Talán a nőkről szóló, különböző történetek soha nem voltak aktuálisabbak, mint most, hiszen a sorozatot kapott Elizabeth Holmes, Lorena Bobbitt, Nagy Katalin cárnő, az egysz*r csak Szex és New York-ról, de filmet forgatnak Amy Winehouse életéről is. Lényegében most egy kis ötletbörzeként nyújtom javaslataimat Hollywood számára, kihangsúlyoznám, hogy ingyen és bérmentve. Szívesen. Így a következő évtizedre a Marvel ötödik és hatodik fázisa mellett szívesen látnánk ezeket a darabokat is viszont a filmvásznon! Éljenek a nők, és a róluk szóló - remélhetőleg - szuper filmek!  

Hedy Lamarr 

Listánk talán legismertebb neve az övé, nem csak azért, mert két, szinte szöges ellentétben álló területen tudott maradandót alkotni. A világ egyik legszebb és legtehetségesebb színésznőjeként ismerte meg a közönség az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában született Lamarr-t. Alig 16 évesen kezdte karrierjét, és olyan korabeli színészek mellett tűnt fel több évtizedes karrierje során, mint Clark Gable, Judy Garland vagy James Stewart. Azonban Lamarr a színészet mellett egy másik, a filmipartól független érdeklődésének is hódolt. Előképzettség híján, autodidakta módon fejlesztette magát, és dolgozott különböző ötleteken, mint például az ízesített pezsgőtabletta, amelyet később nem sikerült szabadalmaztatnia, de a mai napon már szinte mindenki ismeri. Lamarr feltalálói karrierjében a fordulópontot a II. Világháború jelentette. Ennek idején heves érdeklődést tanúsított a németek torpedórakéták iránt, amikor azok utasszállító hajókat kezdtek célba venni. Lamarr felismerte a rakéták rádiófrekvenciás és adatátviteli problémáit, így George Antheil- lel (aki történetesen Lamarr szomszédja volt akkoriba, mellesleg kíváló zongoraművész és zeneszerző) közösen el kezdtek dolgozni egy olyan technológián, amely kiküszöbölte a frekvencia megzavarását. Ez lett az úgy nevezett alkalmazkodó frekvenciaugrás, vagy egyidejű frekvenciaváltás elve, amely a Wi-Fi és a Bluetooth rendszerek alapját képezi. 1997-ben az Electronic Frontier Foundation a technika úttörőjének járó kitüntetést adományozta Lamarr-nak, akinek csupán egy rövid mondat volt a hozzáfűzni valója:  

“Épp itt volt az ideje.” 

Forrás: womenshistory.org

A főszerepben szívesen látnám viszont: Anne Hathaway vagy Rooney Mara vagy Alexandra Daddario vagy Kristen Stewart vagy Syndey Sweeney  

Rendeznie kéne: Adam McKay vagy Olivia Wilde vagy Lin-Manuel Miranda,  

Tabitha Babbitt 

Talán a legérdekesebb történet az övé. Babbitt neve talán nem sokaknak lehet ismerős, de az általa feltalált eszköz már annál inkább. Az 1779-ben született Babbitt élete többet érdemelt volna, mint amennyit kapott. Az egyik legszomorúbb tény az, hogy az általa kifejlesztett találmányt halála után három férfi sajátként szabadalmaztatott, mindamellett sok kérdés vitatott Babbitt életével és állítólagos találmányaival kapcsolatban kezdve attól, hogy a feltaláló egy erősen vallásos szekta tagjaként élt, és élete során egyetlen egy találmányt sem szabadalmaztatott. A legtöbb könyv és az internet is az asztalosműhelyben dolgozott Babbitt-nak tulajdonítja a körfűrész feltalálását, amely nagyban megkönnyítette a nehézipari munkát, és a gőzgéppel hajtott gép nem csupán kevesebb erőfeszítést igényelt, de kevesebb anyagpazarlást is eredményezett. A feltaláló nevéhez kapcsolódik egyebek mellett a műfogsor és a vasszög is, amelyek szintén nem kerültek a szabadalma alá, de szintén neki tulajdonítják a fennmaradt hagyatéka alapján. Babbitt 74 éves korában halt meg.  

Photograph taken of Tabitha Babbitt, photographer unknown

A főszerepben szívesen látnám: Melissa McCarthy, Kate Winslet, Rachel Weisz 

Rendeznie kéne: Guy Ritchie vagy Shane Black 

Telkes Mária 

Szomorú, hogy a magyar származású Telkes Mária neve itthon nem forog annyira a köztudatban, mint kellene, ellenben az Egyesült Államokban Sun Queen-ként, a napenergia kutatás egyik úttörőjeként ismerik. Élete során, több csaknem 39 szabadalom kapcsolódik a nevéhez, amelyből az utolsót 90 éves korában jegyezték be. Az 1934-es Time Magazine legbefolyásosabb nők listáján a 34-dik helyen említették meg, nem mellesleg helyet kapott az Amerikai Feltalálók Dicsőségtermében is. A kémiából és fizikából doktorált, majd az egyetem után Cleavland-be költözött, ahol dolgozott és kifejlesztett egy olyan szerkezetet, amely képes mérni infravörös sugarakat. Legnagyobb felfedezése azonban a napenergia hasznosításához tartozik, hiszen nem csupán egy olyan napelemmel működő szerkezetet alkotott meg, amely képes a tengervizet sótalanítani, de ami ennél is elképesztőbb, hogy ezt a gépet a II. Világháborúban is használták. 1948-ban épült fel a kizárólag Telkes tervei alapján készült napelemmel fűtött ház Denver-ben.  
Évei utolsó éveiben Miami-ban lakott, azonban több, mint hét évtized után honvágya felülkerekedett, és visszaköltözött Budapestre, ahol 1995-ben 95-dik születésnapja előtt tíz nappal hunyt el. Életmunkája habár idehaza keveseknek lehet ismerős, a mai modern energiatermelésre meghatározó hatást gyakorolt.  

Credit: Alfred Eisenstaedt/Getty 

A főszerepben szívesen látnám: Ónodi Eszter vagy Hámori Gabriella vagy Borbély Alexandra 

Rendeznie kéne: Enyedi Ildikó 

Lomb Kató 

Véletlenül találtam rá Lomb Katóra, akinél hihetetlenebb nőt, sőt embert még soha nem láttam. Egy téves YouTube keresés eredményezte, hogy rátaláljak egy több évtizedes Vitray Tamás interjúra, ahol vendégként beszélgetett a hihetetlen karizmával és szofisztikált stílussal bíró Lomb Katóval. Lomb 16 nyelven beszélt, és nemzetközi tolmácsként dolgozott, a világ egyik első szikrontolmácsaként is sokan hivatkoznak rá, de konszekutív tolmácsként is dolgozott. A pécsi születésű lingvista a gimnázium elvégzése után fizikából és kémiából szerzett doktori címet a Pécsi Tudományegyetemen, azonban későbbi érdeklődése a nyelvek iránt terelődött. Fordított nem csupán anyanyelvről idegen nyelvekre, de idegen nyelvről egy másik idegen nyelvre, saját bevallása szerint 16 aktív nyelvtudással keresett pénzt, így a magyar mellett szikronfordított franciául, németül, bolgárul, angolul, héberül, japánul, kínaiul, latinul, lengyelül, oroszul, olaszul, románul, spanyolul, szlovákul, dánul és ukránul is különböző nyelvekre, emellett további 11 nyelven értette meg a publicista szövegeket. Nyelvtanulási módszereit matematikai egyenletben vezette le, miszerint az eredmény egy hányados érték, ahol ráfordított idő és a szorgalom szorzatát kell elosztani a gátlással, ami a nyelvtanulóban jelen van. Eredményeiről és gyakorlatairól több könyvben is vallott, mint például az 1970-es Így tanulok nyelveket című könyve, amelyben a. következőképpen vallott.  

Fotó: Arcanum/Ország-Világ

“Anyanyelvem csak egy van: a magyar. Az orosz, angol, francia és német a magyarral egyszerre él bennem.”  

Főszerepben szívesen látnám: Kerekes Vica vagy Schell Judit talán Rose Byrne 

Rendeznie kéne: David O. Russell  

Rosalind Franklin 

A majdnem Nobel-díjas Rosalind Franklin sajnos nem úgy végződött, ahogy kellett volna. Gyakran hivatkoznak rá elfeledett hősnőként, nem véletlenül, hiszen a csupán 37 évesen elhunyt tudós rövid élete ellenére is sokat adott a világnak. Munkássága és kutatása elengedhetetlen volt a dezoxiribonukleinsav és a ribonukleinsav szerkezetei felépítésének megismerésében és megértésében, annak ellenére, hogy élete során nem részesült elismerésben kutatásai kapcsán. Az angol kémikus nem csak munkáját tekintve, de magánéletére is igaz volt, hogy kíméletlenül utasított el mindent, amire nincs tudományosan alátámasztható magyarázat, többek között Isten létezését és mivoltát is kritizálta. Már fiatal gyermekként is szkeptikusan állt az egyházhoz és Istenhez is.  
 
“Egyébként is, honnan tudjuk, hogy Isten férfi és nem nő?”  

Sarkos véleménye ellenére nem hagyta el a zsidó vallást és annak hagyományait. Mellőzött karrierje során egy sor társadalmi kérdés felmerül, amire szívesen keresnénk a választ, mint például a szexizmus, a vallás vagy a mentális egészség kérdése. A teljességhez hozzátartozik, hogy film ugyan nem, de egy színházi darab készült Photograph 51 címmel, amelyben a címszerepet Nicole Kidman alakítja.

Forrás: Ann Ronan Picture Library—World History Archive/age fotostock

Főszerepben szívesen látnám: Emma Watson, Emily Blunt vagy Keira Knightley 

Rendeznie kéne: Stephen Frears, Kenneth Branagh vagy Richard Curtis 

Tudom. Tudom.

Mindig késésben vagyok mindennel, nem csupán az életemben, a családalapításban, hanem abban is, hogy végre megnézzem a Thor: Love and Thunder-t. A teljességhez hozzátartozik, hogy egyrészt névnapi ajándékként keveredtünk a moziba életem társával, másrészt már egy ideje természetesen tervben volt, hogy bizony ideje lenne megnézni ezt a darabot. Szándékosan nem olvastam egyetlen egy kritikát sem, semmilyen, a véleményemet befolyásoló cikket vagy és nem is néztem videót. Alapvetően csomó plusz ponttal indult a film, elvégre egy újabb Waititi darabról volt szó, amiben többek között nem csupán Natalie Portman, de maga Christian Bale is szerepelt, valamint a kis trailer-ben elejtett poénok és jónak ígérkeztek. Szóval kezdjük is ott, hogy beültünk a moziba.  

A filmek elején magától értetődő tény, hogy hiába hirdetik meg kerek egész órakor a filmet, a darab tényleges kezdete előtt még körülbelül 10-15 percig kénytelen vagy ajánlókat és reklámokat bámulni, míg a kezedben lévő chips vagy popcorn igen-igen kezd megfogyatkozni, pedig még el sem kezdték a filmet. Senkinek nem ajánlom, hogy munka után, éhesen menjen be a moziba, mert ennek bizony magasabb ára is van, no nem a forint inflációjára gondolok. Remek trailer-eket és vicces reklámokat követően végre leoltották a villanyokat, és elkezdődhetett a várva várt film, leánykori nevén csak a Thor 4. Valahol itt kezdődtek a bajok.   

Innentől erősen SPOILER-es rész következik, szóval bármennyire is fáj, el kell, hogy búcsúzzunk egymástól, ha még nem láttad. 

Forrás: Mozi valahol Magyarországon/A telefonom képgalériája

A nyitójelenet csupa izgalommal és kiforrottsággal kecsegtetett, hiszen elég volt röpke 3 perc és Christian Bale jelenléte, hogy megalkossák az egyik legérdekesebb antagonista karaktert a Marvel Univerzumban. Bale karaktere egyben egy csalódott apa, aki mindent megtesz a lányáért és egy megszállott gonosz, akit csak a bosszú hajt, hogy megöljön minden Istent, mert azok hamis ígérettel kecsegtetnek a megváltásról és a túlvilági jutalomról. Habár Bale hasra ütésre mérten talán 20 percet szerepel összesen a film teljes játék idejében, jelenléte annyira erős a vásznon, hogy a néző szinte képtelen nem borzongani, valahányszor csak meglátja a mémmé lett antihőst. Ám ez az idill hamar elillan, hiszen megjelennek a már ismert karakterek, így láthatjuk Drex-t, Rocket-et, Quill-t. Valkűrt, Krog-ot és persze magát Almighty Thor-t is, aki már persze a sok kondinak köszönhetően lefogyott és újra tettre kész, ám kicsit megtörten várja, hogy ismét harcba szállhasson a gonosszal.  
Majd pár poén és pici harc után ismét feltűnik Jane Foster, Thor régi szerelme, ami alapjáraton nem is újdonság, hiszen a trailer-ben is benne van, az viszont inkább nagyobb meglepetés, hogy kiderült róla, negyedik stádiumú rákos megbetegedéssel küzd, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mindent megtesz a gyógyulása érdekében, így a viking történelem tanulmányozása során rájön, hogy út nyílhat számára az egészség felé. Így ellátogat az azóta felkapott várossá vált New Asgard-ba, ahol Thor Hela által széttörött Mjolnirnek fennmaradt darabjai vannak kiállítva. Jane egy két villámcsapás után egészséges lesz (legalább is látszólag), mi több báthor megthorlóvá válik, aki nem riad vissza semmitől, ezzel együtt pedig a Mjolnir is új életre kel. Christian Bale Voldemort imitáció közben megtámadja a várost, ahonnan elviszi az összes gyereket, és ketrecbe zárja őket egy olyan helyen, ahol nincsenek színek. Thor és Jane hardcore módba vált, ami annyit tesz, hogy két kecske húzta hajóval ellátogatnak az istenek városába, hogy figyelmeztessék őket, hogy egy isten sorozatgyilkos leselkedik rájuk, ám Zeusz, akit a szórakozott Russell Crowe alakít, talán azért, mert ő sem hiszi el az egészet, nem óhajt segíteni Thor-nak és a haveroknak, ezért a saját villámjával dobálják meg. De itt még nincs vége, hiszen megszöknek, majd Thor rájön, hogy Jane rákos, végül pedig eszükbe jut, hogy a lényeg, ami miatt itt vannak az az, hogy elkapják Christian Bale-t és megmentsék a gyerekeket. Közben Korg darabjaira hullik, ezért csak az arca marad meg, és közben elárulja, hogy minden kőember meleg.  
Thor villámkölyköket csinál mindenkiből, hogy legyőzzék Bale-t, mert kiderült, hogy annak viszont Thor pörölyére fáj a foga. A portál a kulcs, hogy eljusson az örökléthez, ahol pedig azt kívánhat, amit csak akar, vágya pedig az, hogy minden Isten dögöljön meg. Szóval a lényeg, hogy aztán mégsem hal meg mindenki, csak Jane, sőt Bale annyira meggondolja magát, hogy inkább a halott lányát kívánja vissza, mintsem az Isteneket holtan. Bale meghal, Thor így kap egy gyereket, Szerelmet, akit vigaszdíjként hazavihet, így értelmet nyerve a cím: Szerelem és Mennydörgés.  

Nem mondom, hogy meg vagyok lepődve, de azért egy kicsit igen. A mostani film a negyedik installációja a Thor filmeknek, összességében a 29-dik Marvel darab az MCU-ban. A filmet Taika Waititi nem csak színészként, de íróként és rendezőként is jegyezte, összeverbuválva minden idők egyik legsokoldalúbb szereplőgárdáját, így Tessa Thompson-t, Russell Crowe-t, Natalie Portman-t és Christian Bale-t is Chris Hemsworth mellett. Habár az első részt a Thor-t maga Kenneth Branagh, a Thor:The Dark World-öt pedig a tévés veterán, Alan Taylor jegyezte rendezőként, a Marvel Studios a Thor: Ragnarök direktori székét a már az akkor is Oscar-jelölt, új-zélandi független filmesre bízta. Waititi saját személyiségéből és stílusából fakadóan is érdekes választásnak bizonyult a Marvel részéről, azonban a kezdeti szkepticizmus hamar szerte foszlott, hiszen több, mint 850 millió dollárt, és kritikai sikert is eredményezett Waititi alkalmazása. A rendező sok más szuperhősfilmmel ellentétben személyiséget adott a karakternek, ami addig nem túlságosan volt jellemző az addigi képregényfilmekre. A szereplőt humorral tette szerethetővé, mellette azonban megtartotta azt a komolyságot, amelyet egy szuperhőstől, Thor esetében egy istentől várnánk. Az Endgame-en áthidaló sztori vonal is új megvilágításba helyezte Thor-t, a megtört lélek, aki a nap minden percében gyűlöli magát, ez a helyzet pedig rengeteg lehetőséget adhatott volna Thor karakterfejlődésének, ehelyett Taika Waititi szuperhősös agymenésében utaztunk csaknem két órán keresztül, ahol a fő cél nem a néző, hanem Waititi saját maga szórakoztatása volt. Kétségtelen, hogy a rendező arról híres, hogy időnként jó értelemben bohócot csinál magából, ahogy azt láthattuk az Oscar-t érő Jojo Rabbit-ban, vagy a zseniális What We Do In The Shadows-ban, viszont az már korán sem biztos, hogy ami ott, önállóan működött, az működik minden esetben. A Love and Thunder első 20 perce felért önmaga karikatúrájával, majd a 21-dik percben pedig eszébe jut, hogy nem is ezért van itt, hanem egy sztorit kéne elmesélni a nézőknek. A Thor: Ragnarök-nek pontosan az adott bájt és vonzerőt, hogy nem vette magát komolyan, viszont a Love and Thunder-t szinte élvezhetetlen, amit a néző képtelen komoly teljesítményként értékelni. Waititi-vel elszaladt a ló, és szinte imádkoztam a 12-dik sor 17-es székében, hogy jöjjön el Kenneth Branagh vagy James Gunn, és tegye rendbe a dolgokat, nem beszélve arról, hogy Matt Damon eredetileg humoros cameo-ját szinte kifacsarta, és hagyta kiszáradni. A rendező szinte kiölt minden olyan tulajdonságot a sztoriból, amitől egy kicsit is izgalmas lett volna a szál, helyette pedig egyetlen egy Thor sitcom epizódot gyártott le röpke 150 millió dollárból. Ebben a legrosszabb pedig az, hogy szinte egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan poén volt, amin őszintén nevettem.  
Tévedés ne essék: Waititi remek író, és mesterien tud lavírozni a komolyság és a humor vékony vonalán, ami egy írótól ritka teljesítmény, erről tanúbizonyságot is tett a Two Cars, One Night-ban vagy a már említett Jojo Rabbit-ban, de mintha a Love and Thunder csupán abban erősített meg minket, hogy Bale és Crowe istenadta tehetségek, míg Waititi őrült randalírozásba kezdett a filmvásznon. Habár a Love and Thunder közel sem lett olyan erős rész, mint amilyen 5 éve a Ragnarök volt, Waititi megengedheti magának a kísérletezést új stílusban és több humorral, és azzal sincsen semmi gond, ha ez valakinek nem tetszik. Ettől még nem változik a szubjektív véleményem a rendezővel kapcsolatban, ahogy azt korábban is kifejtettem, csupán az első mondatot idézném.

Szóval, hogy ki is vagyok? Nos, gyakran még magam sem tudom.  

Instagram és Facebook! Tudjátok a dolgotok.

Nem kell olyan régre visszanyúlnunk, kezdjük akár az elmúlt 30 évvel. Kissé meghökkentve konstatáljuk a tényt, hogy a három évtizeddel ezelőtti film-, és televízióipar szinte már köszönőviszonyban sincs a mai adás és műsorkínálattal. Nem csupán a streamingszolgáltatók által - nem csak a filmiparban, de a zeneiparban is a Spotify, a Deezer és sok más szolgáltató miatt - csúnya szóval élve hígult fel a kínálat, de valahogy elvesztette a jelentőségét egy-egy film vörös szőnyeges bemutatója, vagy akár a tény, hogy hány díjat zsebelt be az adott díjszezonban a darab. A dráma, a hitelesség és a film üzenetének főszerepét a nézők szemében felváltotta a szórakozás, a kápráztatás és a könnyedség, nem is véletlen, hogy a közönségsikerek ellenére például egyetlen Marvel film sem kapott szignifikáns jelölést az Akadémiától. Na de, számít ez valamit is?  

Az Oscar és a közönség kéz a kézben 

Legutoljára talán kijelenthető, hogy 2001-ben volt azonos véleményen a nézők és az Oscar véleménye, hiszen ebben az évben került mozikba a The Lord of the Rings első része, a Fellowship of the Ring, a film nem csupán csaknem 900 millió dollárt hozott a mozipéntáraknál, de 13 Oscar-jelölést is begyűjtött, többek között a legjobb film jelölést is, amelyet azonban nem sikerült díjra váltania, hiszen Peter Jackson-t, az egykori gyerekszínész, Ron Howard és az A Beautiful Mind ütötte ki a nyeregből. Ám kétségtelenül kijelenthető, hogy a nézők és a díjátadók ízlése merőben távolodott egymástól és szöges ellentétbe került az elmúlt évtizedekben. A 2008-as évektől kezdődően szinte minden egyes évre jutott egy Marvel, de minimum egy képregény-adaptáció vagy szuperhős film, ennek eredményeképpen pedig a dráma, mint zsáner - amelyek az akadémia annyira szeret - pedig egyre jobban kiszorultak a mozik legtöbb bevételeit hozó filmjei közül. Fast and Furious, Harry Potter, The Hunger Games, X-Men - csak néhány, nagyobb franchise, ami felzabálta a mozipénztárakat, a szakma viszont nem ismerte el őket, pedig szinte mindegyikre jutott egy-egy Oscar-díjas színész, hiszen a Harry Potter-ben ott volt a kétszeres Oscar-díjas, Maggie Smith, a The Hunger Games-ben Jennifer Lawrence, az X-Men-ben pedig Halle Berry is feltűnt. Ám kasszasiker ide, Arany Szobros színészek oda, az Oscar mintha sértődött kisgyereket játszana mostanában és inkább adna még egy Oscar-t a Shakespeare in Love-nak, mintsem, hogy egy sikeres, rendben összerakott, szórakoztató ugyanakkor szellemes képregényfilmek adja oda a legjobb filmnek járó díjat.

Ez a fajta képmutatás pedig szinte csak gyűrűzött az elmúlt évtizedekben, nem beszélve arról, hogy az elitista és részrehajló akadémiai tagok köztudottan előnyben részesítenek bizonyos stílusú filmeket, például a II. Világháború témájában készült filmeket, remake-eket valamint a biopic-okat, így fordulhatott elő az is, hogy a Bohemian Rhapsody kapta érthetetlenül a legjobb vágás díját, továbbá jelölést kapott, mint legjobb film. A 2018-as év legtöbb bevételét hozó darabja, az Avengers: Infinity War volt, mellesleg a Top 10-ben ugyan szerepel a Bohemian Rhapsody, ám ez az egyetlen darab, amely nem létező franchise, vagy képregény nyomán készült el. Az Infinity War egyetlen egy szignifikáns jelölést sem kapott, sem a kivitelezés, sem a színészi játék okán sem. Ez csupán egy példa a sok igazságtalan és érthetetlen döntést illetően, amelyet az akadémia hozott az elmúlt két évtizedben.  

Martin Scorsese, aki a filmes szakma fenegyerekén kezdte a 70-es években, az elmúlt ötven évben pedig olyan filmeket forgatott, amit az ipar a legjobbakként tart számon több, több évtizede tartó, töretlen karrierje alatt, ellenben érdekesség, hogy 25 évet várt arra, hogy rendezőként végre magasba emelhesse a szobrot. Pont ezért is annyira érdekes a zseni rendező szájából hallani a kijelentést a mai szuperhős, főleg a Marvel filmek kapcsán.  
 
“Megpróbáltam megnézni, de nem nekem valóak. A Marvel filmek nem igazi filmek.”  

Emésztegessük egy kicsit ezt a kijelentést, amellyel nem kötelező sem egyet érteni, sem ellent mondani, így ezt egy ideig hagyjuk is a levegőben lebegni. A legszebb az egészben, hogy a rendezőnek technikailag nincs igaza, de valótlanságot sem mondott. A mai modern mozi egy egészséges evolúción ment keresztül, hiszen emlékezzünk csak, hogy 20 éve mennyire rangon aluli volt az, ha egy mozisztár televíziózásra adja a fejét, szinte egyenlő volt a karriergyilkossággal. Ellenben mára - Charlie Sheen óta - szinte divattá, sőt menővé vált, ha egy-egy híres vagy Oscar-díjas színész sorozatozásra adja a fejét, ahogy azt tette nem régiben Kate Winslet (Mare of Easttown), Rami Malek (Mr. Robot), Matthew McConaughey (True Detective) vagy Renée Zellweger (What if...). Scorsese egyébként a The Departed-ért cserébe kapta meg a rangos elismerést, álló ovációt eredményezve, ám fontos azt is leszögezni, hogy a darab erősen a The Internal Affairs című japán mozi alapján készült, ezzel erősítve azt a kijelentést, hogy mennyire is kedveli a remake-eket az Oscar. A tények ellenére a The Departed Scorsese egyik legerősebb, és legjobban összerakott filmje, amely méltó “másolata” az eredetinek, összegyűjtve olyan szereplőgárdát, amelyről a legtöbb rendező csak álmodik. 

Az Oscar kronológiája, és “legjei” 

Az első gálát 1929-ben rendezték meg, akkor 12 kategóriában díjazták a műveket, ám semmiféle közvetítés formájában nem publikálták a ceremóniát. Azóta pedig csaknem 100 év telt el, kérdés nélkül kijelenthetjük, hogy az Oscar a 90-es években élte igazi aranykorát mind díjazottak, mint az utókor számára fennmaradó érték tekintetében. Ellenben ahelyett, hogy hagyományos módon vennénk az Oscar legjeti vennénk górcső alá, arra gondoltam, inkább másik oldalról közelítsük meg és keressünk választ arra, hogy miként lehet, hogy Steve Buscemi, Alan Rickman, Donald Sutherland, Michelle Yeah, Hugh Grant, Emily Blunt, Richard Gere, Jeremy Irons vagy épp Kurt Russell egyetlen egy nomináció nélkül úszták meg a díjszezont. Ami pedig szintén érhetetlen, hogy Interstellar, Us, Magic Mike, The Big Lebowski, Fight Club vagy a Memories of Murder című nagyszerű darabok szintén ezen, a nem túl megtisztelő helyen tanyáznak, listázva azokat a filmeket, amelyeket a pazar kivitelezés ellenére nem jelöltek semmilyen kategóriában sem. Ez is bizonyítja az eredeti állításunkat, miszerint mára már a díjak kora leáldozott, és egyedüli indikátora egy filmnek csakis az idő lehet, nem pedig az, hogy hány öntött bronzszoborral dobálták meg az adott darabot, mint például a már említett Shakespeare in Love, a Crush vagy a Chicago.  

Reneé a Chicago-ban és az Oscar (nincs a képen) - Forrás: miramax.com

A 2017-es szintén nem kedvezett az Oscar megítélésének, hiszen nem csupán a csökkenő nézőszám eredményezte azt, hogy önmaga karikatúrájává vált a gála, de az is, hogy a prominens és befolyásos filmmogulról, Harvey Weinstein-ről a #metoo mozgalom lerántotta a leplet, ezzel előtérbe helyezve ezzel nem csupán az ő, de Hollywood és vele együtt a filmipar a velejéig romlott, korrupt és aberrált képét. Hogy kontextusba helyezzük az egészet: Weinstein Isten után a második legtöbbször megemlített személy az Oscar-díjátadó köszönőbeszédekben, hiszen olyan színészek mondtak neki köszönetet beszédükben, mint Meryl Streep, Ben Affleck, Matt Damon, Renée Zellweger, Penelopé Cruz vagy a néhai Robin Williams. Weinstein köztudottan lobbizott a filmjeiért, és olyan agresszivitással tette mindazt, hogy a Filmakadémia jóvoltából a Miramax és a The Weinstein Company által gyártott filmek összesen 341 jelölést gyűjtöttek be, ezekből pedig 81-et váltottak díjra fennállásuk ideje alatt. Mindkét stúdió Weinstein nevéhez köthető, ami már önmagában óriási teljesítmény, habár Weinstein-t magát csupán kétszer jelölték Oscar-ra. Mindamellett nem csupán a néhai producer személye miatt kerülnek fel kérdések az Oscar körül, de amiatt is, hogy ítélő bíráinak tagjai mennyire a kimagasló teljesítményt, mintsem a “pofaviziteket” és a szimpátiát díjazzák. Legékesebb bizonyítéka ennek Glenn Close, aki érthetetlenül mellőznek díjazás tekintetében, pedig a színésznő nyolcszoros jelölt, többek között a Fatal Attraction-ben nyújtott zseniális teljesítményét sem díjazták, helyette inkább odaadták Cher-nek a díjat, mondhatni megérdemelten. Habár a színésznő egy cseppet sem bánkódik emiatt, elég epésen fogalmazta meg ezzel kapcsolatos véleményét:  
 
“Tehetség szempontjából gyakran összekevernek Meryl-lel. De ha Oscar-ról van szó, akkor soha. "

Nem véletlen, hiszen Streep-pel többízben is “versenyzett” a legjobb női főszereplő díjáért, ám mint ahogy azt tudjuk, rendre alulmaradt.  Az Oscar 2022-re csupán egy túlárazott, filmekről szóló Victoria Secret’s Fashion Show-vá avanzsálódott, ahol csupán a fényűzés és a valamikor fényesen ragyogó hollywood-i filmek árnyéka jelenik meg a vásznon. Az idei gála egyenlő volt egy felkészületlen iskolai előadással a tornateremben, ahol az egyetlen dolog, ami megmaradt a nevetséges pofon volt, amit Smith adott Rock-nak. A díj presztízse jócskán megapadt, nem csupán a galád streamingszolgáltatók tartalomgyártásával, ami nem csupán olcsóbbá, fogyaszthatóvá és megközelíthetőbbé is teszi a nézők számára a filmeket, ami azt eredményezi, hogy a klasszikus moziszínház létjogosultsága okafogyottá vált, hiszen otthonunk melegében is élvezhetjük a jobbnál jobb filmeket. Nem kell ehhez kiöltöznünk, vörös szőnyeget terítenünk, és tettetni, hogy valami óriásit tettünk le az asztalra, amire az egész világnak figyelnie kell, helyette pattogtathatunk kukoricát a saját mikrónkban. 

Előre leszögezném, hogy kijelentésem nem képezi sem a Sam Rockwell, sem a Bill Hader iránti szenvedélyem, hiszen ők érinthetetlenek, de erről talán egy kicsit később. A mai főszereplőnk egy angol srác, akit nem csupán különleges külseje és jellegzetes arcvonásai tesznek azzá, ami: korunk legizgalmasabb színészévé, aki 29 éves kora ellenére a legnagyobbakkal játszott már együtt, és soha nem okozott csalódást.  

Forrás: Photograph by Michael Avedon for Hero Magazine

Habár Will Poulter neve nem sokaknak csenghet ismerősen, biztosan mindenki tudni fogja, ha azt mondom, ő volt a vörös, tini srác a We’re the Millers-ben, ahol Jennifer Aniston-nal és Emma Roberts-szel is csókolózott egy percen belül, ami megért neki egy BAFTA-t is, mint a legragyogóbb új csillag. A díjat egyébként 2006-ban osztottak ki először ebben a kategóriában, és amit nem akárki kapott meg akkor, hanem maga James McAvoy. Poulter fiatal kora ellenére már 15 éves kora óta aktívan színészkedik, és a híres-neves londoni Harrodian Iskolába járt. Az intézmény arról is híres, hogy későbbi ismert színészek voltak egykor növendékei, mint Robert Pattison vagy Jack Whitehall. Gyermekkorában diszlexiával küzdött, ami jócskán visszavetette önbizalmát tinédzserként is, azonban később a színjátszás és az amatőr dráma órák adták meg neki azt a katarzist, amit mindig is keresett, célt adva nem csak életének, de ezzel karrierjének is.  
Poulter a legsokoldalúbb és legizgalmasabb színész a szakmában, nem csupán tehetsége miatt, hanem azért is, mert megjelenését kihasználva kaméleonként egyensúlyoz a félénk kisfiútól (We’re the Millers) az agresszív, rasszista rendőrig (The Detroit) tartó skálán, egyszerre kedvelve és gyűlölve az általa alakított karaktert. Kétségkívül az egyik leghíresebb szemöldök tulajdonosa ő, megszégyenítve Dwayne Johnson és Emilia Clarke szemöldök képességeit, amitől annyira kellemes jelenséggé válik a filmvásznon, hogy a néző szinte régi ismerőseként tekint rá már-már átlagos vonásai miatt.  
 
“Tisztában vagyok azzal, hogy kettős kinézetem van. Nem a klasszikus, vagy ha úgy tetszik átlagos külsejű. Mindig is megkaptam azt, hogy nagyon kifejező tudok lenni.” 

- nyilatkozta Poulter egy interjú során, és nem is mondhatta volna jobban. A színész első filmje során rögtön olyan nevek mellett debütált, mint a zseniális színész/rendező Edgar Wright, és a szebb napokat is látott Ed Westwick a The Score című film folyamán. A darab a Sundance Filmfesztiválon került bemutatásra, Poulter-nek pedig egyenes út vezetett, hogy gyerekszínészből igazi művésszé transzformálódjon. Alig volt túl egy filmen Tilda Swinton-nal (The Chronicles of Narnia: The Voyage of the Dawn Treader), és Dexter Fletcher-rel (Wild Bill), amikor karrierje addigi legmeghatározóbb filmjében a We’re the Millers-ben kaparintotta meg az egyik főszerepet Jennifer Aniston, Jason Sudeikis és Emma Roberts mellett. Habár a film vegyes fogadtatásban részesült a kritikusok részéről, a mozipénztáraknál egyértelmű befutóként végzett a maga 270 millió dolláros bevételével. Poulter nem csupán Micheal Cera-ra emlékeztető kínos bájjal és zavartsággal viseltetett a filmvásznon, de erős londoni akcentusát is sikerült elrejtenie, és szinte Hugh Laurie-val (ahogy tette azt a House M.D-ben több éven keresztül) egyenértékű módon változtatta meg beszédstílusát amerikai kiejtésre. Az akkor 20 éves színész a következőképpen nyilatkozott a filmmel kapcsolatban:  

“A film olyan komédia volt, ami nem szokványos, és nem gyakran látjuk a mozikban. Mindenesetre nagyon kínos volt a csókjelenet mindannyiunknak.” 

Forrás: Warner Bros. Pictures

Poulter nem sokáig teketóriázott, és szerencsés döntések mellett hamarosan lemosta magáról a szociálisan nehézkes fiú karakterét, és a The Maze Runner című darabban bizonyította, hogy az ijesztőbb és komolyabb karakterek is nagyon jól állnak neki. A The Maze Runner, az akkor nagyon divatos menekülős-túlélős filmjeivel, a The Hunger Games-szel és a The Divergent-tel együtt hozta a legjobbat, és több, mint 300 millió dollárt kaszáltak világszerte. A darabból még két rész készült, amelynek harmadik felvonásában láthatjuk Poulter-t ismét Gally-ként. Emellett szintén láthattuk egy évvel később Inárritu balladájában, a The Revenant-ban, ahol Hardy és DiCaprio mellett brillírozott, utóbbinak Arany Szobrot hozva, de inkább tegyünk csak úgy, mintha a The Wolf of Wall Street-ért kapta volna. A filmben Poulter a legendás hegymászót Jim Bridger-t formálta meg, és cseppet sem maradt alul szereplőtársai mellett. Ám ami igazán kihangsúlyozza a színész kiapadhatatlan dinamikáját és lendületét az a 2017-es Detroit című film, az Oscar-díjas nagyágyú Kathryn Bigelow rendezésében, ahol Anthony Mackie, John Krasinski és John Boyega mellett akkorát hozott Poulter, hogy még a gyomrunk is beleremegett. A történet megtörtént eseten alapszik, Poulter karakterét pedig erősen az 1967-es detroit-i lázadás egyik kulcsemberéről mintázták, David Senak rendőrről. Az esemény során 16 ember vesztette életét, és csaknem 500-an sebesültek meg, túlnyomó többségben afroamerikai származású áldozatokat követelve magának. A színész félelmetesen hozza a karaktert, és idestova megértjük azt is, mi olyan káprázatos Poulter-ben: legyen szó félénk, vagy épp ijesztő karakterről a színész olyan hatalmas magabiztossággal hozza az általa megformált személyt, hogy azt a legnagyobb nevek is megirigyelnék. Minden egyes szerepéből árad az a képesség, ami lehetővé teszi, hogy egybeolvadjon a karakterrel, így elhisszük neki azt is, ha kínos tiniként próbál udvarolni egy lánynak, vagy hidegvérrel sebesít meg valakit egy géppisztollyal. Pontosan ez a kettősség eredményezte azt, hogy 2017-ben az eredeti tervek szerint rá osztották volt Pennywise szerepét, a Stephen King könyvéből készült gigaprodukcióban, az IT-ben, ám később, mint tudjuk, ez nem valósult meg, hiszen Bill Skarsgard-ra szállt a karakter megformálása, teljesen jogosan.  

Forrás: A24 (Midsomar, 2019)

Poulter viszont nem csupán a filmvásznon, de a televízióban is bizonyította mekkora király is ő, hiszen több sorozat oszlopos tagjaként láthattuk, többet között a Netflix-es interaktív sorozatában hidrogén szőke hajjal, a Black Mirror: Bandersnatch-ben, a Hulu által gyártott drámában a Dopesick-ben, de még arra is jutott ideje, hogy brillírozzon az Agatha Christie regényéből készült Why didn’t they ask Evans-ben Hugh Laurie és Emma Thompson mellett.   Ám a színész továbbra sem pihen, élete talán legnagyszabásúbb vállalkozásába kezdett bele, amiről a következőképpen nyilatkozott: 

“Nagyon zavarban vagyok, mert habár mindenki tud róla, semmit sem mondhatok a projektről egyelőre, de nagyon boldog vagyok, hogy a részese lehetek ennek.” 

Poulter a Guardians of the Galaxy Vol 3. Béli szerepével helyet kapott a Marvel Univerzumban, mégpedig Adam Warlock-ként, és a második rész befejezésével sejthetjük, hogy nem csupán egy mellékszerep erejéig fog felbukkanni Chris Pratt és Zoe Saldana mellett. Habár a James Gunn körüli botrány okán úgy nézett kis, hogy jóformán sosem fog elkészülni a harmadik felvonás a Galaxis őrzőihez, a tervek szerint 2023 májusában már a moziban élvezhetjük a Marvel Univerzum negyedik fázisának filmjét.  
A még mindig csupán 29 éves színész előtt biztosan állíthatjuk, hogy fényes karrier vár, és Pattinson-módra vetkőzi le a róla kialakult téves képet, miszerint sokkal több, mint egy mém egy közepesen rossz filmből.  

Tudjátok, volt az a sorozat, amiben 6 ember, egymás barátai, keresték önmagukat New York-ban, aztán a széria 10 évig ment, minden egyes szereplőből világsztárt csinálva, de egyikük mégis kilóg ebből a sorból. Hiába a tehetség, hiába a sárm. Bennünk pedig jogosan merül fel a kérdés: miért nem sikerült Matthew Perry-nek elérni az átütő sikert, ami pedig annyira osztályrészül kellett volna, hogy jusson neki?  Ha Matthew Perry nevét olvassuk valahol, akkor pár dolog juthat eszünkbe: a színész gyógyszer és drogfüggősége, a Jóbarátok és az, hogy hiába volt pár sikeresnek mondható mozifilmje is, a tehetséges színésznek valahogy mégsem sikerült akkora karriert befutnia, mint sorozatbéli kollégáinak. Habár magánéleti válságai rovására is írható Perry hagyományos értelemben vett sikertelen áttörése, mégis az az érzés marad a nézőben, hogy miért nem jött össze? Nézzük át a színész karrierjét, és fontosabb állomásait, annak érdekében, hogy megtaláljuk ennek az okát! 

Friends  

Forrás: Matthew Perry and Jennifer Aniston on the set of Friends, 1994, NBC, NBCU Photo Bank

A Friends, azaz a Jóbarátok előtt Perry nem volt ismeretlen a tévés berkekben. Szerepelt többek között a Beverly Hills 90210 című legendás sorozatban, de több, bukott pilot és egy évadot megélt széria is a számlájára volt írható, egészen 1994-ig. Marta Kaufman és David Crane közbenjárásával landolt Perry a Friends szereplőgárdájában, akikkel korábban a Dream On című, hat évadot megélt sitcom-ban dolgozott együtt. A színész akkoriban az űrben játszódó LAX 2194 című sorozattal kapcsolatban kezdett el forgatni, ám hátat fordított a biztos bukásnak elkönyvelhető szériának, és habár az alkotók más karaktert képzeltek el Chandler Bing-ként, a felolvasópróbán Perry olyannyira egybeolvadt a szereppel, hogy Kaufman azonnal zöld utat adott a színésznek. Nem titkolt vágya volt Perry-nek, hogy nem csupán sikeres, de híres is legyen, a sorozat pedig minden elvárását felülmúlta.  

“Akarod a figyelmet, akarod a pénzt, és a legjobb helyet akarod az étteremben is.” 

 - nyilatkozta a színész. Chandler Bing karakterét pedig olyannyira jól hozta, hogy egyben ez is lett a veszte Perry-nek, hiszen a nézők és az alkotók is képtelenek voltak elvonatkoztatni tőle, a színész pedig önkénytelenül is, de minden egyes szerepében Chandler Bing egy-egy variánsait hozta, függetlenül tévétől, filmtől vagy zsánertől, ezzel kevés esélyt adva annak, hogy lappangó tehetsége teljes spektrumát megcsillogtassa. A 90-es évek második felében, főképp a sorozatnak köszönhetően olyan művészekkel forgathatott együtt, mint Salma Hayek, Chris Farley, Elizabeth Hurley, Oliver Platt, vagy John Bennett Perry, a színész édesapja, nem mellesleg Bing karakteréért a színészt Emmy-díjra is jelölték, az utolsó évadra pedig epizódonként 1 millió dollár ütötte a markát, mind az öt színésztársával együtt. A színész a Friends-nek köszönhetően a hollywood-i A-listára repült, habár ez még sem volt garancia a sikerre és a hagyományos értelemben vett áttörésre, akárhogy is próbálkozott.  

The Whole Nine Yards  

Vannak a filmtörténelem során olyan színészkapcsolatok és színészbarátságok, amelyek legendásnak mondhatóak. Bruce Willis és Matthew Perry párosa is egy ilyen kategóriába sorolható a The Whole Nine Yards című gengszterkomédia nyomán. Jonathan Lynn rendezése, habár a kritikusok sikerét nem teljesen, a nézők tetszését bizonyosan elnyerte, hiszen több, mint 100 millió dollárt hozott a mozispénztáraknál, nem csupán az eredetinek mondható ötlet miatt, de Perry és Willis kettősének köszönhetően is. A filmben mellettük láthattuk Amanda Peet-et, Michael Clarke Duncan-t és Kevin Pollak-ot is, akik ugyan asszisztáltak a két húzónév mellett, mégsem hoztak szégyent a filmre. Külön érdekesség, hogy a filmforgatás során Willis és Perry fogadást kötött arra, hogy a film biztos siker, vagy biztos bukás lesz. A fogadás elvesztése egy vendégszereplést eredményezett Willis számára a Friends-ben, ahol ingyen játszotta a szigorú Paul-t, mivel ez is része volt a fogadásnak. Willis pedig annyira jól hozta a szerepét, hogy egy potya Emmy-díjat is kapott a vendégszereplésért.  
A film hozta siker és a pénz ellenére Perry színészi játékában semmi kiugrót nem láthattunk, hiszen ugyanazt az esetlen, mégis szerethető karaktert hozta, mint amit a Friends-ben láthattunk tőle, nem úgy, mint Amanda Peet-től, aki az egész estés film legfényesebb csillagaként játszotta le társait a vászonról. Perry ezek után, még egyszer, 2004-ben játszotta el ugyanezt a karaktert Willis mellett, a The Whole Ten Yards című folytatásban, ami jócskán elmaradt az elődje fogadtatásától. Hiába volt a remek Howard Deutch felelős a rendezésért, minden idők egyik legnagyobb bukásaként vonult be a filmtörténelembe a darab.  
Perry pár évvel később, habár nem filmvásznon, de egy tévéfilm, a The Ron Clark Story című igaz történeten alapuló darabban hozott egy lényegében Bing-től eltérő karaktert, ami közben rájövünk, hogy mennyire jól is áll neki az, ha nem kényszerítik rá, hogy önmagát alakítsa egy szerepben, így rögtön egy Golden Globe-, és egy Emmy-jelölést is begyűjtött. 

Studio 60 on the Sunset Trip  

Aaron Sorkin nem semmi. Magára “anticlimax”-ként reflektáló író, forgatókönyvíró 2006-ban jött ki az eredeti ötletű Studio 60 on the Sunset Trip című sorozatával, ami egy Saturday Night Live-szerű műsornak a kulisszái mögé kalauzolt minket a The West Wing stílusában. Sorkin-nal pedig nem ez volt az első munkája Perry-nek, hiszen korábban egy rövid szerep erejéig láthattuk a The West Wing-ben. televíziózás krémje állt rendelkezésére a szereplőgárdában, hiszen Perry mellett Sorkin ügyeletes színésze, Bradley Whitford-ot is láthattuk, valamint főszerepet vállalt magára Sarah Paulson, Amanda Peet és Steven Weber is. A történetben rengeteg potenciál rejlett, hiszen egészen egyedi elgondolásként, ám szokásos Sorkin-csomagolásban kaptunk egy izgalmas sztorit, többrétegű karakterekkel, akiket az évadok előrehaladtával szépen le lehetett volna hámozni. Pontosan ezért is akkora fájdalom, hogy Perry-nek még csak ideje sem volt, hogy Matt Albie-t egy kicsit magáévá tegye, és kiteljesedjen a szerepben Chandler nélkül. Ám a sorozat igazi veszte nem a hanyag játék, vagy a nem megfelelő sztori volt, a 30 Rock volt és Tina Fey, aki ugyan hasonló műsort kreált, de más zsánerben nyúlt a szórakoztatóipar kulisszatitkait bemutató sorozathoz. A 30 Rock és a Studio 60’s is 2006-ban indult, ám az előbbivel ellentétben, ami hét évadot élt meg, Sorkin műsorát egy évvel később az NBC levette a műsoráról. Érdekesség, hogy Sorkin vendégszerepelt a 30 Rock-ban és utalást is tettek a Studio 60-re, amire Sorkin úgy reagált: Shut up. 

Perry számára minden adott volt a sikerhez, hiszen az univerzum legjobb forgatókönyvírójának irányítása alatt próbálta hozni a legjobb formáját, és mellesleg ezzel az elvárással szemben cseppet sem is maradt alul. A küszködő, gyógyszerfüggőséggel küzdő író karaktere, aki visszatér a sketch-comedy műsorok Mekkájába, hogy ne csak volt főnökének, hanem önmagának is bizonyítson, egy az egyben Perry-re lett szabva. A színész maga is erős gyógyszerfüggőséggel küzdött, hiszen a 90-es évek végén. Vikodin és amfetamin addikciója miatt többször is részt vett elvonókúrán, valamint szent meggyőződésem, hogy 2004-ben Perry-t is érdemes lett volna meghallgatni House szerepébe, hiszen tökéletesen hozta volna a karaktert, nem csupán a vikodin miatt.  
Habár kétségtelen, hogy a Studio 60 nem annak rossz minősége miatt ért véget, méltatlanul megpecsételte Perry karrierjének ívét, hiszen ebből a küszködésből a későbbiekben sem sikerült kilábalnia. 

Mr. Sunshine  

A Mr. Sunshine az egyik olyan alkotás Perry karrierjéből, amelyben nem csupán a főszerepet vállalta magára, de az egyik azok közül, amelyet saját maga jegyzett, írt és alkotott. A történet egyszerűségében rejlett a vonzereje az ABC számára, akik zöld utat adtak Perry projektjére 2011-ben. A Mr. Sunshine - nem összekeverendő a Netflix által gyártott koreai drámasorozattal, az azonos című Mr. Sunshine-nal - egy középkorú, szerelemben és karrierjében is szerencsétlen férfiról szólt, aki egy san diego-i közösségi aréna menedzsereként dolgozik, a mindennapjait pedig kiszámíthatatlan főnöke keseríti meg, Allison Janney szerepében. A sorozat az akkoriban népszerűvé váló single camera módszerrel készült, ami egyedi hangulatot kölcsönzött a műsornak, Perry pedig tanúbizonyságot adott arról, hogy lehet nem a legjobb színész, de íróként még sok van benne. A poénok, habár nem voltak erősek, mindegyik a megfelelő helyén landolt, a karaktereit tekintve pedig a kötelező elemek mellett látszódott, hogy mindenki élvezi a szerepét. Janney mellett láthattuk Andrea Anders-t, Nate Torrence-t és Lizzie Caplan-t is sziporkázni, de egy epizód erejéig még maga Nick Jonas is feltűnt a sorozatban. A Mr. Sunshine tiszavirág életű életet kapott a csatornától, hiszen az ABC csupán 13 epizód után elkaszálta Perry szériáját, emellett még négy epizód készült, ami sosem került adásba. A kritikusok tetszését csak részben nyerte meg a Mr. Sunshine, a New York Times egyik írója úgy fogalmazott: ‘Habár a sorozat címe Mr. Sunshine, azaz Napsugár úr, Perry sorozata korán sem ennyire fényes.’ Az valóban a sorozat számlájára írható, hogy a Modern Family sikere után próbálta meg meglovagolni a Community és még inkább az Arrested Development által kitaposott utat a single camera comedy stílust, és törekedett valami “mást” létrehozni, amelyen közben azért érződött a veríték is. A Mr. Sunshine volt Perry karrierjében az egyik utolsó próbálkozása a tévé felé, de nem a legvégső. A sors iróniája, hogy a sorozatról készült kritikákban is Bing-ként referáltak rá, és nem érkezett el megannyi film, sorozat és szereplés után sem az, amit Aniston-nak osztályrészül jutott: hogy levetkőzze magáról a karaktert, aminek a karrierjét is köszönheti.  

Go On  

A Scott Silveri által készített sorozat a Go On az NBC égisze alatt került műsorra 2012-ben, ami – ezt meg kell jegyeznünk - Perry próbálkozásainak egyik legjobb szériája volt, talán pont azért is, mert Silveri kifejezetten Perry-re írta a karaktert, a széria viszont szintén méltatlanul rövid életet kapott. A sorozat központi szereplője, Ryan King, a sporthír olvasó rádiós riporter, aki felesége váratlan halálával próbál megküzdeni. A tovább lépéshez pedig egyenes út vezet számára egy terápiás csoportba, ahol kiderül, hogy merőben más elképzelései vannak arról, hogyan kell és hogyan lehet egy tragédiát feldolgozni, mint a csoportot vezető terapeutának. A sorozatot briliánsan megírt párbeszédei és narratívája teszi különlegessé, és még inkább egyedivé.  
A Go On valahol a tragédia és a komédia vonalán táncol, egyiket sem túlzásba véve, tökéletes egyensúlyt és hangulatot teremtve a sorozatnak. Komoly témákról szól, de korán sem szájbarágósan, inkább humorral tálalva. Habár hagyományos értelemben, a sztori nem volt új a nap alatt, mégis Perry személye és a sorozat jó értelemben vett komolytalansága kiemeli az akkori felhozatalból a sorozatot. Ha össze kéne viszont foglalnunk a történetet, amivel még inkább eladhatnánk, talán az lenne a legjobb leírás, hogy a Go On olyan, mintha a Community-t néznénk a Community nélkül, csak Joel McHale helyett a jóval szimpatikusabb Matthew Perry hozza a főszerepet.  
Perry mellett a Fleabag-ből is ismert Brett Gelman, Tyler James Williams és John Cho is feltűnik, epizódszerepekben pedig láthatjuk, többek között Piper Perabo-t, Lauren Graham-et, Nazanin Boniadi-t, de magát Courtney Cox-ot is.  
A kritikusok kedvezően fogadták a Go On-t, kiemelve a sorozat remek dialógusait, és dicsérve Perry játékát. Hiába viszont a szakma kedvező véleménye, a Go On 2013-ban lekerült az NBC kínálatából, mivel nem hozta a hozzá fűzött reményeket a csatornának, korán sem ahhoz méltó befejezést kapva, így bizonyítva a közvélekedést, miszerint jóból kicsit adnak.  

The End of Longing 

Perry 2016-ra olyan messzire távolodott a televíziózástól és a mozifilmektől is amennyire csak lehet, ő pedig sebtében összedobott egy Off-Broadway darabot, az a The End of Longing-ot. A sebtében szó használata nem átvitt értelemben értetendő, hiszen Perry a darab első draft-ját tíz nap alatt készítette el. A darabot saját maga írta, készítette el, mi több a főszerepet is magára osztotta, mellette pedig Jennifer Morrison osztozik a színpadon. Perry saját bevallása szerint a főszereplő, az alkoholista, hedonista és neurotikus Jack saját maga karikatúrája, habár hangsúlyozta, a történet nem önéletrajz darab. A sztori négy negyvenes éveiben járó embert mutat be, akik még mindig az élet értelmét keresik. A darab előkészületei csaknem egy évet vettek igénybe, míg végül 2016 februárjában mutatták be hivatalosan, Lindsay Posner rendezése alatt, valamint Isobel Waller-Bridge zenéjével. Utóbbi neve nem véletlenül cseng ismerősen, hiszen testvére a többszörös Emmy-díjas Phoebe Waller-Bridge.  
A kritikusok ízekre szedték a darabot, vele együtt Perry-t is, összegezve egy túlnyomóan negatív visszajelzést adtak Perry darabjával kapcsolatban. Egy kritika úgy fogalmazott, hogy a darab a "Friends-séma" rossz másolata, mi több, 6 helyett csak 4-en vannak, és az egyiket a négyesből pedig Joey helyett Jeffrey-nek hívnak. Akármennyire is szerethető Matthew Perry, a darabján még ez sem segít. 

Karrierje egyes pontjainak végére pedig nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy miért nem volt soha képes túllépni Chandler Bing-en, nos azért, mert ő a való életben is ugyanennyire menő és vicces figura. Önmagunkon túllépni pedig a legnagyobb badarság, amit az ember elkövethet. A legnagyobb hiba viszont az, hogy a képességeinek teljes tárházának megmutatására soha nem kapott elég időd a nézőktől és a producerektől sem, ő viszont pontosan az a karakter és színész, akinek a munkájára bizony megért volna várni, akár a Studio 60, akár a Mr. Sunshine, vagy Go On során is, hiába a zseniális 2007-es Numb című film, ahol bizony mutatott is valamit végre nekünk. A figura, aki mindig viccelődik, ha kényelmetlen szituációban találja magát próbálva elterelni a figyelmet a dialógus eredeti medréről, és egy kicsit figyelmet hoznia saját magára.  
Mindennek ellenére pontosan ez az, ami ellentmond Perry karrierjének, és a legnagyobb hibája is egyben: képtelenség szétválasztani a szerepet a színésztől. Vajon látjuk-e a karaktert is, és neki szurkolunk, legyen szó filmről, sorozatról, vagy színházról, vagy tulajdonképpen magának Matthew Perry-nek szurkolunk?  

Keressetek Facebook-on és Instagram-on is! 

Itt bizony azt kapod, amit vársz. Egy listát arról, hogy mit nézz, ha már eleged van a szuperhős filmekből, nem vagy elég fáradt ahhoz, hogy élőben nézd a Heard-Depp tárgyalást, de érdekel az, hogy tudnak-e még neked valami újat mondani. Én hiszem, hogy tudok. Hiszek egy Tyler-ben és egy listában, amit kizárólag neked készítettem olyan filmekről, amiket el is olvashatsz.  

Out of Sight – Elmore Leonard 

Forrás: Universal Pictures

A legtöbb dolog, amihez Steven Soderbergh hozzáér aranyat ér. Más a helyzet azonban akkor, ha az irodalomtörténelem egyik legegyedibb írójának, Elmore Leonard-nak az egyik könyvéhez nyúl hozzá, mert akkor bizony képtelen hibázni. Remek anyagból dolgozott 1998-ban Jennifer Lopez és George Clooney mellett az Out of Sight során, ami egy igazán különleges, romantikusabbnak mondható sztorit mutatott be. Jack Foley, a közönséges bűnöző, akit egy kistílű rablás miatt csuknak börtönbe, ám ő ezzel nem elégszik meg. Szökését megzavarja Karen Sisco, szövetségi rendőrbíró, akivel a tényleges menekülés közben egy autó csomagtartójában találják magukat, a hosszú út közben pedig találnak egymásban közös pontot, mégpedig a régi hollywood-i filmeket.  
Habár a film elején már tudjuk, hogy a két főhős kapcsolata a gyakorlatban soha nem működhet, van mégis valami ártatlan abban, ahogy a két főszereplő titulusuk ellenére is vonzódnak egymáshoz. A film előrehaladtával pedig nyilvánvalóvá válik minden érintett számára, hogy akárhogyan is vezet valamerre a szenvedély, soha nem lesz ténylegesen életképes. Soderbergh eközben pedig stílusával és dinamikájával a kanapéhoz szegezi a nézőt, és a néhol buta poénokkal tarkított sztori a végére, habár nem is teljesedik ki, de érezteti velünk, hogy inkább csak most kezdődne, habár már nem lehetünk szemtanúi az eseményeknek.  
A filmről csak árad Soderbergh jelenléte, mind a rendezésben, a vágásban, a narratívában és a kivitelezésben is, a darab pedig annyira jól sikerült, hogy még egy önálló, ám igencsak rövid életű spin-off-ot is kitermelt. Lopez és Clooney eközben egymás fényét emelik, miközben előbbiről elhisszük, hogy annak ellenére, hogy nő, kérdés nélkül golyót lő a lábunkba, utóbbiról pedig azt, hogy bár rossz döntések sora szegélyezi életét, mindezek ellenére nem rossz ember. Elmore Leonard Out of Sight című sztorija mellett több film is, mint például a Jackie Brown, a Get Shorty és a Mr. Majestyk is az ő regényein alapszik.  
Az Out of Sight-ot magányos estékre ajánlom, amikor eleged van a világból, de még nincs kedved aludni. 
 

The Devil Wears Prada – Lauren Weisberger 

Forrás: 20th Century Fox

Weisberger 2003-as regénye az írónő saját tapasztalatán alapszik azokból az időkből, amikor történetesen a Vogue Magazin legendás főszerkesztőjének, Anna Wintour-nak dolgozott asszisztensként. A könyv a divatvilág sok aspektusára világít rá és mutatja be egy szubjektív szempontból, keresztülvezetve minket a főhős, Andy vesszőfutásán is, ahol a fő kérdés az olvasóban az, hogy vajon sikerül-e visszatalálnia önmagához vagy beszippantja az a világ, ami elől mindeddig menekült. 
A történet a rettegett Miranda Priestly és Andy kapcsolatán alapszik, amit más aspektusból mutat be a könyv, és megint másból a David Frankel által rendezett film. Míg a könyvbéli Andy önmagát múlja felül, és törekszik arra, hogy a céljaihoz érjen, a film Andy-je inkább Priestly elvárásainak próbál meg megfelelni, és felülmúlni azokat. Pontosan ez a különbség emeli ki a darabot, és teszi minden idők egyik legjobb filmadaptációjává, mivel egy adott sztorit mutat be egy más szemszögből.  
Itt jegyezném meg, hogy Aline Brosh McKenna nem rossz forgatókönyvíró, inkább helyesbíteném aszerint, hogy néhány írása bejön, néhány pedig nem. A nevéhez köthető nem csupán a már említett The Devil wears Prada, de a csapnivaló 27 Dresses Kathrine Heigl-lel, és az aranyos Morning Glory Harrison Ford és Rachel McAdams főszereplésével. Tény, hogy nem a leghíresebb, de a szegmensünk filmjéhez írt szkriptje messze a legkimagaslóbb, fő erénye pedig az, hogy nem akar semmit sem bizonyítani vagy komolyan venni magát. A filmet két Oscar-ra jelölték 2007-ben, egyiket Meryl Streep tudhatta magáénak, mint legjobb főszereplő, és habár nem nyerte meg az arany szobrot, mégis leginkább ezzel a szereppel azonosítják.  
A filmet azoknak ajánlom leginkább, akik utálják a főnöküket, de még nem találtak rendes, másik munkahelyet. 

Pride and Prejudice - Jane Austen

Forrás: Focus Features

Ez az a regény és történet, amit tényleg senkinek sem kell bemutatni. A filmtörténelem és az irodalomtörténelem egyik legtöbbször adaptált könyvéről fogunk most beszélni, amelynek egyik kiadása, jelen pillanatban is rongyos állapotban porosodik a polcomon. Jane Austen regénye nem csak önmagában állja meg a helyét, de olyan írókat is megihletett, mint Helen Fielding, aki szégyentelenül vette alapul a komplett sztorit, és alakította a saját szájíze szerint, nem beszélve a bollywood-i feldolgozásról, amiben Aishwarya Rai, korábbi szépségkirálynő játszotta a főszerepet.  
Elizabeth Bennett és Mr. Darcy örökös harca a regény és a film központi témája is, akik egymás legnagyobb hibái miatt nem képesek közös nevezőre jutni. Elizabeth képtelen jó véleményt kialakítani arról az emberről, akiről előzetesen már határozott véleménye van, annak ellenére, hogy lehet ennek az ellenkezője az igaz, míg Mr. Darcy a gőgössége miatt képtelen napirendre térni másokkal, ami gátolja még abban is, hogy megtalálja álmai nőjét.  Az eredet műhöz a leginkább közel álló feldolgozás az 1995-ös BBC-féle tévéfilmsorozat, amelyben Colin Firth játszotta a főszerepet, persze nem marad el mellette a 2005-ös Oscar-díjra is jelölt adaptáció, amiben Keira Knightley hozta a formáját. Vicces tény, hogy a film rendezője, Joe Wright soha nem olvasta az eredeti regényt, helyette inkább a már korábban említett filmsorozatot vette alapul. Habár az elmúlt több, mint 80 évben minimum nyolcszor dolgozták át a sztorit, nem mindegyikre jutott egy nedves ingben sétáló Colin Firth.   
Austen mellesleg szinte mindegyik könyvét adaptálták, az egyikhez maga a remek Emma Thompson nyúlt hozzá, olyan finomsággal, hogy Oscar-t is kapott érte, de az írónő történeteiben van valami univerzális mondanivaló, amely kortól, nemtől és évszámtól függetlenül is aktuális, és megállja a helyét.  
A sztori bármelyik installációját azoknak ajánlom, akik már rongyosra nézték a Bridget Jones-t, de egy Mr. Darcy viszont nem elég ahhoz, hogy nyugodtan aludjanak.  

Gone Girl - Gillian Flynn

Forrás: Merrick Morton/20th Century Fox

Nem tudom kifejezni, mennyire imádom David Fincher-t. Nem tudom kellően szavakba önteni, hogy mennyire nagyra tartom Gillian Flynn-t, és még inkább bajban vagyok, hogy elmondjam mit is jelent számomra ez a film, a sztori, a könyv és az a borzongás, amit minden egyes alkalommal érzek, bármilyen formátumban is kerüljön a szemem elé a történet. Flynn 2012-es regénye alapvetően egy házasság szétbomlásának anatomiájaként is felfogható, gyilkossággal, hazugsággal és emberi romlottsággal tarkítva. A történetben nincs hagyományos értelemben vett pozitív szereplő, hiszen mindkét főhős a maga módján bűnös, és próbálja bebizonyítani ennek az ellenkezőjét, még ha az nem is igaz.  
Nick Dunne ötödik házassági évfordulójuk reggelén szembesül azzal, hogy felesége furcsa körülmények között eltűnik, a helyszínelés és a bizonyítékok gyűjtése során a hatóság pedig egyre inkább a férjre tereli a gyanút, miszerint köze lehet Amy Dunne eltűnéséhez. A néző szembesülhet a klasszikus problémákkal, amik egy házasság során előfordulhatnak, mint például a gyerek kérdése, a bizalmatlanság, a megcsalás, a pénz és a dominancia.  A csavaros történet előrehaladtával pedig rájövünk, hogy semmi sem az, aminek látszik, és meg kell kérdőjelezni mindent, amit eddig hittünk a szereplőkről.  
Flynn saját maga, zéró forgatókönyvírási tapasztalattal adaptálta saját könyvét a filmvászonra, azzal a feltétellel, hogy Fincher rendezi a filmet, és Ben Affleck lesz a főszereplő. Az író mindkét vágya teljesült, és a filmtörténelem legkifinomultabb thrillerét hozta össze, ami után nehéz szavakat találni Az ember mind a forgatókönyvet, mint a regényt élvezettel olvassa, a film pedig olyan katarzist nyújt, hogy a néző újra és újra alá akarja vetni magát, ezért újra és újra megnézi. A végén csak azt kívánja, bárcsak először láthatná.  
A film legnagyobb erénye persze maga Rosamund Pike, aki méltatlan módon Oscar-talanul távozott a jelölését követően a ceremóniáról, ám mindenképpen tanúbizonyságot tett arról, hogy elhisszük neki, ha átvágja a torkunkat, és színészként pedig még nagyon sok van benne.  
A darabot megfeneklett éjszakákra ajánlom, amikor nincs kedved nevetni, de még nem vagy elég szomorú a Titanic-hoz. 

Itt álljunk is meg egy pillanatra, hiszen bejegyzésünk főszereplője, Henry Cavill mellett nehéz szó, más erős, kemény vagy égő viszketés nélkül elmenni, nemtől és kortól függetlenül. Cavill, habár már közel 20 éve van a pályán a 2020-as évek 2010-es évek Ryan Gosling-jává nőtte ki magát az utóbbi pár évben, hiszen még a csapból is, kis túlzással, de ő folyik. Állíthatjuk, hogy Anglia elsőszámú színész exportcikkjének számít Idris Elba és Tom Holland mellett, karrierje pedig sosem látott magasságokban repül az elmúlt éveknek, a jó szerep választásoknak, és véleményem szerint egy remek PR-csapatnak köszönhetően. Szerepet vállalt nemcsak Superman-ként, DC franchise három filmjében többek között Ben Affleck és Gal Gadot oldalán, láthattuk gonosztevőként Tom Cruise mellett a Misson: Impossible - Fallout darabjában, Guy Ritchie méltatlanul alulértékelt The Man from the U.N.C.L.E. című filmjében, Napoleon Solo szerepében, de aki szemfüles és régóta néz tévét, az még a fájóan rövid The Tudors című sorozatból is emlékezhetnek az akkor még “tejfeles szájú” Cavill-re. A köztudottan nagy videojáték bolond színész ám igazán csak a Netflix égisze alatt gyártott sorozatban, a The Witcher-ben tudott igazán kibontakozni, ahogy arra emlékszünk Ryan Reynolds és a Zöld lámpás a Deadpool esetében is, ahol a címszerepben láthatjuk egy olyan történetben, ami a második évadra végre összeszedte magát.  

Forrás: Elle Magazine, Michael Schwartz

“A pandémia idején még maszkkal az arcomon is szinte mindenki felismert. A rivaldafény sokszor hasznos tud lenni, de ugyanakkor rendkívül megterhelő is egyben” 

A még mindig csak 38 éves színészt, habár Superman-ként ismerte meg a világ, kis híján majdnem elkerülte a szerencse. Bevallása szerint, éppen akkor, mikor Zach Snyder, a Man of Steel rendezője kereste először telefonon, a színész annyira elmélyülten játszott a World of Warcraft-tal, hogy annak ellenére, hogy hallotta a csörgést, úgy döntött, hogy nem válaszol a hívásra. Annak ellenére, hogy a akkori, új Superman film tárgyalásai már 2004-ben elkezdődtek, már eleve Cavill-lel tervezték leforgatni azt, ám később Bryan Singer kezei között újra casting-olták a szereplőlistát, így a főszerepet Cavill helyett végül Brandon Routh kapta, aki mondhatni megmentette a színészt egy ólajtó szintű bukástól, a Superman Returns elől, annak ellenére, hogy a 2006-os film iránya, és minősége cseppet sem jelentett csalódást, de valahogy mégsem tudott működni.  
Ez persze nem az egyetlen szerep, ami Cavill-t végül elkerülte, sőt kétszer is ugyanaz a színész, Robert Pattinson happolta el előle a munkát. A negyedik Harry Potter film egyik mellék, de fontos szerepére volt esélyes Cavill, mégpedig Sedric Digory karakterére, akit később Pattinson formált meg. Később, a Stephanie Meyer vámpíros lányregény sorozatában, a Twilight-ban is majdnem megkapta Edward szerepét, hiszen az írónő “tökéletes Edward”-ként hivatkozott a színészre. Érdekesség, hogy Pattinson szintén Cavill megmentője volt, hiszen nyilvánvalóan utálta a filmeket és az inkonzekvens sztorit, viselkedése pedig olyannyira szélsőséges volt, hogy kis híján kirúgták Pattinson-t a forgatásról, Meyer-t pedig a könyvek kapcsán a következőképpen jellemezte: ez a nő őrült.  

Cavill nem csupán angol, jóképű, és olyan arcvonásokkal rendelkezik, hogy modellként is érvényesülhetne, de a közvélemény, vagyis az internet népe egyértelműen a tökéletes James Bond választásként gondol a színészre. 2005-ben egy karnyújtásnyira került ettől az álomszereptől, hiszen az akkor előkészületben lévő Casino Royal című Bond film egyik legesélyesebb választása volt, sőt a rendező, Martin Campbell is rá adta voksát, ám végül Daniel Craig-nél landolt a karakter, mondván, mivel a producerek túl fiatalnak tartották Cavill-t a szerepre. Jelenleg nem tudunk semmi konkrét az új Bond személyével kapcsolatosan, ám Cavill kijelentette, hogy nyitott a szerepre, és a producereknek sem lehet semmi kivetnivalója a színész korával kapcsolatban. Bond ide, Digory oda, a színész karrierőrangyala 2011-ben ért el hozzá, és hozta el azt a szelet, ami a karrierjének szükséges volt. Superman-ként idestova négyszer láthattuk.  

“Rengeteg van még számomra Superman-ként, hogy meséljek még, örülnék, ha lehetne erre még lehetőségem.” 

Kétségtelen, hogy Cavill nagy közönségsikernek örvend, ám eddig még egy, komolyabb díjat sem zsebelt be, ahogy szerepeit is mondhatni alakítás szempontjából megúszósan választja meg, de az viszont látszik, hogy kétségkívül próbálkozik. Láthattuk gonoszkodni Tom Cruise mellett a Mission Impossible: Fallout-ban, a kasszasiker Immortals-ban ahol Theseus-ként láthattuk, valamint Bruce Willis és Sigourney Weaver oldalán is a hatalmas bukásként mozi történelembe vonuló, The Cold Light of Day című akciófilmben. Cavill a filmezés új Keanu Reeves-e, akit képtelenség nem kedvelni, ám a nézők szívébe kétséget kizáróan a Netflix által gyártott The Witcher című sorozattal került be, ezzel a nézők, egy új réteget is megszólítva. A lengyel fantasyíró, Andrzej Sapkowski regényeiből készült sorozat hatalmas siker lett, nemrégiben bejelentve, hogy a műsor harmadik évadot is kap, amelynek forgatását nemrégiben kezdték el hivatalosan. Cavill-t több, mint kétszáz ember közül választották ki, nem mellesleg a színész nagy rajongója a regényből készült videó játéknak és a Witcher könyveknek is. Ez a jó értelemben vett megszállottság meglátszik Cavill alakításán, ahogy nyilatkozatain is, mennyire komolyan veszi a sztorit, a szerepet és magát a munkát is. A The Witcher híres kádas jelenetéért szinte az egészségét kockáztatta, hogy szó szerint hozza a legjobb formáját a nézőknek és a show-nak is.  

Forrás: Netflix

“A diéta a legborzalmasabb rész az egészben, folyton éhes vagy. De dehidratálnak is kell néha lenned, ha olyan jeleneteket készülsz, ahol kell egy bizonyos fizikum. A bőröd egyszerűen így jobban rátapad az izmaidra, és jobban néz ki a jelenetben, mindazonáltal ezt nem ajánlom senkinek.” 

Az egészségét és a testi épségét azonban Cavill kicsit sem kíméli, hiszen a magánéletben is nemcsak szívesen sportol, de jiu-jitsu-zik, és néhány filmért, vagy egy-egy jelenetben, dublőrt nem használva kell verekednie, vívnia, vagy éppen repülőgépből kiugrania. A The Witcher második évadában egy jelenet során azonban olyannyira megsérült, hogy saját bevallása szerint az még a karrierjének is véget vethetett volna.  

“Az erdőben futottam, és minden tele volt műhóval, ami nagyon csúszott. Talán két vagy három jelenetet vehettünk már fel, éreztem, hogy nagyon fáztam. Amikor aztán újra elkezdtem futni, a lábammal beleütköztem valamibe, és összeestem. Később derült ki, hogy elszakítottam a térdszalagomat. 

A forgatás azonnal leállt, Cavill pedig kényszerpihenőre kényszerült. A felgyógyulás után orvosi utasításként csupán napi öt órát forgathattak vele, mivel a színész fizikailag csupán ennyit lehetett talpon a kímélés érdekében. Habár ez kezdetben megvalósítható volt, ezek az időszakok jócskán kitolódtak a napok és a hetek múlásával.  

“A munka egyre hosszabb és hosszabb lett, muszáj volt tennem valamit. Annyit mondtam “srácok, tudom, hogy ezt be kell fejeznünk, de ha megint megsérülök, akkor nem csak a karrieremnek van vége, de lehet, hogy az show-nak is.” ”  

Cavill azonban nem is tervez lazítani a megfeszített munkatempóját, hiszen kétszer biztosan láthatjuk idén. Az egyik a szintén házon belül, a Netflix által gyártott Enola Holmes második részében hozza Sherlock szerepét, valamint az Argylle című kémfilmben is láthatjuk majd a legjobbak mellett, mint például az Emmy-díjas Catherine O’Hara, az Oscar-jelölt Bryan Cranston, valamint az Oscar-díjas Sam Rockwell. A színész nyilatkozatai alapján azonban egy két lábbal a földön járó ember képét engedik feltételezni. Saját bevallása szerint gyerekkora óta megszállott gamer, ennek ékes bizonyítéka, hogy feltöltött egy videót, amin egymaga szerel össze egy PC-t, ami a videó végén kifogástalanul működik is. Ezzel kapcsolatban a színész mindenkinek annyit ajánl, hogy olvassák el a használati utasítást, ahogyan azt ő is tette, mert az a legnagyobb segítség.  
Mindazonáltal, ha nagyon unatkoznánk, íme ahogy Henry Cavill Andrzej Sapkowski regényéből olvas fel, és amelyet esti meseként is szívesen hallgatnánk.  

Források:

https://www.nme.com/features/tv-interviews/henry-cavill-witcher-season-2-injury-3119581 

https://time.com/5337130/henry-cavill-metoo-gq/ 

https://www.hollywoodreporter.com/tv/tv-features/henry-cavill-interview-witcher-superman-1235044553/ 

Habár azt hittük Regé-Jean Page után nincs élet, a Julia Quinn regényeiből készült Bridgerton a második évadra mintha pubertásból fiatal felnőtté vált volna. Az alkotók a homokozóban elvették a lapátot a kezünkből és elkezdték építeni a várat, a Bridgerton név pedig szinte semmitmondóvá válik a történet szempontjából, mert mélyebbre ránt minket, mint a címadó család élete. A második évad komolyabb, komorabb, egyben komplexebb is az elsőnél, megtalálva az utat a nézőhöz alliterációk nélkül is és adja magát a helyzet, hogy ha már egy epizódot megnéztünk, akkor csak belefér még egy. A Bridgerton második évada március 26-án debütált a Netflix égisze alatt annak a saját platformján, a sorozatnak pedig csak egy problémája van: hogy egyelőre nincs belőle több évad.   

Forrás:LIAM DANIEL/NETFLIX

Anthony Bridgerton, aki az első évadban összetört szívvel végzi, kerül a második etap középpontjába, mindamellett néhol komikus, néhol pedig egyenesen szomorú történetszálak kezdenek el kibontakozni. Már az elején egészen elképesztően humoros jelenetet láthatunk, ahogy interjúztatás módján keresi a legidősebb Bridgerton a megfelelő feleséget, aki a megfelelő szülők gyermeke, megfelelő körülmények között nőtt fel és a megfelelő tulajdonságokkal rendelkezik ahhoz, hogy méltó társ legyen. Persze nem jár sikerrel, és a véletlennek köszönhetően találkozik egy rejtélyes nővel, aki azonnal leveszi a lábáról, jobban mondva a lováról. Később a báli időszak kezdetével a királynő kihirdeti az szezon gyémántját, Bridgerton pedig azon nyomban lecsap, ám kiderül, hogy az évad ékkövének Edwina Sharma-nak a testvére pontosan az a rejtélyes nő, Kate, akivel korábban találkozott. Habár a vonzalom kölcsönös mind Anthony, mind Kate részéről, ennek erősen ellenáll mindkettő. A látszólag korán sem egyszerű az a családi háttér, amivel Kate próbál megbirkózni szinte felőröli és egyetlen célja, hogy rendes férjet találjon testvérének Edwina-nak. Kate Anthony rangja dacára is ellenzi közte és a húga közötti kapcsolatot jellemére hivatkozva, ami meglátása szerint inkább alapszik Anthony saját elvárásain, mint őszinte szerelmen Edwina iránt. Kate habár megtiltja húgának, hogy többet találkozzanak, eközben pedig saját érzelmei és józan esze ellenére is próbál ellenállni Anthony iránti vonzalmának, hol több, hol kevesebb sikerrel, hiszen Edwina egyetlen esélye egy jó házasság, aki őszinte vonzalmat kezd táplálni Anthony iránt. A legidősebb Bridgerton-nak pedig, hogy kiverje fejéből a legidősebb Sharma testvért, habozás nélkül megkéri Edwina kezét, annak ellenére, hogy nyilvánvaló a Kate iránti érdeklődése. 
A szerelmi háromszög során találkozhatunk a régi arcokkal is, mint ahogy felbukkan Penelopé, akiről már tudjuk, hogy ő az igazi Lady Whistledown, az egyszerűen ellenállhatatlanul szimpatikus Eloise, az utazó Colin, a művész Benedict, valamint az immár házas Daphne. A mellékszereplők a saját száljaikat viszik tovább, amit az első évad végén hagytak hátra, hiszen Eloise Lady Whistledown nyomában lohol, Penelopé igyekszik elrejteni kilétét, valamint édesanyja, Portia igyekszik tetőt és biztos hátteret biztosítani lányainak és saját magának is, ha kell áldozatok árán is. 

Forrás: Zoe McConnell/Entertainment Weekly

A Bridgerton habár nem több, egy színesebb Büszkeség és balítélet történetnél, az alkotók képesek voltak csavarni egyet a sztorin, és a ma szájíze szerint formálni a klasszicista történetet. Az etnikai sokszínűség, habár az akkori korban szinte elképzelhetetlen volt, üdítő látni a diverzitást, a színes díszleteket és a könnyed narratívát. A sorozat nem veszi magát komolyan, de egyfajta szigorúság érződik, hiszen az első évad sikere után bizony fel volt adva a lecke az alkotóknak. A két új főszereplő az indiai származású 26 éves színésznő Simone Ashley, akit Kate szerepében láthatunk, és Edwina megszemélyesítője a szintén indiai felmenőkkel büszkélkedhető másik színésznő, Charithra Chandran. Mindkettőjük remekül hozza a szerepet, külön megemlítendő az Anthony és Kate figurái közötti erős kémia. Jonathan Bailey a második évadra mintha teljesen egybeolvadt volna saját karakterével, és egyre többet tudunk meg arról, ki is ő, és konyhanyelven fogalmazva, miért olyan amilyen. A flashback jelenetekben megtudhatjuk mi történt a Bridgerton család fejével, milyen kihívásokat kellett kiállnia Anthony-nak, hogy megvédje a családját és biztos hátteret nyújthasson nekik. Sok olyan állapot és betegség merül fel, amelyek elképzelhetőek, hogy a kor embere számára még nem voltak definiálhatóak, mint például az allergia, a pánikbetegség, a szorongás, a depresszió vagy a drogfüggőség.  
A karakterek jellemfejlődése viszont nem csupán a két főszereplőre igaz, hanem minden egyes mellékszálra is, mint ahogy azt láthatjuk mindenki kedvenc karakterének, Eloise, (azaz Claudia Jessie) aki szinte megszállottan próbálja Lady Whistledown kilétét megfejteni, ezzel pedig egyre inkább kívül kerül a saját komfortzónáján és a saját “világán” is. Penelopé, (azaz Nicola Coughlan) pedig ezzel párhuzamosan próbálja megőrizni kilétét, ám egyre több hibát követ el, és egyre inkább nehezebb fenntartania ezt a titkot nem csak a családjával, de legjobb barátnőjével, Eloise-zal szemben is. Néhány kocka erejéig feltűnik az első évad ékköve, Daphne Bridgerton, aki férjét és gyerekét egy időre otthon hagyva tért vissza támogatni családját, és főleg Anthony-t a megfelelő feleség megtalálásában.  

Forrás: Netflix

Az egyik legérdekesebb szál talán azonban Benedict-é, aki művészként képzeli el magát, így felvételt nyer az egyik legrangosabb egyetemre, ahová saját meglepetésére is felveszik. Később aztán kiderül, hogy az egészet bátyja intézte el a háttérben, és habár végre megtalálta a tehetségét és a szenvedélyét a festészetben, megkérdőjelezi saját magabiztosságát és rátermettségét a tény, miszerint az egész Anthony közbenjárásának köszönhető. A kétely, miszerint megkérdőjelezi saját képességeit megmérgezi Benedict önbizalmát, azzal együtt pedig tanulmányait.  
Mindeközben egy másik izgalmas szál folytatódik, ami cliffhanger-ként zárta az első évadot, Mr. Featherington halála. Portia minden erejével próbálja egyben tartani saját magát, és a megmaradt anyagi javakat, amíg az új családfő, az új Mr. Featherington meg nem érkezik. 
Külön köszönet az alkotóknak, hogy nem hagyták szétesni a sorozatot és a szereplőket a magas elvárások miatt, ahogy azt szájízünkben érezhettük az Euphoria második évadánál. Az első évad sikere nem átokként telepedett a szériára, sőt, inkább inspirálódott belőle, és igyekezett azok hibáit a második évadra nem elkövetni, a végeredmény pedig egy darálható, izgalmas és szórakoztató széria lett. A tárgyalások és a gyártók előre láthatólag már zöld utat is adtak a harmadik, sőt mi több a negyedik évadnak is és biztosan visszatér a Bridgerton család. Ha pedig a könyvek narratíváját követik, ami nagyon valószínű, a harmadik évadra Benedict kerül középpontba, és az ő szerelmi története egy bizonyos Sophie Beckett-tel. Ellenben ne szaladjunk annyira előre, hisz a második évad befejezése is ad számunkra némi fejtörést, teret adva a folytatásnak, és merengünk azon, hogy mikor élveztünk ennyire egy kosztümös sorozatot. 
A sorozattól ha nem is vagyunk angolok, még inkább arisztokrata előkelőségnek érezzük magunkat és kisujjunkat feltartva teázunk a tévé előtt, bízva abban, hogy ezekben a képlékeny időkben, még ha csak egy órácskára is, de megfeledkezünk a gondjainkról. Legfőbb tanulságként pedig az szolgáljon, hogy minden 20 évre jut, egy kosztümös sorozatra, fejenként legalább egy nedves ingű Mr. Darcy 2.0, akit bámulhatunk.

Még több gondtól pedig akkor is megszabadulhatsz, ha egy kedveléssel és egy követéssel támogatod a Kulturpunktúra oldalait Facebook-on és Instagram-on is! 

Bármiről lehet minisorozatot készíteni, ám nem mindenről lehet egy jól összerakott Netflix dokumentumfilm szériát csinálni. Amikor azt kívánod, hogy inkább bedrogoznának, minthogy átéld a legrosszabb rémálmodat, ami valaha megtörtént veled. Láthattuk ezt a Tiger King nyomán is, amihez annak ellenére, hogy könnyeden kezdtek hozzá a készítők, a végére a leggroteszkebb és leghihetetlenebb sztorit mutatták be, ami után még a mai napig sem tértünk napirendre. De nem csak tigrisekről, sorozatgyilkosokról vagy tinderes csalókról lehet pazar minőségű show-t készíteni. Ha mindezek mellé kellő mennyiségű furcsa embert, new age kultúrát, egy kis salátát, rengeteg pénzt, csalást, ármánykodást, egy pohárnyi bort, egy húsruhát és a szebb napokat is látott Alec Baldwint is hozzátesszük, akkor kapjuk meg végeredményként a Bad Vegan című négy részes szériát, aminél zavarba ejtőbbet és meghökkentőbbet nem igazán láttam. Na essünk neki.  

Forrás:Daryl Hannah and Sarma Melngailis at Pure Food and Wine on July 18, 2005. Getty Images

Vajon van egyenes arányosság a vegán életmód és a természetfelettiben való hit között? Mi az a határ a bizalom és a rossz döntések között, amikor a biztos igen egy gyenge talánná változik? Elég-e önmagában a szerelem a bizalomhoz, vagy a házasság mély értelemben vett jelentését csupán egy szignózott papír adta illúzió adja? A Bad Vegan címet viselő minisorozat Sarma Melngailis kálváriáját meséli el, olyan mélyen és részletesen, hogy a második epizód közepére már meg is feledkezünk arról, honnan is indult az egész és mi is a lényege az egész történetnek.  
Sarma Melngailis a 2004-ben nyitott Pure Food and Wine éttermével robbant be a köztudatba, ami nyers, fine-dining ételeivel akkor soha nem látott sikert ért el, nem mellesleg olyan hírességek ettek az asztalánál, mint Woody Harrelson, Tom Brady és Gisele Bündchen vagy Gwyneth Paltrow. A közgazdászként végzett Melngailis karrierje mesébe illő módon indult, hiszen a húsmentes és vegán ételeket előnyben részesítő étterem jóval megelőzte a korát. Nem csupán dollármilliókat keresett éttermeivel, de még egy szakácskönyvet is megjelentett, amiben egyszerű, elérhető és elkészíthető receptjeit osztotta meg a nagyérdeművel.  
Pure Food and Wine éttermét akkori barátjával és üzlettársával, a híres séffel Matthew Kenney-vel nyitotta meg, amelynek nyomán Melngailis take-away üzletét a One Lucky Duck-ot is alapították meg pár évvel később. Az elképesztő potenciált magában rejtő franchise-nak induló hálózatot pedig csalás, pár rossz döntés, 6 millió dollár és egyetlen egy név választotta el a valóságtól: Shane Fox.  
A gazdag, befolyásos és lehengerlő, korábbi katonának, ügynöknek vallott Fox, akiről később kiderül, hogy börtönviselt, manipulátor szerencsejáték-függő rövid idő alatt hálózza be a sikeres Melgailis-t másfél millió dollárt kicsalva tőle, átmosva agyát, meggyőzve, hogy igazi boldogságáért és sikeréért különböző próbákat kell kiállnia.   
A sorozat tökéletes leírása egy nem fizikai bántalmazó kapcsolatnak, ahol a cél a másik fél teljes behálózása, elszakítása a családjától, és maximális kizsákmányolása. A Bad Vegan, habár több szemszögből meséli el ugyanazt a történetet, objektíven vonja le a konklúziót, megszólaltatva benne korábbi alkalmazottat, befektőt, vezetőt, és magát Sarma Melngailis-t, akiről azt gondoljuk, hogy csupán egy bociszemes, bocsánatkérő Netflix sorozatra írt alá, ám a második epizód közepén döbbenünk rá, hogy itt bizony többről van szó.  

Valamikor a törénet harmadik részének elején járhattunk, amikor bevillant Molly Bloom képe. A nő, aki méltósággal képes elismerni a tévedését és akármennyire is utálná bevallani, nem szeret veszteni. Habár Melngailis joggal állítja be magát áldozatnak, a nézőt azonban semmilyen pontból nem próbálja meg meggyőzni a sorozat erről, csupán objektíven igyekszik bemutatni egy sztorit, ami percről percre, nem csak hogy érdekesebb, de bizarrabbá is válik. Egy ponton halhatatlan kutyákról, millió dolláros adósságokról, mennyi bukásokról szól a fáma, majd a következő pillanatban megbántott barátokról, eltávolodott családtagokról és egy kétségbeesett nőről mesél a történetet. Habár a harmadik rész végére már szó sincs a kulináris élvezetekről, hírességekről és sikerről, valahogy a nézőt már nem is érdekli az eredeti vonal, mert annyira elveszik az emberi értékek hiányának világában, hogy ezt teljesen megbocsáthatóvá válik.  

Forrás: Netflix

A négy rész egy-egy szakaszra osztja a történetet, amit nehéz elnevezni, nemhogy spoiler nélkül beszélni róla. Melgnailis-szal, habár áldozatnak állítja be magát, joggal, egy percig nem érzünk szánalmat, hiszen a nő szó szerint nem is hibáztat senkit, sőt felvállalja - zömében rossz - döntései következményeit, még ha fenntartásokkal is. A történet során a korábban Shane Fox nevűf férfiról kiderül, hogy az igazi neve Anthony Strangis, és bizony jóval viseltebb a múltja, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Strangis nemcsak, hogy szerencsejáték függő, de egy feleséget és egy gyermeket is hátrahagyott, mielőtt New York-ba költözött volna, hogy új életet kezdjen.  
A Bad Vegan habár nem ad minden kérdésünkre választ, bepillantást enged egy bántalmazó kapcsolat velejébe, ahol megtapasztaljuk azt, hogy egy mentálisan megszálló kapcsolat a belső üzenetváltásokból, képekből és videókból. Habár nehéz megérteni, hogyan engedheti valaki, hogy ennyire elfajuljanak a dolgai, hiszen Melngailis és Strangis hónapokig tengették napjaikat szökevényként, míg végül egy pizzarendelés okozta mindkettőjük vesztét.  
A konklúzió, amit pedig levonhatunk, hogy legyen bármilyen jó ötleted, sose hagyd, hogy a szerelem és a pénz elvegye az eszed. Robbanthatsz aranybányát és vihetnek el bilincsben akkor is, ha egy több millió dolláros ötleten ülsz mindhiába. A sorozat végére pedig rájövünk, hogy nem is az a vegán szökevény, akiről elsőre gondoljuk, hogy az. 

Tudod a dolog, Instagram és Facebook. Lehet, hogy én is valami ilyesmin ülök.  

Habár idén novemberben ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját az HBO platformja, ez a kor azonban egy cseppet sem látszik meg a dinamikusan fejlődő médiacégnél. Kábelcsatornájuk tartalomgyártóvá dagadt, amit 2020-ban a streaming hullám közepén saját szolgáltatását is piacra dobta az HBO Max személyében. Idén márciusban végre kis hazánkban is elérhetővé vált az HBO Go nagytestvéreként az HBO Max kínálata, amit jól végig is pörgettem, nem kis meglepetésemre, mintha egy új világ tárult volna elém a Netflix és az Amazon Prime képernyője és elérhetősége után, majd szembe jöttek azok a filmek, amelyeket egyesével töltöttem le torrentről, amelyeket oly régóta meg akartam már tekinteni, és olyan műsorok, amelyek nagyon érdekeltek, és végre elérkezett az idő, hogy ágyam kellemes, biztonságot ám biztosítást nem nyújtó karjaiból nézzem végéig ezen darabokat. Vigyázat, néhol spoiler veszély! 

Forrás: az HBO Max profilom képernyőképe

Habár az HBO sokáig a televíziózás elitjének számított előfizetését tekintve, és tartalmainak elérhetőségét is ehhez kötötte, a streaming robbanás egyértelművé tette, hogy ez nem csak, hogy fenntarthatatlan, de értelmetlen is, így mára, végleges alakjában - egyrészt felváltva a 12 éve alapított HBO GO tartalmait és szerepét- az HBO Max vette fel a versenyt az óriás Netflix-szel szemben.  
Nőnap sosem volt ennyire jelentőségteljes az életben, hiszen március 8-val érkezett el az HBO Max kínálata Magyarországra is, amely automatikusan váltotta fel az HBO GO-t. Egy pár kattintás és az alkalmazás letöltése után jelent meg a felirat fehér betűkkel egy átmenetes kék háttéren. Az azonosítást, bejelentkezést követően pedig már a bőség zavarával küzdöttem, hiszen az HBO Go-n nem elérhető saját gyártású sorozatok és filmek is megjelentek a kínálatban. Külön piros pontot kellett, hogy adjak a letisztultabb és szervezettebb kezelőfelületért, a felhasználó barátabb menüért, illetve később a “skip intro” lehetőségért, amelyet annyira hiányoltam az HBO Go-ból, így a piros pontom piros csillaggá eszkalálódott. Akkor pedig különösen bajban voltam, amikor az HBO GO kínálatából próbáltam az IT című filmet előkeresni, ám az alkalmazás jelezte, hogy a minimálisan kereshető szöveg három karakteres. Szerencsére ezt egy szóközzel tudtam eszközölni, ám ezzel a jelenséggel az HBO Max tartalmi böngészése közben nem találkoztam. 
Az első benyomások során pedig pár műsoron meg is akadt a szemem a kötelező Jóbarátok, Warner Bros. filmek, és néhány DC darab mellett, néhányról hallottam már, néhány viszont rejtély volt előttem.  

Az egyik ilyen darab volt a Made for Love című futurisztikus szerelmi történet, amelyre csak azért kattintottam rá, mert az általam imádott Cristin Milioti virított a sorozat poszterén. A történetben főszerepet játszó Milioti, azaz Hazel párkapcsolatban él egy tech-milliárdossal, akit az összetéveszthetetlen Billy Magnussen alakít, majd miután Hazel megtudja, hogy barátja, Byron egy implantátumot akar ültetni az agyába, ami lehetővé teszi, hogy az összes gondolatához, és tudatához hozzáférjen, elmenekül. Vajon sikerül-e megszabadulnia megszálló/megszállott exétől, úgy, hogy minden lépését egy monitoron keresztül követi, vagy vissza kényszerül térni abba a kapcsolatba, amelyből oly nagyon menekül? Az első rész szinte beszippantja a nézőt azt kérdezve magától, hogy most milyen stílusú sorozatot néz is. Néhol meghökkentő, néhol szomorú és néhol humoros is, de mindenképp belefér még egy epizód a sorozatból. Habár eddig csupán 8 epizód készült el, már a második évadot is berendelték a Made for Love-ból, ami a tervek szerint hamarosan a képernyőkre is kerül. 

Amit leginkább szeretek a Netflix-ben és az Amazon Prime-ban, pontosan azt hiányoltam az HBO Go kínálatából: a reality műsorokat. Valahogy azt éreztem, hogy az HBO lealacsonyítónak tartotta a valóság show-kat, holott az olyan műsorok, mint a Queer Eye, a RuPaul’s Drag Race vagy a Keeping up with the Kardashians évek, sőt évtizedek óta futnak nagy sikerrel, több Emmy-díjat is bezsebeltek (no nem mind) és kritikai elismerésnek is örvendenek a tengerentúlon. Noha a Netflix főzős műsorokban és hírességekben sem szenved hiányt, gondoljunk csak például Paris Hilton roppantul szórakoztató show-jára, ahol hírességekkel főzött hálaadás napi pulykát és süteményeket. Hasonló vonalat követett a karantén idején forgatott és műsorra tűzött Selena + Chef műsora, ám az eredmény messze sem volt annyira kimagasló, mint az elvárásom, amit azzal szemben támasztottam. Selena Gomez főzős műsorának koncepciója, hogy egy-egy híres szakáccsal együtt főz Zoom-on keresztül, aki instruálja minden lépését, miközben Gomez próbálja kitalálni, hogy is néz ki a póréhagyma, amit éppen a húshoz kéne felaprítania. Az epizódok során elismert, ám csupán belső körökben ismert séfek kapnak szerepet, hiába vártam nagyon a Gordon Ramsey epizódot, sosem érkezett el. Mellette azonban remek ételeket, recepteket és tippeket kaphatunk a félórás epizódok során, ám rá kell, hogy döbbenjünk, hogy a műsorra a legjobb szó az egyhangú, csúnya szóval élve az unalmas kifejezés a megfelelő. Habár Selena Gomez a leginkább problémamentes celeb, akivel valaha találkozhattunk a képernyőn, a műsorból hiába rendeltek be egy második évadot is, azt gondolom, hogy ez inkább Selena és csapata szórakoztatására lett forgatva, mintsem a nézőkére. Itt pedig vissza is kanyarodnék Paris Hilton műsorára, amely már önmagában szórakoztató, anélkül, hogy Hilton bármit is főzött volna konyhában vagy azon kívül. A Selena + Chef egy tökéletes műsor arra, ha nem tudod, hogy mit nézz, de olyat keresel, ami nem igényel nagy energia befektetést sem. 

Az HBO Max azonban nem csak reality műsorokban bővelkedik, de remek filmekben is, hiszen nem csupán zsánerként, de forgalmazóként is kategorizálva találhatjuk a filmeket és sorozatokat, mint például a Warner Bros. saját égisze alatt gyártott tartalmak vagy a Max Originals darabok. Ám ami még ennél is fontosabb, hogy hátborzongató, már-már horrorba illő dokumentumfilmeket is megtekinthetünk az HBO saját gyártású tartalmai között. Ilyen volt a soron következő 2015-ös The Jinx - The Life and Deaths of Robert Durst című minisorozat is, ami a milliárdos Robert Durst életének egy részét mutatja be. Ahogyan John Hendrickson írta az Esquire magazinban: a sorozat befejezése a televíziós történelem egyik olyan pillanata, amitől az ember szája tátva marad - elég sokáig. Nehéz lenne két mondatban összefoglalni a történetet, nem csupán a komplexitása miatt, de az elkészítésének háttérsztorija is külön bekezdésért kiált. 
2010-ben Ryan Gosling és Kristen Dunst főszereplésével került mozikba All Good Things című darab, amely lényegében Robert Durst életéből merített ihletet. A film rendezője és producere Andrew Jarecki, akit pár évvel korábban Oscar-díjra is jelöltek a legjobb dokumentumfilmért cserébe, karrierje mélypontját testesítette meg a darab. A film sem a kritikusok tetszését nem nyerte el, sőt az amerikai mozikban is gyártási költségeinek töredékét gereblyézte össze, alig 600 ezer dollárt.  

“Olyan filmet szerettem volna készíteni, ami elé Robert Durst leül, megnézi és érzelmi reakciót válthat ki belőle.” 

Azonban sem Gosling, sem Dunst nem tudta megmenteni a filmet, ám egy ember csodálatát kivívta, magáért Robert Durst-ét, aki önként ajánlotta fel Jarecki-nek, hogy interjút készíthet vele, amiben elmesélheti az ő oldalát is a sztorinak. Annak a sztorinak, ami szerint nagy valószínűséggel Durst végzett feleségével, pár évvel később az egyik barátját is megölte, majd a 2000-es években a szomszédját is feldarabolta, ám mégsem ítélték el egyik ügyért sem. A férfi mindegyik gyilkosságot tagadta.  
A leghitetlenebb sztorikat írja az élet, ezt jól példázza a The Jinx című dokumentum sorozat is. Az HBO égisze alatt készült el más jeles dokumentumfilm is, többek között az Adrienne című darab is, amit erősen ajánlok Neked is, kedves olvasó.  
Az HBO Max azt a kellemes meglepetést okozza, amire számít az ember. A platform egyebek mellett remek tartalmakkal készül az elkövetkező évekre, nem csupán vígjáték, dráma, de miniszéria és dokumentumfilmek terén is. A kínálatban persze olyan klasszikus és nagysikerű darabokkal is találkozhatunk, mint a Szex és New York, a Jóbarátok, a Sopranos, de olyan új és lehengerlő darabokat sem szabad kifelejtenünk, mint az Euphoria, a Handmaid’s Tale vagy a Succession. A streaming szolgáltató jelenleg közel 74 millió előfizetést kezel, ami a 221 milliót előfizetőt számláló Netflix-szel szemben szép eredménynek mondható.  
Ha pedig nincs kedved filmet vagy sorozatot nézni, látogass el a Kulturpunktúra Facebook és Instagram oldalaira.