Gyerekként rajongtam a klasszikus, Disney mesékért. Imádtam a hangulatát, és azt, hogyha még csak egy órára is, de megfeledkezhettem a suliról, az otthoni gondokról, vagy a vitákról, amik akkor óriási problémáknak tűntek. Néhány film kifejezetten közel áll még mind a mai napig a szívemhez, így a Hercules, az Oroszlánkirály és a The Emperor’s New Groove azok, amelyek a szívem érdes, de annál élesebb csücskét képezik a hagyományos Disney rajzfilmek, mint a Hamupipőke vagy a Hófehérke és a hét törpe. Az egyszerű igényességgel elkészített, mégis időtálló rajzfilm annak hangulata miatt kétségkívül véleményem szerint még mindig megállja a helyét 2023-ban, habár a túlzással vagy túlzás nélkül is “hiperérzékeny”, felvilágosult, első világbéli problémákkal küzdő társadalom szerint inkább bocsánatot kéne értük kérnünk. Nem csupán azért a néhány meséért, amik akkori szemmel ártatlanul ábrázoltak egy-egy romantikus vagy szó szerint mesébe illő történetet, de azért is, mert ezt nem illesztettük a mai modern ingerküszöbhöz, és ezt leforgatni vagy megalkotni ma szinte már elképzelhetetlen lenne. Tény persze, hogy haladni kell a korral, ám itt felmerül a kérdés. Joggal kérhetjük a múlt szellemét, hogy igazodjon a mai normához, esetleg szégyenkeznünk kellene emiatt? Nem én fogom meghozni a döntést, az holt biztos, nem csupán azért, mert nem tudnék szembenézni a közvéleménnyel azt a kijelentésemet követve, hogy bizony nincs semmi, amiért szégyenkeznünk kellene, hiszen ami történt, megtörtént. A filmiparnak viszont annál inkább van miért.  

Forrás: ©Walt Disney Co./Courtesy Everett Collection

A Disney 2010 óta - az Alice in Wonderland-del kezdődően - megállíthatatlanul ontja magából a zömében rosszabbnál rosszabb remake-eket néhány kivétellel, amelyek hol több, hol kevesebb pénzt lapátolnak össze a mozi pénztáraknál, a nézők pedig csak a fejüket vakargatva sétálnak ki a teremből azon merengve, hogy most ezt megint minek kellett? Tim Burton, Jerry Bruckheimer, Guy Ritchie, Robert Zemeckis, Greta Gerwig – csak néhány név, akik szintén felszálltak erre a vonatra –, sőt mi több, legutóbbi a legújabb Disney remake, a Snow White forgatókönyvéért is felel, ami nem csoda, tekintve, hogy a Mattel-nek egy milliárd dollárt hozott a Barbie-val. A Disney nem áll le, hiszen nem csak a fent említett film várható, de ezen kívül filmes változatot kap a Moana (nálunk érthetetlen módon Viana néven bemutatott film), a 1997-es jócskán alulértékelt Hercules, a Lilo és Stich, valamint a The Aristocats, amelynek maga az Oscar-, és hatszoros Grammy-díjas zenészlegenda, Questlove lesz a rendezője. A Disney felel minden idők egyik legsikeresebb darabjáért (The Lion King) és a filmtörténelem több szempontból is egyik legnagyobb buktájáért (John Carter). Habár a filmstúdió hatalmas bukásaiért senki nem kér elnézést, mégis kényszeresen próbál megfelelni a mai trendeknek és elvárásoknak, mintha a saját hibáit is ezzel próbálná palástolni. No, de álljunk meg egy kicsit néhány pillanatra, és tegyük fel a kérdést: mit is tett és hogyan volt hatással a modern “pc” kultúra a filmiparra, és tényleg bocsánatot kellene kérnünk azért, ami 30, 40 vagy éppen 50 évvel ezelőtt még természetesnek vagy pont épp elfogadottnak hatottak?  

A hamarosan mozikba kerülő Snow White remake még jóval megjelenése előtt már hatalmas port kavart, hiszen maga a főszereplő személye, a kolumbiai származású, ám spanyolul nem beszélő, Rachel Zegler heves kritikával illette minden idők legsikeresebb Disney rajzfilmjét és annak témáját. Az 1937-ben megjelent darab véleménye szerint jócskán divatja múlt, és ebben a verzióban nem fogja a herceg megmenteni a herceget. A Disney kétségbeesett megfelelési kényszerében nincs újdonság, hiszen a közel 150 milliárd dollárt érő cég az elmúlt 20 évben magába kebelezte a Pixar-t, a Marvel Studios-t, a Lucasfilm-et, illetve legutóbb 2019-ben a 21th Century Studios-t is leányvállalatává tette közel 71 milliárd dollárért cserébe. A Disney pedig nem áll le, hiszen jelenleg 2029-ig be vannak táblázva filmekkel, köztük 3 érkező Star Wars filmmel, két Avatar folytatással, egy rakat Marvel filmmel és továbbá jövőre fog érkezni a Deadpool harmadik része, valamint a fentebb említett Snow White élőszereplős változata is. Habár nagyra törő tervekkel néz a jövőbe a stúdió, a jelen kihívásait is túl kell élnie, ami bizony nem lesz könnyű feladat. Tény, hogy az elmúlt 10 évben egy tucat szuperhős filmre és felújításra jutott egy-egy eredeti épkézláb darab is a Disney-től, mint például az elmúlt évekből zseniális Barbarian, a Fresh, a Ready or Not, vagy az Ad Astra, nagyobb és kiugró kasszasikert nem tudott elkönyvelni magának a stúdió, ami akárcsak megközelíteni a The Lion King vagy a Snow White sikerét. Ám buktáinak listája annál hosszabb, kezdve a Lightyear-rel, ahol Chris Evan és Keke Palmer sem volt elég, folytatva az Onward-dal, ahol Chris Pratt és Tom Holland is kevés volt, nem feledkezve meg a fájdalmas bombával, a 2020-as Mulan-nal. A Disney mintha kísérletezne azzal, hogy kitalálják miért is kapcsolná ki a néző a streaming-et és vonulna be a mozi terembe, de mindeddig, mintha nem tudták volna feltörni a kódod. Persze nem árulok el nagy zsákbamacskát, hogy bizony nem a Snow White lesz a válasz a kérdésre.  Habár a filmnek kellő marketinget adott a főszereplő nyilatkozatainak szélsőségessége, felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg nincs olyan, hogy rossz reklám? A Golden Globe-nyertes Zegler, aki első filmszerepében rögtök Steven Spielberg és Ansel Elgort oldalán találta magát a West Side Story remake-jében, most a világ egyik legvitatottabb filmjének főszerepében fog tündökölni. A Snow White nem csupán azért került górcső alá, mert Zegler szélsőségesen nyilatkozott a filmről, hanem azért is, mert a legendás törpék is eliminálódtak a narratívában. Vagyis nem teljesen. Az interneten azóta virálissá vált forgatáson készített kép, ahol Zegler és hét másik színész látható, akik korán sem alacsony növésűek, mint ahogy a történetben arról szó van. A politikai korrektséget és a múlt jelenhez való akkurátusságát a stúdió minden további nélkül fent szeretné tartani, tekintve, hogy az első világbeli problémákkal küszködő, hiperérzékeny tengeren túli nézőközönség a legnagyobb és legmeghatározóbb bázisa a Disney-nek.  

Dylan Postl, törpeséggel élő amerikai ketrecharcos és színész a közösségi médiában adott hangot véleményének, miszerint a Disney ezzel a döntéssel - miszerint inkább casting-oltat különböző nemű és rasszú embereket a stúdió, mintsem hét ténylegesen törpe színészt - ismét csupán a törpeséggel élő színészek szerepeinek körét és ahhoz való jutását csökkentette, így jócskán csorbultak az esélyeik, hogy valaha is hollywood-i blockbuster projektben vehessenek részt. Postl véleménye szerint ezzel csak azt érték el, hogy még inkább megnehezítik a törpe színészek életét és megélhetését, ha konkrétan egy törpékről szóló filmben pont törpeséggel élő színészeknek nem adnak szerepet. Peter Dinklage, Emmy-díjas, szintén a törpeség egyik formájával élő színész ezzel szemben tetszését fejezte ki a stúdió döntésével kapcsolatban, hiszen sértőnek érezte volna azt, hogyha 2023-ban egy olyan filmet kellene néznie, ahol sztereotipizálják a törpéket, akik történetesen a sztori szerint a barlangban élő bányászok. Dinklage egyébként az egyik olyan törpe színész, akinek sikerült kitörnie ebből a “skatulyából”, nem elfeledvén, hogy tette ezt úgy, hogy pont annak a szerepnek köszönheti kis túlzással a karrierjét (Game of Thrones), amiben egy törpe karaktert játszott. Mindamellett megemlítendő az is, hogy az Avengers: Infinity War-ban, a My Dinner with Hervé-ben, de még Jon Favreau zseniális agymenésében, az Elf-ben is egy törpe karaktert formált meg. Dinklage-t legutóbb Anne Hathaway oldalán láthattuk a She Came To Me című filmben, ahol egy alkotói válságban lévő zeneszerzőt alakít. 

A Snow White története kétségkívül az egyik legtöbbször emlegetett és talán legnépszerűbb mese, olyannyira, hogy 2012-ben egyazon évben két külön zsánerben is készítettek filmet a karakterről. Az egyik egy családi vígjáték stílusban prezentálja a történetet a legnagyobb nevekkel, köztük a hihetetlen, hogy ő Phil Collins lánya, Lily Collins és az Oscar-díjas Julia Roberts. A történet mondhatni hű az eredeti sztorihoz, köztük pedig két mai szemmel hihetetlen dolgot is megfigyelhetünk: a stúdiónak ekkor még nem okozott gondot hét törpe színész castingja, ahogy Armie Hammer-é sem.  
Ugyanebben az évben láthattuk az akciójelenetekkel tarkított Snow White and the Huntsman-t, amiben talán egy fokkal több személyiség volt, mint partnerében, illetve plusz pont, hogy az Evil Queen-t az angyalarcú Charlize Theron alakította, aki láthatóan remekül érezte magát a szerepben. Mindamellett Kristen Stewart, Sam Claflin, Bob Hoskins és Chris Hemsworth is hozta a formáját a filmben, továbbá tisztességes 400 millió dollárt lapátolt össze a mozi pénztáraknál, valamint egy sequel filmet is kapott. Habár a történet nem változott nemhogy az elmúlt közel 100, de az elmúlt 10 évben sem, a felfogadó közönség annál inkább, így ahelyett, hogy akármennyire is más stílusú a történet, értem ezt azalatt, hogy egy ártatlan gyerekeknek készült történet nem üti ki a biztosítékot, a kor közönsége talán egy ilyen sztorira már nem is lenne vevő. A 2024-ben érkező darab talán már előre bukásnak könyvelhető el, no nem a diverzitás miatt, hanem azért, mert a Disney-nek lassan fogalma nincs, hogy hogyan is lehetne megnyerni a közönséget a kényszeres megfelelés helyett, no meg azért, mert Zegler-ből hiányzik bármiféle báj vagy személyiség, amit annak idején Emma Watson-ban, Jennifer Lawrence-ben, Lupita Nyong’o-ban vagy akár a ténylegesen latina, spanyol anyanyelvű, Anya Taylor-Joy-ban megtaláltunk. A Snow White remake históriája ékes példájává válhat annak a filmtörténelemben, amikor valaki már csak óvatosan fehér.