Egy mondat, amelyet soha nem hittünk volna, hogy egy mondatban ki fogunk valaha mondani még bejglivel és töltött káposztával tele szájjal sem: elvesztettünk egy jóbarátot, Brad Pitt 60 éves lett, az Igazából szerelem pedig 20. Akárhogy is forgatjuk a kalkulátorunkat, és jutunk el arra a tényre, hogy az 1980-as évekre már nem a “20 éve”, hanem a “40 éve volt” jelzőt kell felaggatnunk. A számok bizony nem hazudnak. Nem tagadható az sem, hogy Richard Curtis go-to-Christmas filmje valamelyest korszakalkotó volt, és stílusát próbálták többször is leutánozni két katasztrofálisan rossz film, a Mother’s Day és a New Years Eve kapcsán is, az író/rendező nyíltan vállalta, hogy legnagyobb inspirációjának a szintén neves rendező Quentin Tarantino művét, a Pulp Fiction-t tekintette. Annak ellenére, hogy a két film olyan zsánerekben íródott, amelyek látszólag szöges ellentéte egymásnak, mégis van valami szép és bájos abban, ahogy a korábban videótékákban dolgozó Tarantino egy Oxford-ban tanult, érzékeny, angol írót ihletett meg művével. Habár a szóban forgó Love Actually bája az évtizedek alatt mit sem kopott, a korszellem próbáját lehet nem állta ki teljes mértékben, tekintve, hogy manapság az Andrew Lincoln alakította Mark figuráját sokan stalker-ként aposztrofálják már, vagy hogy a teljesen átlagos külsejű és testalkatú Martine McCutcheon által játszott Natalie-ra szimplán vaskos lányként hivatkoztak, noha messze van attól. Megszállottak ide, kövér lányok oda, most repüljünk vissza 20 évet azokba az időkbe, amikor az emberek nem botránkoztak meg mindenen, és volt még egy kicsike humorérzékük.
“Sokkal inkább érdekelt az, hogy egy filmet írjak a szerelemről, és arról, hogy ez mit is jelent igazán.”
Érdekesség, hogy Curtis eredetileg két külön filmet tervezett a történet kapcsán, amelynek egy-egy központi figurája lett volna Jamie és a Prime Minister, David karaktere, továbbá a sztorinak semmi köze nem lett volna a karácsonyhoz sem, mégis 20 évvel később is érezzük jelenlétét és üzenetét is, miszerint “bármilyen rossz dolog is történjen a világban, igazából, szerelem vesz körül minket”.
Forrás: Universal/Rex/Shutterstock
Curtis karrierjét és filmjeit mindig is körbe lengte valamilyen megfoghatatlan romantika, ami nem a hollywood-i értelemben vett nyálas, mesterkélt érzet, hanem valami olyan, amit nem lehet megjátszani. Ahogy Hugh Grant megfogalmazta a GQ magazinnak adott interjúja során, a rendező filmjei épp olyan őszintén romantikusak, mint ahogyan Curtis maga. Az Oxford-ban tanult író, rendező filmjei azért is olyan különlegesek és korállóak, mert mindamellett, hogy már említett íróként és rendezőként is jegyzi műveinek nagy részét, emellett vágóként, producerként és szereplő válogatóként is oroszlánrészét veszi ki a filmkészítésből. Saját bevallása szerint magát a filmforgatásokat nem szíveli a korai kelések és a nagy stressz miatt, amit a tökéletes jelenet tényleges elkészítése jelent.
Curtis mindazonáltal a színészetbe is belekóstolt karrierje során, hiszen régi jó barátjával Rowan Atkinson-nal sketch-comedy műsorokkal léptek fel helyi színházakban és pub-okban. Ám ezen próbálkozása csupán egy rövid ideig tartott, mivel egy interjúban elárulta Curtis, hogy amikor David Bowie egy előadás után meglátogatta az öltözőjében őt és Atkinson-t, az énekesnek fogalma nem volt ki ő, annak ellenére, hogy az előadás 50 percében volt látható a későbbi rendező.
Íróként egyik első sikerét a The Tall Guy című romantikus komédiával aratta, Jeff Goldblum, Rowan Atkinson és Emma Thompson főszereplésével, ami remek kritikai sikert hozott neki, ezen lendülettel pedig pár évre rá hozta össze a zajos sikert arató Four Weddings and a Funeral című alkotást, amelyben a főszerepet az író által gyűlölt Hugh Grant-re szabták a szereplőválogatók. Évekkel később persze Curtis megbékélt Grant jelenlétével, így következhetett be, hogy Curtis rendező debütálásában a Love Actually-ben bizonyíthatták be: a személyes ellentétek ellenére is erős duónak számítanak.
Grant mellett a 2000-es évek legnagyobb sztárjait vonultatta fel Curtis, így láthatjuk Oscar-díjasok krémjét, köztük Colin Firth-öt, Emma Thompson-t, de az Oscar-jelöltet tömkelegét is, köztük Keira Knightley-t, Bill Nighy-t, a néhai Alan Rickman-t és Laura Linney-t is.
A film különlegessége, hogy a már említett Pulp Fiction-höz hasonlóan, nem egy teljes sztorit mutat be, hanem több kis részt, amelyek valamilyen módon összekapcsolódnak. Curtis eredetileg nem karácsonyi tematikában képzelte el a történetet, sőt a filmben az egyedüli karácsonyhoz való kötödés csupán annyi, hogy december utolsó heteiben játszódik.
Curtis eredendően romantikus, ám közel sem kapott annyi jelentőséget a “happy ending” a vígjátékában, mint amennyit elsőre feltételez a néző. Szerepet kapott minden szerelmi típus, amiben túlzás nélkül mondhatni, hogy mindenki megtalálja a saját magához legközelebb állót. Van itt viszonzatlan szerelem, beteljesületlen szerelem, megcsalás, szerelmi háromszög, viszonzott vonzalom, de úgy találkozhatunk baráti szeretettel, testvéri szeretettel, és más önzetlen megnyilvánulással is, amelyek a szeretet jelenlétére utalnak. A Love Actually nem találta fel az atomfizikát, de nem is árul zsákbamacskát. A kendőzetlen romantikája annyira őszinte, hogy az ember már-már tiszteli a filmet magát és annak üzenetét, valamint, hogy egy ennyire felemelő és örökzöld darabot hozott létre Curtis.
“Ezer meg ezer filmet látni sorozatgyilkosokról, pedig ők sokkal kevesebben vannak, mint a több millió ember, akik nap mint nap esnek szerelembe.”
Kis túlzással, még ha minden sztorira, ha talán legjobb esetben is csak 20 perc is jut a játékidőben egy-egy történetszálra, minden egyes plot elvarrást, hanem pontot kap a film végére, hol több, hol kevesebb könny mellett. Tény, hogy néhány mellék történetszál bizony a vágószoba padlóján végezte, amelyből egyet Curtis kifejezetten bánt visszagondolva, ám ez mit sem von le a film teljességéből, és a másik tényből, hogy Hugh Grant táncjelenete karrierje egyik legutáltabb jelentévé vált. A rendező egy interjújában azt is elárulta nemrég, hogy ma már sok dolgot másképp csinálna a filmmel kapcsolatban, közöttük kiemelte, hogy a filmmel kapcsolatos diverzitás hiánya miatt ma már egy kicsit hülyének érzi magát.
A film soundtrack-jében gyerekkorom legjobbjai csendülnek fel, mint az általam bálványozott Sugababes, Dido, a névrokonom Norah Jones, a lehengerlő Joni Mitchell vagy a hamarosan turnéra induló Girls Aloud. A közel 250 millió dollárt kaszáló film minden idők egyik legnagyobb meglepetés sikere volt, úgy ahogy Curtis 1994-es Four Weddings-je is váratlan figyelmet kapott annak premierjekor. További közös kapocs a két film között nem csupán az, hogy Curtis jegyzi mindkettőt, de ugyanazt a dalt választották főcímzenéjüknek, nos, pontosabban fogalmazva annak egy-egy remake-jét. A The Troggs 1967-es Love is All Around című dal mindkét alkotáshoz jelentősen társul, hiszen a Four Weddings and a Funeral esetében a Wet Wet Wet által feldolgozott szuper sikeres verzió csendül fel, míg a Love Actually-ban a filmbéli karakter, Billy Mack által átírt karácsonyi verziót hallhatjuk, amelytől várja, hogy új lökést adjon zenei karrierjének. Habár két teljesen eltérő tónusú hangulatról is van szó egy azonos dal esetében, mindkét zsánerben működött.
A film bemutatásakor a közönségsiker garantálható volt, mellette a kritikai siker viszont mondhatni elmaradt. A darabot csupán 1 Golden Globe-ra jelölték még 2004-ben, és még azt sem nyerte meg, mégis bemutatása után két évtizeddel is szinte az egyik első film, ami eszébe jut az embernek a karácsonyi időszakban a Die Hard mellett. Érdekesség, hogy a jótékonysági Red Nose Day kapcsán 2017-ben Curtis még egyszer összehozta az eredeti gárdát egy rövidfilm erejéig, hogy megmutassa, hol is vannak a szereplők 13 évvel később.
Az ellenállhatatlan rom-com, ami egészséges nyálassággal mutatja be, hogy a szeretet igazán körülvesz az élet minden terén, szeretni nem ciki, valamint az, hogy egy Joni Mitchell CD ugyanolyan méretű, mint egy ékszeres doboz.
