Az utóbbi időben rájöttem, hogy túl engedékeny és megbocsátó vagyok. Habár kétségtelenül értek pofonok az életben, és követtem el dolgokat, amelyeket ma már inkább másképp csinálnék, a nap végén azért megnyugszom, és mosolygok, hogy mégsem égettem le magam egy világ előtt annyira, mint Sam Levinson a The Idol-lal. A fontos tanulság az, hogy egy hangzatos név és egy korábbi kellemes tapasztalat még nem garancia a jóra, sem arra, hogy a végeredmény, ami kikerül az alkotók kezei közül, az bizony minőségi is lesz. Mi több, ehhez az is hozzátartozik, hogy a Netflix néhány utóbbi projektjében inkább hasonlít egy Lifetime tévéfilmeket gyártó kábelcsatornára, mintsem egy tényleg pazar tartalmakat gyártó streaming óriásra, aki megreformálta a filmipart és a mainstream sorozatgyártást is. Ez további kérdéseket és aggályokat vesz fel, de a mai témában erre nem térünk ki, arra viszont annál inkább, hogy mit keresnek jó színészek rossz filmekben?  

Véleményem szerint Robert De Niro-val kezdődött az egész. A valaha húzónévnek számító tehetséges színészóriás, aki a legnagyobb rendezők mellett legendás filmekben bizonyította rátermettségét, a 2010-es évektől kezdődően mintha beérte volna kevesebbel: a két Oscar-díjas színész évi négy filmet forgatva lépett bele a megélhetési filmesek táborába, ahol Nicolas Cage-dzsel együtt még éppen, de ki tudnak kászálódni. Ez a halmaz mostanában egyre több A-listás sztárt vonz magába, mint valami fekete lyuk, annak ellenére, hogy a lehetőségek tárháza Hollywood-ban határtalan (na jó, talán csak a kor szabhat határt), hiszen főleg az A24 és a Searchlight is képes volt épkézláb, eredeti, de legfőképpen a hagyományos értelemben is jó filmeket - zsánertől függetlenül - összerakniuk az elmúlt 10 évben: Three Billboards, X, Red Rocket, The Favourite, csak hogy néhányat említsünk. Emellett viszont a Netflix a végtelen erőforrásukat kihasználva sem tudott akár csupán egy, igazán kiemelkedő klasszikus darabot összerakni, annak ellenére, hogy mindenük megvolt, sőt meg is van hozzá. Néhány film az elmúlt évekből persze (pl. The Irishman, Spaceman) minőséget sugároztak jó színészekkel és alkotókkal, de emellett azt is meg kell említeni, hogy a gyártó csak 2021-ben tizenöt olyan középszerű rom-com-okat alkotott meg, amelynek a címéből sugárzik annak minősége is, mint például A Tourist’s Guide to Love, a Love at First Sight, a Love is in the Air, a Squared Love Everlasting vagy az In Love and Deep Water. Hiába folytatnánk a listát, egyre inkább csak mélyebbre kerülnénk a fekete lyukban, nem beszélve arról, hogy a felejthető, sajtburgerszerűen elfogyasztott filmek nem alkotásként, hanem termékként vannak jelen.  
A nemrégiben a Netflix kínálatába került legutóbbi saját gyártású darabja, az A Family Affair, amely A-listás, sőt Oscar-díjas színészekkel teletűzdelve ígér egész estés szórakozást. A főszerepekben a szebb napokat is látott, Zac Efron-t, az oké Zoey King-et és a "hihetetlen, ő meg mit keres itt" Nicole Kidman-t láthatjuk. A történet szerint Chris, a magának való filmsztár, olyannyira az őrületbe kergeti az asszisztensét Zara-t lehetetlen kéréseivel, hogy az, az egyik napról a másikra felmond. A színész, miután rájön, hogy mekkora hibát követett el, megpróbálja visszahívni Zara-t, hogy ismét dolgozzon neki, így elhatározza, hogy bocsánatot kér. Az ajtón kopogatva a lányt nem, azonban annak anyját, Brooke-ot otthon találja, akivel rögtön megtalálják a közös hangot. Zara vajon, hogy fogadja, hogy a főnöke és az anyja túlságosan is jól kijönnek egymással?  

Igazából azt sem tudom, hogy mit vártam. Naiv és nyílt elmével ültem le a képernyő elé, hogy aztán persze semmiképp sem naiv és nyílt elmével távozzak onnan, és magamat győzködjem, hogy nincs igazam, mire 114 perccel később viszont kiderül, hogy mégis az van: az A Family Affair a rossz filmek egy olyan archetípusa, amit talán csak a Wattpad oldalain olvashattunk mindeddig. A film nem csupán kivitelezésében sem emlékeztet minket egy szélesvásznú, azonban az otthoni képernyőn is élvezhető darabra, de mindezek mellett minden egyes percéről ordít az üresség, és a szereplők, valamint a történet jellemtelensége. Habár maga a plot még érdekes is lehetett volna egy épkézláb forgatókönyvvel, és egy normális rendezéssel, amit talán, ha kontextusba helyezünk, még egy vicces kijelentés is lehet. Tudniillik, a film rendezője, Richard LaGravenese, az a Richard LaGravenese, aki a 90-es évek egyik legtermékenyebb, és méltán sikeresnek mondható írója is egyben. Az az író, akinek a repertoárjában szerepel többek között a remek Terry Gilliam által direktált, a The Horse Whisperer, a Clint Eastwood-féle The Bridges of Madison County vagy a The Fisher King, amiért pedig teljes joggal jelölték Oscar-díjra még 1992-ben a legjobb eredeti forgatókönyv nyomán. Mindennek függvényében készült el idén a címben forgó darab, ami nem csupán hiányol mindent, amit egy jó film, de tekintetében annak, hogy egy Akadémia által a legjobbnak jelölt alkotó darabjáról van szó, egyenesen kínossá teszi az egészet.  
A történet szempontjából nem csupán a történet, a rendezés, de a casting is borzalmasra sikeredett, egyrészről mivel Nicole Kidman és Zac Efron párosa között semmilyen vonzalom vagy kémia nem lelhető fel, de az már még rosszabb, hogy egyik karakterrel sem tud azonosulni a néző, tekintve, hogy egyikőjüknek sincs semmilyen személyisége. Persze lehet, hogy túl szőrös szívű vagyok a Netflix, sőt a zsánerrel szemben is, de a véleményemet mégis fenntartom, mivel ilyen nevektől egyszerűen többet várok. Színészi teljesítmények a film kapcsán nem említhetőek semmilyen fogalmazásban sem, főleg Kidman-nél, akinél – shaming nélkül kijelentve – egyszerűen képtelen fókuszálni a néző a történetre (ami csak jóindulattal nevezhető történetnek), mivel a színésznő arcplasztikája teljesen eltereli a figyelmet, ám mentségére szóljon, hogy egy Vogue interjúban is százszor jobban néz ki, mint a film teljes játék idejében.  

A Familiy Affair tekintetében pedig kijelenthető, hogy olyan, mint egy nagyon csípős gulyás leves, amit nagyon gyorsan fogyasztasz, mert jól néz ki elsőre, ugyan kínosan, de mivel vendégségben vagy, ezért megadod a tiszteletet, és megvárod a végét. De amint végeztél azt kívánod, bár sosem tetted volna.