Egy mondatban is nehéz kifejezni azt, amin most Hollywood és maga az egész filmipar keresztül megy, hiszen túlzás nélkül kijelenthető, hogy a jelen eseményei nagy valószínűséggel erős kihatással lesznek a filmipar hosszútávú kilátásaira. Nem kell messzire menni, hiszen jól példázza, hogy mi történik akkor, ha az összes forgatókönyvíró sztrájkba lép, és a szereplőket engedik az írói szék közelébe, akiknek össze kell ütni valamit hirtelen: The Idol. A WGA, vagyis a Writers Guild of America, amely közel 11 500 írót képvisel az Egyesült Államokban 2023 májusában kezdett sztrájkba az AMPTP szervezeti méltánytalansága és a két fél közötti elhúzódó munkaügyi vitája okán. A filmipar csaknem 15 éve lépett hasonló sztrájkba, még 2007-ben, ami a televíziós iparnak és a los angelesi gazdaságnak csaknem 2 milliárd dollárjába került, az amerikai szórakoztatóiparnak pedig csaknem 500 milliós veszteséget okozott. A sztrájk akkora hatással volt az akkori televízió iparra, hogy több, sikeres széria forgatása is leállt a forgatókönyvírók tiltakozása miatt, így több napi vagy heti show, mint a The Colbert Report, a The Daily Show vagy a The Late Late Show munkálatai álltak le. Sorozatok terén sem volt nyomtalan a sztrájk, hiszen több sikeres széria is éppen rövidebb évadot tudott megélni, mint példának okán a 30 Rock, a Big Bang Theory, a Breaking Bad vagy a The Office. Ezen szériák esetenként 5-6 epizóddal lettek rövidebbek a tervezettnél, amely szignifikáns kurtításnak is mondható. Az akkori demonstráció több, mint 3 hónapig tartott, ahol alapvetően az AMPTP kapzsisága és az írókkal szembeni igazságtalan és méltánytalansága ellen tüntettek, a mostani tüntetés ám már sokkal inkább túlmutat annak célján. A forgatókönyvírók, színészek és művészek sztrájkja nem ismeretlen egyébként a filmipar és a szórakoztatóipar számára sem, hiszen már az 1930-as évek óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de történtek tüntetések. Az egyik legelső volt a Disney Studios animátorai által tartott sztrájk, amely csaknem négy hónapig tartott, és amelyet az arányos fizetés és a szakszervezeti érdekképviselet miatt tartottak meg. A tüntetés végeredményeképp a Disney jópár animátorától vált meg, de pozitív végkifejletének mondható, hogy a Screen Cartoonist Guild, vagyis az animátorok céhe a Disney által is elismerve lett. Ez tette lehetővé, hogy azon animátorok, akik elbocsátottak és vissza szeretnének térni, lehetőséget biztosítson újbóli alkalmazásukra. Csaknem 20 évre rá a Screen Actors Guild, amely fénykorában - 2012-es megszűnése előtt - csaknem 100 000 filmes és televíziós fő- és háttérben dolgozó művészeket, előadókat képviselt világszerte, 1960-ban lépett sztrájkba a későbbi amerikai elnök, egykori színész, Ronald Reagan vezetésével, amely szünet csaknem 6 hétig tartott. Párhuzamosan a színészek tüntetésével a forgatókönyvírók céhe is tüntetésre lépett, amely több, mint 21 hétig tartó sztrájkot eredményezett szintén. Eredményeként a forgatókönyvírók jogai és nyugdíjainak feltételei javítása lett eszközölve, ezenkívül a sztrájk biztosította, hogy az írók nettó bevételük öt százalékát az 1960 előtt bemutatott televíziós filmekből megkapják.  
Ez a kettős tüntetés - a színészek és a forgatókönyvírók együttes kiállása - közel 63 évig példátlan volt, egészen 2023-ig, ahol szintén szimultán lépett sztrájkra a Writers Guild of America és a SAG-AFTRA egyesülete.  
A művészek és a stúdiók közötti érdekellentét és súrlódás nem újkeletű, megoldatlan ügy Hollywood-ban. A mostani sztrájk egyik fontos aspektusa a mesterséges intelligencia nyújtotta lehetőség és átok egyben, amely konkrétan veszélybe sodorja az írók, forgatókönyvírók és alkotók munkáját, lehetőségeit, és művészi integritását. A 2020-as pandémia is közvetetten közrejátszik az idei sztrájk fontosságában, hiszen a koronajárvány okozta streaming térnyeréssel a televízió és még a filmipar sem tudta felvenni a versenyt, mondhatni teljesen újraírta a játékszabályokat, és a Netflix után a több stúdió is streaming platformot hozott létre saját gyártású tartalmakkal, mint a Disney+, a Hulu vagy a Prime Video. A mostani tüntetések egyik fő mozgatórugója az MBA, vagyis a Minimum Basic Agreement, amely egy olyan alap megállapodás, ami a Writers Guild of America munkavállalóinak nagy részét lefedte. Ez a szerződés egy olyan előírást tett lehetővé, amely kollektívan állapította meg a televíziós és film forgatókönyvírók minimálbérét. A televíziózásban azonban egy kisebb kivételi halmazt képezett azon írók csoportja, akik nem a televízióra, hanem kifejezetten streaming szolgáltatók által forgalmazott sorozatokat írtak. Az MBA hatálya azonban a nem televízióra gyártott forgatókönyvírókra nem terjedt ki, hiába annak ténye, hogy értelemszerűen nagyobb arányt képviseltek ezen írók. Összehasonlításképpen például a népszerű késő esti talk-show-kon dolgozó írók, mint a The Tonight Show with Jimmy Fallon, vagy a The Late Show with Stephen Colbert több fizetésért dolgoztak, mint például az Apple Tv+-ra gyártott The Problem with Jon Stewart műsoron dolgozók. Az MBA a streaming szolgáltatói műsorok íróira nem terjedt, ki, nekik egyénileg kellett tárgyalniuk a streaming szolgáltatókkal bérigényük kapcsán, amelynek eredményeképpen szignifikánsan alacsonyabb honoráriumot kaptak, voltaképpen ugyanazon az elvégzett feladatért. Az amerikai írók céhe sztrájkjuk egyik fő pontjaként fogalmazta meg, hogy szerződésükbe foglalják bele a munkaviszony időtartamára vonatkozó feltételek, így ez megkövetelné, hogy minden műsorban minimális számú írót foglalkoztassanak minimális ideig, attól függetlenül, hogy azok munkája szükséges-e vagy sem. Az MBA hatálya 2023. május 1-jén járt le.  
A másik fontos aspektusa, amelyet a WGA szorgalmaz, hogy az írói csapat minden tagja kapja meg nyugdíját és egészségügyi alapját is, ezt azonban az AMPTP kategorikusan utasította el, ellenjavaslat tétele nélkül. A Writers Guild of America tagjainak 98%-a részese a jelenlegi sztrájknak, ezt követően az AMPTP tárgyalásokat folytatott a legnagyobb streaming szolgáltatók nevében a WGA-vel, így az Apple Studios, a Paramount Global, a Walt Disney Company valamint az Amazon Studios-szal is, de egyelőre a megbeszélések megállapodás nélkül zárultak le. A határidő lejárta után döntött úgy a céh, konszenzus hiányában, hogy egyhangúlag sztrájkba lép május 2-án, 15 évvel a 2007-08-as tüntetést követően. A becslések szerint a jelenlegi sztrájk okozta veszteség Hollywood számára idestova közel 3 millárd dollár.  

Forrás: Facebook/A24 Film Group

Az idei bojkott sem marad el utóhatás nélkül, hiszen több sorozat forgatása is akadozik, késik, így példának okán érintett az Euphoria 3-dik évadának munkálata, a The Handmaid’s Tale 6-dik etapja vagy a The Mandalorian 4-dik szezonja. Legnagyobb szívfájdalmam, hogy a The Last Week with John Oliver forgatása is bizonytalan ideig szünetel, de több talk-show host, így Stephen Colbert, Seth Meyers és Bill Maher műsorai is parkoló pályára kerültek. Filmek terén sem maradt el a hatás, így több blockbuster forgatása is bizonytalan ideig leállt, így például a Deadpool 3, a Gladiator 2, de a Mission: Impossible legújabb felvonásának forgatása is veszélybe került. Az írók céhének sztrájkja egyelőre nem sejteti annak végét, addig is a végtelenségig újra tudjuk nézni kedvenc sorozatainkat. Egy ideig talán az egyik utolsó alkalomnak mondható a mozi iparban is a Barbie és az Oppenheimer egy napon esedékes premierje, vagyis maga Barbenheimer, amely szinte kettéosztotta a filmrajongók táborát. Hogy mi is jelent pontosan? Milyen volt első kézből végignézni a két darabot, ráadásul egy ugyanazon napon? Ezt legközelebbi alkalommal fejtem ki. Addig pedig csak reménykedni tudunk, hogy soha többet nem hoznak össze olyat az írók büntetésül, mint a The Idol, vagy a The Witcher harmadik évada. 

Kezdjük az alábbi kijelentéssel: Sam Levinson nem is akkora zseni, mint az elsőre látszik. A neves rendező kétségkívül igazi húzónévnek számít a mai televíziózásban, hiszen a nevéhez fűződnek az utóbbi évek legnagyobb streaming sikerei, mint a Robert De Niro-féle The Wizard of Lies, a John David Washington-nal és Zendaya-val fémjelzett Marie and Malcolm, valamint a hatalmasat szóló unatkozó felső középosztálybeli, drogos csőcselékről szóló sorozat, a remek zenékkel tűzdelt, az izraeli rip-off sorozat átirata, az Euphoria. Ennek a hírnévnek is köszönhető, hogy megkapták a mi már-már legendásnak mondható Emmy-díjas operatőrünkkel, Rév Marcellel karöltve az HBO egyik jövőbeli húzósorozatának szánt projektet, a The Idol-t. A gondok valahol itt kezdődtek. 
 
Akárhogy is nézzük, Sam Levinson is bizony egy istenverte nepo baby. Az Oscar-díjas Barry Levinson, aki többek között olyan kultfilmekért felel, mint a Good Morning, Vietnam, a Bugsy, vagy a film, ami bebizonyította, hogy Tom Cruise jó színész, a Rain Man, akinek fiaként bizony Sam Levinson előtt kis túlzással, vagy akár túlzás nélkül is nyitott kapuk álltak a show biznisz bejáratánál. Egyebek mellett színészként is próbálkozott, hiszen Bruce Willis és Billy Bob Thorton mellett tűnt fel egy rövid időre a The Bandits című filmben, valamint apja rendezése alatt Robert De Niro, Sean Penn és Stanley Tucci mellett próbálkozott a What Just Happened-ben. Levinson egyebek mellet több magyar vonatkozással is bír, hiszen nem csak a Rév Marcell-lel dolgozik együtt rendszeresen, de Mundroczó Kornél Pieces of a Woman című darabjában is executive producerként vett részt. Levinson karrierje mindeddig azt megállapítást erősíti bennünk, hogy ő maga tisztában van vele, sőt fel is ismeri, hogy milyen is a piszok jó film és a jó sorozat, (lásd producerként szintén közreműködött az X, a Pearl és az Irma Vep munkálataiban is), de önmaga valahogy képtelen rá, hogy egy igazi mesterművet hozzon össze, még akkor sem, amikor egy potenciálisan remek sztori van a kezében. Elég példának a Deep Water-t és a borzalmas csalódás The Idol-t említeni. Kifejezetten az utóbbi során jelenthető ki, hogy az idény egyik legizgalmasabb sorozatát kapta meg feladatául, ahol egy érdekesnek ígérkező felállásból véltelenül egy olyan tanulmányt készített, ami megmutatja, hogy hogyan nem szabad televíziós sorozatot készíteni. A The Idol plot-ját tekintve egy feltörekvő popsztárt kapunk főszereplőként, Jocelyn-t, aki mentális összeomlását követően kénytelen lemondani éppen induló turnéját, nem kevés fejtörést okozva menedzsereinek. Jocelyn azonban nem sokat tétlenkedik, ezidő alatt megismerkedik Tedros-szal, az életművésszel, aki történetesek egy szekta vezetője. Tedros egyre több és több időt kezd el tölteni Jocelyn-nal, így kezdi behálózni a lányt, karrierjét, és életének minden aspektusát.  

Forrás: Eddy Chen/HBO

Lily-Rose Depp, The Weeknd, Hank Azaria, Troye Sivan, Jane Adams: egy mondatban kifejezve olyan sztárokat vonultatott fel a sorozat, ami szinte majdnem biztos garanciát jelenthetett volna a sikerre. Levinson neve sem áll messze a sikertől, hiszen nagyot robbantott a 2019-ben az Euphoria-val, ami az Oscar-jelölt Ron Leshem, azonos című izraeli sorozatán alapszik. A The Idol képi világában szintén megjelenik az a fajta “eufórikus” hangulat - amiről tudjuk, hogy bizony nem Levinson érdeme -, a fiatal kiégettség szimbóluma, az önrombolás, valamint a drog és cigifüst mámorban tengő főszereplő, aki inkább csak sodródik az eseményekkel, mintsem irányítja azt. Rév Marcell, mint már az köztudott, felel az Euphoria című sikersorozat remek látványvilágáért, amelyért nemrégiben Emmy-díjjal is jutalmazták, és ami kétségkívül szignifikáns részét képezi a sorozatnak, azonban hiába hozza a megszokott szintet, Levinson és csapata valahogy nem tudta hozni ugyanezt. Depp kis híján mondhatni telitalálat volt a főszerepre, azonban az a fajta őszinte esendőség és személyiség, amit a nézők Ruth-ban és Zendaya-ban magában megtaláltak az Euphoria című sorozatban, az egy az egyben hiányzik Jocelyn karakteréből és magából a sorozatból is, hiába is igyekszik a szorgalmas Depp, nem is akárhogyan. A The Idol olyan, mintha tinédzserként rendeznénk a kortársainkkal egy ereszd el a hajamat bulit, amikor nincsenek otthon a szülők, viszont a végén rájövünk, hogy a takarítás során nagyon is jól jönne a segítségük.  
A szintén nepo baby Lily-Rose már 16 évesen a Chanel márka nagykövetévé vált, egyidejűleg kezdte el felfedezni magát színészként is, így már alig 15 évesen feltűnt Kevin Smith független horrorfilmjében, Tusk-ban, de legendás táncos, Isadora Duncan bőrébe is bújhatott a The Dancer című filmben, de a sok kisebb szerepet és próbálkozást követően egyértelműen kijelenthetjük, hogy a The Idol számított az egyik legnagyobb kitörési pontnak karrierjében. Depp természetes ambivalenciájának ellenére sem tudta jól kiaknázni a sorozat a képességeit, hiszen egyszerre hisszük el róla, hogy ártatlan fiatal és velejéig romlott. A kritikusok is elismerően nyilatkoztak alakításáról, ennek ellenére Depp háta sem volt elég ahhoz, hogy azon cipelje a show-t a mellette szó szerint ripacskodó Abel Tesfaye-vel, azaz The Weeknd-del. Tesfaye alakítására és jelenlétére szavak sincsenek, leginkább azzal tudnánk kifejezni, mintha az énekes minden egyes jelenetében Tommy Wiseau The Room-jának alakítását láttuk volna viszont. Tedros karakterére sajnos elmondható, hogy bárki akkurátusabban hozta volna a karaktert, annak ellenére. Tesfaye habár tapasztalt veteránnak mondható a zeneiparban, és remek klipjeivel, színpadi jelenlétével is azt az illúziót keltheti, hogy egy csiszolatlan géniusz, aki a filmvásznon is kétségkívül megállja a helyét, ahogy annak próbálkozása gyanánt láthattuk az Adam Sandler-eszkaláció filmben, az elképesztő Uncut Gems-ben. Sajnos nem géniusz. Sokkal jobban kifejezve nagyon nem az. A kifejezéstelen, megjátszott, néhol inkább túljátszott megnyilvánulások teszik igazán nevetségessé Tesfaye játékát, és megerősítik bennünk azt a kijelentést, miszerint cipész maradjon a kaptafánál. Nem beszélve a további problémákról, miszerint Tedros karakteréből hiányzik a személyiség, a motiváció, a karakterjellem és maga a karakter fejlődésének iránya, amelyek Jocelyn-ban hozzá képest inkább felszínre kerülnek, és láthatóak is. Tesfaye a rossz casting magnum opus-sza, de nem csupán jelenléte, de az igencsak rosszul megírt forgatókönyvhöz is elég sok köze van az Oscar-, és Emmy-jelölést is magának tudható művésznek. A The Idol maga egyszerűen nem működik, az első epizód közepén pedig már a veríték szagát is lehet érezni a sorozaton, a nézőben pedig egyre csak az jár, hogy - Akkor ez most mi is akar lenni? 
Mindennek ellenére az igencsak nagy potenciált magában rejtő sztori, a remek színészekkel, egy neves rendezővel, és magával The Weeknd-del elég ahhoz, hogy az HBO alig 5 rész után parkoló pályára tegye a szériát, és kétséges folytatás elé nézzen. Ennek ellenére sem kell féltenünk egyik szereplőt sem, ha a sorozat nem kap második évadot, hiszen Depp-pel Robert Eggers új horrorjában a Nosferatu-ban találkozhatunk újra a remek Bill Skarsgard és Nicholas Hoult oldalán Tesfaye pedig közös projekten dolgozik a zeneipar nagy neveivel, köztük Madonna-val, a Blackpink-kel és Future-rel. Ha minden jól megy a The Idol csupán egy sötét folt lesz Levinson, The Weeknd és Depp karrierjében is, amely után egy meredeken felfelé ívelő karrierút veszi kezdetét mindannyiuk számára. De addig amíg eljutunk, emlékezzünk arra, hogyan NE készítsünk nagy költségvetésű rossz sorozatot. Hát így. 

Egy pofonnal vágódott be Will Smith az Oscar-díjátadók történetébe, annak ellenére, hogy legjobb férfi főszereplőként ő emelhette magasba aznap Oscar-díjat, de talán erre az estéből talán már senki sem emlékszik. Legalább is nagyon kevesen. Chris Rock arcáról még talán mindig nem tűntek el Smith ujjának nyomai, így mit ne mondjak, amikor a streaming szolgáltató kínálatában a szemem akadt meg a King Richard-on, a “már csak azért sem’ alapon nem is nyomtam meg a lejátszás gombot. Legalább is egy ideig biztosan nem. Egy évvel később azonban bizton kijelenthetem: nagy hiba volt.  

A sportkonyvek.hu, Magyarország első és egyetlen sportkönyvekkel foglalkozó kiadója, amelynek kínálatában nemrégen jelent meg a Richard Williams tollából származó, Én, Richard király, eredeti címén Black and White: The Way I See It című autobiográfia jócskán tartogat meglepetéseket az olvasó, és nem mellesleg a néző számára is, hiszen a sztori alapján készült a King Richard című film is. A könyv már az első oldalain kijelenti, hogy bizony egy önéletrajzi kiadványt tart a kezében az olvasó, így szétoszlatja azt a prekoncepciót, miszerint Serena és Venus saját szemszögéből fogunk megismerkedni a sztorival. Habár a történet sikerhez vezető és a kudarcokkal tarkított út bemutatásának is felfogható, mondanivalója sokkal mélyebben gyökerezik, mint ‘holmi’ sport sikersztori bemutatása.  
Williams korán sem egyszerű életét bemutató történet egyszerre szívbe markoló és felemelő, mindamellett társadalmi kérdéseket is kapargat a sztoriban, mint például a rasszizmus, az embertelenség és az egyre erősebben megjelenő, és lassan általánosnak is tekinthető társadalmi közöny. Már a történet elején megismerkedünk Williams nehéz és kihívásokkal teli gyerekkorába, amit jócskán meghatároz a származása és a kor fajgyűlölő magatartása, majd a még nehezebb és még több kihívással teli felnőttkorával, amit egyedül William örök szigorúan bizakodó magatartása tett elviselhetővé.  
A könyv egyik legnagyobb érdeme szerkezeti felépítése, amely 25, lényegében rövidebb és fogyaszthatóbb fejezetre tagolja a könyvet, így a könyvvel egy-egy ebédszünet, vagy egy hosszú hazaút során is meg tudunk ismerkedni, anélkül, hogy a lapok szélei behajtásával jeleznénk, hogy éppen hol is tartottunk. A kis történetek tagolása végigkísér minket Williams születésétől, kiszolgáltatott gyerekkorán át, addig a napig, amíg Virginia Ruzici (aki ma már a néhai világelső, szintén román születésű, Simona Halep edzője is) meg nem változtatta az életét egyetlen teniszmeccsel. Williams terve egyszerű volt: az akkor még meg sem született gyerekeit profi teniszjátékosokká neveli. Habár tervét nem kizárólag önzetlen jócselekedet, hanem a csábító többezer dolláros összdíjazású teniszversenyek megnyerése inspirálta. Annak ellenére, hogy Williams leírásából jól kitűnik, hogy egy rendkívüli képességekkel megáldott ember, kivételes tudását nem csupán az “élet iskolájából” tanulta meg, hiszen kereskedelmi hallgatóként egy neves pénzügyi vállalatnál is dolgozott, tudása, képességei és munkamorálja ellenére származása mindig felülírta és limitálta a lehetőségei tárházát egész életében. Williams leírásából jól kitűnik, hogy élete legnagyobb tragédiája és egyben áldása is afroamerikai származása, és írásában ezt is példázza saját élményeivel, amelyeket a rendőri brutalitás, a szegregáció, a munkahelyi diszkrimináció és maga a sport íratlan szabályai során tapasztalt meg. Saját bevallása szerint a tenisz sosem volt a szíve csücske Williams-nek, évtizedekig tökéletesített tervét mégis e köré szőtte: két saját gyermekét kineveli, kiemeli a gettóból, és minden idők legprofibb játékosaivá teszi.  

Forrás: lakásom/konyhaasztal, általam készített kép, 2023

A történet nem csupán egy fekete férfi elbeszélése, aki a számára szinte elérhetetlen amerikai álmot keresi, hanem egyben egy szigorú, de lányait mindennél jobban szerető apa, egy könyörtelen edző, egy végsőkig kitartott üzletember, és egy gyerekkorától megfosztott férfi története is egyben, amelyet a sport prizmáján mutat be az olvasónak. A történetnek és a könyvnek szép keretet ad az első és az utolsó fejezet, amelynek központi helye Wimbledon. Ez nem csupán az egyik leghíresebb Grand Slam bajnokság helyszíne, de érdekes kontrasztja miatt is, hiszen a tenisz maga is a Williams testvérek megjelenéséig a fehér középosztály előkelő sportjának számított. A tenisz maga egy olyan hely volt Williams-nek is, ahol a “fehérek szabályai, hagyományai és előkelőségei által uralt világ volt”, amelyet addig még Althea Gibson, minden idők első afroamerikai teniszbajnoka volt (egyben profi golfozó is, aki szintén az első afroamerikai származású ember volt a sportágban), aki egyes versenyben megnyerte a wimbledoni tenisztornát 1958-ban, sem tudott egymaga megnyitni. Serena Williams 7-szer nyerte meg a wimbledoni tornát, míg Venus 5-ször emelhette magasba a trófeát, az első alkalommal 2000. július 8-án, épp 23 évvel ezelőtt.  

A könyvet mintha csak végtelen bókokkal látná el a nagyrészt ez alapján készült film, a King Richard, Will Smith főszereplésével. Habár a film, nem őrzi meg szigorú módon a könyv történetét és kronológiáját, annak ellenére hangulatát, világát és Williams néhol gyomorszájon vágó történeteit jól visszaadja, és egyáltalán nem hoz szégyent arra. A szinte, kis túlzással autobiográfiákra specializálódott Reinaldo Marcus Green rendezői munkáját dicséri a film, amelyben nem csupán a remekül felépített és jól strukturált forgatókönyv, hanem a kivételes színészi játék is mind a darab javára válik. Habár a kasszasiker elmaradt a film részéről, az év egyik legjobb filmjét tették le az asztalra 2021-ben a King Richard-dal, és annak ellenére, hogy nem hittem volna, hogy valaha is kimondom: Smith brillírozott a szerepben, és mondhatni teljesen el is tűnt benne. A történet szintén szem előtt tartja, hogy a sport csupán egy eszköze annak, hogy elmeséljen egy rendkívüli történetet, és nem a központi témája, amelyet sok sportfilmnél rendre el szoktak felejteni. A filmet nem cipeli Smith a hátán, inkább cipeli annak súlyát, és megosztja a többi szereplővel is, mint például Jon Bernthal-lal, Anunjanue Ellis-szel, és a két feltörekvő színésszel Saniyye Sidney-vel és Demi Singleton-nal is. Külön érdekesség, hogy Smith a tavalyi évben nem csupán az Oscar-, Golden Globe, BAFTA- és SAG-díjakat emelhette a magasba, de ugyanebben az évben a Razzie Awards-on is ő kapta az Arany Málna díját az Aladdin-ban nyújtott alakításáért. A King Richard-ot összesen hat Oscar-ra jelölték, köztük a legjobb film, legjobb zene és legjobb eredeti forgatókönyv okán (annak ellenére, hogy alapvetően a könyv adta az ihletet a filmhez). Smith producerként is részt vett a film munkálataiban, sőt mi több maga Venus és Serena Williams is executive producerként szerepelnek a stáblistán. Egy interjúban úgy nyilatkoztak, miszerint “a film a lehető legközelebb áll a valósághoz.”  
Habár mind a film, és mind a könyv a faji és emberi kontrasztot próbálja meg alátámasztani, újabb tanúbizonyságot ad arról, hogy az élet bizony néha nem csak fekete és fehér, hanem megannyi történet, életút, tragédia és szerencse is társul a sikerhez vezető úthoz, amit lehet, hogy akkor még nem értékelünk, de évek múltán mégis képesek vagyunk szeretettel és örömmel visszagondolni a nehéz időkre. A könyv és a film is ennek a személyes lenyomata, de még inkább csak arról a mindennapi történetről szól, ahogy egy apa mindent meg akar adni a lányainak, amit csak lehet, és meg is adja. Mindamellett a film mondhatni Will Smith pofonjával és Oscar-díjával vágódott be sok ember tudatába, önmaga jogán is helye van, nem csupán a filmnek, de a könyvnek is a legjobbak listáján.
 
Külön köszönet a sportkonyvek.hu-nak, akik lehetővé tették ezen írás létrejöttét. 

Na szóval, az van, hogy filmet akartam nézni, és megakadt a szemem egy bizonyos darabon. Nem igazán volt sok elvárásom, mondom jó színészek vannak benne, ígéretes plot, meg hát gondoltam, hogy 90 millióból csak nem hoztak össze valami szart, mármint dollár nem forint. Az esküvőm szervezése előtt és a vizsgaidőszakom befejezte után kicsit megkésve ugyan, de végül megnyomtam a lejátszás gombot. Egy ok, viszont nagyon nyomós volt, hogy megnézzem: a film posztere egy az egyben olyan, mint a Big Short-té, és mint nagy Big Short rajongó, Adam McKay-t imádom, meg a filmet is imádom, így egyfajta Pavlov-i reflex eszkalálódást, és meglehetősen kurta mérlegelést követően a megérzéseimre is hagyatkozva megnéztem a filmet. 112 perccel később az üres csipszes zacskóm mellett csupán egy gondolat bántott engemet a párnáim fullasztó, ám bár puha támaszában: “Ben Affleck-ben még mindig sok van. Nem minden, de sok.”  

Forrás: Amazon Studios

Dire Straits, Ronald Reagan, Scarlett Johansson, Orwell regénye, Ghostbusters – mi köti össze őket még ha különböző aspektusokból is? Egy dolog: 1984-as év. Az esztendő több szempontból is meghatározó volt, nem csak a fent említett dolgok miatt, de annak okán is, hogy az amerikai és később a világ popkultúráját is meg változtatta egyetlen egy név. Egy kezdő kosaras, akiért érhető módon a legnagyobb vállalatok versenyeztek, mint az Adidas vagy a Converse, végül pedig egy kis túlzással mélyrepülésben lévő cég tudott nyerni a szoros versenyben, és az együttműködésük nem csupán saját magának, a vállalatnak adott új értelmet, de a hatása szinte a mai napig kitartott. Michael Jordan, az akkori rookie-nak számító, alig 19 éves kosaras a sporttörténelem egyik legmeghatározóbb alakjává nőtte ki magát, nem mellesleg jelenleg 2 milliárd dolláros becsült vagyonnal rendelkezik, ami annyi, mint LeBron James, Magic Johnson és Yao Ming összvagyona együttvéve. Minden idők nem csupán legsikeresebb, de legnagyobb hatású embere ő, aki nem csupán a sportban, de a szórakoztatóiparban és az üzleti világban is mély nyomot hagyott. A jelenleg 60 éves visszavonult kosárlabdázó figurája az Air című filmben is szintén nagy hatást gyakorol a környezetére, és már csak azért is érdekes, mert egyetlen egy jelenetben sem mutatják meg, még a Jordan alakította színész arcát sem, ezzel ráerősítve arra, hogy Michael Jordan-ből bizony csak egy van, és senki más nem is tudná helyettesíteni.  

Jó jó, persze, remek a film meg híres színészek is vannak benne, meg a világ egyik legjobb kosarasa a központi figura, de álljunk meg egy pillanatra, és jelentsük ki, amit már egyébként mindenki tud (lásd fentebb): Ben Affleck-ben még mindig tényleg sok van, hiszen szinte hobbiként, Mr. Lopez összehozott megint egy olyan filmet, ami az Argo, a Good Will Hunting és a Gone Baby Gone mellé tökéletesen beillik a sorba. Az Air, habár nem az az üde fuvallat, amire a filmiparnak pont szüksége volt, de elmondható róla, hogy eredeti és stílusos, és egy elsőre lagymatag alapsztorit tálal olyan szinten, amire nem sokan képesek. Mintha a zacskós levesed a forró víz leöntése után ramen-né válna császárhússal és szezámmaggal instant módon. Az Air központi sztorija a 80-as évek közepén meséli el, az akkor inkább csőd felé sántikáló cég, a Nike fordulópontjának történetét, és azt, hogy habár elcsépelt módon, hogy mi történik akkor, ha bízol magadban, annak ellenére, hogy a környezetedben csaknem mindenki az ellenkezőjéről próbál meg meggyőzni. Ma már tudjuk, hogy a Nike és Michael Jordan együttműködése az egyik legprofitábilisabb kollaborációja volt az üzleti életnek, ahol a termék maga elválaszthatatlan részét képezte a személynek, aki köré épült, és vice versa. A film nem tépázza és feszegeti Jordan személyét, habár Damon monológjában vizionálja a kosaras jövőjét, korabeli képekkel, archív felvételekkel, újságcikkekkel, ami talán az egyik legjobb jelenete a filmnek. Összességében a néző azt kapja a filmtől, amit vár: elmesél egy történetet, amit senki más nem tudna elmesélni. Habár a film munkálataiban Jordan direkt módon nem segédkezett, Affleck személyesen találkozott a kosárlegendával, aki az áldását adta a projektre, pár apró módosítás ellenében. Az egyik az volt, hogy senki más nem játszhatja el az anyját, csak és kizárólag az Oscar-díjas Viola Davis. 

Affleck filmjeinek egyetlen gyengesége, hogy néha elfelejtjük azt, hogy húsvér emberek a főszereplői, még akkor is, amikor konkrétan egy valós esetet dolgoz fel (ahogy tette azt egy évtizede az Argo során is) ám vajmi kevés teret enged a karaktereinek és azok megismerésének, kevés hangsúlyt fektet azok fejlődésére, így inkább a sztori és az események folyamata az, ami a film gerincét adja. Ugyanakkor pont ez is egyben az erőssége, mivel Affleck annyira el van foglalva magával a sztorival, ezzel teret engedve a színészeknek és a szereplőknek, hogy "elengedjék" magukat, és jutalomjátékokat láthatunk nem csupán Damon-tól, aki Sonny Vaccaro-t alakítja, hanem a mindig remek Jason Batemen-től, a végtelenül szimpatikus Chris Messina-tól (akit egy ideig kevertem Jean Dujardin-nal), a karizmatikus Viola Davis-tól, és Chris Tucker-től, aki tényleg csak örül, hogy benne lehet a filmben. Affleck vérbeli filmes, és habár az utóbbi időben karrierje hektikus ívet írt le, ismét megmutatta azt, hogy sokkal, de sokkal jobban tud színészkedni (kivéve ha a szerep konkrétan rá van írva, lásd Gone Girl), mint rendezni, és nagyon jó úton jár, hogy Clint Eastwood méltó utódja legyen.

A filmben persze nem kell sok, hogy tudjuk, minden happy end-del végződik, és külön esztétikus keretet ad a Nike 10 céges alapelve, amely néhol fel-fel bukkan a filmben, egyfajta kitekintést engedve a nézőnek. Az Air habár egy elcsépelt közhelyet ismétel el, az élet igazolja, hogy a közhely is lehet valóságos: ha hiszel magadban, elérhetsz bármit. 

Valamikor réges-régen, de nem egy messzi galaxisban volt egy film. Gyerekkoromból emlékszem rá, vagyis magára az élményre, amit a film nyújtott, mikor először láttam. Nem csak azért, mert miután 12 éves koromban első alkalommal láttam a Fight Club-ot, olyan filmélményre vártam, aminek a történetét értem, és képes vagyok felfogni. Szóval kapcsolgattuk a televíziót, és az ajánlóban mondták, hogy bizony ma este adják főműsoridőben. Nővéremmel együtt ültünk le, és néztük kezdtük el a filmet, amiben volt egy idős professzor, egy érdekes kocsi és egy jóképű srác, akik időt utaznak. No később kiderült, hogy nem csupán egyszer, nem is kétszer, de háromszor! Visszamentek a jövőbe, megváltoztatták a múltat, majd a múltból a jövőt és végül mindenki boldogan élt míg meg nem halt. A Back to the Future nem csupán Robert Zemeckis érdeme volt, de bizony egy majdnem Eric Stoltz-nak is, aki nem volt más, mint az akkor még csupán 24 éves Michael J. Fox-nak. Ám röpüljünk egy kicsit előre inkább az időbe, tulajdonképpen a jelenbe, amikor a véletlen folytán belefutottam abba, amivel csupán csak szemeztem egy ideje, végül pedig a lejátszás gombra nyomva olyat láttam, amit nem mostanában sikerült.  

- Órák óta itt ülünk, és egy szót sem ejtettél arról, mennyi erősek most a fájdalmaid.  
- Hát eléggé fáj.  
- Miért nem szóltál? 
- Nem kérdezted. 

A beszélgetés Michael J. Fox és az egyik filmkészítő között zajlott le a Still – A Michael J. Fox Movie egyik jelenete során. A darabra az Apple Tv+ műsorkínálatában véletlenül akadtam rá, és halványan rémlett a pár héttel ezelőtt szintén véletlenül megtekintett trailer-e, amihez foghatót nem mostanában láttam. Akár bunkón hangzik akár nem, kimondom: sokan igenis üzletet csinálnak abból a bennük lévő legérdekesebb dologból, ami pedig nem más, mint az, hogy valamilyen betegségben szenvednek. Nem fogom nevén nevezni, de nemrégiben szintén egy dokumentumfilm keretében láttam egy filmet, ami egy híres hollywood-i színész kálváriáját és gyógyíthatatlan betegségét mutatja be, intim pillanatokat is bemutatva, mint például a kórházi ágya, vagy éppen az, ahogyan sír az ágya közepén azon merengve, hogy vajon hogyan tovább. Ez a fajta szándékos hatásvadászat igenis, mint nézőt zavar, hiszen belegondolva, én például képtelen lennék magamat filmre venni, ahogyan sírok, majd megmutatni egy egész világnak. Alapvetően nem ítélkezem, őszintén kijelenthetem, és nézőként azzal sincs gondom, ha intim és bensőséges pillanatokat kell átélnem a főszereplővel vagy éppen, egy dokumentumfilm esetén az alannyal együtt. A lényeg: Michael J. Fox nem csupán egy dokumentumfilmet készített a saját betegségéről az Oscar-jelölt dokumentumfilmes nagykutyával, Davis Guggenheim-mal együtt, amivel úgymond “beállt a sorba” hiszen mondjuk ki: sok önéletrajzi dokumentumfilmet láthattunk mostanság. De szintet is ugrott, mivel Fox nem csupán a betegségét, de elképesztő karrierjével is számot vet, és láthatjuk a hihetetlen pályafutást maga mögött tudó színész legfontosabb állomásait is. Guggenheim külső szemlélőként összegzi Fox életét: 

- A szomorú sztori az, hogy Michael J. Fox-ról kiderül, hogy egy gyógyíthatatlan betegségben szenved, ami teljesen a padlóra küldi.  
- Ja, ez így elég unalmas. 

Fox csupán így konstatálja azt a fajta közhelyet, ami számára osztályrészül jutott, és teszi ezt olyan módon, hogy egy szemernyi önsajnálatot sem érzünk tőle. Az önreflexió, a humor, a film remek felépítése és maga Michael J. Fox még mindig erős karizmája az, amik miatt egyszerűen képtelenség nem imádni minden egyes percét.  
A legkülönlegesebbnek talán az nevezhető a filmmel kapcsolatban, hogy nem egy olyan színészről szól, akiben a legszokatlanabb dolog az, hogy Parkinson-kórral küzd, hanem egy olyan színészről szól, aki sok mindent megélt, volt mélyben és volt a csúcson is, de leginkább önmagát akarta megtalálni.  
A Still – A Michael J. Fox Movie néhány jelenetei tényleg úgy hatnak, mintha csupán egy filmet néznénk, egy kitalációt, ami túl fantáziadús ahhoz, hogy igaz legyen. Pontosan ezekben a pillanatokban térünk vissza a jelenbe, és magához Fox-hoz is, aki éppen még a mozgásterapeutája segítsége nélkül tud járni, vagy éppen a felvétel előtt próbálják meg alapozóval elfedni a bal szeme alatti sebet, amit előtte pár nappal szerezett, miután véletlenül elesett.  
A film nem veszteget sok időt intro-ra vagy bemutatásra, hiszen igazából nem is maga Fox van középpontban a játékidő alatt, hanem maga a hihetetlen történet, amit átélt. Az első képkockák már azt engedtetik feltételezni, hogy nem mindennapi sztorit fogunk látni, és az már csupán csak hab a tortán, hogy azonnal be is szippantja a nézőt a film keserédes hangulata, és nem is engedi el a kezét másfél órán keresztül. Mind az operatőri munka, a vágás, a zene és a stílusosan rekonstruált jelenetek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a darab ilyen közel kerül a nézőhöz. Van abban valami kendőzetlen nyersesség és kedves gúny, ahogy Fox játszik, nem csupán az idővel, de még az érzéseinkkel is, hiszen éles váltások figyelhetőek meg a régebbi felvételek során, ahol az ünnepelt éppen sztár interjút ad kasszasiker filmjével kapcsolatban, majd a következő képkockában láthatjuk a jelent, ahogy a színész olyan dolgokkal küzd, mint a fogmosás vagy a készülő film szikron utómunkái. A film utolsó pillanatában, pedig realizáljuk a tényt, hogy a többszörös Emmy-, Golden Globe, SAG-, és Grammy-díjas Fox még mindig tudja mitől döglik a légy.  

Shonda Rhimes a modern kor Aaron Spelling-jeként is aposztrofálható, mivel nagyon ráérzett több évnyi karrierkrízist maga mögött hagyva, hogy mitől is döglik az amerikai televíziózás. 2005-ben útjára eresztette a már 19-dik évadánál járó Grey’s Anatomy-t, később a Scandal című politikai drámával is  jeleskedett. Közben bezsebelt egy csomó Emmy-t, és szép lassan megvetette a lábát a streaming szolgáltatók uralkodójánál is, a Netflixen. Rhimes az Austen regények és E.L James borzalmaival elegyített Bridgerton című sorozattal nagyot kaszált a nézőközönségnél, amely a művészettörténész végzettséggel rendelkező, egyébként orvosi tanulmányokat is folytató Julia Quinn regényei alapján készült. 
Az ajánlót szinte már agresszívan tolta az arcomba a Netflix, győzködve arról, hogy biza’ indítsam el, és mivel akkorra már egy kis pohárral is legurítottam, és ki akartam kapcsolni az agyam, így könnyű préda voltam számára.  

Forrás: Courtesy of Netflix

A Bridgerton bombasikerként vonult végig pár éve az egész világon, nem csupán regency stílusával és hangulatával, hanem okosan választott dallamait is érdemes megemlíteni, amelyek modern zenét átiratai. Így hallhattuk a filharmonikusok előadásában Billie Eilish, a Nirvana, Alanis Morisette és Pink slágereit is. Habár a sorozat látványvilága magával ragadó és megkapó volt, nem túl sokat fektettek a sztorira, annak érdekességére, és karakterei is, habár szemet gyönyörködtetőek voltak, mégis hiányzott valami belőle. Azonban hálásak lehetünk két nagyon is izgalmas karakternek, akikről sütött, hogy hiába mellékszereplők, messze érdekesebbek, mint a fő karakterek. Így történhetett meg az, hogy Rhimes egy eredettörténetet kreált Queen Charlotte-nak és Lady Danbury-nek, azaz a lehengelrő Golda Rosheuvel-nek és Adjoa Andoh-nak a Bridgerton harmadik évada előtt.  
Kezdjük talán a végén: Rhimes összehozott egy az eredeti történetnél sokkal, de sokkal érdekesebb, sokkal ígéretesebb, és messze szórakoztatóbb sztorit, “csak mert” alapon, olyan szereplőkkel, akik nem csupán messze érdekesebbek, ígéretesebbek, de még szórakoztatóbbak is az eredeti storyline szereplőinél. A történet valahol ott kezdődik, ahol a fiatal Charlotte épp kiokítja a testvérét az éles bálnacsontokból készül fűzőkről, ami lehetővé teszi, hogy ő maga úgy nézzen ki akár egy szobor, miközben akarata ellenére kiválasztották George-nak, az angol trón örökösének feleségéül, aki később King George III néven lett ismert. Habár Charlotte lázadóként próbál ellenkezni a házasság ellen, pláne, hogy még nem is látta “kiválasztottját” és annak anyja is kifogásolja Charlotte bőrszínét, végül persze az első rész végére mégis minden úgy alakul, mint a mesében, hiszen kiderül, hogy George nem rosszképű, kellően humoros és kellemes jelenség. A sztori ennek ellenére két vonalon játszódik: az egyik a múltban játszódik és George és Charlotte megismerkedésének és házasságának történetét meséli el, addig a ‘jelenben’ Queen Charlotte-nak éppen fejtörést okoz, hogy az egyetlen legitim örökös és menye szülés közben elhunytak, így kétségbeesetten próbálja rávenni szertelen gyermekeit, hogy ugyan hozzanak már össze egy törvényes utódot, mert a királyi cím a tét. Mellette pedig Agatha, későbbi nevén Lady Danbury próbálja meg okosan kijátszani a kártyáit annak érdekében, hogy jobban érvényesülhessen és valamelyest feljebb másszon a “ranglétrán”, amíg a jelenben olyan titkot derülnek ki vele kapcsolatban, ami mindent új megvilágításba helyez. 
Rhimes most is viszonylag ismeretlen színészeket hozott főszerepbe, ami nagyon is előnyére vált a sorozatnak, mivel egy ismertebb színészt a nézők is nehezen tudnának azonosítani a karakterrel magával, és mondhatni tartotta magát a hagyományokhoz, hiszen Phoebe Dynevor, Regé-Jean Page és Anthony Bailey is a mainstream számára ismeretlennek számítottak, mígnem a sorozat egy csapásra sztárstátuszba helyezte őket. A sorozat azonban végre teret és ragyogást enged a legérdekesebb karaktereknek, akik az eredeti sorozatban is szinte minden jelenetet elloptak, amiben csak szerepeltek. Charlotte, aki a lázadó fiatal lányból határozott vezető lett, habár rögös út vezetett a fejlődéséhez, hiszen mint arra a Bridgerton epizódjaiban is utaltak, hogy King George mentális betegségei az évek múlásával csak fokozódtak, így Charlotte szinte egyedül maradt a házasságban a háttérbe vonult király mellett. Agatha, a fortélyos és ravasz feleség pedig, aki idősebb férje mellett még mindig keresi az utat a kitörésre, és végül nem csupán önmagát találja meg, hanem valami mást is. 
Shonda Rhimes nem csupán producerként, hanem íróként is részt vett a sorozatban, ráadásul egész jól helyt is állt. A történet dinamikája remekül összhangban van az ide-oda ugráló idősíkok között, és segít megérteni, néhol pedig válaszokat is ad a szereplőkkel kapcsolatos kérdésekre is. A történetben közelebb kerülünk Charlotte karakteréhez, akinek jellemével kapcsolatban mesélik el a miérteket, a meseként induló, ám fájdalmas irányba torkolló házasságát King George-dzsal. A király betegségének első jelei végérvényesen megpecsételik a házasok sorsát, és Charlotte személyiségét is, amely rákényszeríti arra, hogy erős uralkodóként lépjen fel nem csak a férfiak világában, hanem egy ország élén. Mindamellett a sorozat nagy előnye, hogy nem csupán Queen Charlotte köré szövi a történetét, hanem Violet Bridgerton és Lady Danbury hátteréről is többet tudhatunk meg, amelyek eseményeknek meghatározó kihatása lesz a jelen idősíkjára is. A sorozat persze nem csupán a szereplők magánéletében “vájkál”, de finom érinti a társadalmi egyenlőtlenségeket, a rasszizmust, a homoszexualitást, a mentális betegségeket és persze soft-erotikus sorozat révén a szexualitás maga sem maradhatott ki a sorozat témái közül. 
A Queen Charlotte: A Bridgerton story köröket ver a “sima” anyasorozatra tematikájában, árnyaltságában és játékában is, hiszen Roshuevel és Andoh mellett láthatjuk a nagyon karizmatikus India Amarteifio-t és a rendkívül tehetséges (egyébként polyglot) Arsema Thomas-t, akik a fiatal szereplőket alakítják nem is akárhogyan. Tény azonban, hogy ahhoz, hogy ideáig eljusson a sorozat és maga a spin-off is, a két főszereplő Roshuevel és Andoh közötti lehengerlő kémia és dinamika is kellett, mert bizony, az működik. Pár éve, a Netflix jóvoltából egy promo video erejéig néhány főszereplőt összeeresztette, hogy Julia Quinn The Viscount Who Loved Me című regényéből - amin a Bridgerton második évada alapul – olvassanak fel. Néhányan úgy csináltak, mintha iskolai prezentációt mondanának, néhányan zavartan, piromkodva olvasták a sorokat, de messze a páros elolvasása és előadása volt legszórakoztatóbb, így csak bizonyítva azt, hogy miért is működik a Queen Charlotte: A Bridgerton Story. 

Instagram és Facebook! 

Chris Pratt, Chris Evans és Chris Hemsworth előtt létezett egy ügyeletes Chris, aki félszeg tekintetével, lehengerlő mosolyával szerepeiben olyan Oscar- díjas színésznőket bolondított magában, mint Sandra Bullock vagy Renée Zellweger, de képességét és tehetségét bizonyította a szintén Arany Szoborral jutalmazott Brendan Fraser – aww – , Ben Affleck, Al Pacino és George Clooney mellett a legnagyobb filmekben. Azonban az ezredfordulóra szépen csendben eltűnt az "A-listáról", és szinte a karrierjével fizetett egy nagyon (nagyon) rossz filmben való szereplés miatt. No, de mi történt a színésszel, akinek valaha a filmjei összesítve több, mint 1 milliárd dollárt hoztak az amerikai konyhára?

A néhai Joel Schumacher így nyilatkozott a színészről:

“Chris O'Donnell szörnyű, sötét botránya az, hogy nincs szörnyű sötét botránya, egy sem”.

A végtelenül szimpatikus, még mindig csupán 52 éves Golden Globe-jelölt színész immáron több, mint 35 éve van pályán, ám messziről sem mondható olyan kiegyensúlyozottnak a karrierje, mint az elsőre látszik. Szerepelt a legnagyobb nevek mellett, jókor volt jó helyen, és személyiségéből szinte árad a bizalom és a jófiúság.  
A nagycsaládból származó színész - hét testvér közül a legfiatalabbik  - már fiatal korában megismerkedett a szakmával, hiszen 13 éves kora óta modellkedett, különböző reklámszerepeket vállalt és ennek köszönhetően találta magát tinédzserként egy McDonalds promo video kellős közepén, az NBA legenda Michael Jordan oldalán.  
 
“A szerepem igazából annyi volt, hogy ételt szolgáltam fel Michael Jordan-nek, sokat mosolyogtam, és egy rakást pénzt kerestem ezzel”  
 
Habár a színész a rövid jelenetben nem teljesedhetett ki művészi valójában, ezt pár évvel később kamatostul pótoltha, hiszen egyik első mozifilmes szerepében Jessica Lange, Joan Cusack és Kathy Bates mellett játszhatta a főszerepet a Men Don’t Leave című játékfilmben, ami a kritikusok elismerését is, ezzel pedig O’Donnell és alakítása végérvényesen felkerült a “térképre”. A 90-es évek egyik meghatározó húzónevévé nőtte ki magát, így 1992-ben Al Pacino oldalán alakíthatott a kasszasiker The Scent of a Woman című filmben, ahol Ben Affleck-et, Matt Damon-t, Brendan Fraser-t és Chris Rock-ot ütötte ki Charlie szerepéből. A filmet négy Oscar-ra jelölték, köztük a legfontosabb kategóriákban, mint a legjobb film és a legjobb férfi főszereplő, amelyet Al Pacino be is zsebelt a díjkiosztón. Az év egyik legígéretesebb színészének nyilvánították O’Donnell-t, így a színész szekere megállíthatatlanul zakatolt előre, így találhatta magát Tommy Lee Jones oldalán a Blue Sky című drámában, valamint a Walt Disney-féle, garantált kasszasiker filmben, a The Three Musketeers-ben olyan 90-es évekbeli nagyágyúkkal, mint Charlie Sheen, Kiefer Sutherland, Oliver Platt és Tim Curry. Érdekesség, hogy erre a szerepre is Brendan Fraser volt az egyik esélyes, de végül O’Donnell-hez került, amint a színész visszalépett Aramis karakterétől, hogy leforgathassa a Younger and Younger című filmet, a másik főszereplő apjával, Donald Sutherland-del. A Mad Love-ban az őrült Drew Barrymore-ba habarodik bele O’Donnell, az In Love and War-ban pedig Ernest Hemingway szerepében bolondítja magába Sandra Bullock-ot. A színész karrierjének fellendülése azonban egyáltalán nem szállt a színész fejébe, a korai bulvártól személyiségéhez hűen távol maradt, pedig az akkor még új arcnak számító Reese Witherspoon-nal is összeboronálták.  

Forrás: Photographed by Rodolfo Martinez

O’Donnell karrierjére egyetlen egy ember képes volt olyan hatással lenni, hogy az végérvényesen megpecsételte azt. 1995-ben került mozikba a Batman Forever című film, amely a néhai, hírhedten excentrikus rendező, Joel Schumacher keze munkáját dicséri. Michael Keaton-t váltva immáron Val Kilmer bújt a denevérember bőrébe, O’Donnell mellett pedig a legnagyobb neveket sorakoztatták fel, mint például Nicole Kidman vagy Jim Carrey. Az 1992-es Batman Returns kritikai és anyagai elismerése magasra tette a lécet a folytatás számára, a Batman Forever pedig méltó és tisztességes 350 millió dollárt lapátolt össze ismét a Warner Brothers-nek. Habár anyagi sikerként vonult a köztudatba, valahogy a kritikai siker messze elmaradt a várttól. Érdekesség, hogy Tim Burton, aki a Batman Returns-ért felelt, sarkalatosan nyilatkozott a sequel-ről.  

“Mindig is utáltam a címet: Batman Forever. Mint egy rosszul sikerült tetoválás, amit azért csináltattál mert be voltál lőve, és akkor még jó ötletnek tűnt.”  

A színész egyebek mellett Jude Law-t és Ewan McGregor-t is lekörözte a casting során O’Donnell-t, ezzel megkaparintva Robin szerepét Schumacher filmjében, ami igen meghatározó volt későbbi karrierje során. Robin szerepét és jelmezét 1997-ben a Batman and Robin című folytatásban is magára öltötte. A film óriási bukás volt, mind anyagi mind kritikai értelembe, mi több minden idők egyik legrosszabb darabjaként vonult be a mozi történelembe, olyannyira, hogy a Batman-t alakító George Clooney rendszeresen elnézést kér a filmért, akárhányszor is kerüljék szóba az. Chris O’Donnell nem csupán egy óriási bukást könyvelhetett el, de olyannyira megpecsételte a - talán indokolatlan - közutálat magát a színészt is, hogy közel két évig nem kapott egyetlen egy szerepet sem Hollywood-ban annak ellenére sem, hogy akkor még húzónévnek számított. Mindazonáltal Conan O’Brien műsorában szinte mosolyogva beszélt a filmről és a szerepről is: 

“Nem zavar, amúgy is még megvan a Robin jelmezem a Batman and Robin-ból.” 

Habár a filmről, amely karrierje Twilight-jaként is aposztrofállható, O’Donnell soha egyetlen egy rossz szót sem ejtett a Batman and Robin-ról későbbi pályafutása során sem.  
Schumacher és maga Robin szerepe után viszont közel két évtizedre volt szüksége arra, hogy újra önmagára találjon a karrierje. Habár a színész jókora kihasználatlan szélesvásznú poteciállal rendelkezett, a 2000-es évekre a televíziózásban talált új erőre pályafutása. Több kisebb nekifutással is próbálkozott, így láthattuk egy epizód erejéig sorstársa, Charlie Sheen mellett a Two and a Half Men-ben, valamint a Grey’s Anatomy-ban Patrick Demsey-vel versengett egy rövid ideig Ellen Pompeo figyelméért, de az igazi löketet a veterán Donal P. Bellisario alkotta tévés univerzum, az NCIS hozta el neki 2009-ben. A jól ismert franchise, ami több testvérsorozatot is kinevelt, ebben az évben indította útjára az NCIS: Los Angeles című felvonását, ahol O’Donnell mellett a színész/rapper LL. Cool J is főszerepet kapott. Ez mondhatni úgy kellett a színésznek, mint egy darab kenyér, nem mellesleg megemlítve a tényt, hogy bizony ekkortájt még mindig nívón alulinak, egyfajta downgrade-nek számított tévében dolgozni. Mindezek ellenére azóta sok más nagy mozisztár is követte O’Donnell példáját és a tévé/streaming irányába ment tovább, mint például Kate Winslet, Reese Witherspoon, Nicole Kidman vagy Matthew McConaughey. A sorozat idén májusban fejeződik be 14 évad után 2023 május végén, ám a színész nem unatkozik, hiszen mindezek mellett a CBS égisze alatt társalkotóként vett részt a Come Dance With Me című műsor készítésében színésztársa LL Cool J oldalán.  
A színészre nagyon igaz az, hogy valahogy sosem vette kézenfekvőnek a hollywood-i sikert, és a karrieríve is azt mutatja, hogy mindaz, amit elért a kemény munkának köszönheti, így nemes egyszerűséggel kijelenthető, hogy sosem fenyegette az a veszély, hogy a fejébe száll a hírnév:  

“A sikert soha nem a hírnévben mértem. Mégha be is férkőzött a fejembe, sosem éreztem, hogy én lennék. Ahogy a los angeles-i klubbok sem vonzottak soha.”   

Látogassatok el a Kulturpunktúra Instagram és Facebook oldalára is korábbi érdekességekért!

Habár a világ egyik legismertebb emberéről van szó, mégis meglehetősen keveset tudunk a valódi életéről, személyéről és leginkább a haláláról, így jobb híján feltételezések, mások elmondása, fennmaradt interjúk és beszélgetések alapján tudunk következtetni, mi is az igazság. Norma Jeane Mortenson vagyis Marilyn Monroe neve nem csak fogalom, de szinte nem él olyan ember ezen a bolygón, aki ne hallott volna róla és ne ugrana be legalább egy kép róla a gondolataiban. Neve és személye inspirált metálénekeseket, művészeket és még hétköznapi embereket is, többek között például engem, olyannyira, hogy az első lakásom falára szabad kézzel festettem fel arcának árnyékrajzát. Monroe élete köztudottan nagyobb zajt csapott, mint filmbéli szereplései rá is igaz az az átok, miszerint halála után vált csupán igazán elismertté és megbecsülté. Idén talán az egyik leginkább várt film címével talán a nemrégiben bemutatott Blonde büszkélkedhetett, amelyet nemrégiben mutattak be a Netflix égisze alatt a csodás Ana De Armas főszereplésével. A film nem adott se többet, se kevesebbet annál, amit már eddig is tudunk (vagy ha nem is tudtuk, legalább is sejtettük.) 

Forrás: A telefonom képgalériája (vintage kép 2016 környékén)

A többszörösen Pulitzer-díjra is jelölt Joyce Carol Oates könyve alapján készült darab érthetően a kezdeteknél indítja a történetet, amelyben a kis Norma Jeane-t láthatjuk, ahogy egyedülálló, de tébolyult anyjával utazik egyik helyről a másikra, és ahogy végül az ártatlan gyerek az árvaházban köt ki. A sok megpróbáltatás és hosszú balsors ellenére is képes Hollywood és egyben az egész filmipar egyik húzónevévé válni, ámbár rossz emberekkel hozta össze a sors, akik nem a javát akarták, hanem a végletekig kihasználták, mind testileg, mind lelkileg. Monroe élete, habár kétségtelenül sok megpróbáltatásokkal volt tele, kezdve a tragikus gyerekkorától a viharos és boldogtalan párkapcsolatokig, mégis a legtöbben - ahogy a filmben is elhangzik - fél karjukat is odaadták volna, hogy akárcsak egy napra is helyet cseréljenek vele, de vajon megérte volna?  
A Blonde tulajdonképpen egy szerelmeslevél Monroe halálának 60-dik évfordulójára, a történetben fekete-fehér képek váltják egymást, jelezvén a színésznő életének állomásait, történéseinek tónusát és mélységét. Ám a darab hiába van tele remek képekkel, egyedi cinematográfiá-val és kellemesen melankolikus hangulattal megtűzdelve, nem lett több annál, mint ami: egy tévéfilm szintű film, ami nem tudott újat adni vagy újat mutatni. Az alkotók, mintha próbáltak volna kísérletezni a stílussal, hiszen a sztori érhető módon kötött, mégsem sikerült nekik valami kimagaslót nyújtani, ami kicsit is megkülönböztetné a többi Monroe-ról készült daraboktól, mint például a My Week with Marilyn vagy a Norma Jean and Marilyn Ashley Judd és Mira Sorvino főszereplésével. A lista túl hosszú, míg a film, mintha nem tudta volna kihasználni azt a lehetőséget, amit kapott. A kivitelezésből hiányzik az, ami a főszereplőben Ana De Armas-ban megvolt: jelenlét és elszántság. Érdekesség, hogy Armas többek között a mindenben remek Oscar-díjas Jessica Chastain-t, és a tehetséges Naomi Watts-ot is kiütötte a nyeregből, így kapott zöld utat az Andrew Dominik által rendezett film vele a főszerepben. 
Az autobiográfia sosem volt és sosem lesz egy könnyű vállalkozás - műfajnak vagy zsánernek nem igazán nevezhető -, ebben az esetben pedig még csavarva is volt egy kicsit a dolgon, hiszen ahogy említettem már korábban, a film Oates könyve nyomán készült. Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy Oates műve fikció, tehát hiába valós személy a főszereplője, a történetet erősen kiszínezte és dramatizálta az írónő, ezt alátámasztja az a tény is, hogy a Pulitzer-díj jelöltjei között a legjobb fikció kategóriában került felterjesztésre. A sztori a dráma legmélyebb bugyraiba merül alá, tele megaláztatással, kihasználással és dühvel, amit, habár nem könnyű végignézni, mégis mélyen megérinti a nézőt. A Netflix - féle Blonde nem az első vállalkozás a történet megfilmesítésével kapcsolatban, hiszen 2001-ben Poppy Montgomery, Patrick Dempsey és Kirstie Alley főszereplésével került képernyőre a sztori minisorozat formájában, több-kevesebb sikerrel, ami szintén Oates könyve nyomán készült.

Forrás: A telefonom képgalériája (2017)

A Blonde önmagában tulajdonképpen élvezhető, bár mégis valamiért felejthető darabként fog bevonulni a filmtörténelembe “köszönhetően” annak, hogy hiányzik valami a filmből, amire pontosan nem tudnánk rábökni az ujjunkkal. Andrew Dominik Brad Pitt produceri munkájával karöltve vágott bele a projektbe, akivel egyebek mellett korábban a The Assassination of Jesse James by the coward Robert Ford során is dolgozott. A történet, habár erős szereplőgárdával dolgozott, és egy jó alapanyaggal, valahogy elveszett az úton, és inkább a saját maga elkápráztatására koncentrált, mintsem a nézőére, mialatt azért sikerült egy erős gyomrost mérni rájuk. A forgatókönyv nem működik maradéktalanul és hiba nélkül, olyan mintha egy békés családi utazás során azért nem találja az utat a sofőr, mert össze-vissza forgatják a térképet, és nincs meg a pontos útvonal. Mindamellett a film összes hibája ellenére is egyetlen egy pontot tökéletesen eltalált a kivitelezésben. Ana De Armas-ra mintha csak ráöntötték volna Monroe-t és a főszerepet, néhányszor egy-egy képen és beállításon tényleg nehéz elsőre megállapítani, hogy most vajon az igazi Monroe-t látjuk, vagy Armas-t a kosztümben. Külön dicséret azért, hogy kubai születésű színésznő közel 6 hónapot dolgozott erős akcentusán, hogy még amerikaiabbnak hangozzon a kiejtése Monroe-ként, a végeredmény pedig magáért beszél, hiszen szinte csaknem teljesen sikerült adaptálnia a legenda könnyed, mesterkélt hangját és kiejtését. A casting remek munkáját nem csupán Armas bizonyítja, hiszen olyan remek színészek is feltűnnek a filmben, mint Adrien Brody, mint Arthur Miller vagy Bobby Cannavale, mint Joe DiMaggio.  

Forrás: Matt Kennedy/Netflix (Ana De Armas és Andrew Dominik)

Monroe élete legapróbb eseményei is felérnének önmagukban egy-egy filmmel, ami talán egy embernek is sok lenne egy emberöltőre. A színésznőnek a filmipar biztosan jön eggyel a sorozatos kiszolgáltatottság, elnyomás, kihasználtság és önmagában azzal a mellőzött bánásmód miatt is, amit vele szemben tanúsított kis túlzással, egy egész világ. Dominik filmjét sokan támadják amiatt a szexista ábrázolás miatt, erre viszont csak az lehet a válasz, hogy ez a szexizmus bizony nem kitaláció, hanem az életünk része, közel 60 évvel később is. Monroe kétségtelenül minden idők egyik legjobb színésze, aki sosem kapott Oscar-jelölést, annak ellenére, hogy közel 17 éves karrierje során filmjei, mai árfolyamon számolva, több mint 2 milliárd dollárt hoztak a filmstúdióknak, miközben a legnagyobb színészek mellett bizonyította rátermettségét, mint Clark Gable, Lauren Bacall, Jane Russell, Tony Curtis vagy Jack Lemmon. A film ismét tanúbizonyságot ad arról, hogy Monroe lelke nem halt meg, csupán átalakult, és még mindig az egyik legismertebb ember a világon, halála után 60 évvel is, ahogy Elvis Presley-é, Michael Jackson-é és Walt Disney-é sem.

Nem is szaporítom tovább a szót, csak egy kicsit. Hosszú és nehéz időszak volt ez mindannyiunk számára, részemről pedig ünnepélyesen kijelentem, hogy örülök, hogy véget ért az augusztusi hónap. Kicsit össze is vesztünk a barátommal, tudjátok, hogy van ez. Egy kis feszültség a családi dolgok miatt, aztán a mosogatni valók miatt, amelyek sajnos mindig rám maradnak, női princípiumom be nem teljesítendő, szeptembertől még vissza is megyek az egyetemre, csak az Állami Számvevőszék meg ne tudja. Kibékülésem, jó szívem és szeretetem jeléül foglaltam jegyet a moziba “Rozinak” és nekem, arra a darabra, amire már oly régóta, közel másfél éve várok. Nem, rosszul gondolod! Ez valóban a Nem. 

“Öt évvel ezelőtt biztos, hogy nem készült volna el ez a film, mert nem engedték volna, hogy megcsináljam.” 

Így foglalta össze a rendező a filmje kapcsán való tudnivalókat. Jordan Peele hosszú utat tett meg hogy egy okos komédiásból egy Oscar-díjas, a közönséget hátborzongató sztorikkal elárasztó író és rendező legyen. Habár Keegan-Michael Key-jel közös projektjük közel öt évig futott és zajos sikert aratott a televízióban, 2017-ben a teljes filmszakmát döbbentette meg, és bizonyította be, hogy sokkal, de sokkal több van benne, mint ahogy az elsőre tűnik. A Get Out és az Us sikere után a Peele-trilógia harmadik installáció sem váratott sokat magára, szerencsénkre idén került mozikba, az előzetese és posztere alapján groteszk-horror darab, a Nope.  
Már a sztori elején megismerhetjük a közömbös Otis Junior-t, azaz O.J.-t, aki apja bizarr halála után próbálja meg a csőd szélén álló hollywood-i, családi lovardáját fenntartani. Ebben harsány személyiségű testvére, Emerald próbál néhol több, néhol kevesebb sikerrel segíteni. Míg O.J. és Emerald a testvéri kapcsolatukat próbálják némileg erősíteni, a ranch-on egyre furcsább és furcsább dolgok történnek, amikre nincs ésszerű magyarázat. Vajon az idegenek felelősek a történtekért, vagy valami egészen más állhat a háttérben?  

Daniel Kaluuya, Keke Palmer és Brandon Perea 
Forrás: Universal Pictures

2022 egyik leginkább várt mozija volt a Nope, amelyet júliusban mutattak be a tengerentúlon, nálunk pedig augusztus 18-ától vetítették a filmszínházak. A film egy zsáneren felül álló horror-szatíra, amelyet lehetetlen bekategorizálni bármelyik skatulyába is, mert ha ezt tennénk, egyik sem lenne igaz rá. A néhány, de okosan elhelyezett poén, a nézők néhány jelenetben megjátszott, de szándékos ijesztgetése, vagy maga az első látásra bizarr, de sokkal mélyebb rétegeket rejtő sztori az, ami miatt a néző képtelen máshova nézni a film 130 perces játékideje alatt. Peele a Nope-pal érte el azt, amelyet már David Fincher, Christopher Nolan vagy Aaron Sorkin is elmondhat magáról: ha nézed, akkor már meg tudod mondani, hogy ez bizony az ő filmje. A film dinamikája, ahogy az a Get Out-ra és az Us-ra is jellemző, hogy apró utalásokat kapunk már a film elején a végével kapcsolatban, aminek akkor még nem tudjuk a jelentését, valamint, hogy a történetet közelről, a főszereplő szemszögéből szorosan látjuk. A lassan felépülő történetben Peele szerencsénkre nem ront már az első percben ajtóstul a házba, viszont az elején még sok a kérdőjel a nézőben, hiszen nem tudjuk, hova fogunk kilyukadni, mi több, mi a film fő mozgatórugója, amire keressük a választ, hiszen nyitójelenet távolról sem kapcsolódik első blikkre az eredeti szálhoz.  

Steven Yeun
Forrás: Universal Pictures

Peele ügyeletes színésze, a végtelenül szimpatikus Daniel Kaluuya hozza azt, amire szerződött: a gyanakvó férfi, aki csupán reagál a körülötte lévő történésekre. A néző vele együtt figyelheti a néhol humoros, néhol meghökkentő történéseket, habár soha nem esik pánikba, és próbál racionálisan cselekedni. O.J.-nek egy fő motivációja van, mégpedig az, hogy megoldja a problémát. A nevéből adódóan, habár a filmben nem mondják ki nyíltan, de a néző azonnal O.J. Simpson-ra asszociál, amire csak ráerősít a karakterünkkel szembeni előítélet a többi szereplő részéről, így neki még inkább keményebben kell dolgoznia azért, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét. Ám mindamellett, hogy Kaluuya jelenléte erős a filmvásznon, a film rengeteget köszönhet Keke Palmer-nek, aki hihetetlenül emlékezetes alakítást nyújt a hisztérikus Emerald-ként, akire egyszerűen képtelenség nem figyelni. Emerald a szenzációhajhász életművész, aki mindenhez ért, és a film eleji mellékszereplőből igazi főszereplővé avanzsálódik, aki nem csak végigkíséri O.J.-t a sztoriban, de vezeti és irányítja is a történet szálait. A sztoriban mindamellett Kaluuya és Palmer mellett láthatjuk Steven Yeun-t, Barbie Ferreira-t és Keith David-et is, akik szintén sokat tesznek hozzá a film atmoszférájához és történetéhez.  

Peele első látásra egy minden eddiginél furább mozit dobott a piacra, ami valamiképp mégis kilóg az eddigi repertoárja sorából. Ahogy az Us és a Get Out során is láthattuk, habár a rendező bűnös élvezete a nézők ijesztgetése, mindezt pszichológiai módon tette, rettegve olyan dolgoktól, amik nagyon is evilági eredetűek. A mostani neo-western filmben tapasztalhatjuk elsőként azt, hogy a legnagyobb félelmünk nem saját magunk vagyunk, hanem van valami ezen univerzumban - mégha feltételezhetően nem evilági - entitás, aki lesben áll, hogy lecsapjon ránk. A korábbi darabokra jellemző szimbolizmus a Nope során is jelen van konkrétumokkal megjelölve, kezdve az afro-amerikai társadalmat érintő kérdéseket, az állati motívumok, és azok jelentése, vagy az a rossz csodát, amire nincsen szavunk. A film érdekesen egyensúlyoz a thriller, a horror és a fantasy zsánerek vékony vonalán, és a játékidő közben az ember azon agyal, hogy lehet rossz darabra váltott jegyet, mert ez inkább tűnik egy Stephen King adaptációnak, mintsem egy Peele-filmnek, ami a legkedvesebb bókként értetendő. A Nope habár kétségtelen jeleskedik a rendezésben, a színészi játékban, Michael Abels ismét remek zeneszerzésében, és még Hoyte van Hoytema cinematográfus szokásosan pazar munkájában is gyönyörködhet az ember lánya és fia, a film kissé hanyag, néhol elnagyolt és következetlen forgatókönyve mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Peele, ahogy eddigi munkáit is, ezt is nem csupán rendezőként, de forgatókönyvíróként is jegyzi. A kétségtelenül tehetséges alkotó azonban mintha valahol idő közben néha-néha saját maga lenyűgözésével jobban el volt foglalva, minthogy a film plot-ja konzekvens módon épüljön fel. Habár a film bizonyos szekciókra van osztva, amelyek külön címet is viselnek, mintha nem lett volna túl sok jelentősége a fejezetekre való osztásnak. Mindenesetre egy-egy szusszanatnyi zagyva jelenet után Peele, mintha főnixmadárként éledne újjá, és a film végére a nézőnek csupán egy kérdésre kell választ adnia: Ez meg mi volt?  

Jordan Peele és Hoyte van Hoytema
Forrás: Glen Wilson/Universal Pictures

A rendező filmjeire jellemző az a fajta tulajdonság, hogy Peele bizony nem akar megmagyarázni semmit, és a válaszokat a nézőre bízza. A film során érezhető a mélyebb rétegre utaló áthallás, ami a kizsákmányolásról és a szenzációhajhászásról szól, valamint arról, hogy ez miként is értelmezhető. Peele nem bánt csínján a szimbolizmussal sem, hiszen a lovas allegóriája és maga az állat jelképe is végig kíséri a filmet az elejétől az utolsó képkockáig.  
A Nope Peele eddigi legnagyobb költségvetésű filmje, hiszen közel 60 millió dolláros költségkerettel dolgozhatott, amelynek felhasználásában szinte nem csupán szabad kezet kapott, de érezhető, hogy a filmgyártó mennyire megbízik Peele zsenialitásában. A dobás bejött, hiszen pár hete lépte át a mágikus 100 millió dolláros bevételi álomhatárt, így 2022 nem csupán egyik legjobban várt filmje, de egyik legtöbb bevételét hozó darabja is lett, mindeddig, ám nem szabad elbíznia magát, hiszen pár hónap még jócskán hátra van az évből, és ezen az álláson fordíthatnak még olyan nagyon várt filmek, mint David O. Russell Amsterdam-ja, az érdekesnek ígérkező Armageddon Time, vagy a sajnos botrányai miatt a napokban előtérbe kerülő, Don’t Worry Darling.  
A filmet pont az teszi szerethetővé, hogy nem akar semmit sem bizonyítani senkinek, csupán bemutatni egy hihetetlen történetet, amin érződik Jordan Peele verítéke, szeretete és odaadása, ami minden hibája ellenére is Daniel Kaluuya-val időt álló darab lesz. 
És hogy lyukadunk ki a film címéhez? A rendező egyszerűen fogalmaz:

"Eredetileg Little Green Man lett volna a film címje, de azt mondtam, hogy inkább nem." 

Facebook és Instagram!

Tarts velem erre az irányított meditációra. Hunyd be a szemed, és képzeld el, hogy egy lakatlan szigeten vagy, ahol kellemes kókuszpálmák árnyékában heverészel, és iszogatod a finom koktélodat a vízesés mellett, ahol olyan kellemesen párás a levegő, hogy a tüdőd szinte új életre kap. Kinyitott szemmel körbenézel, és úgy hiszed a világon minden rendben van. Viszont egy intercut elég ahhoz, hogy bevillanjanak olyan pillanatképek a valóságból, mint a Kata megreformálása, az ananászos pizza és a legújabb Netflix darab, a The Grey Man, ami csúnyán befurakodnak a meditációdba, végérvényesen elrontva azt. Szóval idegesen és nyugtalanul veszed tudomásul, hogy nem csupán morcos vagy, de az irányított meditációd is okafogytottá vált. Most nem leszek kedves. 

Forrás: Netflix (The Grey Man, 2022)

Az Ocean’s Eleven nyitójelenetét idéző képsorokban már az első percekben megismerkedünk a jókkal, azaz Ryan Gosling-gal és a furcsán CGI-ozott “fiatal” Billy Bob Thornton-nal, ahol az utóbbi valamelyik hárombetűs titkosügynökség nevében jár el, és alkut ajánl a börtönéveit töltő Six-nek, azaz Gosling-nak. Six – mivel a 007 már foglalt – 20 évvel később már kegyetlen bérgyilkosként bulizva dolgozik Ana De Armas-szal, az épp az aktuális megbízás kapcsán ellenszegül a megbízójával Regé-Jean Page-dzsel, mert nem akar ártatlan civileket veszélyeztetni, később pedig a célszemély, Four elárulja Six-nek, hogy ők nem is annyira a jó oldalon játszanak, mint ahogy azt hiszi. Cserébe egy nyakláncot kap Six az éppen haldokló Four-tól, amiről később igencsak fontos adatokat hordoz magában. A dühös Page pedig, hogy bosszút álljon Six-en, valamint megvédje a titkot, felbéreli a pszichopata bajszos Chris Evans-t, hogy végezzen vele.  

Nos, annyi minden történt az első 20 percben, hogy azt se tudom hol kezdjem. A film Mark Greaney azonos című regényén készült, ám az adaptációt nem a remek történet tette annyira különlegessé, hanem az, hogy development hell-ként, azaz kivitelezési pokolként vonult be a filmes történelembe. A megfilmesítési előkészületek már 2010-ben kezdetét vették. Six szerepére olyan nagyágyúk voltak esélyesek, mint például Brad Pitt, vagy Charlize Theron, ahol a főszereplőt nőként gondolták volna újra. A film végleges formáját 2020-ban nyerte el, a Netflix égisze alatt készült film pedig 200 millió dolláros költségvetéssel az egyik legdrágább film, amit a Netflix valaha is készített. A darab végül a nagyágyú Russo Brothers, azaz Anthony és Joe Russo rendezése alapján készült, forgatókönyvéért pedig Joe Russo felelt, aki 1:49:00 körül még cameo-zik is.  
A film, mintha mindent elkövetne annak érdekében, hogy ne legyen közhelyes vagy tucat film, így minél inkább próbál kitűnni a sorból, például egy-egy jól időzített poénnal, a végére fejcsóválva konstatálja a néző, hogy konkrétan egy 90-es évekbeli Bruce Willis filmet kapott, amit nem különböztet meg semmi a többi akciófilmtől. A húszéves közhelyeket előszeretettel alkalmazza a film, kezdve a kérdésekkel záródó párbeszédekkel, a sok helyszínen játszódó sztori, mint például Baku, Bangkok, Monaco vagy London, amiknek a nevét természetesen a képernyő közepére kell kiírni, ahogy azt a legtöbb B-kategóriás filmben is láthattuk már tucatszor.  
A film tele van megszokott token karakterekkel, mint a lelkiismeret bérgyilkos, az apa figura mentor, egy gyerek, akinek fontos szerepe van a sztoriban, egy jó csaj és egy bajuszos gonosz. A dialógusok, amik mintha a legrosszabb akciófilmes klisékből lettek volna összeollózva, amivel alapvetően nincs gond, hiszen akció zsánerről van szó, amiben lényegében elég szűkösen mozoghat az ember, viszont Joe Russo-tól valahogy többet várt volna a néző.

Forrás: Netflix (The Grey Man, 2022)

A karakterek a jól bevált, tankönyvből ismert tulajdonságokkal vannak felszerelve, hátterükről keveset tudunk meg, csupán jelzőkkel tudjuk őket jellemezni. Karakterfejlődést nem igazán látunk egyik szereplővel kapcsolatban sem, ahogy lényegében a szereplők személyiségsemlegesek, habár a Gosling és Evans által formált karakterek személyiségének szikráit egy-egy alkalommal fellelhetjük, ha nagyon ügyesen figyelünk, és ha még nem kapcsoltunk el, hogy inkább megnézzük a Spiderhead-et.

Habár csúnya bácsik tekintetében Evans a főkolompos, Regé-Jean Page is egy negatív karakter színeiben tűnik fel. Page semmi újat nem mutat a szerepben, amitől maga a film is netán emlékezetes lehetne, csupán szokatlan, hogy modern ruhában, amerikai akcentussal és ráncolt szemöldökkel csinál úgy, mintha szemüveges lenne, holott csak egy Harry Potter szemüveget visel. Gosling valahogy mintha maga sem tudná mit keres itt, miért nem éppen a Barbie film forgatásán dolgozik és miért nem inkább Josh Brolin-nak adták a főszerepet önmaga helyett. Habár Gosling kezében jól áll a fegyver, a két Oscar-díjra jelölt színész karrierjét tekintve mintha nem is tudná, hogy merre induljon el, így amíg azt kitalálja, beugrik bohóckodni egy 200 millás Netflix projektbe. Helyet kap még a vásznon a szebb napokat is látott, egyébként általam zseniális színésznek tartott Billy Bob Thornton is, aki csak akkor mond valamit, ha kérdezik, és a csintalan Chris Evans, akinek amilyen jól állt a Knives Out rohadék karaktere, most annyira nem tud kibontakozni, és őszintén egy másik Evans-t szívesebben láttunk volna Lloyd szerepében, mégpedig a wales-i pacsirtát, Luke Evans-t.  
A film, habár gyenge lábakon állt, az operatőri munka említésre méltó, ahogy a vágás is egy akciófilmhez mérten remek, izgalmas és dinamikus. Ha másért nem, ezért a kettőért már bőven megéri végig nézni ezt kiszámítható akciófilmet, amit, habár rosszul casting-oltak, megmutatta azt is, hogy 200 millió dollár bizony nem garancia semmire.  

10/5