weir munkája nyomán. A darab történetét leginkább úgy lehetne leírni, hogy hasonló, mint a Cast Away, csak ez az űrben játszódik. A monodrámaként interpretálható alkotásban Matt Damon viszi a hátán a filmet, olyan szereplőkkel együtt, mint Jessica Chastain, Kate Mara, Jeff Daniels, Sean Bean és Donald Glover. A közeli jövőben játszódó történetben, Mark Watney űrhajóst egy baleset miatt, tévesen hátrahagyják a Marson, ám annak ellenére, hogy társai halottnak hiszik, Watney túléli, így egy idegen bolygón kell felvennie a harcot a természettel, megteremteni magának az élelmet, egy élettelen bolygón. Szerencsére botanikus, így a saját ürülékében fog krumplit termeszteni, de ez elég lesz ahhoz, hogy kitartson, amíg megérkezik a felmentő sereg? 
A film a létező minden aspektusból kritikai elismerés övezte, hiszen a darab látványvilága, rendezése, forgatókönyve, ritmusa, színészi játéka, és a 80-as évek diszkó zenéivel tarkított zenei hangzása is pazar. A The Martian-t hét Oscar-díjra jelölték, köztük Damon-t, mint legjobb férfi főszereplőt. Külön érdekesség, hogy a film nagy részét Etyeken, a Korda Stúdióban forgatták.  
A film a túlélés metaforája, megspékelt látványvilággal, ám Watney belső magányába, és vívódásába is enged egy kis bepillantást, ahol a végső cél a túlélés, habár ez lehetetlennek is tűnik. A mentális súlya a magára hagyatottságnak, a fel nem adás, és az az érzelmi hullámvasút, amin a néző a főszereplővel együtt száll fel a hullámvasútra, és hol fent, hol lent ér minket a csapás, úgy ahogy az életben is. Habár nehezek és ridegek a körülmények, ha fejben eldöntesz valamit, az bizony úgy is lesz.  
A The Martian a gyártási költségei közel hatszorosát hozta vissza mozi pénztáraknál, ezzel az egyik legeredetibb sci-fi filmjeként vonult be a filmtörténelembe, bebizonyítva azt, hogy Matt Damon annyira nem is annyira rossz színész. 

The Breakfast Club 

Forrás:Universal Pictures

Ódákat zenghetnék róla, de nem fogok. A legjobb forgatókönyv, amit valaha olvastam, John Hughes pedig örökké az egyik legnagyobb inspiráció lesz számomra. A megtestesült elegancia, amely mindenkiben nyomot hagy, és pontosan annyit ad, hogy többet akarj belőle. Hughes darabjaira jellemző valamilyen önfeledt komolyság, amelyek egymással ugyan kontrasztban állnak, mégis tökéletesen leírja azt az ellentétet, amelyet a rendező a felnőttkor kapujában játszódó filmjeivel bemutat.  
A The Breakfast Club című darab öt középiskolás diákot mutat be, akik egy büntetés miatt a szombati napot is iskolában kényszerültek tölteni. A diákok személyisége, családi háttere, motivációi merőben eltérnek egymástól, ám egy dolog közös bennük: mindenképpen túl kell élni a napot. Az elkényeztetett gazdag Claire, a lelkileg sérült sportoló Andrew, a hagyományos értelemben vett stréber Brian, a különc Allison, és a lázadó John Bender, akik a csapatot alkotják, John Hughes-hoz hűen pedig egyetlen egy felesleges jelenet sincs a filmben, aminek ne lenne helye. A film mindenről szól, és ugyanakkor semmiről sem, azokról a napokról, amikor az életedben minden megváltozik, vagy másképp kezded szemlélni a dolgokat. Történjenek akár jó, akár rossz dolgok veled, fontos tudnod, hogy sosem vagy egyedül, és egy 80-as évekbeli táncos jelenet mindenre megoldást jelenthet. Legyen akár a Simple Minds dallamaira, vagy a Guardians of the Galaxy soundtrack-jében remélhetőleg helyet kapó, Tiktok szenzáció, Surrender to me zenéjére, a lényeg, hogy mindig ott lesz egy John Hughes film a repertoárodban, ami képes lesz kifejezni azt, ahogy jelenleg érzed magad. A végén pedig az ökölbe szorított kezedet a magasba emelve vonulsz keresztül a futballpályán, és merevítenek ki a képernyőre, miközben rájössz, hogy az életed nem egy John Hughes rendezte mozifilm. De ez ekkor nem fog érdekelni, mert szembejön a valóság, és a végére érsz az írásomnak.  

Nehéz időket élünk, de ha egy kis vidámságra vágysz, kövesd Facebook-on és Instagram-on is Kulturpunktúra oldalait.  

Mindenekelőtt, mielőtt belemennénk mélyebben a témába, el kell, hogy mondjam, ez egy személyes darab, nem csak azért, mert Miriam Margolyes-ról szól. Hanem azért is, mert Miriam nagyon, de nagyon emlékeztet a saját nagymamámra, aki már idestova öt éve nincs közöttünk. Kétségtelen, hogy kinézetre is hasonlóak, de ugyanaz a vulgárisnak ható őszinteség nagymamámra is jellemző volt, ahogy az a kifinomultság is, amellyel rendre szívta a cigarettáját az idősek otthona előtt. Ahogy az is rá vallott, hogy a jelenlegi párom előtt kezdte el dicsérni a volt partnerem. Ezt majd lehet egy film kapcsán részletesebben is elmesélem. Vissza Miriam-hoz!  
Biztosan emlékszünk még a Harry Potter-re, és a mackós, idős színésznőre, aki Madam Pomfrey-t alakította, és habár nem minden részben szerepelt, annál inkább megmaradt a szemünk előtt. Az őszes hajú, kerek arcú művész azonban sokkal több, mint ez a szerep, habár kétségtelenül jellegzetes arcvonásai miatt ezzel azonosítják a legtöbben. Azonban tudtuk-e róla azt, hogy Margolyes a való életben mennyire gátlástalan és vicces, talán a legüdítőbb ember a filmiparban, és a leghumorosabb vendég a Graham Norton show-ban. Habár a mainstream áttörés soha nem érkezett el a karrierjében, jól is van így, mert annál jobban tudjuk értékelni a színésznő jelenlétét, legyen szó akár filmről, könyvről vagy egy interjúról. Íme néhány eredeti Miriam Margolyes sztori, kiegészítve néhány háttér infóval, ami miatt minden egyes nap egyre jobban szeretjük a színésznőt!  

Forrás: Louie Douvis/ Sydney Morning Herald

Miriam és Mr. Olivier 

A színésznőt Matthew Perry és Gemma Arterton társaságában kérdezték, hogy szokott-e lámpaláza lenni híres emberek közelében, esetleg volt-e ehhez hasonló élménye. Margolyes a következőképpen válaszolta meg a kérdést.  
 
“Néha, néha zavarba jövök híres emberek közelében. Emlékszem annak idején, mikor még fiatal voltam, volt szerencsém találkozni Laurence Olivier-vel. Annak idején autogramot gyűjtöttem a hírességektől, tudjátok, mikor a színpad ajtajában várjátok őket, és megkéritek, hogy írjon alá nektek. Amikor kijött, tisztán, és élénken emlékszem, mennyire nedves lett a bugyim Olivier láttán.” 
 
A történet már csak azért is mulatságos, mert Margolyes nyíltan leszbikus, sőt 1968 óta él párkapcsolatban az ausztrál történésszel, Heather Sutherland-del. A szexualitás és ennek bármilyen nemű kifejezése mindig is közel maradt Margolyes karrierjéhez és személyéhez. A színésznő az 1970-as években például, jellegzetes hangjának köszönhetően szinkronszerepeket vállalt. Egyik ilyen első munkája közé tartozik a Sexy Sonia című, soft-pornó kategóriába sorolható hangoskönyv.  

Miriam és Winona Ryder 

Margolyes 1993 során talán a legnagyobb teljesítményét nyújtott az Age of Innocence során. A filmet Martin Scorsese rendezte, és nem kevesebb, mint öt Oscar-díjra jelölték, amelyből egyet sikeresen díjra is váltott. Emellett, mint legjobb eredeti filmzene, legjobb díszlet, legjobb eredeti forgatókönyv, és a sarkalatos legjobb női mellékszereplő kategóriájában is jelölték. Habár a színésznő túlzás nélkül élete alakítását nyújtotta filmtörténelemnek, ennek ellenére sem, és a filmes jelölés-logisztika miatt sem kapott Oscar-jelölést. Helyette színésztársa, Winona Ryder kapta meg a nominációt, mint legjobb női mellékszereplő, amit Margolyes soha nem felejtett el, hiszen interjúi során, akárhányszor is jöjjön fel a szó Ryder-ről, haragjának rendszerint hangot is ad.  

“Kellett volna, hogy jelöljenek, de nem jelöltek eddig Oscar-ra. Nagyon dühös is voltam emiatt. A nagyszerű Age of Innocence című filmben szerepeltem, és bámulatos voltam benne. Az ok, pedig ami miatt nem voltam jelölve, Winona Ryder, utálom őt, a legkevésbé sem kedvelem. Őt legjobb mellékszereplőnőként jelöltek, ahelyett, hogy legjobb főszereplőnőnek terjesztették volna fel. Ha pedig tartotta volna magát ehhez, akkor engem jelölhettek volna, mint legjobb mellékszereplőnőt. A k****a. 

Habár az Oscar nem jött össze Margolyes-nak, ugyanabban az évben vehette át a BAFTA-t, mint legjobb női mellékszereplő, kiütve olyan színészeket a nyeregből, mint az Oscar-díjas, Maggie Smith, Winona Ryder és Holly Hunter.  

Miriam és a hírességek 

Habár a színésznő több évtizede a pályán van, és a lehető legnagyobb nevekkel dolgozott már együtt, néha nehézkesen, vagy egyáltalán nem ismeri fel a mellette ülő hírességet, celebritást, legyen szó Prince William-ről, vagy Will.i.am-ről.  
A színész, Dominic Cooper mellett vallotta be, azután, hogy megtudta, ő az egyik főszereplő, hogy a Mamma mia egy szörnyű film, Prince William hercegről készült képen pedig csak értetlenül kérdezte meg, ki is az a kopasz úriember képen.  
Mégis az egyik kedvenc pillanatunk tőle az, amikor Matthew Perry-nek címezve jelentette ki a következőt: 

“Sosem láttam a Jóbarátokat.” 

Ez a tény már csak azért is érthetetlen, hiszen, ha bekapcsoljuk a nap szinte bármely szakában a televíziót, valamelyik csatornán az ismétlés biztosan megy. Habár ez a kijelentés nem áll messze a valóságtól, a színésznőt messzire elkerülte a Jóbarátok, de nem azért, mert elkerülte volna a sorozat sikere, hanem mert a széria egyik alkotójával kapcsolatban, erősen negatív érzelmeket táplál. Habár elismerően vélekedett David Craine-ről, mlékei szerint Marta Kaufman egy kiállhatatlan ember volt, így főleg ő is az oka annak, hogy sosem vette a kezébe a távirányítót.  

Forrás: Etienne Gilfillan/Wylde Magazine

Miriam és az f betűs szó 

Talán nem mindenki emlékszik rá, de Melissa Leo 2010-ben emelhette magasba az Oscar-szobrát, mint legjobb női mellékszereplő, David O. Russell filmjében, a The Fighter-ben nyújtott teljesítményéért. Habár a díj, már magában egy olyan elismerés, amiről beszélni kell, az este mégsem emiatt lett hírhedt, hanem azért, mert Melissa Leo beszédében káromkodott, és kimondta a bizonyos – amerikai televíziózásban cenzúrázott - “f”-betűs szót. Habár az Oscar történetében ez volt az első, hogy valaki káromkodott a köszönő beszédében, a tv történelemben viszont az első alkalom bizony - saját bevallása szerint – Margolyes nevéhez köthető.  
 
“Tudom, hogy sokat beszélek magamról, de ezt is el kell, hogy mondjam. Én voltam az első ember, aki valaha kimondta azt a szót a televízióban. Ez pedig teljesen igaz. Egy egyetemi kvíz-show-ban vettem részt, és az egyik kérdést rosszul válaszoltam meg. Ennek következtében pedig félreérthetetlenül ejtettem ki a számon azt a bizonyos szót. Persze kisípoltak, és csak annyit látszódik, hogy a számmal bizony kimondom, de hang nem jön ki. " 

Miriam és a pénz 

A 80 éves színésznő idestova csaknem hat évtizedes karrierje során bizonyította tehetségét és különlegességét színházi szerepekben, drámai alkotásokban, gyerekfilmekben, soft-pornóban, fantasy-ben, de még reality show-ban is. Mindezek mellett még az is kiderült róla, hogy briliáns író, ahogy erről tanúbizonyságot tesz nemrég megjelent könyve, ami a “This Much is True” címet viseli.  
 
“A legfőbb ösztönzés arra, hogy megírjam ezt a könyvet az volt, hogy valag pénzt ajánlottak érte. Nem vagyok író, színésznő vagyok. Szélesebb körben egyedül a Graham Norton show miatt ismernek, mert néha elböffentek valami bunkóságot.”  

Habár ez kétségtelenül így van, pontosan ezekért a dolgokért imádjunk Miriam Margolyes-t! 
 
Új Facebook oldalam és régi-új Instagram oldalam várják kereséseiteket, ha pedig tetszik, amit láttok, kövessétek őket!  

Tegyük fel, hogy szingli vagy, és keresed a nagy őt.Mit teszel? Várod, hogy esetleg majd megjelenik az életedben váratlanul, ahogy éppen krumplit válogatsz a piacon, vagy esetleg megteszed azt, ami csak tőled kitelik, és végre regisztrálsz az összes társkeresőre? Így hát mély sóhajt véve sétálsz végig a konyhádban, mintha egy Alanis Morissette videóklip főszereplője lennél, leheveredsz az ágyadba, és végső elkeseredésedben veszed kezedbe a készülékedet. Megnyitva az újonnan regisztrált profilodat, jobbra, majd balra húzva az embereket, próbálsz iránymutatást kérni a Tinder-istenektől, hogy érkezzen el a szerelem a te életedbe is, amikor megakad a szemed valakin, akiről azt gondolod lehetne az igazid. A XXI. századi gyorsaságnak megfelelően, miután match-eltetek egymással, már kapod is az üzenetet, hogy holnap találkozzatok a Four Seasons-ben, majd varázslatos módon pár óra alatt annyira elkápráztatod, hogy órákon belül már meg is hívott egy kiruccanásra, ahova a magánrepülőjével mentek. Hogy ilyen csak a filmekben létezik? Ugyan, kérlek. Az élet írja a legjobb történeteket, ez pedig nagyon is valóságos.  

Forrás: AGC Studios

A legújabb Netflix szenzáció a Tinder Swindler című darab a szegény ember Tiger King-ként is értelmezhető egy kicsivel több szerelemmel, kevesebb játékidővel, de hasonló dinamikával, ami egy hihetetlen, de igaz történetet hivatott bemutatni a maga módján. A Tinder Swindler néhol objektívan, néhol pedig elég egyoldalúan mutatja be az esetet, ami leegyszerűsítve azt a sztereotípiát erősíti meg, hogy a nők gazdag férfit akarnak barátul, később férjül, mindaddig, amíg az el nem szedi az összes pénzüket.  
A dokumentumfilmben megismerkedünk három fiatal 30-as éveik elején járó nővel, Cecile-vel, Pernilla-val, és a később hihetetlen lélekjelenlétről tanúbizonyságot tevő Ayleen-nel, akik egyesével, egymás után kezdik el történetüket, ami a valóságban szimultán zajlott a másik két nő cselekményével. A sztori voltaképpen ugyanaz: a Tinder-en gyanútlan lányok kedvelik a srácokat, majd miután match-eltek, vagyis egymást kedvelték az alkalmazásban, az említett férfi elkezdi az ismerkedést üzenet formájában. A lányok pedig természetesen minden módon lecsekkolják a férfit, Simon-t, aki Instagram-on több, mint 100 ezer követővel rendelkezik, és a híres izraeli gyémántbirodalom egyik örököse. A lányok mindegyikét meghívja egy ismerkedős randira valamelyik luxushotelbe, megismeri őket, később az együtt töltött éjszaka után jöhet egy kis utazás, majd még több kaviár és pezsgő. Simon azonban hirtelen eltűnik, kiderül, hogy sok ellensége a vesztét akarja, és még a testőrét is megtámadták, a kiút egyetlen módja pedig az, hogy pénzt küldjenek neki azzal az ígérettel, hogy később az utolsó centig visszafizeti. A lányokat behúzza a csőbe, több 10 ezer fontot, eurót és dollárt kicsalva tőlük, amíg végül a nyomába nem érnek.  
A film meglehetősen szűk szemszögből kezdi el, hiszen a modern társkeresési problémákra és kényelmi ismerkedésre hegyezi ki a történetet egy mobilalkalmazásra alapozva, aminek alig 100 millió felhasználója van. Ez egy több, mint 7 milliárdos bolygón nem biztos, hogy mérvadó, nem beszélve arról, hogy az 1 milliárd lakosú Kínában nem is elérhető a platform. Habár a kész kérdésekre választ kapunk, hogy mekkora adósságot halmoztak fel a lányok Simon-ért, vagy hogy milyen végkimenetele lett a történetnek, ellenben azokra a társadalmi dilemmákra, miszerint a Tinder maga mennyiben járul hozzá az ilyen jellegű csalásokhoz, meddig terjed a platform felelőssége jogi értelemben, és arra sem, hogy honnan ered ez a naivitás és pénzközpontúság a felhasználók részéről, a dokumentumfilm nem is próbál választ keresni, pedig az esetben nagyban közrejátszott ezek szimbiózisa.  

Forrás: Netflix

A három lány életét részletei menőben nem ismerjük meg, a film is inkább a férfiről szól, mintsem arról, hogy mennyire elítélendő az, ahogy manipulálta őket érzelmileg, kicsalva a pénzt, nem beszélve a fenyegetések soráról, amivel megfélemlítette őket a hónapok során, hogy ha nem fizetnek, vagy tesznek úgy, ahogy mond, a családjuk is megemlegeti ezt. Simon okosan válogathatta ki áldozatait, hiszen főleg az érzelmi kötődést kihasználva próbálta meg rávenni őket olyan dolgokra, amikre ép ésszel nemet mondanánk. A férfi több személyazonosságot használva követte el a csalásokat az évek alatt, míg végül elfogták, és habár börtönbüntetésre ítélték, pontosan 15 hónapra, 5 hónap után szabadult. 
A sztori emlékeztethet minket Frank William Abignale történetére, amiből Spielberg csinált pazar üldözős filmet DiCaprio-val és Hanks-szel a főszerepben, ám itt a csekkhamisítás és az amerikai állam megkopasztása helyett ártatlan és naiv nőket ejtett áldozatul a főszereplő. Habár Simon Leviev, születési nevén Shimon Hayut tagad minden ellene felhozott vádat, a Netflix dokumentumfilmje hemzseg a bizonyítékoktól és terhelő vallomásoktól, mégsem hoz a férfinek Jinx-szerű végítéletet, hiszen a tény, hogy továbbra is szabadon jár-kel a csaló Izrael utcáin több, mint összesen 10 millió dollárt kicsalva áldozataitól. Ám itt álljunk is meg egy pillanatra.  
Tegyük fel magunknak a kérdést. Mi különbözteti az áldozatot és a túlélőt? Vajon mi hogyan cselekedtünk volna az ő helyükben? Az életünk szerelmének hitt férfiről, aki több tízezer dollárt csalt ki tőlünk, kiderül, hogy hazudott, nem csupán a nevéről, de az életéről és minden másról is. Habár tényleg együtt érezhetünk az áldozatokkal, Cecile-val és Pernilla-val, a sztori igazi “savage” főszereplője Ayleen, akivel a film második felében ismerkedünk meg. A nő, aki szintén Leviev csapdájába esett, nem ült ölbe tett kézzel és nézte végig, ahogy a csaló meglép a pénzével. Miután rájött, hogy Leviev nem csupán nem az, akinek mondja magát, valamint, hogy üzletszerűen űzi mások megkopasztását, lehetőségeit kihasználva cselekedett. A divatiparban dolgozó nő egyszerű, ám briliáns tervvel hozakodott elő: a pénzét, így vagy úgy, de visszaszerzi. Ayleen ügyes csellel megszerezte a kizárólag designer ruhákban pompázó Leviev gardróbjának egy részét, pénzzé téve a darabokat, csakhogy az eredetileg a férfinek ígért anyagi segítség helyett a nő a saját adósságait törlesztette a befolyó összegekből. Végül Ayleen lett az, aki ténylegesen bilincsbe juttatta a férfit, hiszen az apró jelekből és bizonyítékokból összerakta a képet, és végül Görögországban akadtak a hatóságok a férfi nyomára a nő segítségével.  
Leviev azóta letiltást kapott a Tinder-ről, illetve törölte magát a közösségi platformokról, köztük az Instagram-ról is, ahol népes rajongótáborának utolsó üzenetként közzétette:  

“Meg fogom osztani a saját oldalamat is a történtekkel kapcsolatban...addig is tartsátok nyitva az elméteket és a szíveteket.”  

Habár az áldozatok nagyrésze még mindig adósságaikat törlesztik, a három, filmben is szereplő nő a megsegítésükre létrehozott Gofundme oldallal jelenleg több, mint 17 ezer fontot gyűjtött össze, azaz nagyjából 7 millió forintot. A cél 600 ezer font, és egy jobb élet reménye.  
Leviev jelenleg egy izraeli modellel jár, és szabadulása óta üzletvezetési tanácsokat nyújt ügyfeleinek, alkalmanként több, mint 300 dollárért cserébe.  
A Tinder Jordan Belfort-jának története tökéletes korlenyomata a mai társadalmunk párkeresési illúziójának és ideájának, miszerint az Mr. Tökéletes, Gazdag, Jóképű igazi csupán egy kattintásra van tőlünk.  
Ha tetszett, kattints a Kulturpunktúra Instagram oldalára!   

Hol vannak az idők, amikor még azon aggódtunk, hogy a Pindúr pandúrok vajon legyőzik-e Mohó Jojót, és persze mindezzel párhuzamosan, gyerekfejjel a másik oldalon, titkon bíztunk benne, hogy Tom végre elkapja Jerry-t? Ha nagyon leegyszerűsítve szeretnénk megfogalmazni az állításunkat, miszerint minden film a jó es a rossz örökös viszályát mutatja be, nem is hazudnék akkorát. Legyen szó az ara és az anyós párosáról, szuperhős és gonosztevő végeláthatatlan hajszájáról, vagy a bűnöző és a rendőr játékáról, mindig ugyanazt a sztorit kapjuk. A pozitív karakter hol áldozatok, hol erején túl elkapja a gaztevőt, aki aztán hosszú időre súlyt tetteinek következménye. Kis túlzással láthattuk azt példának okán az összes Bond filmben, a Star Wars minden része során, de még a Shrek során is felleljük a bizonyos jó és rossz archetípusokat, akik megfelelnek az elvárásaink, és azt, ami kerekké teszi a világunkat. A jól felépített, jól árnyalt, és jó sebekkel rendelkező jó karakterekkel akár Tiszát lehetne rekeszteni, de az egyensúly fenntartásához egy méltó ellenfélre, a hagyományos “rossz” karakterre is szükség van a teljes kép kialakításához. Elvégre a Yin sem létezhet Yang nélkül, ahogy Batman sem Joker nélkül. Hol vagytok “jó” gonoszok? Miért nem tudott a XXI. Századi filmipar egy árnyalt, méltó, hagyományos értelemben vett rendes negatív karakter felépíteni? 

Forrás: Warner Bros

A Google mindenre tudja a választ, így hát beírtam a kérdésem: where are the good ol' unapologetic evil characters? Természetesen nem kaptam meg a válaszomat a kérdésemre, de annyi biztos, hogy a kérdésem jogos. Joker óta igényünk van a rosszra is, amely teljessé teszi a történetet, amely által láthatjuk a túloldalt, nem csupán a csillagokat és a pillangókat. Megannyi és ezer sztori, ami ezt a szimbiózist példázza, és tudat alatt, önkénytelenül is, de szimpátiát ébreszt a nézőkben az egyik karakter, jobbára a pozitív protagonista karakter iránt. A protagonista főbb ismertetőjegyei közé tartozik, hogy a film javarészében jobbára őt mutatja a kamera, az ún. jó ügyért harcol, és mindezek között a legfontosabb, hogy a döntéseit nem a logika, hanem inkább az érzelmei irányítják. A pozitív főszereplőt sok negatív csapás érheti az életben, amely a jellemfejlődésük egyik meghatározó kiindítója lehet. Zsánertől függetlenül is kapásból fel tudnánk sorolni olyan darabokat, amelyekben egyértelműen, már-már a néző szájába rágva mutatják be a pozitív szereplőt, ahogy azt tették, főleg a 90-es évek során, mint például olyan kasszasiker filmekben, mint a kalandfilm a Robin Hood és a tolvajok fejedelme, ártatlan vígjátékokban, mint a Mrs. Doubtfire, vagy az egyik kedvenc James Cameron filmem, szintén kasszasiker a True Lies esetében is. Ez csupán néhány példa, már- már is ironikus is, mert az élet nem feltétlenül így működik. A zöld a jó szín, a piros a rossz, vagy 
De miért is fontos ez? Miért is kell, hogy mindenképpen megértsük, hogy a jó a jó és a rossz a rossz?  
Vegyük is rögtön az elején a példát, rögtön érthetővé válik mire is gondolok. A már példaként említett, True Lies című, 1994-es filmben, amiben pontosan a huszadik percben küldik ki a titkárnőt a teremből, hogy végre elkezdődhessen Charlton Heston-nal az “igazi” beszélgetés, természetesen a korhűségnek megfelelően csupán férfiak társaságában, a tökéletes mintapéldáját láthatjuk a szimpatikus jó és a bűnös rossz karakter között. A Schwarzenegger által alakított főszereplő Henry, aki annyira titkos ügynökként dolgozik, hogy még a saját családja sem tudja, mivel is keresi ténylegesen a kenyerét, próbálja megtalálni az egyensúlyt a hivatása és a családja között, néhol több, de inkább kevesebb sikerrel. Egy őrült terrorista eközben pedig a világ leigázására készül, amit Henry-nek meg kell állítania, eközben pedig próbálja kideríteni, hogy a felesége tényleg megcsalja-e vagy sem. Esetlen, de élvezhető történet, amiben Schwarzenegger mellett Jamie Lee Curtis, Tia Carrere és Art Malik hozza a formáját, már valahol az elején elárulja mi is a vége. A film kategorikusan jó karaktere, akinek van humora, van miért élnie, támogató családja és remek munkája van, egyszerűen rá még akkor sem lehet haragudni, amikor a film első 14 percében 12 emberrel végez és még állatkínzást is elkövet, majd mintha mi sem történt volna, hazamegy és nyugovóra tér felesége mellé az ágyba. A gonosz karakter ezzel szemben felvezetés nélkül, szinte a semmiből tűnnek elő, akiről csupán az árulja el, hogy rossz szándékai vannak, hogy ráncolt szemöldökkel képeli fel Tia Carrere-t, nem túl kedves sztereotípiáknak megfelelően a közel-keleti származású, majd mindennek tetejében egy félautomata fegyver is kerül a kezébe, hogy biztos legyen a dolgunk. Itt jegyezném meg, hogy a True Lies tipikusan az a film, amit, ha ma mutatnának be, nem biztos, hogy megállná a helyét a mozipénztárak, a kritikusok és a közönség előtt, hiszen a pc érzékenység és az alacsony ingerküszöb az elmúlt 30 évben gyökeresen megváltozott a moziiparban. Így fordulhatott elő, hogy egy pakisztáni színész szociopata terroristaként került ábrázolásra, holott Art Malik szimpatikus vonása miatt inkább elmenne egy pakisztáni Alan Rickman-nek, mivel a színész eredetileg angol, így a film során ráerőltetett erős akcentus is a kényszer szülte megoldás volt. A remek színészi teljesítmények és a szórakoztató cselekmény ellenére is Malik figurája egy token karakterré zsugorodott, így a filmben nemhogy nincs rendesen felépítve az antagonista karaktere, hanem közhelyes figurává is válik a film végére.  
Habár nem minden film épül az akciófilmekben bevett recept alapján, kicsit messzebbre kell kalandoznunk, hogy párhuzamba hozzuk a dolgokat.

You complete me.  

Egy mondat, ami két filmben is elhangzott egy-egy kulcsjelenetben, habár két teljesen különböző zsánerű darabról van szó. Az egyik mű, amikor a szebb napokat is látott Cameron Crowe keze munkáját dicsérendő Jerry Maguire-ben Tom Cruise ezzel a mondattal vall szerelmet a lélegzetelállító Reneé Zellweger-nek, ám ugyanez a három szó egy egészen más kontextusban is elhangzik, mégpedig hihetetlen Heath Ledger szájából a Nolan-féle The Dark Knight című darabban, a Batman trilógia második felvonásában. De ne szaladjunk ennyire előre.  
Tegyük fel a kérdést magunknak, miért Joker a legzseniálisabb gonosz, akivel csak találkoztunk a filmvásznon? Röviden megválaszolva a kérdést: csak azért, mert valaki pszichopata és társadalmilag elítélendő dolgokat cselekszik, még nem biztos, hogy a véleményében még nincs igazság. Még rövidebben megválaszolva a kérdést, azt mondhatjuk, hogy Joker az egyetlen (pontosabban az egyik) villain, akinek végre van személyisége, és amelyre, oly régóta várunk (vártunk). Miért is működnek a jól felépített gonosz karakterek?  
Egyszerű. Mint azt már korábban említettem, való életben nem minden fekete-fehér a szigorúan vett értelemben, ezért jó ügyvéd módjára igenis kutya kötelességünk meghallgatnunk mindkét oldalt, mert ki tudja, hol rejtőzik az igazság. Joker karakterét egy olyan páncéllal ruházták fel, amit nagyon nehéz rendesen felépíteni egy hagyományos értelemben vett negatív karakternél: személyiséget adtak neki. Joker annak ellenére, hogy az eredeti tervek szerint a képregényben nem sokkal a bemutatását követően meghalt volna, a karakter szinte önálló életre kelt, és Batman nemezisévé fejlődött ki, amely által Batman karakterét is érdekesebbé, a történetet pedig még izgalmasabbá tette. A személyiségét még színesebbé tette, hogy felvértezték egyfajta szadista humorérzékkel, amely réteget és mélységet adott Jokernek. A bomlott elméjű Jokert háromszor is zseniálisan vitték filmvászonra, 1989-ben Jack Nicholson, aki az alakításával, jelenlétével, hangjával és minden értelemben meghatározó volt a filmtörténelemben, mint aki erre a szerepre született. Két évtizeddel később, a néhai Ledger bőrébe bújva kelt életre a karakter, és ezzel méltó utódjává vált Nicholson alakításának, és legutóbb a hihetetlen karrierívet bemutató Joaquin Phoenix tette fel a pontot az í-re Todd Phillips előzményfilmjében, a The Joker-ben. Ahogy azt jól példázza, pontosan ezek a személyiségrétegek teszik lehetővé azt, hogy még évtizedekkel később is megállja a helyét, és ezzel újabb és újabb bőrt lehúzva - jó értelemben - a karakterről, úgy, hogy közben valami újat mondunk róla.  

Forrás: Warner Brothers Pictures

Időt álló figurák tekintetében Joker tette ugyan a le a legszignifikánsabb lábnyomot, de emellett még egy hasonló szereplőt is meg kell említenünk. A nevét inkább egyfajta szürkezónában tüntetném fel, szigorúan a film alapján ábrázolt személyisége miatt. A DC helyett kicsit kanyarodjunk el a Marvel filmekhez, és azok főgonoszához, akit egyszerűen nem lehet jó szívvel bekategorizálni, mint gonosz karakter.  
Thanos, a MCU főgonosza, akit az őrült titánként emlegetnek, egészen sajátos, ám cseppet sem elítélendő célja, hogy mesterműveként egyensúlyt teremtsen az univerzumban, azáltal, hogy a Végtelen köveket felhasználva kiirtsa az univerzumban élő lények és fajok felét. Az aktuális környezeti katasztrófák, a túlnépesedés problémája, valamint a globális felmelegedés fényében Thanos ideája, miszerint megmenekíti a Földet a pusztulástól, egy rokonszenves ötlet és vonás, emellett egyáltalán nem elítélendő. Mint azt tudjuk, Thanos mesterműve sikerrel jár, egy ideig, ám az is egy szimpatikus jellemvonás a karakterben, hogy miután kivitelezi a tervét, megsemmisíti a köveket, annak érdekében, hogy pontot tegyen a terve végére. A karakter a látszat ellenére hataloméhségének meglétéről nem tesz tanúbizonyságot, sokkal inkább támasztja alá ezt az a nézet, miszerint Thanos fő célja a tervének megvalósítása volt, mintsem, hogy hatalom legyen a kezében, hiszen a köveket a saját erejüket felhasználva megsemmisíti. A filmekből pedig tudjuk, hogy visszafordítják Thanos tetteit, ezzel megmentve az univerzum kihalt felét is, azonban ez a tett áldozatokkal jár. De tekintsünk mélyen magunkba. Nyugodt szívvel nehezen tudjuk kijelenteni, hogy Thanos egy kifejezetten gonosz karakterként kell, hogy bevonuljon a filmtörténelembe, hiszen a problémák, amiket megpróbált orvosolni azok valós problémát jelentenek a ma emberének is.  

Habár következtetésképpen levonhatjuk, hogy senkit nem tesz terroristává az ország, ahonnan származik, senki nem lesz pszichopata mesterelme, mert rossz dolgok történtek vele, vagy senki sem lesz világleigázó gonosszá, mert értelmes és logikus tervei vannak, érdemes vigyázni, nehogy egy film főgonoszává váljunk az ambícióink miatt. Inkább kedveljük be a Kulturpunktúra Insta oldalát, elvégre, ezzel nem vesztünk semmit! 

Aki zabálja a sorozatokat, nagyon is jól tudja, hogy egy széria a pilot epizódon áll vagy bukik. Beszippantja-e a néző a történet világa, hangulata, karakterei, és hogy vajon miért is érné meg neki hétről hétre nyomon követni a sztori alakulását? Az ún. Pilot epizód a televíziózásban bevett kifejezés, ami a zömében egy új sorozat első részét jelenti, amely alapján a stúdió eldönti, berendel-e egy teljes évadot az adott sorozatból vagy sem. A 2021-es évben a nagyobb egyesül államokbeli stúdiók, mint példának okán az ABC, a CBS, a the CW és a FOX stúdiónként összesen 32 pilotnak adott zöld utat, és rendelt be első évadot az ígéretesnek ígérkező sztorikból. Habár ennek ellenére tényleg töredékük éli meg a második évadot, a pilot epizód nagy jelentőséggel bír a tévétörténelemben. Vannak olyanok, amelyekből később legendák lesznek, és vannak, amiket elrettentő példának hagynak fent az utókor számára, hogy hogyan ne csináljunk első epizódot egy sorozathoz. A lehengerlően szimpatikus ún. “script doctor”, egykori forgatókönyvíró Peter Russell szavaival élve: 100 epizód alattira tervezett történetnél inkább ne is kezdjünk bele egy sorozat írásába. Fontos a folytonosság, a hosszú távon való gondolkozás, és ami talán még a sztorinál is fontosabb, hogy jól felépített, izgalmas és a többszörösen árnyalt karakterek, akikkel a néző így vagy úgy, de azonosulni tud több évad során hétről hétre. Az alábbi sorozatok első epizódjai nem csupán zöld utat eredményeztek a széria számára, de hatalmas mértékű karriert futottak be, pilot-jaik felépítését pedig akár oktatni is lehetne. 

Breaking Bad 

A még mindig csupán 54 éves Vince Gilligan lassan három évtizedes karrierjét a legnagyobb sikerek övezik. Alig huszonévesen került be az X-akták írói közé, ahol egészen a sorozat végéig, és később a revival során is közreműködött a sorozat alkotója Chris Carter mellett, néhány epizód során pedig Gilligan rendezőként is kipróbálhatta magát. Az író karrierjét kisebb-nagyobb próbálkozások, mint például az X-Akták spin-off-ként induló, rövid életet megélt sorozat a The Lone Gunmen, vagy a szintén tiszavirág életű sorozat, a Robbery Homicide Division Tom Sizemore főszereplésével repítették el 2008-ig, ami kisebb túlzással, de nem csupán Gilligan karrierjét, de a televíziózás képét is megváltoztatta. A neo-western stílusú sorozat, a Breaking Bad Gilligan fejéből még az X-Akták írása alatt pattant ki. A sorozat fő koncepciója felrúgja a hagyományos mintát, és a protagonista antagonista szereplővé válik, egyfajta csavart adva a megszokott sorozatfelépítésnek. Gilligan kockázatvállalása bejött, így 2008-ban az AMC égisze alatt gyártották le a Breaking Bad-et. A pilot epizód struktúrája, felépítése és már maga a történet is erősen felépített és egészen meghökkentő volt az akkori televíziózás történelmében, hogy nem véletlenül került még a Guinness Rekordok Könyvébe is a sorozat, mint legjobb sorozat kritikai elismerések tekintetében.  

A pilot epizódban megismerhetjük a főszereplőnket Walter White-ot, aki kémiatanárként tengeti életét, békés és unott családi környezetben, ahol nem veszik elég komolyan, mellékállásban pedig egy autómosóban dolgozik. White-ot váratlanul kizökkenti megszokott medréből a hír, miszerint rákos, így hát annak érdekében, hogy családjáról gondoskodni tudjon, drogfőzésbe kezd. A pilot epizód közel 1 órás játék idejében láthatjuk azt, ahogy a főszerepet játszó Bryan Cranston darabokra esik, a forgatókönyv pedig pazarul felépíti az 5 évadot megélt sorozat táptalaját. White karaktere az epizód végére teljesen más emberré válik, mint amilyennek az epizód elején megismertük, tettei következményeit pedig egy ideig ugyan, de megússza. A Breaking Bad egyebek mellett megélt egy teljes estés mozifilmet is (El Camino) valamint egy rendkívül sikeres spin-off sorozatot is Bob Odenkirk főszereplésével, amelynek címe Better Call Saul. Tucat Emmy-, Golden Globe-, és Critics Choice Awards is írandó a Breaking Bad számlájára, egyben megmutatták, hogyan is kell a modern televíziózásban sorozatot gyártani. 

Arrested Development 

A listánkon szereplő sorozatok közül talán a Fox égisze alatt gyártott Arrested Development-re igaz a kijelentés, miszerint a széria jóval megelőzte a korát. Az egyik legelismertebb sorozatként van számontartva, olyannyira, hogy a legitimnek mondható első három évadot követően kisebb cult-following vette kezdetét a sorozat befejezését követően 2006-ban. A modern TV alfája és ómegájaként is tekinthetünk rá, hiszen stílusában, felépítésében és kivitelezésében maradandót alkotott. Parks and Recreation, 30 Rock, Modern Family, Community: csak néhány szintén ismert széria, amelyek láthatóan ihletet merítettek az Arrested Development-ből. 
A filmes fenomén, Ron Howard és a zseniális Mitchell Hurwitz keze munkájaként és szerelemgyerekeként tűzte műsorra a Fox a sorozat pilot epizódját. Howard az akkor még csak gyerekcipőben járó reality show-k műsorának stílusában akart gyártani valami olyat, ami közel sem valóság-show, de a néző mégis azt hiheti, hogy az. A sorozat minden egyes képkockájában azt érezhetjük, mintha mi is a beszélgetés részei lennénk csendes megfigyelőként, és nyomon követhetjük a Bluth család minden egyes lépését. Még akkor is, amikor ők azt nem látják.  

A híres és gazdag Bluth családra épp egy parti közben csap le a rendőrség, a család fejét pedig George Bluth azonnal letartóztatják sikkasztás vádjávál. A feleség Lucille, gyermekei az elkényeztetett Lindsay, az álmodozó GOB, a hipochonder Buster próbálják megtartani mindazt, amit meglehet a jó fiú Michael pedig fiával, George Michael-lel együtt pedig őket próbálja egyben tartani hol több, hol kevesebb sikerrel. A pilot epizód rövid plot-ja után az ember azt hihetné valamilyen családi drámáról szól a történet, ám aki ezt hiszi, az nagyobbat nem is tévedhet. Annyit elárulhatok, hogy a sorozatot nem lehet elégszer megnézni, még így, csaknem 20 évvel a sorozat kezdete után is olyan, mintha először látná az ember, mivel olyan sok rejtett poén és utalás van a történetben, hogy van, ami jóval, csak évekkel később áll össze, vagy ha úgy tetszik esik le a tantusz. 
Habár a sorozatot 2006-ban elkaszálta a Fox, ám 2013-ban már a Netflix égisze alatt kapott folytatást, így összesen 2003 és 2019 között 5 évad készült a sorozathoz olyan sztárokat “kinevelve”, mint Jason Bateman, Will Arnett, Michael Cera, Alia Shawkat, és Tony Hale, mellettük pedig tucatnál is több név tűnt fel a sorozatban egészen Liza Minelli-től James Lipton-ig. Az Arrested Development a létező összes díjat bezsebelte, köztük 6 Emmy-díjat, emlékeinkben pedig élénken fog élni örökké a lassan egy éve elhunyt Jessica Walter. 

The Sopranos 

“Éppen nem négy csinos nőt mutattak Manhattan-ben. Itt kövér csávók voltak Jersey-ből. Hihetetlenül valóságosabb volt”  

-így foglalta össze a sorozat főszereplője, a néhai James Gandolfini a pilot epizód, ezzel maga a sorozat esszenciáját. David Chase sorozatkészítő és író bevallottan nem fűzött túl sok reményt a The Sopranos-hoz. Habár akkor Chase már két évtizede a pályán volt, valahogy a siker mégis elkerülte a karrierjét. A sikerszéria előtt korábban a 90-es évek elején vágta komolyabban a fejszéjét sorozatgyártásba, így készült el az Almost Grown című sorozat, amit a kritika ugyan jól fogadott, ezzel együtt még egy Emmy-jelölést is bezsebelt, de a sorozatot alig 10 epizód után törölte a kínálatából a CBS csatorna. Talán emiatt a rossz tapasztalat miatt és maga a maffiasorozat témájának érzékenysége miatt is hihette azt Chase, hogy ez lehet mégsem egy jó ötlet. 1997-ben azonban mégis csak elkészült a pilot epizód az HBO számára, ám mielőtt elküldte volna azt Chase, extra pénzen forgatott a 45 perces részhez még ugyanennyi időt, és kiegészítette egy egész estét mozifilmmé a The Sopranos bevezető epizódját, arra az esetre, ha végül igaza lesz. Az HBO 1997 karácsonya előtt pár nappal kereste Chase-t, hogy közöljék: a The Sopranos-ból igenis sorozat lesz.  

A sorozat a Soprano család feje, Tony köré épül, és az ő nehézségeiről, viszályairól, miközben próbál valamilyen harmóniát keresni az alvilág és a családi kötelezettségei között. David Chase akár aranyat is bányászhatott volna, kétség sem fér hozzá, hogy akkor sem tudott volna nagyobb sikert elérni. A széria hat évadot élt meg, 21 Emmy-, és 6 Golden Globe-díjat zsebelhetett be, és no nem csak emiatt, de minden idők egyik legjobb tévésorozatának kiáltották ki.  
Olyan hatása volt, mind a médiára, mind a közéletre és a hétköznapokra, hogy leginkább azzal lehetne kifejezni befolyását a Tony Soprano köré épített sorozatnak, hogy mikor az FBI a new york-i alvilág egyes tagjait megfigyelés alá vonta, a nyomozás során a hangfelvételekből kiderült, hogy a banda tagjai épp a The Sopranos egyik epizódját tárgyalják ki, kifejtve, hogy mennyire “róluk” is szól a sorozat.  
James Gandolfini mindössze 36 évesen kapta meg a sorozat főszerepét, és fiatal kora ellenére ekkor már több, mint 15 éve a pályán volt. Addigra már túl volt a Tarantino-féle True Romance-on, az Elmore Leonard könyvéből adaptál Get Shorty-n, és még Demi Moore mellett is brillírozhatott a The Juror című filmben. Viszonyításképpen - mindenféle shaming nélkül - hogy kontextusba helyezzük, mennyi is ez a harminchat év, a következő felsorolásban olyan színészek szerepelnek, akik idén töltötik a 36-ot: Frankie Muniz, Dave Franco, Emile Hirsch, Anna Kendrick, Ashley Tisdale, Gal Gadot, vagy Amanda Seyfried. Gandolfini élete szerepére mondott igen Chase-nek, ezzel beindítva karrierjét a világhírnév felé. Gandolfini 2013-ban hunyt el, alig 51 évesen.  

Succession 

Az egyik legfrissebb sorozat a listánkon, és talán az egyik, amit legnehezebb szavakba önteni, és ugyanúgy nehéz bekategorizálni. De talán ez a sorozat legnagyobb erénye, hogy erre nincs is semmi szükség. Jesse Armstrong, angol író, forgatókönyvíró, akit nem csupán Oscar-jelölt íróként tartunk számon (az In The Loop című filmért cserébe), hanem ő felelős minden idők leghosszabb ideig futó angol sitcom-ért, a Peep Show-ért, akiknek olyan sztárokat is köszönhetünk, mint például Olivia Colman. Armstrong-nak, aki addig zömében inkább vígjátékokat és szituációs komédiákat írt, ám 2011-ben jött el a Jordan Peele-i fordulat a karrierjében, amikor az épp csak berobban Black Mirror című antológia sorozat egyik legjobb darabjának titulált epizódját írta meg, a The Entire History of You című részt. Az író ezzel bebizonyította, hogy zsánertől függetlenül is piszok tehetséges, és nem csupán a szerencsének köszönhette az Oscar-jelölést sem. Habár a 2010-es évek zömét szintén komédiák írásával töltötte, 2018-ban tette fel az í-re a pontot témánk központi szériájával, a Succession-nel. 

No, de mit is kell tudnunk róla? A sorozat a gazdagok világába, pontosabban a Roy család belső hatalmi viszályába enged mélyebb betekintést. Az idős Logan Roy, habár annak ellenére, hogy kora és egészsége sem engedi már, hogy tovább vigye a céges vállalt irányítását, mégsem mondd le az elnöki székről, ahogy arra az egész családja, és főleg apja elismerését kereső fiúgyermek Kendall sem számít. Miután összeszedtük az első 3 percben, hogy miről is szól a sorozat, a hosszú főcím alatt azonban mégis képtelen lennénk elkapcsolni, mivel az összetéveszthetetlen theme song, és pár felirat hatására hirtelen meg is áll bennünk az élet. Nálam két felirat érte el, hogy mégsem kapcsoljam ki a családi drámát: az egyik, hogy az executive producerek felsorolása között ott virít Will Ferrell neve, a másik pedig maga a pilot epizód rendezője, a filmezés hercege, a veterán odamondó, Adam McKay. Habár miattuk mondtam igent, nem csak miattuk maradtam, hiszen a parádés szereposztásban a legjobb színészeket láthatjuk, mint a brutálisan alul értékelt Jeremy Strong, akire három epizód után jöttem rá, hogy ő bizony, Alan Ruck, a skót előkelőség, Brian Cox, aki miatt azt kérdezzük magunktól, mit keres itt nem Mr. Darcy, Matthew Macfadyen, és aki miatt tényleg maradunk, Kieran Culkin.  
A szakma, a nézők és a kritikusok is zabálják a jelenleg harmadik évadánál járó sorozatot joggal, nem mellesleg egy csomó rangos tévés elismerést is bezsebelt, múlt héten ebből kettő Golden Globe-ot, mi több nemrégiben bejelentették, hogy egy negyedik évadra is visszatérnek Roy-ék. De tényleg nem akarok semmi poént lelőni, csupán kedvet csinálni ahhoz, ha szombat esténként éppen elegünk van az életünkből, akkor kapcsoljuk a Succession-re, így mások életéből is elegünk lehet! Enjoy! 

További érdekességekért kövesd a Kulturpunktúra instagram oldalát! 

Habár a 2021-es év Adam McKay-jel bezárólag erős évet zárhatott nem csupán minőségben, de anyagilag is, amit a számok is alátámasztanak. A 2020-as pandémia időszak mozilátogató kedve jócskán alulmaradt az elvárttól, hiszen az esztendő legtöbb bevételt hozó amerikai filmjének dicsőségével a Bad Boys 2 büszkélkedhet, a maga közel 200 millió dolláros profitjával, összehasonlításképp ez az összeg megegyezik a Nolan-féle Tenet gyártási költségével. Ezzel szemben jól példázza, hogy a kedv és a színvonal is a tavalyi évre megnőtt, hiszen a Marvel atombombának köszönhetően a top 10 legtöbb bevételét hozó amerikai film között 5 bizony a franchise égisze alatt készült, több, mint 1 milliárd dollárt összegereblyézve a mozipénztáraknál.  
No de, Spiderman ide, Venom oda, az idei összeállításban nem fog szerepelni sem Wakanda, sem Morbius, de még Batman sem. Inkább lássuk azokat az ígéretesnek tűnő darabokat, amelyekért maximális biztonság mellett, még akár a szomszédos filmszínházba is megéri elsétálni 2022-ben. 

Moonfall  

Ha annyit mondok, a darab rendezője Roland Emmerich, itt be is fejezhetném az elemzést, és jó éjszakát kívánva sétálnék a hűtőig, hogy felbontsak egy jó üveg bort. Miért is? Nos, akik eddig még nem voltak ismerősek a híres rendező nevével, azok ezen sorok után biztosan meg fogják jegyezni. 
A film akár Armageddon allegóriájaként is leírható, hiszen a történet szerint a Hold ismeretlen okból kifolyólag letér pályájáról és egyenesen a Föld felé száguld, előidézve a világvégét. Két asztronauta és egy összeesküvés hívő összefog, hogy megakadályozza a becsapódást, vizsgálataik során pedig arra a következtetésre jutnak, hogy a Hold nem az, aminek tűnik.  
A történetben az Oscar-díjas Halle Berry, a remek Patrick Wilson, a szorgalmas Michael Peña, és a tényleg mindenben szerepet vállaló Nicolas Cage Donald Sutherland is részt vállalt. Itt pedig megragadnám az alkalmat és visszakanyarodnék ahhoz a fontos tényhez, miszerint a darabért Roland Emmerich felel. A rendező az a katasztrófafilmeknek, mint Michael Bay az akciófilmeknek. Emmerich felel ugyanis többek között a már említett Armageddon-ért, a Függetlenség napjáért, a Godzilla-ért, a Holnaputánért, de még a 2012 című filmekért is. A recept adott, és talán szöges ellentéte lesz mindannak, mint amit a Don’t Look Up-ban láttunk. De kit érdekel a realitás, ha szórakozni akarunk? 

Ha pedig nem érdekel minket a film előzetese, hanem inkább a nyitó 5 percet néznénk meg, azt is megtehetjük. A Moonfall idén februárban érkezik a mozikba.

Last Looks

A születésnapját január 3-án (instalányunkkal, Florence Pugh-val együtt) Mel Gibson látott már szebb napokat. A 90-es évek megasztárjaként azonban mára csupán halovány emléke önmagának, részben magánéleti botrányai miatt, ám tehetségét senki sem vitathatja a filmszakmán belül. 1996-ban pedig bebizonyította, hogy “csapnivaló színész”, hiszen mint legjobb rendező emelhette magasba, alig 40 évesen az Akadémia Arany Szobrocskáját a Rettenthetetlen című filmért cserébe, amit Robert Zemeckis nyújtott át neki.

“Most, hogy a kezemben tarthatom ezt az arany fiút, most döbbenek rá igazán, hogy a színjátszás az, amit inkább szívesen csinálnék” - hangzott el köszönőbeszédében. 

A zajos, szintén Oscar-jelölt Apocalypto-t követően Gibson kis szünetet tartott, és később, a 2010-es Jodie Foster rendezte furcsa, ám remek The Beaver-ben tűnt fel ismét. Az idén februárra tervezett thriller, a Last Looks-ban Gibson olyan nevek mellett fog szerepelni, mint Rupert Friend, Morena Baccarin, Charlie Hunnam és Dominic Monaghan. 
A film Howard Michael Gould azonos című, bestseller regénye alapján készült, a rendezői teendőkért pedig Tim Kirkby felel, az előzetes során pedig élvezettel hallgatjuk az angol Charlie Hunnam amerikai és az amerikai-ausztrál származású Mel Gibson brit akcentusát. 

A filmet idén februárban kezdik el vetíteni.

Bullet Train  

David Leitch karrierjét annyiban összefoglalhatjuk, amennyit a Deadpool 2 intro-jában mondanak róla: ő az egyik csávó, aki miatt kinyírták a kutyát a John Wick-ben. A Bullet Train-ről elsősorban annyit kell tudnunk, hogy a történet a népszerű japán író, Kōtarō Isaka történetén alapszik.  
Másodsorban pedig annyit, hogy Leitch összecsődített minden színészt, aki ma számít, így Brad Pitt-et, Joey King-et, Aaron Taylor-Johnson-t, Zazie Beetz-t, Sandra Bullock-ot, aki Lady Gaga helyett ugrott be, de még a zenei karrierjéről ismert Bad Bunny-t is.  
A sztori öt bérgyilkos történetét meséli el, akik a vonaton utazva rájönnek, hogy egyéni feladataik összefüggésben állnak.  
A film érdekessége, hogy a karrierje kezdetén még kaszkadőrként dolgozó Leitch Brad Pitt dublőrjeként működött közre, David Fincher rendezésében, a Harcosok klubjában. A Bullet Train forgatásán azonban Pitt-nek nem volt dublőre, így az akciófilm forgatása során látható izgalmas, és néhol veszélyes jelenetek mindegyikén őt láthatjuk viszont. A Bullet Train az ígéretek szerint idén júliusban kerül mozikba.
Mivel a filmnek még nincs előzetese, így a filmben is szereplő, sokoldalú színész Michael Shannon interjúját láthatjuk. A filmről 6:00-nál beszél röviden. 

The Man from Toronto

Woody Harrelson-nal épp a minap néztem újra az egyik kedvenc limonádé filmemet, a Friends with Benefits-et, és miközben tudatosult benne, hogy Harrelson karaktere egy mondatban is érdekesebb, mint Gluck rendezésében a középszerű karakterek párosa, úgy vajon a film hibája, a forgatókönyv vagy a cinematográfus miatt van? Nem az a kérdés, hogy miért van, hanem hogy bármennyire rövid is a játékidő, Harrelson bármihez is ér, arannyá változik.  
Az Oscar-jelölt színész lassan 40 éve van a pályán, ám korán sem tétlenkedik, ennek egyik ékes bizonyítéka a The man from Toronto. Az akció-vígjátékban Harrelson mellett feltűnik Kevin Hart, Kaley Cuoco és Ellen Barkin is, a filmet pedig az akció-komédiákban jártas Patrick Hughes rendezi, aki olyan filmekért felel, mint az The Expendables 3 vagy a The Hitman’s Bodyguard és annak folytatása, a The Hitman’s Bodyguard’s Wife.  
A film előzetes híján szintén kilóg a sorból, ám Harrelson felismerése még évek múltán is mosolyt csal az arcunkra, idei filmelőzetes ide vagy oda.  

Everything Everywhere All At Once 

Felsorolásunk talán gyöngyszeme ez a darab. A film a szememben már akkor zöld utat kapott, ahogy a közösségi médiában pár hete megláttam, hogy a film a független filmes stúdió, az A24 égisze alatt fog készülni. A filmgyártó, ami olyan filmekért felel, mint az Oscar-díjas Moonlight, a szintén Oscar-díjas Room, a Midsommar, az Ex Machina, az Amy, az Uncut Gems és még sorolhatnánk. 
Az Everything Everywhere all at once nem sokat árul el az előzetesében, de elegendő információt kapunk arról, hogy bizony brutálisan érdekes lehet. A történet szerint egy idősödő bevándorló nő egyedül azzal mentheti meg a világot, hogy a különböző dimenziókban leélt életével kapcsolatba kerül. Áh unalmas? Láttam már? Inkább nem nézem meg? Na jó!  
Azzal sem győzhetlek meg, hogy a két csodafigura Anthony és Joe Russo kezei is benne vannak a dologban? Tudtam, hogy vevő vagy az alkura! 
A The Daniels rendezői néven futó Daniel Kwan és Daniel Scheinert korábban szintén az A24 oltalma alatt hozták össze a rendkívül fura, kritikai sikert aratott Swiss Army Man-t. A főbb szerepekben a mesés Michelle Yeoh-t és Jamie Lee Curtis-t is láthatjuk. A tervek szerint 2022 márciusában érkezik a mozikba az Everything Everywhere All At Once.  

Érdekelnek a filmek? Még inkább, csak okosan akarsz dobálózni pár filmes idézettel? Látogasd meg és kövesd az Insta Kulturpunktúrát is!