Mindenki látta a Pulp Fiction-t. Tény. A nagyrabecsült rendező, Quentin Tarantino magnum opusaként hivatkoznak az alkotásra, aminek nem csupán a független filmgyártásra volt óriási kihatással, de a mainstream-et is megreformálta, valamint új löketet adott John Travolta karrierjének, amire akkor mindennél jobban szüksége volt. Tarantino a filmért cserébe írótársával együtt emelhette a magasba a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Arany Szobrot. A rendező a rá jellemző stílussal és lelkesedéssel köszönte meg beszédében a díjat, míg társírójának csupán egy fontos megjegyzés jutott a köszönőbeszéd végén:  

"Ennyi elég is, mert nagyon kell pisilnem."  

Ez a társíró nem volt más, mint Robert Avary, aki nem csupán a Pulp Fiction-ért, de a 2000-es évek egyik kultuszfilmjéért is felel, a The Rules of Attraction-ért. A film, habár nem nyerte el sem a közönség, sem a kritikusok tetszését, és egy jókora bukásként vonult volna be a filmtörténelembe, ha nem lett volna a közönség, akik rájöttek, hogy milyen baromi jó film is ez, és repítették egy csapásra kultfilm státuszba, ahogy azt tették a szintén bukott Fight Club-bal, a Donnie Darko-val, a The Big Lebowski-val vagy a kultfilmek alfájával, a The Rocky Horror Picture Show-val. A The Rules of Attraction talán egyik legnagyobb hibája, hogy jóval megelőzte a korát, az utókor viszont élvezheti gyümölcsét, hiszen jobb és test közelibb ábrázolást nyújt a fiatalfelnőttek belső vívódásairól, mint az Euphoria valaha is fogna.  

Forrás: Lionsgate

Bret Easton Ellis best-seller regényének filmváltozatát 2002-ben vitték filmvászonra alacsony költségvetéssel, viszont annál kivételesebb stílusban és tálalásban. Tette ezt Avary olyan jól, hogy Ellis bevallása szerint azon filmek közül, amelyeket a könyvei alapján filmesítettek meg, mint például az American Psycho vagy a Less Than Zero, ezt tartja mind a mai napig a kedvencének. A történetben három fő karakterrel ismerkedünk meg, akiknek a szerelmi háromszöge a mozgatórugója, ám arra, hogy mi is történt pontosan velük, vissza-visszamegyünk a kronológiában, egészen elképesztő stílussal, ezzel minél többet megtudva Sean-ról (aki mellesleg Patrick Batemen öccse), Lauren-ről és Paul-ról. Az utóbbi saját biszexualitásával küszködik, Lauren szüzessége elvesztésének körülményein, Sean pedig helyi drogdílerként keresi azt az embert, aki titkos szerelmesleveleket küld neki. A történetben a szereplők belső monológjából tudunk meg nem csak a szereplőkről, a személyiségükről is egyre többet és többet, de arról is tanúbizonyságot ad, hogy milyen belső dilemmákra próbálnak megoldást találni önmaguk segítségével. Mindegyik karakterrel kapcsolatban kijelenthető és megerősíthető a film előrehaladtával, hogy saját fantáziavilágukban élnek, és ha nem is teljesen, de erősen elvesztették érzéküket a realitással, így saját elvárásaik csapdájába esnek bele. Egy-egy jelenetben az osztott képernyőkkel jól érzékeltetik azt, hogy még ha a valóság ott is van a karakter orra előtt, ignorálja azt, és a szereplő teljesen elveszik a saját maga által kreált fantáziában. Akkor pedig, amikor a valóság csak egy szikrányit is képes beférkőzni a tudatukba, képtelenek azt elviselni, és rögtön önpusztításba kezdenek, ahogy azt a film egyik legdrámaibb jelenetében láthattuk is.  
Az osztott képernyős technikát a legendás rendező, Brian De Palma is alkalmazta több filmjében, mivel az osztott képernyővel nem csupán egy adott jelenet több oldalát vagy fontos mozzanatait tudja jól érzékeltetni, de remekül tud akár két karaktert is szimultán összehasonlítani, vagy személyiségük differenciáltságát kihangsúlyozni. A darab minden egyes képkockáiról szinte ordít a nyugodt nyugtalanság, amit már a kezdő képkockáknál is érezhetünk. Minden rendesen működik, minden jól látható, mégis valami nem klappol, mert minden fordítva van. Visszafelé futnak az emberek, a biliárdgolyók kifelé gördülnek a lyukakból és valami megmagyarázhatatlan szorongás lenne minden emberben, aki görcsösen el van foglalva saját magával, és még a legmélyebb érzelmi megnyilvánulásaikat sem tudjuk komolyan venni. A szereplők tudatukon kívül saját maguk ellentétei, ékes példája ennek a szemléltetésére az a jelenet, amikor Sean megpróbál öngyilkosságot megkísérelni először akasztás, majd az ereinek a felvágásával, mindkettőt sikertelenül, majd ezeket követően egy maroknyi altatót szed be. A téma komolysága ellenére is, nem, hogy nem tragikusnak, de egyenesen viccesnek, sőt nevetségesnek tetszett az egész jelenet. Ezt követően Sean egy tubus művért ken az arcára és a nyakára, a rányitó Lauren pedig meghökkenve hiszi azt, hogy a férfi végzett magával. Egyetlen ember neveti el magát, aki nem más, mint maga Sean, viszont Lauren és a néző sem nevet vele. 
A filmnek nem csupán Avary remek rendezése az egyetlen erőssége, hanem az is, hogy lehengerlő hangulata és képi világa szinte beissza magát az ember bőre alá és annak retinájába, hogy ezek után szinte minden filmmel kapcsolatban az ilyen szintű atmoszféra elvárása lesz a minimum kritérium. Az első visszafelé játszott kockától kezdve a vége főcímig érezhető a film hangulata, amit a legtöbb darab csak jó esetben képes elvonszolni a fináléig. A The Rules of Attraction számlájára írandó az is, hogy habár egyetemi komédiaként reklámozták a film közepén minden egyes jelzőt elpusztít, és egy ízig-vérig hamisítatlan coming-of-age drámába csap át, amit szinte bűnös élvezet nézni.  
Ne feledjük el, hogy a film 2002-ben látott napvilágot, amikor még a tini- és családi sorozatok virágkorát éljük, így elmondható, hogy ekkor még javában dübörgött nem csupán a Friends, de a Dawson’s Creek és a 7th Heaven is. A mondandóm szempontjából azért is fontos ezt megemlíteni, hiszen ebben a Bret Easton Ellis könyve alapján készült sötét komédiának a két kulcsszereplőjét játssza maga Dawson, azaz James Van Der Beek, aki meglepően tehetséges, és remekül érzi magát, ha végre nem Dawson-t kell alakítania, valamint a 7th Heaven-ből is ismert Jessica Biel. A kor két tinibálványa mellett láthatjuk még a kristály kék szemű, Lost-ból is ismert kezdő Ian Sommerhalder-t valamint az eltéveszthetetlen arcú Shannyn Sossamon-t. Nemcsak a film profitált a meglepően pazar szereplőgárdából, de ők is kihasználták a film adta lehetőségeket karrierjük szempontjából, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljanak azzal a skatulyával, akár Robert Pattinson a Twilight-tal, amibe oly lelkesen gyömöszölték bele őket a rajongók az évek alatt.  
Bret Easton Ellis műveire jellemző, ahogy a The Rules of Attraction-re és a szinte remekmű American Psycho-ra is, hogy jól jellemzi a mai társadalmat, és azt, hogy mennyire mellőzött megítélést és figyelmet kap manapság a mentális problémák megoldása, és azok prevenciója is. A The Rules of Attraction minden egyes szereplő cipeli a hátán a mentális rosszullét béklyóját, hiszen minden egyes karakter szinte a saját önálló buborékjában él, és próbálja a saját illúzióját valóságnak beállítani.  
A komplex mű, ami telis-tele van komplexebb szereplőkkel bemutatása idején nem osztatlan sikert aratott mozi pénztáraknál és a közönség előtt sem, kijelenthetően nem álltak készen erre az élményre, korán sem. Emlékezzünk csak vissza, hogy ekkor a mozipremierek csak hemzsegtek a fantasy filmes folytatásoktól, hiszen ebben az évben kaszált hatalmasat a The Lord of the Rings: The Two Towers, a Harry Potter and the Chamber of Secrets, a Men in Black II, valamint a Star Wars második része is, így a filmnek esélye sem volt, hogy elérje célközönségét, ám az idő megtette a munkáját, és ma már igazi kultuszfilmként emlegetik Ellis kedvenc adaptációját.