Na szóval, az van, hogy filmet akartam nézni, és megakadt a szemem egy bizonyos darabon. Nem igazán volt sok elvárásom, mondom jó színészek vannak benne, ígéretes plot, meg hát gondoltam, hogy 90 millióból csak nem hoztak össze valami szart, mármint dollár nem forint. Az esküvőm szervezése előtt és a vizsgaidőszakom befejezte után kicsit megkésve ugyan, de végül megnyomtam a lejátszás gombot. Egy ok, viszont nagyon nyomós volt, hogy megnézzem: a film posztere egy az egyben olyan, mint a Big Short-té, és mint nagy Big Short rajongó, Adam McKay-t imádom, meg a filmet is imádom, így egyfajta Pavlov-i reflex eszkalálódást, és meglehetősen kurta mérlegelést követően a megérzéseimre is hagyatkozva megnéztem a filmet. 112 perccel később az üres csipszes zacskóm mellett csupán egy gondolat bántott engemet a párnáim fullasztó, ám bár puha támaszában: “Ben Affleck-ben még mindig sok van. Nem minden, de sok.”  

Forrás: Amazon Studios

Dire Straits, Ronald Reagan, Scarlett Johansson, Orwell regénye, Ghostbusters – mi köti össze őket még ha különböző aspektusokból is? Egy dolog: 1984-as év. Az esztendő több szempontból is meghatározó volt, nem csak a fent említett dolgok miatt, de annak okán is, hogy az amerikai és később a világ popkultúráját is meg változtatta egyetlen egy név. Egy kezdő kosaras, akiért érhető módon a legnagyobb vállalatok versenyeztek, mint az Adidas vagy a Converse, végül pedig egy kis túlzással mélyrepülésben lévő cég tudott nyerni a szoros versenyben, és az együttműködésük nem csupán saját magának, a vállalatnak adott új értelmet, de a hatása szinte a mai napig kitartott. Michael Jordan, az akkori rookie-nak számító, alig 19 éves kosaras a sporttörténelem egyik legmeghatározóbb alakjává nőtte ki magát, nem mellesleg jelenleg 2 milliárd dolláros becsült vagyonnal rendelkezik, ami annyi, mint LeBron James, Magic Johnson és Yao Ming összvagyona együttvéve. Minden idők nem csupán legsikeresebb, de legnagyobb hatású embere ő, aki nem csupán a sportban, de a szórakoztatóiparban és az üzleti világban is mély nyomot hagyott. A jelenleg 60 éves visszavonult kosárlabdázó figurája az Air című filmben is szintén nagy hatást gyakorol a környezetére, és már csak azért is érdekes, mert egyetlen egy jelenetben sem mutatják meg, még a Jordan alakította színész arcát sem, ezzel ráerősítve arra, hogy Michael Jordan-ből bizony csak egy van, és senki más nem is tudná helyettesíteni.  

Jó jó, persze, remek a film meg híres színészek is vannak benne, meg a világ egyik legjobb kosarasa a központi figura, de álljunk meg egy pillanatra, és jelentsük ki, amit már egyébként mindenki tud (lásd fentebb): Ben Affleck-ben még mindig tényleg sok van, hiszen szinte hobbiként, Mr. Lopez összehozott megint egy olyan filmet, ami az Argo, a Good Will Hunting és a Gone Baby Gone mellé tökéletesen beillik a sorba. Az Air, habár nem az az üde fuvallat, amire a filmiparnak pont szüksége volt, de elmondható róla, hogy eredeti és stílusos, és egy elsőre lagymatag alapsztorit tálal olyan szinten, amire nem sokan képesek. Mintha a zacskós levesed a forró víz leöntése után ramen-né válna császárhússal és szezámmaggal instant módon. Az Air központi sztorija a 80-as évek közepén meséli el, az akkor inkább csőd felé sántikáló cég, a Nike fordulópontjának történetét, és azt, hogy habár elcsépelt módon, hogy mi történik akkor, ha bízol magadban, annak ellenére, hogy a környezetedben csaknem mindenki az ellenkezőjéről próbál meg meggyőzni. Ma már tudjuk, hogy a Nike és Michael Jordan együttműködése az egyik legprofitábilisabb kollaborációja volt az üzleti életnek, ahol a termék maga elválaszthatatlan részét képezte a személynek, aki köré épült, és vice versa. A film nem tépázza és feszegeti Jordan személyét, habár Damon monológjában vizionálja a kosaras jövőjét, korabeli képekkel, archív felvételekkel, újságcikkekkel, ami talán az egyik legjobb jelenete a filmnek. Összességében a néző azt kapja a filmtől, amit vár: elmesél egy történetet, amit senki más nem tudna elmesélni. Habár a film munkálataiban Jordan direkt módon nem segédkezett, Affleck személyesen találkozott a kosárlegendával, aki az áldását adta a projektre, pár apró módosítás ellenében. Az egyik az volt, hogy senki más nem játszhatja el az anyját, csak és kizárólag az Oscar-díjas Viola Davis. 

Affleck filmjeinek egyetlen gyengesége, hogy néha elfelejtjük azt, hogy húsvér emberek a főszereplői, még akkor is, amikor konkrétan egy valós esetet dolgoz fel (ahogy tette azt egy évtizede az Argo során is) ám vajmi kevés teret enged a karaktereinek és azok megismerésének, kevés hangsúlyt fektet azok fejlődésére, így inkább a sztori és az események folyamata az, ami a film gerincét adja. Ugyanakkor pont ez is egyben az erőssége, mivel Affleck annyira el van foglalva magával a sztorival, ezzel teret engedve a színészeknek és a szereplőknek, hogy "elengedjék" magukat, és jutalomjátékokat láthatunk nem csupán Damon-tól, aki Sonny Vaccaro-t alakítja, hanem a mindig remek Jason Batemen-től, a végtelenül szimpatikus Chris Messina-tól (akit egy ideig kevertem Jean Dujardin-nal), a karizmatikus Viola Davis-tól, és Chris Tucker-től, aki tényleg csak örül, hogy benne lehet a filmben. Affleck vérbeli filmes, és habár az utóbbi időben karrierje hektikus ívet írt le, ismét megmutatta azt, hogy sokkal, de sokkal jobban tud színészkedni (kivéve ha a szerep konkrétan rá van írva, lásd Gone Girl), mint rendezni, és nagyon jó úton jár, hogy Clint Eastwood méltó utódja legyen.

A filmben persze nem kell sok, hogy tudjuk, minden happy end-del végződik, és külön esztétikus keretet ad a Nike 10 céges alapelve, amely néhol fel-fel bukkan a filmben, egyfajta kitekintést engedve a nézőnek. Az Air habár egy elcsépelt közhelyet ismétel el, az élet igazolja, hogy a közhely is lehet valóságos: ha hiszel magadban, elérhetsz bármit.