Valamikor réges-régen, de nem egy messzi galaxisban volt egy film. Gyerekkoromból emlékszem rá, vagyis magára az élményre, amit a film nyújtott, mikor először láttam. Nem csak azért, mert miután 12 éves koromban első alkalommal láttam a Fight Club-ot, olyan filmélményre vártam, aminek a történetét értem, és képes vagyok felfogni. Szóval kapcsolgattuk a televíziót, és az ajánlóban mondták, hogy bizony ma este adják főműsoridőben. Nővéremmel együtt ültünk le, és néztük kezdtük el a filmet, amiben volt egy idős professzor, egy érdekes kocsi és egy jóképű srác, akik időt utaznak. No később kiderült, hogy nem csupán egyszer, nem is kétszer, de háromszor! Visszamentek a jövőbe, megváltoztatták a múltat, majd a múltból a jövőt és végül mindenki boldogan élt míg meg nem halt. A Back to the Future nem csupán Robert Zemeckis érdeme volt, de bizony egy majdnem Eric Stoltz-nak is, aki nem volt más, mint az akkor még csupán 24 éves Michael J. Fox-nak. Ám röpüljünk egy kicsit előre inkább az időbe, tulajdonképpen a jelenbe, amikor a véletlen folytán belefutottam abba, amivel csupán csak szemeztem egy ideje, végül pedig a lejátszás gombra nyomva olyat láttam, amit nem mostanában sikerült.
- Órák óta itt ülünk, és egy szót sem ejtettél arról, mennyi erősek most a fájdalmaid.
- Hát eléggé fáj.
- Miért nem szóltál?
- Nem kérdezted.
A beszélgetés Michael J. Fox és az egyik filmkészítő között zajlott le a Still – A Michael J. Fox Movie egyik jelenete során. A darabra az Apple Tv+ műsorkínálatában véletlenül akadtam rá, és halványan rémlett a pár héttel ezelőtt szintén véletlenül megtekintett trailer-e, amihez foghatót nem mostanában láttam. Akár bunkón hangzik akár nem, kimondom: sokan igenis üzletet csinálnak abból a bennük lévő legérdekesebb dologból, ami pedig nem más, mint az, hogy valamilyen betegségben szenvednek. Nem fogom nevén nevezni, de nemrégiben szintén egy dokumentumfilm keretében láttam egy filmet, ami egy híres hollywood-i színész kálváriáját és gyógyíthatatlan betegségét mutatja be, intim pillanatokat is bemutatva, mint például a kórházi ágya, vagy éppen az, ahogyan sír az ágya közepén azon merengve, hogy vajon hogyan tovább. Ez a fajta szándékos hatásvadászat igenis, mint nézőt zavar, hiszen belegondolva, én például képtelen lennék magamat filmre venni, ahogyan sírok, majd megmutatni egy egész világnak. Alapvetően nem ítélkezem, őszintén kijelenthetem, és nézőként azzal sincs gondom, ha intim és bensőséges pillanatokat kell átélnem a főszereplővel vagy éppen, egy dokumentumfilm esetén az alannyal együtt. A lényeg: Michael J. Fox nem csupán egy dokumentumfilmet készített a saját betegségéről az Oscar-jelölt dokumentumfilmes nagykutyával, Davis Guggenheim-mal együtt, amivel úgymond “beállt a sorba” hiszen mondjuk ki: sok önéletrajzi dokumentumfilmet láthattunk mostanság. De szintet is ugrott, mivel Fox nem csupán a betegségét, de elképesztő karrierjével is számot vet, és láthatjuk a hihetetlen pályafutást maga mögött tudó színész legfontosabb állomásait is. Guggenheim külső szemlélőként összegzi Fox életét:
- A szomorú sztori az, hogy Michael J. Fox-ról kiderül, hogy egy gyógyíthatatlan betegségben szenved, ami teljesen a padlóra küldi.
- Ja, ez így elég unalmas.
Fox csupán így konstatálja azt a fajta közhelyet, ami számára osztályrészül jutott, és teszi ezt olyan módon, hogy egy szemernyi önsajnálatot sem érzünk tőle. Az önreflexió, a humor, a film remek felépítése és maga Michael J. Fox még mindig erős karizmája az, amik miatt egyszerűen képtelenség nem imádni minden egyes percét.
A legkülönlegesebbnek talán az nevezhető a filmmel kapcsolatban, hogy nem egy olyan színészről szól, akiben a legszokatlanabb dolog az, hogy Parkinson-kórral küzd, hanem egy olyan színészről szól, aki sok mindent megélt, volt mélyben és volt a csúcson is, de leginkább önmagát akarta megtalálni.
A Still – A Michael J. Fox Movie néhány jelenetei tényleg úgy hatnak, mintha csupán egy filmet néznénk, egy kitalációt, ami túl fantáziadús ahhoz, hogy igaz legyen. Pontosan ezekben a pillanatokban térünk vissza a jelenbe, és magához Fox-hoz is, aki éppen még a mozgásterapeutája segítsége nélkül tud járni, vagy éppen a felvétel előtt próbálják meg alapozóval elfedni a bal szeme alatti sebet, amit előtte pár nappal szerezett, miután véletlenül elesett.
A film nem veszteget sok időt intro-ra vagy bemutatásra, hiszen igazából nem is maga Fox van középpontban a játékidő alatt, hanem maga a hihetetlen történet, amit átélt. Az első képkockák már azt engedtetik feltételezni, hogy nem mindennapi sztorit fogunk látni, és az már csupán csak hab a tortán, hogy azonnal be is szippantja a nézőt a film keserédes hangulata, és nem is engedi el a kezét másfél órán keresztül. Mind az operatőri munka, a vágás, a zene és a stílusosan rekonstruált jelenetek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a darab ilyen közel kerül a nézőhöz. Van abban valami kendőzetlen nyersesség és kedves gúny, ahogy Fox játszik, nem csupán az idővel, de még az érzéseinkkel is, hiszen éles váltások figyelhetőek meg a régebbi felvételek során, ahol az ünnepelt éppen sztár interjút ad kasszasiker filmjével kapcsolatban, majd a következő képkockában láthatjuk a jelent, ahogy a színész olyan dolgokkal küzd, mint a fogmosás vagy a készülő film szikron utómunkái. A film utolsó pillanatában, pedig realizáljuk a tényt, hogy a többszörös Emmy-, Golden Globe, SAG-, és Grammy-díjas Fox még mindig tudja mitől döglik a légy.
