Az utóbbi időben rájöttem, hogy túl engedékeny és megbocsátó vagyok. Habár kétségtelenül értek pofonok az életben, és követtem el dolgokat, amelyeket ma már inkább másképp csinálnék, a nap végén azért megnyugszom, és mosolygok, hogy mégsem égettem le magam egy világ előtt annyira, mint Sam Levinson a The Idol-lal. A fontos tanulság az, hogy egy hangzatos név és egy korábbi kellemes tapasztalat még nem garancia a jóra, sem arra, hogy a végeredmény, ami kikerül az alkotók kezei közül, az bizony minőségi is lesz. Mi több, ehhez az is hozzátartozik, hogy a Netflix néhány utóbbi projektjében inkább hasonlít egy Lifetime tévéfilmeket gyártó kábelcsatornára, mintsem egy tényleg pazar tartalmakat gyártó streaming óriásra, aki megreformálta a filmipart és a mainstream sorozatgyártást is. Ez további kérdéseket és aggályokat vesz fel, de a mai témában erre nem térünk ki, arra viszont annál inkább, hogy mit keresnek jó színészek rossz filmekben?  

Véleményem szerint Robert De Niro-val kezdődött az egész. A valaha húzónévnek számító tehetséges színészóriás, aki a legnagyobb rendezők mellett legendás filmekben bizonyította rátermettségét, a 2010-es évektől kezdődően mintha beérte volna kevesebbel: a két Oscar-díjas színész évi négy filmet forgatva lépett bele a megélhetési filmesek táborába, ahol Nicolas Cage-dzsel együtt még éppen, de ki tudnak kászálódni. Ez a halmaz mostanában egyre több A-listás sztárt vonz magába, mint valami fekete lyuk, annak ellenére, hogy a lehetőségek tárháza Hollywood-ban határtalan (na jó, talán csak a kor szabhat határt), hiszen főleg az A24 és a Searchlight is képes volt épkézláb, eredeti, de legfőképpen a hagyományos értelemben is jó filmeket - zsánertől függetlenül - összerakniuk az elmúlt 10 évben: Three Billboards, X, Red Rocket, The Favourite, csak hogy néhányat említsünk. Emellett viszont a Netflix a végtelen erőforrásukat kihasználva sem tudott akár csupán egy, igazán kiemelkedő klasszikus darabot összerakni, annak ellenére, hogy mindenük megvolt, sőt meg is van hozzá. Néhány film az elmúlt évekből persze (pl. The Irishman, Spaceman) minőséget sugároztak jó színészekkel és alkotókkal, de emellett azt is meg kell említeni, hogy a gyártó csak 2021-ben tizenöt olyan középszerű rom-com-okat alkotott meg, amelynek a címéből sugárzik annak minősége is, mint például A Tourist’s Guide to Love, a Love at First Sight, a Love is in the Air, a Squared Love Everlasting vagy az In Love and Deep Water. Hiába folytatnánk a listát, egyre inkább csak mélyebbre kerülnénk a fekete lyukban, nem beszélve arról, hogy a felejthető, sajtburgerszerűen elfogyasztott filmek nem alkotásként, hanem termékként vannak jelen.  
A nemrégiben a Netflix kínálatába került legutóbbi saját gyártású darabja, az A Family Affair, amely A-listás, sőt Oscar-díjas színészekkel teletűzdelve ígér egész estés szórakozást. A főszerepekben a szebb napokat is látott, Zac Efron-t, az oké Zoey King-et és a "hihetetlen, ő meg mit keres itt" Nicole Kidman-t láthatjuk. A történet szerint Chris, a magának való filmsztár, olyannyira az őrületbe kergeti az asszisztensét Zara-t lehetetlen kéréseivel, hogy az, az egyik napról a másikra felmond. A színész, miután rájön, hogy mekkora hibát követett el, megpróbálja visszahívni Zara-t, hogy ismét dolgozzon neki, így elhatározza, hogy bocsánatot kér. Az ajtón kopogatva a lányt nem, azonban annak anyját, Brooke-ot otthon találja, akivel rögtön megtalálják a közös hangot. Zara vajon, hogy fogadja, hogy a főnöke és az anyja túlságosan is jól kijönnek egymással?  

Igazából azt sem tudom, hogy mit vártam. Naiv és nyílt elmével ültem le a képernyő elé, hogy aztán persze semmiképp sem naiv és nyílt elmével távozzak onnan, és magamat győzködjem, hogy nincs igazam, mire 114 perccel később viszont kiderül, hogy mégis az van: az A Family Affair a rossz filmek egy olyan archetípusa, amit talán csak a Wattpad oldalain olvashattunk mindeddig. A film nem csupán kivitelezésében sem emlékeztet minket egy szélesvásznú, azonban az otthoni képernyőn is élvezhető darabra, de mindezek mellett minden egyes percéről ordít az üresség, és a szereplők, valamint a történet jellemtelensége. Habár maga a plot még érdekes is lehetett volna egy épkézláb forgatókönyvvel, és egy normális rendezéssel, amit talán, ha kontextusba helyezünk, még egy vicces kijelentés is lehet. Tudniillik, a film rendezője, Richard LaGravenese, az a Richard LaGravenese, aki a 90-es évek egyik legtermékenyebb, és méltán sikeresnek mondható írója is egyben. Az az író, akinek a repertoárjában szerepel többek között a remek Terry Gilliam által direktált, a The Horse Whisperer, a Clint Eastwood-féle The Bridges of Madison County vagy a The Fisher King, amiért pedig teljes joggal jelölték Oscar-díjra még 1992-ben a legjobb eredeti forgatókönyv nyomán. Mindennek függvényében készült el idén a címben forgó darab, ami nem csupán hiányol mindent, amit egy jó film, de tekintetében annak, hogy egy Akadémia által a legjobbnak jelölt alkotó darabjáról van szó, egyenesen kínossá teszi az egészet.  
A történet szempontjából nem csupán a történet, a rendezés, de a casting is borzalmasra sikeredett, egyrészről mivel Nicole Kidman és Zac Efron párosa között semmilyen vonzalom vagy kémia nem lelhető fel, de az már még rosszabb, hogy egyik karakterrel sem tud azonosulni a néző, tekintve, hogy egyikőjüknek sincs semmilyen személyisége. Persze lehet, hogy túl szőrös szívű vagyok a Netflix, sőt a zsánerrel szemben is, de a véleményemet mégis fenntartom, mivel ilyen nevektől egyszerűen többet várok. Színészi teljesítmények a film kapcsán nem említhetőek semmilyen fogalmazásban sem, főleg Kidman-nél, akinél – shaming nélkül kijelentve – egyszerűen képtelen fókuszálni a néző a történetre (ami csak jóindulattal nevezhető történetnek), mivel a színésznő arcplasztikája teljesen eltereli a figyelmet, ám mentségére szóljon, hogy egy Vogue interjúban is százszor jobban néz ki, mint a film teljes játék idejében.  

A Familiy Affair tekintetében pedig kijelenthető, hogy olyan, mint egy nagyon csípős gulyás leves, amit nagyon gyorsan fogyasztasz, mert jól néz ki elsőre, ugyan kínosan, de mivel vendégségben vagy, ezért megadod a tiszteletet, és megvárod a végét. De amint végeztél azt kívánod, bár sosem tetted volna. 

Ryan Reynolds-ra sokféle jelző aggatható: színész, családapa, marketing guru, filmes, üzletember. De vajon mit zabál rajta annyira a szakma és a közönség is?

Csaknem 217 nap, 2 erősen kemény vallási ünnep és egy igencsak megfeszített időszak - ennyi történt az utóbbi közel fél évben. Habár lelkileg és fizikálisan is megviseltek a napok, nem csak azért, mert mindeddig csak rossz filmekkel csapott arcon a sors, mint a Winehouse élete ihlette, Back to Black, a Jennifer Lopez főszereplésével készült rémes robotapokalipszis, az Atlas, vagy az egyértelműen kényelmetlen és rendkívül kínos Miller’s Girl. Kezünket összetéve várjuk azonban a remélhetően jól sikerülő a Smile, a Joker, a Moana és a Gladiátor folytatásait, csak úgy, ahogy lelkesen vártuk az új Twister remake-et is, amelynek főszereplője adja a mostani témánk alapját. Szóval, adott egy mérsékelten jóképű, Colin Jost-féle ütnivaló fehér férfi színész, aki mindeddig arról tudott minket biztosítani, hogy próbálkozik bizonyítani a tehetségét, de valahogy eddig sosem jött össze neki. Ennek több oka is volt: vagy nem volt lehetősége, hogy meg is mutassa azt, vagy azért, mert nagyobb sztárokkal osztották össze, mint például a Tom Cruise és Miles Teller oldalára a Top Gun: Maverick kapcsán, vagy csupán azért, mert egy pocsék limonádéba osztják be, az amúgy tehetséges Will Gluck filmjébe a szintén játszani tudó Sydney Sweeney mellé. De mi a gond? Jóképű, tehetséges, és bizony néha-néha azért bele is nyúl a jóba a tényleg “punchable face”-szel rendelkező Glen Powell, ahogy azt tette legutóbbi filmje kapcsán. 

A Hit Man egy váratlan, ámde meglepetés szerűen mégis működő agymenése a rendező veterán a többszörös Oscar-jelölt Richard Linklater elméjének és tollának. A Boyhood, a Before trilogy, és a cult classic Dazed and Confused után a Netflix berkein belül bizonyította, hogy még mindig van keresnivalója a filmiparban. A darabot, nem csupán rendezte, de Powell-lel közösen írta a forgatókönyvet is, amely minden kétséget kizáróan meglepően jól sikerült. Adott egy félénk, hétköznapi egyetemi tanár, Gary, aki mellesleg szabadidejében beépített rendőrként segít lépre csalni a gyanútlan elkövetőket, akik különféle okok miatt kamu bérgyilkosokat bérelnek fel szerettük, ismerősük vagy barátjuk megölésére. Egy félresikerült balhé kapcsán Gary kénytelen bérgyilkosnak kiadni magát, hogy a felbérlőket csalja tőrbe, és jutassa őket rács mögé. Habár minden a lehető legjobban alakul, az egyik megbízás kapcsán egy nő próbálja meg felbérelni a “bérgyilkost” férje megölésére, ám ahelyett, hogy őt is a rendőrök elé vinné, meggyőzi, hogy másképp döntsön. Habár csak egy megbízásnak indul, Gary vonzalmat érez a feleség, Madison iránt. Vajon képes lesz-e a törvény kereteit szem előtt tartani, vagy enged a csábításnak, és megpróbálja mélyebben megismerni a nőt, és ezzel saját magát is?  

Glen Powell, Richard Linklater és Adria Arjona

Forrás: BCN Film Fest

A részben valós eseményeket feldolgozó film (a darab alapját Skip Hollandsworth írása adta, ahogy Linklater korábbi darabja a Bernie is az író műve alapján készült) középpontjában Powell figurája van, ami már önmagában is jutalomszerepnek bizonyulhat, hiszen a magát bérgyilkosnak férfi megannyi és megannyi szerepben tündököl a film során, legyen szó “olcsó” Jeffrey Dahmer vagy Patrick Bateman utánzatról, Powell maximálisan hozza a szerepét, és csillogtatja meg képességét és tudását az átváltozások során. Habár nem bíztak mindent a véletlenre a film készítése során, Powell játékából árad valamilyen meghatározhatatlan természetesség, ami leginkább élvezhetővé is teszi az amúgy jól összerakott forgatókönyvet is. Megemlítendő, hogy ezért az összerakásért maga Powell is felel, hiszen a veterán legenda Richard Linklater mellett bizony ő is oroszlánrészét vette ki a forgatókönyv írási feladatból. (Illetve a csodás Jason Bateman producerként működik közre a film kapcsán, ami már csupán egy extra pontnak számít). A rendkívül alulértékelt rendező egyébként nem először működik közre, hiszen Linklater előző animációs filmje, a Apollo 10½: A Space Age Childhood kapcsán már együtt dolgozott Powell-el.  
A Hit Man azonban nem Linklater tehetségétől, vagy Powell jelenlététől működik, habár kétségtelenül sokat tesznek hozzá, de inkább attól, hogy a film lehengerlően szórakoztató, és elegánsan ötvözi az akció és a komédia elemeit, így már-már The Nice Guys-i magasságokba juttatva a végeredményt. Powell lubickol a kamu bérgyilkos szerepében és komolyan is veszi azt, megőrizve a film báját és könnyedségét, mindamellett a mellékszereplők is kiemelkedően teljesítenek, köztük a The Walking Dead-ből is ismert, Austin Amelio, a puerto rico-i származású, Jessica Alba helyettesítő, Adria Arjona, vagy az inkább stand-up komikusként ismert, Retta, akik mind-mind csak pluszt tesznek a filmhez. 
Powell korábban nem nagyon kapott alkalmat a bizonyításra, emlékezzünk csak a mély Hidden Figures-ben, a közönségkedvenc Top Gun: Maverick-ben vagy a limonádé Anyone but You-ban lévő feltűnésére. Kicsit úgy is tűnhetett, hogy a színész rendre rossz szerepeket vállal el, így nem lehet belőle több, mint egy streamingfilmekre szakosodott megélhetési színész (Set It Up, Sand Castle), mostanra elérkezett karrierje egy olyan pontra, ahol a következő Matthew McConaughey-ként referálhatunk rá, hiszen mint az arca, a karizmája és a hangja is megvan hozzá, hogy szupersztár státuszba emelkedjen a hollywood-i berkeken innen és túl. Powell mindennel rendelkezik, ami ehhez kell, és talán kezet is csókolt két jelenet között Linklater-nek, amiért végre hagyta a főszerepben tündökölni, nem is akárhogyan. Persze a színész nem nyújtott sem Oscar-díjas, vagy Golden Globe-díjas alakítást, mégis emlékezetessé tette a filmet, ami talán még fontosabb is, mint bármilyen szobor kapcsán való győzelem. 

A hollywood-i konspirációs elméletekből szinte többszáz, hanem többezer szintén hollywood-i filmet lehetne készíteni, azonban vannak olyan teóriák, amelyekért nem kell a szomszédba menni. Az egyik ilyen elmélet az, hogy Hollywood maga az Illuminati, amely tudattalanul irányítja az egész világot, a társadalmi kérdésektől kezdődően a gazdaságon át egészen a politikáig. Az utóbbi kapcsán talán nem kell különösebb tudás ahhoz, hogy lássuk, hogy igenis jelen van a filmiparban a politikai közeg, ha akarjuk, ha nem és vica versa. Kezdetnek talán elég csupán azokra a nagy befolyással rendelkező sztárokra gondolunk, akik kézfogós közös képeket posztoltak korábbi Egyesült Államok elnökökkel, mint Barack Obama, George Bush vagy akár Donald Trump vagy valamilyen közéleti, erősen politikai témában nyilatkoztak a közönségnek. Az ilyen erős hatással rendelkező filmcsillagok és celebritások listáján szerepel George Clooney, Oprah Winfrey, Beyoncé, vagy a legaktuálisabb személy, akit könnyebb átugorni, mint megkerülni, Taylor Swift. A politikai állásfoglalás azonban az utóbbi időkben nem csupán lehetőségként, hanem inkább trendként van jelen, és azért már billog jár, ha van olyan sztár, aki nem szólal fel közéleti, háborús vagy társadalmi problémákban, vagy éppen magyarázkodnia kell felszólalás miatt, mint nemrégiben a Taiwan-t országnak nevező, korábbi ketrecharcos, színész, John Cena. Ez persze további kérdéseket is felvet, kezdve azzal, hogy egy érettségit alig befejező, a világ dolgai elől szinte buborékban élő hollywood-i sztárnak egyáltalán van-e, és ha van, mennyi a tudása ahhoz, hogy komplexebb, társadalmat és közéletet érintő kérdésekben megnyilvánuljanak, ezzel befolyásolva a politikai életet és annak színpalettáját. Fontos kiemelni, a már említett Taylor Swift kapcsán, hogy külön elemzések és kimutatások is készültek arra vonatkozólag, hogy hogyan és mekkora befolyással van a közéletre, köztük a politikára is. 2023-ban egyetlen Instagram story-val képes volt közel 35 ezer embert rávenni a választási regisztrációra, ami az előző időszakhoz képest 23%-os növekedést eredményezett röpke 24 óra leforgása alatt. Az énekesnél a gazdaságra gyakorolt hatását is vizsgálták legutóbbi turnéja, a The Eras Tour kapcsán, valamint a környezetre kifejtett impulzusát is, mivel magán repülőgépe becslések szerint 8300 tonna szén-dioxid-kibocsátást tett ki csupán 2022-ben – ez körülbelül 1800-szorosa az átlagos ember éves kibocsátásának és körülbelül 1000-szerese az átlagos európainak. De mikor is kezdődött ez a hullám, és mióta állnak ki befolyásos filmcsillagok politikai pártok mellett nyilvánosan?  

Fogd meg a kis díjadat, köszönd meg az ügynöködnek és takarodj a színpadról 

Ricky Gervais – aki valószínűleg a patrónusom lenne, ha tudnék varázsolni - valahogy így foglalta össze 2020-ban a Golden Globe díjátadó monológjában azt, hogy hogyan is kellene kinéznie egy díjátvételnek, mondván, a legtöbbjük az életükben kevesebb időt töltött az iskolában, mint Greta Thunberg. Kétségtelen, hogy nem minden színész fogadja úgy a díját, és írja meg úgy a köszönőbeszédét, mint Joe Pesci, ámbár néha fogalmazhatunk úgy, hogy átesnek a ló túloldalára, ha egy-egy díj kapcsán a színpadon a hálálkodás közepedte belelendülnek. Patricia Arquette és Frances McDormand legutóbbi köszönőbeszéde a női egyenjogúság jegyében telt, tavaly Cillian Murphy és közel nyolc éve Leonardo DiCaprio a békét és a környezetvédelmet hirdette egy-egy mondat erejéig. Utóbbi köszönőbeszédének egy pillanatában fel is bukkan az Egyesült Államok jelenlegi elnöke, Joe Biden is a nézőközönségben. Félreértés ne essék: fontos, hogy hangot adjunk fontos közéleti témáknak, és pozitív dolog, hogy egyre többen szólalnak fel, de azt gondolni, hogy egy díj, és három perc alatt megváltoztatjuk a világot, finoman szólva is nevetséges.   
George Clooney, Dwayne Johnson, Cardi B, Howard Stern, Mark Cuban: csak néhány név, akik Biden elnökségét támogatták 2020-ban, és amelyet a választások során a demokrata párt szoros küzdelemben meg is nyert. Mindezeket figyelembe véve az is bevett szokás, hogy a politikai lobbi keretében adománygyűjtő estélyek kertében gyűjtenek pénzt politikai pártoknak, amelyekben szignifikáns szerepe van a hírességeknek és jelenlétüknek. A párt számára példának okán 2020-ban a vezető demokrata jelölt Bernie Sanders számára közel 18 millió dollár gyűlt össze, amely nagyrészben hírességektől érkező adományokból állt. Akkor Susan Sarandon, Danny DeVito és Norah Jones is azon listán szerepelt, idén pedig már George Clooney, Jimmy Kimmel és Julia Roberts gyűjtötte a nullákat a demokraták újbóli indulásának számára, összesen 30 millió dollár értékben. Kiegészítésként elmondható az is, hogy a hollywood-i sztárok zömében liberális beállítottságúak, utalva egyes kutatásokra, amelyek azzal érvelnek, hogy a művészi egyének – így a színészek és filmkészítők is – hajlamosak inkább liberális beállítottságra, mivel a liberalizmus és a kreativitás szoros kapcsolatot mutat, míg a konzervatív értékrendet előtérbe helyezők általában az üzleti életben és a hadseregben dolgoznak. Az itthon és Európában talán kevésbé alkalmazott a gyakorlatban a politikai lobbi fogalma, ám kijelenthető, hog ez az egyik legfontosabb pillére az Egyesült Államok közéleti és főleg politikai színterének, ami valamilyen szinten profitál maga a filmipar is, hiszen közvetetten képesek hatást gyakorolni a lobbin keresztül szinte bármire, jelen esetben arra, hogy ki legyen az Amerikai Egyesült Államok következő elnöke, amelynek világra gyakorolt hatását talán nem kell külön megmagyarázni.  
Az is egyre inkább aggasztó, hogy a hírességek jelenlének és a közösségi média platformjának ötvözete jelenleg a legerősebb fegyver, amit ma a politikai életben használhatnak. A The Hollywood Reporter/ Morning Consult október 18-20-i közvélemény-kutatása szerint, amely több mint 2000 amerikai felnőtt véleményét hasonlítja össze 2018-ban és 2023-ban, hogy ma már többen gondolják úgy, hogy a sztárok hatékonyan befolyásolják a nyilvánosságot (41%, 17 százalékpontos növekedés 2018-hoz képest). Hogy ez miért van így, az nyitott kérdés: az egyre töredező médiakörnyezet csökkentette-e a hagyományosabb csatornák befolyását? A hírességek tömeges közösségi média követőinek száma gyakorlatilag választóbíróvá tette őket a gyorsgombos kérdésekben? Az elméletek listája még folytatható lenne. 

Forrás: Andrew Harrer/Bloomberg/Getty Images

Kétségtelen hatás, kétséges fogadtatás 

Azt már jól látszik, hogy nem is kétséges annak ténye, hogy Hollywood hogyan hat a politikára, az már viszont annál inkább, hogy a politikai trendek és irányzatok miként befolyásolják a filmipart. Manapság már olyan világot élünk, ahol akár a Friends egy-egy epizódja miatt is már elnézést kell kérni, mert annak egy-egy jelenete nem azonos a korszellemmel. A politically correct irány a hollywood-i filmgyártásban eredményezhette azt, hogy filmgyártás új hulláma már kényszeresen a torkán nyomja le a nézők számára az elfogadást és a diverzitást. Csak emlékeztetőként érdemes megjegyezni, hogy a Disney példának okán sokkal inkább hirdette a sokszínűséget és az elfogadást a közönség számára, amikor azt nem nyomás hatására tette. Princess and the Frog, Aladdin, The Hutchback of Notre Dame, Mulan: csak néhány klasszikus darab a gyártó filmográfiájából, amelyben szintén különböző nemzetiségű és hátterű karaktereket szerepeltett, anélkül, hogy ezt nyomás hatására tette volna, így sokkal élvezhetőbb és időtállóbb maga a végeredmény is. Míg példának okán a mai filmkínálatból említhetjük a 2025-re ígért új Snow White változatot, ahol nem csupán a történetet változtatták meg, de a color-blind casting által sem a klasszikus Hófehérke fog visszaköszönni a filmvásznon, mindazonáltal nem törpeséggel élő színészek fogják játszani a törpe szerepeket sem. A politikai befolyás persze nem csupán abban nyilvánul meg, hogy milyen témában készítenek filmeket, hanem abban is, hogy nevetségesebbnél nevetségesebb cenzúrákat és tiltásokat alkalmaznak politikai vagy éppen vallási indokokra hivatkozva. A tavalyi év egyik sleeper-hit filmje volt az amerikai konzervatív média által nagyra becsült Sound of Freedom, amely hihetetlen 250 millió dollárt szedett össze a mozipénztáraknál, és amelyet még Magyarországon is forgalmazásba hoztak a mozikban. Habár nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy a pártosodás hatással van/lett volna a jegyeladásokra, kétségtelen, hogy a film nagy mértékben összecsengett Trump és a jelenlegi republikánus irányvonallal és követőinek világnézetével. Másik ékes példa, hogy a tavalyi év egyik legnagyobb bevételű filmjét a Barbie-t nem mutatták be olyan területeken, amelyeket sértett a térképészeti jelenet, így Vietnámban sem, mindamellett a Lightyear-t és a A Strange World-et betiltották azokban az országokban, amelyek cenzúrázzák az LGBTQ-tartalmakat, így például Malajziában és Szaúd-Arábiában is. A politikai megfelelési kényszer leginkább az, ami Hollywood számára jelenleg az elsőszámú mozgatórugó egyben, hiszen ezen aspektusok számban is mérhetőek.  
Az amerikai piac mellett az egyik legmeghatározóbb profit szempontjából az ázsiai és főleg a kínai mozipiac, amellyel kapcsolatban néhány nagyobb film franchise, például az X-Men vagy a The Mummy is egy-egy filmrész erejéig témájában és szereplőiben is Ázsiát, főleg Kínát helyezte előtérbe. Az előbbi a The Days of the Future Past során az egyik főszerepbe casting-olta jelenleg az egyik leghíresebb kínai színésznőt, Fan Binbing-et, utóbbi pedig teljes egészében Kínába helyezte a történetét két ázsiai szupersztárral köztük a kínai Jet Li-vel és a maláj születésű, ma már Oscar-díjas Michelle Yeoh-val a főszerepben. Habár ezen próbálkozások anyagilag és kritikailag is megkérdőjelezhetőek, mégis egyfajta kinyilatkoztatásnak is értelmezhetőek. Hollywood már körülbelül 20 éve a trendnek gyártja a darabjait, és nem az utókornak, elsődlegesen pedig a profit a szempont, nem pedig az értékteremtés, ami, a filmipar kreatív mivoltját tekintve enyhén szólva is, de elszomorító.  

Say that you love me 

A befolyás, a nyomás és a megfelelési kényszer az, ami Hollywood igazi vesszőparipájának mondható az évtizedet távlatából és a profitérdekeltség szempontjából, az már viszont inkább aggasztó, hogy a morális értékrend és a nem képmutató magatartás is egyre inkább háttérbe került a mozi gyártás bölcsőjének is hívott helyen. Nem kell messzire menni az időben, hiszen elég, ha a több évtizeden keresztül nyilvánvalóan eltussolásra került Harvey Weinstein-ügyre gondolunk, ami a #metoo mozgalom egyik kulcsfontosságú eseménye volt. Az már csupán zárójelben megemlítendő, hogy a producer börtönbe kerülésének kapcsán tettek úgy, mintha sosem hallottak volna viselt dolgairól, ami nehezen elképzelhető, köztük Hollywood legnagyobb nevei, mint például George Clooney, Tom Hanks, vagy Matt Damon és Ben Affleck, utóbbiak Oscar köszönőbeszédjükben kiemelten neki köszönték meg a díjukat. Ezek mellett vicces hat az is, hogy Weinstein köztudott beceneve a The Punisher (vagyis a megtorló) volt, ahogy arra Meryl Streep is utalt egyik Golden Globe köszönőbeszédében.
A filmcentrum belső rothadása is indította el ezt a dominó effektust, amely kis híján Hollywood saját bukását is eredményezte, hiszen az addig érinthetetlennek hitt filmsztárok, művészek és készítők megítélése nagyban változott azóta, nem beszélve a közösségi média véleményformáló erejének erősségéről sem. 

Kérdésként merül fel, hogy Hollywood vajon képes-e visszatalálni az egyensúlyhoz a művészéi kifejezés és a társadalmi felelősségvállalás között. A napjainkban divatossá vált woke kultúra és az erősen konzervatív értékrend közötti kontraszt erősödött, a filmiparban pedig hiába próbál egyre inkább megfelelni, az inkluzivitás és a diverzitás hangsúlyozásával, nagyon rosszul csinálja azt, szinte már a nézők torkán lenyomva a szájba rágott üzenetet. A közönségnek érezhetően elege van abból a kényszerességből és abból, hogy megfulladjanak az elfogadás közepette, jól példázza hogy az utóbbi évek erőlködései, példának okán a következő szuperhősfilmek: a The Marvels, Madame Web, Lightyear, vagy a MIB:International is rendre megbuktak a mozipénztáraknál, annak ellenére, hogy a fent említett négy film gyártási költsége meghaladja a 680 millió dollárt. Ebből is jól látszik, hogy nem a forráshiány okozza azt, hogy rendre pocsék darabokat állítanak össze Hollywood-ban, hanem hogy az őszinteség, a szenvedély és sajnos a szakértelem is már hiányzik a mostani filmekből és a filmkészítőkből, akik inkább a piacra gyártanak filmeket, mintsem az utókornak. A témát lehet fogyaszthatóan, jól és még sorsfordítóan is feldolgozni a diverzitás és az elfogadás jegyében, hiszen az elmúlt 20 évből említeni példának okán a Lilo and Stitch-et, a Past Lives-ot, Jordan Peele bármelyik filmjét, az Oscar-nyertes Parasite-ot, vagy a pár évvel ezelőtt nagyot futott sorozatot, a Squid Game-et. Fontos kiemelni, hogy ebben a szereplők nem azért voltak érdekesek, mert afro-amerikai, ázsiai vagy bármilyen más származásúak voltak, hanem mert jól kidolgozott sztorit nézhettünk, árnyalt karakterekkel, akikkel jobban tudtunk azonosulni, mint bármelyik más olyan darabbal, ami kényszeresen, szinte tokenként használ nemzetiségeket, szexuális orientációkat vagy rasszokat. Ezekben a filmekben és szereplőkben kijelenthető, hogy semmi más nincs, csupán a rájuk akasztatott bilétájuk az egyetlen, ami miatt érdekesnek kellene, hogy legyen a darab, illetve a karaker. 

A generációs váltás, a megváltozott társadalmi igények, és a befogadást hirdető, de a múlt hibáit könyörtelenül is az arcodba toló Z és Alpha generáció, akik jelenleg a jövő nézőközönségét jelentik a filmgyártásnak. Ezen igényeket pedig még mindig a két generációval ezelőtti gyártók próbálják kétségbeesetten kielégíteni néha több, néha kevesebb sikerrel ugyan. Hollywood politikai befolyása komplex és folyamatosan változó jelenség, amelyet minezek mellett számos más tényező is alakít, beleértve a társadalmi trendeket, technológiai fejlődést és globális eseményeket is. Ezek mellett jelentős és sokrétű befolyást gyakorol a politikára a kulturális termékeken, a hírességek aktivizmusán, valamint az iparág gazdasági erején keresztül. Ez a befolyás lehet pozitív vagy negatív is, de tény, hogy erősen befolyásolja, sőt torzítja a közvéleményt, vagy csak bizonyos érdekeket szolgál. Ennek ellenére a politikai viták nem azok a fajta beszélgetések, amelyeket a stúdiók remélnek inspirálni egy film megjelenése körül. 

Mit várhatunk, mit hozhat a jövő? Nos, biztosat nem tudok én sem mondani, ám Jonathan Majors-t már nem láthatjuk Kang-ként, Henry Cavill-t sem Wolverine Superman-ként, de Robert Downey Jr.-t érhetetlen módon láthatjuk viszont Dr. Doom szerepében, így kijelenthető, hogy biztosan sem a DC, sem a Marvel, de az A24 még megmenthet minket, hamár a politikától nem sokat várhatunk. 

Felhasznált forrás:

• https://www.axios.com/2019/04/16/celebrity-donors-2020-democratic-candidates-buttigieg-harris-booker
• https://www.independent.co.uk/news/world/americas/2020-election-democrat-candidates-running-president-donations-celebrity-fundraising-a8875131.html
• https://www.hollywoodreporter.com/news/politics-news/stars-politics-poll-morning-consult-1235626005/
• https://www.ftc.edu/how-celebrity-can-influence-politics/
• https://www.youtube.com/watch?v=O0Q_nyjuEak
• https://variety.com/2023/film/news/barbie-map-meaning-why-banned-1235662437/

Mit adott nekünk eddig az idei esztendő a szokásos év eleji szorongáson, a 31-dik életév kezdetén, és a 81-dik Gloden Globe-díjkiosztón túl az új köztársasági elnökre várván? Nos, eddig nem túl sokat, hiszen még csak február van, ám joggal rághatjuk le a 10 körmünket március 11-ig, amikor is kiderül, kik vihetik haza a 96-dik Academy Awards díjait. Habár még mindig joggal vagyunk dühösek amiatt, hogy érthetetlen módon a Bohemian Rhapsody kapta az Oscar-díjat legjobb vágásért, vagy amiatt, mert Shakespeare in Love magához képest hihetetlen mennyiségű 7 Arany Szobrot vihetett haza még 1999-ben, kijelenthetjük, az elmúlt 25 évben éltünk már meg rosszabbat is. Idén a 96-dik Oscar-díjkiosztó gáláig még közel 'huszonakárhányat' kell aludnunk, ám ez ne szegje kedvünk, addig pedig pattogtassunk ki egy jó adag popcorn-t és lessünk bele, hogy mire is számíthatunk idén márciusban!

Legjobb rendező

Az egyik legkiszámíthatóbb kategóriának számít a legjobb rendező díja, viszont idén több szempontból is elmondható, hogy az egyik legvitatottabb is egyben. A közönség egyhangúlag háborodott fel, amiért Greta Gerwig és Bradley Cooper nevei nem szerepeltek az idei jelöltek között, előbbi a Barbie, utóbbi pedig a Maestro kapcsán. Gerwig-ről elmondható, hogy remek rendező és tehetség filmkészítő, ahogy azt bizonyította a Lady Bird kapcsán is, kijelenthető, hogy a Barbie, habár kétségtelenül mind anyagi és kritikai sikert tudhat magáénak, ezúttal a rendezői teljesítmény csupán jó, de semmiképp sem nevezhető kiemelkedőnek. Hasonló logika mellett haladva, Anthony és Joe Russo Oscar-jelölése is indokolt lett volna az Endgame kapcsán, csak mert több, mint egy milliárd dollárt lapátoltak össze a mozipénztáraknál?
Bradley Cooper kapcsán pedig elmondhatjuk, hogy érezhetően még mindig keresi a belső Ben Affleck-jét, aki keresi a belső George Clooney-ját. Cooper szenvedélyes filmkészítőnek és pazar színésznek is hívható, ha nagyon odateszi magát, mert habár élvezhető 4-es föléket hozott eddig, lásd The Star is Born vagy American Hustle, 12-szeres Oscar-jelölt filmesként még mindig keresi saját magát és saját hangját rendezőként is. Nem csoda, hogy Will Smith-féle pofonnak érezhette, hogy legjobb rendezőként, ha nem is, de a legjobb főszereplő kategóriájában versenybe szállhat többek között Paul Giamatti-val és Cillian Murphy-vel is.
Nos, ha ők ketten nem is várhatnak díjat ebben a kategóriában, öten biztosan izgulhatnak a legnagyobb neveket tartalmazó listán. Idén a jelöltek között van a zseniális Justine Triet (Anatomy of a Fall), a veterán Martin Scorsese (Killers of the Flower Moon), a filmjeiből másodfokú matematikai egyenletet generáló Christopher Nolan (Oppenheimer), a már oly sokszor bizonyított, Yorgos Lanthimos (Poor Things) és Jamiroquai Virtual Insanity-jét is készítő Jonathan Glazer (The Zone of Interest).

• Nyerni fog: Christopher Nolan
• Nyernie kellene: Yorgos Lanthimos
• Mellőzött: Ben Affleck (Air)

Legjobb férfi főszereplő

Mit is mondhatnék? Tényként kezelem azt, hogy idén az oly sokszor és sokáig mellőzött Murphy fogja átvenni Yeoh-tól, és magasba emelni az Arany Szobrot, de tegyünk úgy, mintha ezt a mondatot le sem írtam volna. A legjobb színész kategóriájában, mind az öten lehengerlő alakítást tudhatnak magukénak, és a jelöltek között csak úgy hemzsegnek a BAFTA-, a Tony-, és az Emmy-díjasok. Cillian Murphy mellett esélyes a díjra még a mindenben remek Paul Giamatti, a tévéről mozivászonra ügyesen átnyergelő Colman Domingo, Wes Anderson ügyeletes színésze, Jeffrey Wright és a legjobb rendező díjára nem jelölt Bradley Cooper is. Az idei lista is kiszámítható volt, nem okozva nagy meglepetéseket az Akadémia jelöléseit illetően, habár az kétségkívül váratlanul ért mindenkit, hogy a korábbi Oscar-díjas Joaquin Phoenix idén kétszer is rendesen mellé nyúlt, ezzel megfosztva saját magát egy biztos jelöléstől. Először Ari Aster Beau Is Afraid-jével, aminek legnagyobb hibájaként felróható, amiért nem tartották meg eredeti címét, majd Ridley Scott Napoleon-jával, ami szintén jó indulattal átlagosnak nevezhető. Másrészről az is meglepő lépés, hogy a legjobb férfi főszereplő kategóriában nem kapott jelölést Leonardo DiCaprio a The Killers of the Flower Moon-ért cserébe. No de, mire is számíthatunk idén márciusban?

• Nyerni fog: Cillian Murphy
• Nyernie kellene: Cillian Murphy
• Mellőzött: Glenn Howerton (BlackBerry)

Legjobb női főszereplő

Az idei kategória az elmúlt 10 év egyik legizgalmasabb jelöltjeit soroltatja fel, és akár történelmet is írhat, ha Gladstone emeli magasba a legjobb színésznőnek járó szobrot. De ne szaladjunk annyira előre. Ahogy a legjobb rendezőnek járó listánál, úgy így se mehetünk el úgy, hogy nem említjük meg a közönség által mellőzöttnek beállított Margot Robbie-t és a Barbie-t. A címszerepet játszó színésznő ugyanis nem kapott jelölés a kategóriában, mindazonáltal elmondható, ahogy azt Gerwig-nél is említettük, hogy Mattel ide, Barbenheimer oda, Robbie habár remekül helyt állt a szerepben, alakítása korán sem mondható kiemelkedőnek. Sőt nívón aluli lenne, ha teljesítményét egy lapon említenénk az I, Tonya-ban látottakkal. Robbie remek színész, és sok van még benne, ám érhető az Akadémia döntése, miszerint túlzás lett volna a színésznő jelölése. Robbie híján sem kell félnünk, hiszen a nomináltak között láthatjuk az ötszörös Oscar-jelölt Anette Bening-et, a remek Lily Gladstone-t, a lehengerlő Sandra Hüller-t (aki simán megérdemelt volna egy dupla jelölést), a Michelle Williams-hez hasonlóan oly sokszor mellőzött Carey Mulligan-t, és a rendkívül karizmatikus Oscar-díjas Emma Stone-t. Habár utóbbi több rangosabb díjat is bezsebelt, mint az idei Golden Globe és a Critics Choice Awards-ot is köröket verve a jelöltekre, köztük Gladstone-ra is. Ám kétségkívül kijelenthető, hogy az Akadémia nagyon szereti meglepni a szakmát és a közönséget is, hiszen előbb adott Oscar-t a csajnak a Peep Show-ból, mintsem a nyolcszoros Oscar-jelölt, Glenn Close-nak. Akárhogy is nézzük az odds-okat az idei felhozatalra vonatkozóan, az alábbiakra tippelek:

• Nyerni fog: Lily Gladstone
• Nyernie kellene: Sandra Hüller
• Mellőzött: Sandra Hüller (The Zone of Interest)

Legjobb férfi mellékszereplő

Forrás: Warner Bros Pictures

Íme a kategória, ami szinte az egyik legerősebb az Oscar-díjak történetében. A lista azért is érdekes, mert megtalálható rajta Vasember, Hulk, az Ifjú Hercules, a Nagyfater elszabadul főszereplője, valamint az egyik főszereplő a This is Us-ból. Habár a lista széles skálán mozog, mégis kétségkívül a legerősebb versenyzők szálltak ringbe. A kategóriába immáron belefért Ryan Gosling Ken-je is a Barbie-ból, amit sokak felháborodva fogadtak, én azonban csak annyit mondok, hogy ha a végterméken látható az, hogy egy színész felszabadulva és jól érzi magát a szerepben, annak bizony meglesz az eredménye. Gosling-ot a The Nice Guys óta nem láthattuk ennyire kényelmesen a filmvásznon, és a Barbie legjobb és legmaradandóbb jelenetei is hozzá kapcsolódnak, kezdve a Matchbox Twenty dalától egészen a kétszeres szemüvegfelvételig. Egyebek mellett megemlítendő Gosling meglehetősen szkeptikus hozzáállása magához a szerephez, hiszen amennyire “poénként” indult az egész, a szakma olyannyira komolyan vette őt, elég csak a reakciójára emlékezni a Critics Choice Awards-ról, amikor is kiderült, hogy a legjobb dal díját kapta a film, az ‘I’m just Ken’-ért. A színész mellett azonban még szintén labdába rúghat a megélhetési színésszé lett Robert DeNiro, a pletykafészek Mark Ruffalo, a karizmatikus Robert Downey Jr. és a tévés veterán, Emmy-díjas Sterling K. Brown. A kategóriában a papírforma valószínűleg be fog jönni, és nem okoz meglepetést a győztes kiléte.

• Nyerni fog: Robert Downey Jr.
• Nyernie kellene: Ryan Gosling
• Mellőzött: Paul Mescal (All of Us Strangers)

Legjobb film

A kategória, ami a csemegepultnál kapható vegyes felvágottal ér fel. Itt aztán mindent megtalálhatunk, ami szem-szájnak ingere, és így elmondhatják magukról azok is, hogy jelölve lettek, akiknek más kategóriában nem jutott jelölés, vagyis a futottak még legek, Bradley Cooper és Margot Robbie. De nem szabad csüggedni, még ha valószínűleg egyikük sem fogják megkapni a hőn áhított Arany Szobrot, hiszen már a jelölés is szép teljesítménynek mondható. A Barbie és a Maestro mellett a listán még láthatjuk a Past Lives, az Oppenheimer, a The Holdovers, az American Fiction, az Anatomy of a Fall, a Killers of the Flower Moon, a Poor Things és a Zone of Interest című filmeket is. A kétségkívül leginkább drámákat előnyben részesítő Akadémia részéről egy kedves gesztusnak is betudható a Barbie jelölése a legjobb film kategóriájában, nem megfeledkezve arról, hogy a Barbie ugyanannyi jelölést tudhat idén magáénak, mint amennyit betudhat a Dunkirk, az Arrival vagy az idén 10 éves The Imitation Game, szám szerint 8-at. Habár korán sem borítékolható egyik győzelem sem, mégis érezhető, hogy a verseny csak pár film között dőlhet el, a legnyilvánvalóbb döntés lenne az Oppenheimer, mint legjobb film, azonban azt is fontos számításba venni, nem mindig a legnyilvánvalóbb a legvalószínűbb döntés. Nincs ez máshogy az Oscar-nál sem, és ne feledjük, hogy egy olyan intézmény dönt, akik a Crash-t választották meg a Brokeback Mountain vagy a Munich helyett legjobb filmnek 2006-ben. Ebből kiindulva, győztesnek a Poor Things jósolható meg, ha az Akadémia nem a papírformát szeretné tartani, és egy kicsit szeretné felráznia közönséget, ezzel végre egy nyomorult díjat adva a hatszoros jelölt, pazar Yorgos Lanthimos-nak. Mindamellett a lista, habár tényleg a legjobb filmeket tartalmazza, nem szabad megfeledkeznünk, hogy a tavalyi évben nem csupán ez a tíz film jött ki a mozikba. A jelöltek közé sajnos nem tudott bekerülni a 2023-as év talán legjobb független filmje, a BlackBerry, ami mintha egyenesen Adam McKay és Will Ferrell dobta volna össze, azonban a filmért a remek független filmes páros Matt Johnson és Matthew Miller felel. Mindamellett Wes Anderson szimmetriahányása az Asteroid City, a fantasy drama, az All of Us Strangers, és az A24 ínyencségei, a Nicolas Cage főszereplésével készült Dream Scenario, de a Zac Efron-féle sportdráma, The Iron Claw sem kapott helyet a listán, talán azért sem, mert a fentebb felsorolt filmek talán az Akadémia sótlan ízlésén kívül esnek. No, de esély latolgatás ide, filmes lista oda, az Akadémia választottja biztosan Oscar-díjas filmként vonul be a történelembe.

• Nyerni fog: Poor Things
• Nyernie kellene: Poor Things
• Mellőzöttek: BlackBerry, Asteroid City, All of Us Strangers, Dream Scenario, The Iron Claw

További kategóriák:

Legjobb női mellékszereplő

Jelöltek: Emily Blunt (Oppenheimer), Danielle Brooks (The Color Purple), America Ferrera (Barbie), Jodie Foster (Nyad), Da'Vine Joy Randolph (The Holdovers)

• Nyerni fog: Da'Vine Joy Randolph
• Nyernie kellene: Emily Blunt
• Mellőzött: Viola Davis (Air)

Legjobb eredeti forgatókönyv

Jelöltek: Justine Triet és Arthur Harari (Anatomy of a Fall), David Hemingson (The Holdovers), Bradley Cooper és Josh Singer (Maestro), Samy Burch; történet Samy Burch-től and Alex Mechanik-tól (May December), Celine Song (Past Lives)

• Nyerni fog: Justine Triet és Arthur Harari
• Nyernie kellene: Celine Song
• Mellőzött: Matt Johnson, Matthew Miller (BlackBerry)

Legjobb zene

Jelöltek: Laura Karpman (American Fiction), John Williams (Indiana Jones and the Dial of Destiny), Robbie Robertson (Killers of the Flower Moon), Ludwig Göransson (Oppenheimer), Jerskin Fendrix (Poor Things)

• Nyerni fog: Robbie Robertson
• Nyernie kellene: Ludwig Görasson
• Mellőzött: Alexandre Desplat (Asteroid City)

Habár már kevesebb mint egy hónapunk van hátra a “nagy napig”, addig is nyugodjunk meg, fessük a körmeinket aranyra, és nézzük annyiszor meg a Dunkirk-öt, a Sound of Metal-t és a The Social Network-öt ami már segít elfelejteni a Bohemian Rhapsody Oscar-díjas vágását, és elhinni, hogy egy ilyen biztosan és soha nem történhet meg még egyszer.

A férjem nem túlzottan rajong a filmekért. Mondanom sem kell, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Hozzátartozik a teljességhez, hogy mostanság nem volt túl sok szabadidőm nem, hogy a rá, nem, hogy egy normális hajmosásra, de arra sem, hogy aktualizáljam magam a filmek terén. Az egyik ebéd közben “az uram“ viszont elejtett egy félmondatot, amiről tudtam, hogy a teljes sztori bizony máshogy néz ki.

“Adam Sandler-nek lesz valami asztronautás filmje.”

Aznap a leves utolsó cseppje és a kanál letétele után bizony képernyő elé ültem, hogy kiderítsem mi is az igazság, de ami rám szabadult, arra még Pandora szelencéjének tartalma is csak enyhe megjegyzés lenne. Sandler új filmje, nemhogy egyenesen ígéretesnek tűnik, sőt ígéretesebbnek, mint a nemrégiben szakított Safdie Brothers féle film, a remek Uncut Gems, de visszarepített egészen a születésem évéig, amikor történetesen egy svéd zenekar próbálta meghódítani a slágerlistákat nem is kis sikerrel. De megint túlságosan előre szaladtam. Kezdjük ott, hogy...

...az év 2019. Még a covid előtti önfeledt időszakot éljük, amikor a díjátadók mindenféle szigorítás vagy előírás nélkül zajlanak. Őrjöng a tömeg és velük a nézők is, amikor kihirdetik a győzteseket. Az Emmy gálán épp a legjobb rendezőnek járó díjat veszi át egy kalapos, szakállas férfi, aki Dave Grohl-hoz illő lazasággal sétált fel a színpadra, mint aki tényleg kétszer érte el a célvonalat. A több szempontból is kiemelkedő Chernobyl című sorozat zajos sikere mind a kritikusokat, mint a közönséget megfogta, nem csupán azért, mert megkapó történetet mesélt el remek szereplőkkel, többek között Jared Harris-szel, Stellan Skarsgård-dal valamint Emily Watson-nal, hanem azért is, mert mind látványvilágában, forgatókönyvében és rendezésében hihetetlenül akkurátus módon meséli el a sztorit. Az egészet lehetővé tevő HBO szinte a létező összes tévés díjat bezsebelte a remekbeszabott minisorozatért, köztük hét BAFTA-díjat, egy Grammy-t és 10 Emmy-díjat, köztük a legjobb rendező szobrát is magasba emelhette a sorozat direktora.
Kis kitekintés: körülbelül 10 éves lehettem, amikor a rádióból egyre csak Britney, Lou Bega és a Vengaboys szólt, amivel ugyan nem volt semmilyen kifogásom, hiszen a betanult koreográfiám szinte minden dalhoz passzolt. Ám emellett volt lehetőség akkori nosztalgiára is a rádió éterén hullámozva, köztük az akkor még számomra ismeretlen The Fugees vagy a Stereo Mc dalaival egyetemben. Utóbbi talán a legérdekesebb, hiszen ő az, aki nem csupán egy egész zenei hullámot indított el egy alap ritmussal és néhány szaxofon hanggal, de egy bizonyos svéd zenekart is megihletett karrierjükben. A “Connected” dallamai a jazz, a hip-hop és a rap eufórikus keverékeként forrott bele a zeneiparba még 1992-ben, és szinte mindenkiben elindított valamit, köztük a svéd Stakka Bo-ban is. A formáció legnagyobb slágere, az élet egyik filmzenéjének is betudható, örökzöld Here We Go Again című bomba sláger, ami a dallisták élére repítette őket és bizony, amely egy életre elég volt, hogy megismerkedjük a kékszemű skandináv énekessel, aki tekintetével szinte a lelkünkig lát. Hogy miért is olyan fontos mindez? Nos, azért mert, azon személy, aki 2019-ben magasba emelte a legjobb rendezésért járó Emmy-díjat a Chernobyl című sorozatért, és az, aki idétlenül bambul a kamerába a legszínesebb hacukában, amit valaha is láttam és rappel a Stakka Bo klipjében, egy és ugyanazon személy. Ő pedig nem más, mint Johan Renck.

Forrás: Deadline/Josh Telles

Az orvos családból származó Renck korai éveiben még csak szó sem volt a szórakoztatóiparról. Az 1966-ban született rendező eredetileg közgazdászként végzett a stokholmi egyetemen. Történetesen az egyetemi évei alatt randevúzott még a híres svéd énekes, modell és aktivista Camilla Henemark-kal, aki svéd dance-pop csapat, az Army of Lovers tagja is volt akkoriban, így tulajdonképpen ő vezette be a zenevilágba is. Nem kellett sok, hogy Renck megmutassa valódi tehetségét, ami pedig egyenesen vezetett ahhoz, hogy Stakka Bo néven indítsa be saját karrierjét. 1993-ban dobta ki a Here We Go Again című kislemezt, ami annak ellenére, hogy nagyot szólt, az elkészítéséhez vezető út, viszont sokkal nehezebb volt. A dal többek között a svéd, a német és az angol zenei listákat is meghódította, valamint a Bubbling Under The Hot 100 Single Chart (azon dalok listája, amelyek a Billboard Hot 100 listára nem jutottak be) 9-dik helyét kaparintotta meg, valamint olyan sorozatokban hallható viszont, mint a Beavis and Butt-head, vagy videó játékokban, mint az UEFA Euro 2004. A promóciós videót teljes egészében, bármilyen irányítás, kiadó, vagy segítség nélkül maga Renck rendezte és készítette el, amiben a tragikus sorsú Alma Jansson-Eklund is feltűnik. A zenésznek innen szinte döcögős, de egyenes út vezetett a rendezésig, ám a zenével szorosan, azzal szinte karöltve építette fel, és találta meg saját magát. Renck a Stakka Bo projekt révén tett szert egy kisebb hírnévre, ahol karrierje elején olyan előadóknak rendezett klipeket a 90-es évek végén, mint Titiyo vagy a The Cardigans. Itt persze nem állt meg, és Akerlund-hoz valamint Fincher-hez hasonlóan a videoklip rendezésben tökéletesítette tehetségét, így a legendás Madonna (Hung Up), Robbie Williams (Tripping), Kylie Minogue (Love at First Sight), Beyoncé (Me, Myself and I) és David Bowie (Blackstar és a zenész utolsó klipje, a Lazarus) videói is Renck munkáját dicsérik.

“A zene mindig is fontos szerepet tölt be az életemben, de igazán kliprendezés mutatta meg, és vezetett ahhoz, amit igazán akarok, és amiben tényleg jól érzem magam. Amikor rendezek, azt csinálom, amit szeretek.”

Renck ekkorra szinte mindent elért, amit zenei rendezőként elérhet, és a 2000-es évek közepére a legkeresettebb kliprendezővé avanzsált a szakmában. Miután a legnagyobb zenészek legjobb videóit rendezte, ezen felbuzdulván fordult a széles vászon felé, és rendezte meg első nagyjátékfilmjét, a Maria Bello főszereplésével készült drámát, a Downloading Nancy-t, amely kijelenthetően csúfos kudarcot vallott. A kritikusok és a szakma is ízekre szedte kevésbé kellemes értelemben, ám ez a tapasztalat korán sem szegte a rendező kedvét, főképp azért nem, mert a film a híres neves kreátor, Vince Gilligan figyelmét keltette fel. A Breaking Bad alkotója olyannyira a szárnyai alá fogadta Renck-et, hogy a sorozatban három rész erejéig is átengedte neki a rendezői széket. Renck karrierje során a Breaking Bad mellett olyan sorozatokban is rendezett, mint például a Bloodline vagy a Vikings, amely sorozatok pilot epizódjaiért is ő felel.

“Mint tévés rendező, egy epizód történetének és végtermékének körülbelül negyedéért vagyok felelős. Összességében kétféle projekt érdekel igazán, az egyik, ahol minden epizód külön-külön entitás, mint például a Black Mirror-ban, a másik pedig a minisorozat. Mindennek ellenére nagyon örülök, hogy a Breaking Bad megtörtént, sőt elég meghatározó is volt, hiszen az emberek még mind a mai napig emiatt keresnek meg.”

A rendező pályafutása csúcsára érkezett meg 2019-ben, és bólintott rá élete magnum opus-ára, a Chernobyl című minisorozatra, és annak direktori székére. A sorozat öt év kemény munkájának eredménye, hiszen az előkészületek, már 2014-ben elkezdődtek. Történetesen a többek között a The Last of Us-ért is felelős, Craig Mazin, forgatókönyvíró fejéből pattant ki az egész sorozatötlet, miközben egy, a Szovjetunióról szóló cikket olvasott, ennek nyomán pedig több, az atomkatasztrófában érintett embertől is beszerzett beszámolók alapján készítette el a sorozat vázát, valamint el is látogatott erőmű robbanásának helyszínére. A sorozat kivitelezése azonban korán sem volt olyan egyszerű, hiszen Mazin hiába házalt olyan streaming szolgáltatóknál, mint a Netflix vagy a Hulu, 2015-ben még korán sem volt olyan egyszerű szolgáltatót találni egy remek sorozatötletnek, mint manapság, ám akadt, aki kötélnek állt, így egyedül az HBO adott zöld utat Mazin projektjének. Mindeközben a Chernobyl forgatókönyve továbbra is Renck asztalán pihent, mivel a rendező saját bevallása szerint hezitált azon, hogy ismét televíziós sorozatban vállaljon munkát, tekintve, hogy épp ekkortájt végzett egy másik minisorozat, a The Last Panthers rendezésével.

“Az ösztöneim azt súgták, hogy az egész sztori nekem való, és sok résznél azt éreztem, hogy rezonál velem a történet, de ekkor úgy gondoltam, nem akarom igazán ezt. Inkább egy hawaii-i parton kellene most sütkéreznem.”

Mára már tudjuk, hogy nem így lett, és Renck bizony rábólintott a széria megrendezésére, ami karrierje eddigi csúcssikerének is tekinthető. A Chernobyl nem csupán a remek írás, a rendkívül történet hű és valós atmoszféra teszi szinte kikapcsolhatatlanná, de az is, amit Renck tett a sorozattal. A különleges látványvilág - Renck egyebek mellett fotósként kezdte karrierjét -, a nyomasztó és szinte idegőrlő hangulat mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a mai napig beszéljen róla a közönség, és külön érdekesség, hogy ez az első és eddig egyetlen projektje Renck-nek, ami valós történeten alapszik. Az addigi fikciós, “kit érdekel, hogy megtörtént-e vagy sem” történeteket maga mögött hagyva a rendező elhivatott profizmussal vette kézbe a Chernobyl-t, hiszen mindamellett, hogy a katasztrófa mögötti elhallgatott tényeket tudatja a nézővel a széria, a tragédia mögötti emberi sorsokat is testközelből mutatja be, nem riadva vissza attól, hogy megrémíti a nézőt. Renck elhivatottsága nem maradt figyelem nélkül, hiszen a szakma, a kritikusok és a nézők között is zajos sikert aratott a sorozat, a rendező pedig a legjobb rendezőnek járó Emmy-díjat és BAFTA-t is a magasba emelhette.
A rendező azonban továbbra sem tétlenkedik, hiszen hamarosan a The Prisoner in His Palace című könyv filmadaptációja kapcsán hallhatunk róla, amely a Saddam Hussein-t őrző katonák beszámolóit helyezi fókuszba, valamint a legújabb Amazon Studios által gyártandó sci-fi sorozattal kapcsolatban is, amely a néhai John Wyndham fantasy regénye nyomán készül.

Szintén idén várható Renck egyik legnagyobb dobása, a Spaceman, amely többek között azt is magával vonhatja, hogy Adam Sandler-re ismét remek színészként fogunk referálni. A még mindig piszkosul fiatal cseh író, Jaroslav Kalfař könyve alapján készült nagyjátékfilmben egy olyan asztronautával ismerkedünk meg, aki egy olyan küldetésre indul a Vénusz közelében fellelt intergalaktikus felhőbe, ami arra kényszeríti, hogy szembe nézzen a múltjával az attól való menekülés helyett, kalandja során pedig egy óriáspókszerű űrlény segíti. Renck Sandler mellett mindig remek Carrey Mulligan-t, a pazar Paul Dano-t és a legendás Isabella Rossellini-t is instruálja. A Spaceman szintén idén februárban debütál a 74-dik Berlini Filmfesztiválon, a Netflix platformjára pedig március 1-jén várható. 

Renck hosszú utat járt be a 90-es évek popiparjától a 2000-es évek mainstream szórakoztatóiparán keresztül a tévés berkek legjéig, mégis megmaradt önmagának, legyen szó zenéről, képekről, vagy filmkészítésről.

“Egyedül egy dolog mozgat meg igazán: az egyediség. Minden más tanítható.”

Egy mondat, amelyet soha nem hittünk volna, hogy egy mondatban ki fogunk valaha mondani még bejglivel és töltött káposztával tele szájjal sem: elvesztettünk egy jóbarátot, Brad Pitt 60 éves lett, az Igazából szerelem pedig 20. Akárhogy is forgatjuk a kalkulátorunkat, és jutunk el arra a tényre, hogy az 1980-as évekre már nem a “20 éve”, hanem a “40 éve volt” jelzőt kell felaggatnunk. A számok bizony nem hazudnak. Nem tagadható az sem, hogy Richard Curtis go-to-Christmas filmje valamelyest korszakalkotó volt, és stílusát próbálták többször is leutánozni két katasztrofálisan rossz film, a Mother’s Day és a New Years Eve kapcsán is, az író/rendező nyíltan vállalta, hogy legnagyobb inspirációjának a szintén neves rendező Quentin Tarantino művét, a Pulp Fiction-t tekintette.  Annak ellenére, hogy a két film olyan zsánerekben íródott, amelyek látszólag szöges ellentéte egymásnak, mégis van valami szép és bájos abban, ahogy a korábban videótékákban dolgozó Tarantino egy Oxford-ban tanult, érzékeny, angol írót ihletett meg művével. Habár a szóban forgó Love Actually bája az évtizedek alatt mit sem kopott, a korszellem próbáját lehet nem állta ki teljes mértékben, tekintve, hogy manapság az Andrew Lincoln alakította Mark figuráját sokan stalker-ként aposztrofálják már, vagy hogy a teljesen átlagos külsejű és testalkatú Martine McCutcheon által játszott Natalie-ra szimplán vaskos lányként hivatkoztak, noha messze van attól. Megszállottak ide, kövér lányok oda, most repüljünk vissza 20 évet azokba az időkbe, amikor az emberek nem botránkoztak meg mindenen, és volt még egy kicsike humorérzékük.  

“Sokkal inkább érdekelt az, hogy egy filmet írjak a szerelemről, és arról, hogy ez mit is jelent igazán.”  

Érdekesség, hogy Curtis eredetileg két külön filmet tervezett a történet kapcsán, amelynek egy-egy központi figurája lett volna Jamie és a Prime Minister, David karaktere, továbbá a sztorinak semmi köze nem lett volna a karácsonyhoz sem, mégis 20 évvel később is érezzük jelenlétét és üzenetét is, miszerint “bármilyen rossz dolog is történjen a világban, igazából, szerelem vesz körül minket”. 

Forrás: Universal/Rex/Shutterstock

Curtis karrierjét és filmjeit mindig is körbe lengte valamilyen megfoghatatlan romantika, ami nem a hollywood-i értelemben vett nyálas, mesterkélt érzet, hanem valami olyan, amit nem lehet megjátszani. Ahogy Hugh Grant megfogalmazta a GQ magazinnak adott interjúja során, a rendező filmjei épp olyan őszintén romantikusak, mint ahogyan Curtis maga. Az Oxford-ban tanult író, rendező filmjei azért is olyan különlegesek és korállóak, mert mindamellett, hogy már említett íróként és rendezőként is jegyzi műveinek nagy részét, emellett vágóként, producerként és szereplő válogatóként is oroszlánrészét veszi ki a filmkészítésből. Saját bevallása szerint magát a filmforgatásokat nem szíveli a korai kelések és a nagy stressz miatt, amit a tökéletes jelenet tényleges elkészítése jelent.  
Curtis mindazonáltal a színészetbe is belekóstolt karrierje során, hiszen régi jó barátjával Rowan Atkinson-nal sketch-comedy műsorokkal léptek fel helyi színházakban és pub-okban. Ám ezen próbálkozása csupán egy rövid ideig tartott, mivel egy interjúban elárulta Curtis, hogy amikor David Bowie egy előadás után meglátogatta az öltözőjében őt és Atkinson-t, az énekesnek fogalma nem volt ki ő, annak ellenére, hogy az előadás 50 percében volt látható a későbbi rendező.  
Íróként egyik első sikerét a The Tall Guy című romantikus komédiával aratta, Jeff Goldblum, Rowan Atkinson és Emma Thompson főszereplésével, ami remek kritikai sikert hozott neki, ezen lendülettel pedig pár évre rá hozta össze a zajos sikert arató Four Weddings and a Funeral című alkotást, amelyben a főszerepet az író által gyűlölt Hugh Grant-re szabták a szereplőválogatók. Évekkel később persze Curtis megbékélt Grant jelenlétével, így következhetett be, hogy Curtis rendező debütálásában a Love Actually-ben bizonyíthatták be: a személyes ellentétek ellenére is erős duónak számítanak.  
Grant mellett a 2000-es évek legnagyobb sztárjait vonultatta fel Curtis, így láthatjuk Oscar-díjasok krémjét, köztük Colin Firth-öt, Emma Thompson-t, de az Oscar-jelöltet tömkelegét is, köztük Keira Knightley-t, Bill Nighy-t, a néhai Alan Rickman-t és Laura Linney-t is.  
A film különlegessége, hogy a már említett Pulp Fiction-höz hasonlóan, nem egy teljes sztorit mutat be, hanem több kis részt, amelyek valamilyen módon összekapcsolódnak. Curtis eredetileg nem karácsonyi tematikában képzelte el a történetet, sőt a filmben az egyedüli karácsonyhoz való kötödés csupán annyi, hogy december utolsó heteiben játszódik.  
Curtis eredendően romantikus, ám közel sem kapott annyi jelentőséget a “happy ending” a vígjátékában, mint amennyit elsőre feltételez a néző. Szerepet kapott minden szerelmi típus, amiben túlzás nélkül mondhatni, hogy mindenki megtalálja a saját magához legközelebb állót. Van itt viszonzatlan szerelem, beteljesületlen szerelem, megcsalás, szerelmi háromszög, viszonzott vonzalom, de úgy találkozhatunk baráti szeretettel, testvéri szeretettel, és más önzetlen megnyilvánulással is, amelyek a szeretet jelenlétére utalnak. A Love Actually nem találta fel az atomfizikát, de nem is árul zsákbamacskát. A kendőzetlen romantikája annyira őszinte, hogy az ember már-már tiszteli a filmet magát és annak üzenetét, valamint, hogy egy ennyire felemelő és örökzöld darabot hozott létre Curtis. 

“Ezer meg ezer filmet látni sorozatgyilkosokról, pedig ők sokkal kevesebben vannak, mint a több millió ember, akik nap mint nap esnek szerelembe.” 

Kis túlzással, még ha minden sztorira, ha talán legjobb esetben is csak 20 perc is jut a játékidőben egy-egy történetszálra, minden egyes plot elvarrást, hanem pontot kap a film végére, hol több, hol kevesebb könny mellett. Tény, hogy néhány mellék történetszál bizony a vágószoba padlóján végezte, amelyből egyet Curtis kifejezetten bánt visszagondolva, ám ez mit sem von le a film teljességéből, és a másik tényből, hogy Hugh Grant táncjelenete karrierje egyik legutáltabb jelentévé vált. A rendező egy interjújában azt is elárulta nemrég, hogy ma már sok dolgot másképp csinálna a filmmel kapcsolatban, közöttük kiemelte, hogy a filmmel kapcsolatos diverzitás hiánya miatt ma már egy kicsit hülyének érzi magát.
A film soundtrack-jében gyerekkorom legjobbjai csendülnek fel, mint az általam bálványozott Sugababes, Dido, a névrokonom Norah Jones, a lehengerlő Joni Mitchell vagy a hamarosan turnéra induló Girls Aloud. A közel 250 millió dollárt kaszáló film minden idők egyik legnagyobb meglepetés sikere volt, úgy ahogy Curtis 1994-es Four Weddings-je is váratlan figyelmet kapott annak premierjekor. További közös kapocs a két film között nem csupán az, hogy Curtis jegyzi mindkettőt, de ugyanazt a dalt választották főcímzenéjüknek, nos, pontosabban fogalmazva annak egy-egy remake-jét. A The Troggs 1967-es Love is All Around című dal mindkét alkotáshoz jelentősen társul, hiszen a Four Weddings and a Funeral esetében a Wet Wet Wet által feldolgozott szuper sikeres verzió csendül fel, míg a Love Actually-ban a filmbéli karakter, Billy Mack által átírt karácsonyi verziót hallhatjuk, amelytől várja, hogy új lökést adjon zenei karrierjének. Habár két teljesen eltérő tónusú hangulatról is van szó egy azonos dal esetében, mindkét zsánerben működött.  
A film bemutatásakor a közönségsiker garantálható volt, mellette a kritikai siker viszont mondhatni elmaradt. A darabot csupán 1 Golden Globe-ra jelölték még 2004-ben, és még azt sem nyerte meg, mégis bemutatása után két évtizeddel is szinte az egyik első film, ami eszébe jut az embernek a karácsonyi időszakban a Die Hard mellett. Érdekesség, hogy a jótékonysági Red Nose Day kapcsán 2017-ben Curtis még egyszer összehozta az eredeti gárdát egy rövidfilm erejéig, hogy megmutassa, hol is vannak a szereplők 13 évvel később.
Az ellenállhatatlan rom-com, ami egészséges nyálassággal mutatja be, hogy a szeretet igazán körülvesz az élet minden terén, szeretni nem ciki, valamint az, hogy egy Joni Mitchell CD ugyanolyan méretű, mint egy ékszeres doboz. 

Gyerekként rajongtam a klasszikus, Disney mesékért. Imádtam a hangulatát, és azt, hogyha még csak egy órára is, de megfeledkezhettem a suliról, az otthoni gondokról, vagy a vitákról, amik akkor óriási problémáknak tűntek. Néhány film kifejezetten közel áll még mind a mai napig a szívemhez, így a Hercules, az Oroszlánkirály és a The Emperor’s New Groove azok, amelyek a szívem érdes, de annál élesebb csücskét képezik a hagyományos Disney rajzfilmek, mint a Hamupipőke vagy a Hófehérke és a hét törpe. Az egyszerű igényességgel elkészített, mégis időtálló rajzfilm annak hangulata miatt kétségkívül véleményem szerint még mindig megállja a helyét 2023-ban, habár a túlzással vagy túlzás nélkül is “hiperérzékeny”, felvilágosult, első világbéli problémákkal küzdő társadalom szerint inkább bocsánatot kéne értük kérnünk. Nem csupán azért a néhány meséért, amik akkori szemmel ártatlanul ábrázoltak egy-egy romantikus vagy szó szerint mesébe illő történetet, de azért is, mert ezt nem illesztettük a mai modern ingerküszöbhöz, és ezt leforgatni vagy megalkotni ma szinte már elképzelhetetlen lenne. Tény persze, hogy haladni kell a korral, ám itt felmerül a kérdés. Joggal kérhetjük a múlt szellemét, hogy igazodjon a mai normához, esetleg szégyenkeznünk kellene emiatt? Nem én fogom meghozni a döntést, az holt biztos, nem csupán azért, mert nem tudnék szembenézni a közvéleménnyel azt a kijelentésemet követve, hogy bizony nincs semmi, amiért szégyenkeznünk kellene, hiszen ami történt, megtörtént. A filmiparnak viszont annál inkább van miért.  

Forrás: ©Walt Disney Co./Courtesy Everett Collection

A Disney 2010 óta - az Alice in Wonderland-del kezdődően - megállíthatatlanul ontja magából a zömében rosszabbnál rosszabb remake-eket néhány kivétellel, amelyek hol több, hol kevesebb pénzt lapátolnak össze a mozi pénztáraknál, a nézők pedig csak a fejüket vakargatva sétálnak ki a teremből azon merengve, hogy most ezt megint minek kellett? Tim Burton, Jerry Bruckheimer, Guy Ritchie, Robert Zemeckis, Greta Gerwig – csak néhány név, akik szintén felszálltak erre a vonatra –, sőt mi több, legutóbbi a legújabb Disney remake, a Snow White forgatókönyvéért is felel, ami nem csoda, tekintve, hogy a Mattel-nek egy milliárd dollárt hozott a Barbie-val. A Disney nem áll le, hiszen nem csak a fent említett film várható, de ezen kívül filmes változatot kap a Moana (nálunk érthetetlen módon Viana néven bemutatott film), a 1997-es jócskán alulértékelt Hercules, a Lilo és Stich, valamint a The Aristocats, amelynek maga az Oscar-, és hatszoros Grammy-díjas zenészlegenda, Questlove lesz a rendezője. A Disney felel minden idők egyik legsikeresebb darabjáért (The Lion King) és a filmtörténelem több szempontból is egyik legnagyobb buktájáért (John Carter). Habár a filmstúdió hatalmas bukásaiért senki nem kér elnézést, mégis kényszeresen próbál megfelelni a mai trendeknek és elvárásoknak, mintha a saját hibáit is ezzel próbálná palástolni. No, de álljunk meg egy kicsit néhány pillanatra, és tegyük fel a kérdést: mit is tett és hogyan volt hatással a modern “pc” kultúra a filmiparra, és tényleg bocsánatot kellene kérnünk azért, ami 30, 40 vagy éppen 50 évvel ezelőtt még természetesnek vagy pont épp elfogadottnak hatottak?  

A hamarosan mozikba kerülő Snow White remake még jóval megjelenése előtt már hatalmas port kavart, hiszen maga a főszereplő személye, a kolumbiai származású, ám spanyolul nem beszélő, Rachel Zegler heves kritikával illette minden idők legsikeresebb Disney rajzfilmjét és annak témáját. Az 1937-ben megjelent darab véleménye szerint jócskán divatja múlt, és ebben a verzióban nem fogja a herceg megmenteni a herceget. A Disney kétségbeesett megfelelési kényszerében nincs újdonság, hiszen a közel 150 milliárd dollárt érő cég az elmúlt 20 évben magába kebelezte a Pixar-t, a Marvel Studios-t, a Lucasfilm-et, illetve legutóbb 2019-ben a 21th Century Studios-t is leányvállalatává tette közel 71 milliárd dollárért cserébe. A Disney pedig nem áll le, hiszen jelenleg 2029-ig be vannak táblázva filmekkel, köztük 3 érkező Star Wars filmmel, két Avatar folytatással, egy rakat Marvel filmmel és továbbá jövőre fog érkezni a Deadpool harmadik része, valamint a fentebb említett Snow White élőszereplős változata is. Habár nagyra törő tervekkel néz a jövőbe a stúdió, a jelen kihívásait is túl kell élnie, ami bizony nem lesz könnyű feladat. Tény, hogy az elmúlt 10 évben egy tucat szuperhős filmre és felújításra jutott egy-egy eredeti épkézláb darab is a Disney-től, mint például az elmúlt évekből zseniális Barbarian, a Fresh, a Ready or Not, vagy az Ad Astra, nagyobb és kiugró kasszasikert nem tudott elkönyvelni magának a stúdió, ami akárcsak megközelíteni a The Lion King vagy a Snow White sikerét. Ám buktáinak listája annál hosszabb, kezdve a Lightyear-rel, ahol Chris Evan és Keke Palmer sem volt elég, folytatva az Onward-dal, ahol Chris Pratt és Tom Holland is kevés volt, nem feledkezve meg a fájdalmas bombával, a 2020-as Mulan-nal. A Disney mintha kísérletezne azzal, hogy kitalálják miért is kapcsolná ki a néző a streaming-et és vonulna be a mozi terembe, de mindeddig, mintha nem tudták volna feltörni a kódod. Persze nem árulok el nagy zsákbamacskát, hogy bizony nem a Snow White lesz a válasz a kérdésre.  Habár a filmnek kellő marketinget adott a főszereplő nyilatkozatainak szélsőségessége, felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg nincs olyan, hogy rossz reklám? A Golden Globe-nyertes Zegler, aki első filmszerepében rögtök Steven Spielberg és Ansel Elgort oldalán találta magát a West Side Story remake-jében, most a világ egyik legvitatottabb filmjének főszerepében fog tündökölni. A Snow White nem csupán azért került górcső alá, mert Zegler szélsőségesen nyilatkozott a filmről, hanem azért is, mert a legendás törpék is eliminálódtak a narratívában. Vagyis nem teljesen. Az interneten azóta virálissá vált forgatáson készített kép, ahol Zegler és hét másik színész látható, akik korán sem alacsony növésűek, mint ahogy a történetben arról szó van. A politikai korrektséget és a múlt jelenhez való akkurátusságát a stúdió minden további nélkül fent szeretné tartani, tekintve, hogy az első világbeli problémákkal küszködő, hiperérzékeny tengeren túli nézőközönség a legnagyobb és legmeghatározóbb bázisa a Disney-nek.  

Dylan Postl, törpeséggel élő amerikai ketrecharcos és színész a közösségi médiában adott hangot véleményének, miszerint a Disney ezzel a döntéssel - miszerint inkább casting-oltat különböző nemű és rasszú embereket a stúdió, mintsem hét ténylegesen törpe színészt - ismét csupán a törpeséggel élő színészek szerepeinek körét és ahhoz való jutását csökkentette, így jócskán csorbultak az esélyeik, hogy valaha is hollywood-i blockbuster projektben vehessenek részt. Postl véleménye szerint ezzel csak azt érték el, hogy még inkább megnehezítik a törpe színészek életét és megélhetését, ha konkrétan egy törpékről szóló filmben pont törpeséggel élő színészeknek nem adnak szerepet. Peter Dinklage, Emmy-díjas, szintén a törpeség egyik formájával élő színész ezzel szemben tetszését fejezte ki a stúdió döntésével kapcsolatban, hiszen sértőnek érezte volna azt, hogyha 2023-ban egy olyan filmet kellene néznie, ahol sztereotipizálják a törpéket, akik történetesen a sztori szerint a barlangban élő bányászok. Dinklage egyébként az egyik olyan törpe színész, akinek sikerült kitörnie ebből a “skatulyából”, nem elfeledvén, hogy tette ezt úgy, hogy pont annak a szerepnek köszönheti kis túlzással a karrierjét (Game of Thrones), amiben egy törpe karaktert játszott. Mindamellett megemlítendő az is, hogy az Avengers: Infinity War-ban, a My Dinner with Hervé-ben, de még Jon Favreau zseniális agymenésében, az Elf-ben is egy törpe karaktert formált meg. Dinklage-t legutóbb Anne Hathaway oldalán láthattuk a She Came To Me című filmben, ahol egy alkotói válságban lévő zeneszerzőt alakít. 

A Snow White története kétségkívül az egyik legtöbbször emlegetett és talán legnépszerűbb mese, olyannyira, hogy 2012-ben egyazon évben két külön zsánerben is készítettek filmet a karakterről. Az egyik egy családi vígjáték stílusban prezentálja a történetet a legnagyobb nevekkel, köztük a hihetetlen, hogy ő Phil Collins lánya, Lily Collins és az Oscar-díjas Julia Roberts. A történet mondhatni hű az eredeti sztorihoz, köztük pedig két mai szemmel hihetetlen dolgot is megfigyelhetünk: a stúdiónak ekkor még nem okozott gondot hét törpe színész castingja, ahogy Armie Hammer-é sem.  
Ugyanebben az évben láthattuk az akciójelenetekkel tarkított Snow White and the Huntsman-t, amiben talán egy fokkal több személyiség volt, mint partnerében, illetve plusz pont, hogy az Evil Queen-t az angyalarcú Charlize Theron alakította, aki láthatóan remekül érezte magát a szerepben. Mindamellett Kristen Stewart, Sam Claflin, Bob Hoskins és Chris Hemsworth is hozta a formáját a filmben, továbbá tisztességes 400 millió dollárt lapátolt össze a mozi pénztáraknál, valamint egy sequel filmet is kapott. Habár a történet nem változott nemhogy az elmúlt közel 100, de az elmúlt 10 évben sem, a felfogadó közönség annál inkább, így ahelyett, hogy akármennyire is más stílusú a történet, értem ezt azalatt, hogy egy ártatlan gyerekeknek készült történet nem üti ki a biztosítékot, a kor közönsége talán egy ilyen sztorira már nem is lenne vevő. A 2024-ben érkező darab talán már előre bukásnak könyvelhető el, no nem a diverzitás miatt, hanem azért, mert a Disney-nek lassan fogalma nincs, hogy hogyan is lehetne megnyerni a közönséget a kényszeres megfelelés helyett, no meg azért, mert Zegler-ből hiányzik bármiféle báj vagy személyiség, amit annak idején Emma Watson-ban, Jennifer Lawrence-ben, Lupita Nyong’o-ban vagy akár a ténylegesen latina, spanyol anyanyelvű, Anya Taylor-Joy-ban megtaláltunk. A Snow White remake históriája ékes példájává válhat annak a filmtörténelemben, amikor valaki már csak óvatosan fehér.  

Mindenki látta a Pulp Fiction-t. Tény. A nagyrabecsült rendező, Quentin Tarantino magnum opusaként hivatkoznak az alkotásra, aminek nem csupán a független filmgyártásra volt óriási kihatással, de a mainstream-et is megreformálta, valamint új löketet adott John Travolta karrierjének, amire akkor mindennél jobban szüksége volt. Tarantino a filmért cserébe írótársával együtt emelhette a magasba a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Arany Szobrot. A rendező a rá jellemző stílussal és lelkesedéssel köszönte meg beszédében a díjat, míg társírójának csupán egy fontos megjegyzés jutott a köszönőbeszéd végén:  

"Ennyi elég is, mert nagyon kell pisilnem."  

Ez a társíró nem volt más, mint Robert Avary, aki nem csupán a Pulp Fiction-ért, de a 2000-es évek egyik kultuszfilmjéért is felel, a The Rules of Attraction-ért. A film, habár nem nyerte el sem a közönség, sem a kritikusok tetszését, és egy jókora bukásként vonult volna be a filmtörténelembe, ha nem lett volna a közönség, akik rájöttek, hogy milyen baromi jó film is ez, és repítették egy csapásra kultfilm státuszba, ahogy azt tették a szintén bukott Fight Club-bal, a Donnie Darko-val, a The Big Lebowski-val vagy a kultfilmek alfájával, a The Rocky Horror Picture Show-val. A The Rules of Attraction talán egyik legnagyobb hibája, hogy jóval megelőzte a korát, az utókor viszont élvezheti gyümölcsét, hiszen jobb és test közelibb ábrázolást nyújt a fiatalfelnőttek belső vívódásairól, mint az Euphoria valaha is fogna.  

Forrás: Lionsgate

Bret Easton Ellis best-seller regényének filmváltozatát 2002-ben vitték filmvászonra alacsony költségvetéssel, viszont annál kivételesebb stílusban és tálalásban. Tette ezt Avary olyan jól, hogy Ellis bevallása szerint azon filmek közül, amelyeket a könyvei alapján filmesítettek meg, mint például az American Psycho vagy a Less Than Zero, ezt tartja mind a mai napig a kedvencének. A történetben három fő karakterrel ismerkedünk meg, akiknek a szerelmi háromszöge a mozgatórugója, ám arra, hogy mi is történt pontosan velük, vissza-visszamegyünk a kronológiában, egészen elképesztő stílussal, ezzel minél többet megtudva Sean-ról (aki mellesleg Patrick Batemen öccse), Lauren-ről és Paul-ról. Az utóbbi saját biszexualitásával küszködik, Lauren szüzessége elvesztésének körülményein, Sean pedig helyi drogdílerként keresi azt az embert, aki titkos szerelmesleveleket küld neki. A történetben a szereplők belső monológjából tudunk meg nem csak a szereplőkről, a személyiségükről is egyre többet és többet, de arról is tanúbizonyságot ad, hogy milyen belső dilemmákra próbálnak megoldást találni önmaguk segítségével. Mindegyik karakterrel kapcsolatban kijelenthető és megerősíthető a film előrehaladtával, hogy saját fantáziavilágukban élnek, és ha nem is teljesen, de erősen elvesztették érzéküket a realitással, így saját elvárásaik csapdájába esnek bele. Egy-egy jelenetben az osztott képernyőkkel jól érzékeltetik azt, hogy még ha a valóság ott is van a karakter orra előtt, ignorálja azt, és a szereplő teljesen elveszik a saját maga által kreált fantáziában. Akkor pedig, amikor a valóság csak egy szikrányit is képes beférkőzni a tudatukba, képtelenek azt elviselni, és rögtön önpusztításba kezdenek, ahogy azt a film egyik legdrámaibb jelenetében láthattuk is.  
Az osztott képernyős technikát a legendás rendező, Brian De Palma is alkalmazta több filmjében, mivel az osztott képernyővel nem csupán egy adott jelenet több oldalát vagy fontos mozzanatait tudja jól érzékeltetni, de remekül tud akár két karaktert is szimultán összehasonlítani, vagy személyiségük differenciáltságát kihangsúlyozni. A darab minden egyes képkockáiról szinte ordít a nyugodt nyugtalanság, amit már a kezdő képkockáknál is érezhetünk. Minden rendesen működik, minden jól látható, mégis valami nem klappol, mert minden fordítva van. Visszafelé futnak az emberek, a biliárdgolyók kifelé gördülnek a lyukakból és valami megmagyarázhatatlan szorongás lenne minden emberben, aki görcsösen el van foglalva saját magával, és még a legmélyebb érzelmi megnyilvánulásaikat sem tudjuk komolyan venni. A szereplők tudatukon kívül saját maguk ellentétei, ékes példája ennek a szemléltetésére az a jelenet, amikor Sean megpróbál öngyilkosságot megkísérelni először akasztás, majd az ereinek a felvágásával, mindkettőt sikertelenül, majd ezeket követően egy maroknyi altatót szed be. A téma komolysága ellenére is, nem, hogy nem tragikusnak, de egyenesen viccesnek, sőt nevetségesnek tetszett az egész jelenet. Ezt követően Sean egy tubus művért ken az arcára és a nyakára, a rányitó Lauren pedig meghökkenve hiszi azt, hogy a férfi végzett magával. Egyetlen ember neveti el magát, aki nem más, mint maga Sean, viszont Lauren és a néző sem nevet vele. 
A filmnek nem csupán Avary remek rendezése az egyetlen erőssége, hanem az is, hogy lehengerlő hangulata és képi világa szinte beissza magát az ember bőre alá és annak retinájába, hogy ezek után szinte minden filmmel kapcsolatban az ilyen szintű atmoszféra elvárása lesz a minimum kritérium. Az első visszafelé játszott kockától kezdve a vége főcímig érezhető a film hangulata, amit a legtöbb darab csak jó esetben képes elvonszolni a fináléig. A The Rules of Attraction számlájára írandó az is, hogy habár egyetemi komédiaként reklámozták a film közepén minden egyes jelzőt elpusztít, és egy ízig-vérig hamisítatlan coming-of-age drámába csap át, amit szinte bűnös élvezet nézni.  
Ne feledjük el, hogy a film 2002-ben látott napvilágot, amikor még a tini- és családi sorozatok virágkorát éljük, így elmondható, hogy ekkor még javában dübörgött nem csupán a Friends, de a Dawson’s Creek és a 7th Heaven is. A mondandóm szempontjából azért is fontos ezt megemlíteni, hiszen ebben a Bret Easton Ellis könyve alapján készült sötét komédiának a két kulcsszereplőjét játssza maga Dawson, azaz James Van Der Beek, aki meglepően tehetséges, és remekül érzi magát, ha végre nem Dawson-t kell alakítania, valamint a 7th Heaven-ből is ismert Jessica Biel. A kor két tinibálványa mellett láthatjuk még a kristály kék szemű, Lost-ból is ismert kezdő Ian Sommerhalder-t valamint az eltéveszthetetlen arcú Shannyn Sossamon-t. Nemcsak a film profitált a meglepően pazar szereplőgárdából, de ők is kihasználták a film adta lehetőségeket karrierjük szempontjából, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljanak azzal a skatulyával, akár Robert Pattinson a Twilight-tal, amibe oly lelkesen gyömöszölték bele őket a rajongók az évek alatt.  
Bret Easton Ellis műveire jellemző, ahogy a The Rules of Attraction-re és a szinte remekmű American Psycho-ra is, hogy jól jellemzi a mai társadalmat, és azt, hogy mennyire mellőzött megítélést és figyelmet kap manapság a mentális problémák megoldása, és azok prevenciója is. A The Rules of Attraction minden egyes szereplő cipeli a hátán a mentális rosszullét béklyóját, hiszen minden egyes karakter szinte a saját önálló buborékjában él, és próbálja a saját illúzióját valóságnak beállítani.  
A komplex mű, ami telis-tele van komplexebb szereplőkkel bemutatása idején nem osztatlan sikert aratott mozi pénztáraknál és a közönség előtt sem, kijelenthetően nem álltak készen erre az élményre, korán sem. Emlékezzünk csak vissza, hogy ekkor a mozipremierek csak hemzsegtek a fantasy filmes folytatásoktól, hiszen ebben az évben kaszált hatalmasat a The Lord of the Rings: The Two Towers, a Harry Potter and the Chamber of Secrets, a Men in Black II, valamint a Star Wars második része is, így a filmnek esélye sem volt, hogy elérje célközönségét, ám az idő megtette a munkáját, és ma már igazi kultuszfilmként emlegetik Ellis kedvenc adaptációját. 

Szóval az van, hogy megházasodtam. Nem nagy dolog, meg hát minden ember végül erre a sorsra jut csúnyán fogalmazva, de gondoltam ezt valahol az első mondatok között kell megemlítenem. Összességében még nem mondanám, hogy megváltozott az életem emiatt, hiszen időnk sem volt, hogy felfogjuk a házasság tényét, így nem érzem még a teljes katarzist, és nehezen fogom fel az ujjamon lévő gyűrűm jelentését. Viszont abban nem kételkedem, hogy a társam/párom/férjem egy jó ember, és a lehető legjobb választás volt a férjpiac felhozatalát figyelembe véve. Egy olyan férj, aki minden reggel kávéval ébreszt, és akit én is szívesen ébresztek kávéval. Aki előtt nem kell becsuknom a fürdőszoba ajtót, ha pisilnem kell, és aki elmeséli a napját lefekvés előtt, ha megkérem. De miért írok ennyit róla, ha nem is ő a téma? Nos, egyrészt egy jó és valamelyest romantikus felvezetést akartam, amely aztán kisiklik a saját témájából, mint egy száguldó vonat, részben pedig azért, mert távolról ugyan, de kapcsolódik a mostani témához, hiszen a férjem, és a mai alanyunk egy napon látták meg a napvilágot, mégpedig június 7-én. 

Forrás: Photographed by John Russo

Mivé is lenne a filmvilág a többszörös Golden-Globe-, Oscar-, és Tony-díjra is jelölt Liam Neeson nélkül? Jelenleg ügyeletesen akciófilmben tevékenykedő színész, aki karrierje csúcspontját még a 2000-es években érte el, inverz mcConaughey-i fordulatot vett a karrierjében. De ne szaladjunk ennyire előre. Az ír színész idestova közel hat évtizedet érintő karrierje már önmagában példanélkülinek számít, ezalatt pedig a legnagyobb nevekkel dolgozhatott együtt, mint példának okán Steven Spielberg, Christopher Nolan, Martin Scorsese vagy George Lucas. Filmográfiájában több, mint 100 film szerepel, köztük a Love Actually, a Rob Roy, a Schindler’s list, a Batman Begins és az 1988-as The Dead Pool.  

“Ez a szám csupán két dolgot jelent. A, hogy öregszem, mint a fene, és B, hogy hihetetlenül szerencsésnek mondhatom magam.” 

A jelenleg 71 éves színész még a 70-es évek végén kezdte a karrierjét. Színházi szerepek mellett filmekben is megcsillogtatta tehetségét olyan színészek oldalán, mint Mel Gibson, Robert De Niro, Jeremy Irons, vagy Cher, ám az igazi áttörést a karrierjében az 1993-as év hozta meg számára több szempontból is. Ez volt az az év, amikor Kevin Costner-t, Mel Gibson-t, és Warren Beatty-t ütötte ki a nyeregből a főszerepből Spielberg akkor még készülőben lévő új filmjében, a Schindler’s list-ben, és szintén 1993-ban találkozott jövőbeni feleségével az angol színésznővel, Natasha Richardson-nal. Spielberg darabjáról később Neeson úgy nyilatkozott, hogy nem csupán szakmailag, de érzelmileg is megterhelő volt számára a forgatás, ám minden megpróbáltatás kifizetődött, hiszen a film 320 millió dollárt gereblyézett össze a mozi pénztáraknál, továbbá hét Oscar-díjat is bezsebelt, köztük a legjobb film és a legjobb rendező kategóriájában, Neeson pedig begyűjthette első Oscar-jelölését Oskar Schindler megformálásáért. Neeson karrierje rakétaként menetelt előre egészen a 2000 évek idusáig, ahol pályafutása legemlékezetesebb alakításait nyújtotta olyan filmekben, mint a Michael Collins, a Rob Roy, vagy a zsánertalkotó Love Actually. Szerepvállalásai tekintetében nem csupán drámai darabokban vagy komédiákban vállalt árnyaltabb karaktereket, de egyfajta előfutárként ki-kikancsintgatott az akciófilmek irányába, így láthattuk egy-egy izgalmasabb darabban, példának okán a Star Wars első részében, vagy a Nolan-féle Batman Begins-ben is. A színész, habár széles skálán bizonyította tehetségét, karrierjében észrevehető szerepvállalásai tekintetében, hogy a 2000-es évek közepén elindult a független filmek és a biztos bukások irányába, amelynek a végén a színész pályafutásának megfeneklése szinte borítékolható volt. Neeson hiába számított minőségileg jó színésznek ekkora már, valahogy sosem érte el az A-listás színészek táborát, akinek vagy csak a neve, vagy csak a jelenléte elég lett volna egy filmhez, így kis túlzással bekerült abba a kalapba, ahol John Malkovich, Jeremy Irons vagy Sean Bean. Jó színészek, kivételes tehetségek, de valahogy a képességeik sosem kapják meg azt az elismerést, amit megérdemelnének. Pályafutásában és mondhatni magánéletben is a 2009-es év volt a következő meghatározó dátum, hiszen nem csupán újra definiálta karrierjét ebben az évben, ezzel egy egészen új löketet adva munkásságának, de ekkor vesztette el feleségét is, a szintén színész Natasha Richardson-t, aki egy síbalesetben szerzett életveszélyes sérülés következtében hunyt el.  
A Luc Besson által írt film, a Taken-ről Neeson akkortájt kételyek között nyilatkozott, hiszen amikor elvállalta a szerepet, egy kisebb karrierkitérőként tekintett rá, amely csupán egy direct-to-video filmként fog megjelenni filmográfiájában, Neeson így nem titkoltan nem volt nagy rajongója a filmnek, így eléggé nagy meglepetésként érte annak kedvező fogadtatása, hiszen a viszonylag alacsony költségvetésű, 25 millió dollárból leforgatott film közel 230 millió dolláros bevételt termelt az EuropaCorp-nak és a 20th Century Fox-nak.  

“Messze álljon tőlem, hogy bántsam az íróinkat, de akkoriban azt gondoltam, hogy “-Oké, ezt tuti, hogy nem fogják bemutatni, csak külön kiadják. Egy kis európai thriller, amit jó esetben pár hétig játszanak a francia mozik. De aztán annyira jól teljesített Franciaországban, hogy Dél-Koreában is bemutatták, és ott is jót ment.” 

A kezdeti bizonytalanság és kétely helyett egy új akciósztár született Neeson személyében, aki persze lehet, hogy nem ilyen fajta löketre vágyott, ám kétségtelenül hálás volt ennek a hullámnak. A Taken még két folytatást kapott a következő években, a három film pedig összesítve csaknem 930 millió dollárt lapátoltak be a mozipénztáraknál. A Taken jelentette azt Liam Neeson számára, amit Keanu Reeves számára a John Wick, vagy Bruce Willis számára a Die Hard. Habár szakmai kihívásokkal nem járt a szerep, és a kritikusok is vegyesen fogadták Besson filmjét, a közönség egyértelműen kijelentette tetszését, olyannyira, hogy Neeson egy csapásra és könnyen nyergelt át a klasszikus drámai színész skatulyájából az akciófilm hős státuszba. Tény, hogy nem volt nehéz dolga, hiszen keresve sem lehet szimpatikusabb színészt találni Neeson-nél. A színész filmográfiájában a későbbiekben kis túlzással ömlesztve láthatjuk a hasonlóbbnál hasonlóbb filmeket, amelyek részben a Taken receptjét használták fel, mint például az Unknown, a Non-Stop, a Run All Night, vagy a The Commuter.  
Nagyon messzire sem kell menni legutóbbi filmje kapcsán, több értelemben is, hiszen hasonló zsánerben láthatjuk viszont a színészt egy újabb akciófilmben, a Retribution-ban, és külön öröm, hiszen a filmért a mi ügyeletes rendezőnk, a végtelenül szimpatikus Antal Nimród felel. Habár a film nem aratott osztatlan sikert sem kritikai, sem közönségértelemben, Neeson kedvét nem állította meg az akció-thriller zsánertől, hiszen közeljövőben három produkcióban is viszont láthatjuk. A Thug című filmben egy kiöregedett gensztert fog megformálni, a Cold Storage-ben a Stranger Things-ből is ismert Joe Keery oldalán láthatjuk viszont, az In The Land of Saints and Sinners-ben pedig visszatér gyökereihez és egy ízig-vérig ír thrillerben láthatjuk viszont.  
Neeson az ékes példája annak a karrierívnek, amikor egy igazi dolgozó színész minden lehetőséget megragad, és nem érzi méltóságán alulinak egyik munkáját sem. Habár művészi képességeit nem sikerült teljes mértékben kiaknáznia az utóbbi 10 évben, egy-egy szerepben bizony megcsillan a tehetsége és a páratlansága, amelyből tudjuk, hogy nem csupán egy tucat akciófilm színész lakozik benne. Habár a Schindler’s list után karrierje során eddig még nem tudott újrázni Oscar-jelölés tekintetében, mégis interjúiból és cameo-iból is érződik, hogy bizony saját magából is szívesen űz gúnyt, és imitálja például a Taken-beli karakterének megnyilvánulásait, ahogy tette azt pár éve a hihetetlenül szórakoztató GQ interjúban is. Azonban nem tudta azóta sem überelni Ricky Gervais rövid életű, ám annál szórakoztatóbb sorozatában való szerepét, a Life’s Too Short-ban, ahol önmaga karikatúráját alakítja, és tette azt olyan természetességgel és felszabadultsággal, hogy szinte az egyik legemlékezetesebb jelenetét okozta a sorozatnak.  
Liam Neeson kétségtelenül jó úton halad afelé, hogy a következő generáció Kylie Minogue-ként fedezze fel munkásságát, addig pedig komfortosan üljünk be a tévé vagy a laptop elé, és nézzük a végtelenségig újra a Kinsey-t utána pedig a Taken-t. Úgy sincs jobb dolgunk.