Hol vannak az idők, amikor még azon aggódtunk, hogy a Pindúr pandúrok vajon legyőzik-e Mohó Jojót, és persze mindezzel párhuzamosan, gyerekfejjel a másik oldalon, titkon bíztunk benne, hogy Tom végre elkapja Jerry-t? Ha nagyon leegyszerűsítve szeretnénk megfogalmazni az állításunkat, miszerint minden film a jó es a rossz örökös viszályát mutatja be, nem is hazudnék akkorát. Legyen szó az ara és az anyós párosáról, szuperhős és gonosztevő végeláthatatlan hajszájáról, vagy a bűnöző és a rendőr játékáról, mindig ugyanazt a sztorit kapjuk. A pozitív karakter hol áldozatok, hol erején túl elkapja a gaztevőt, aki aztán hosszú időre súlyt tetteinek következménye. Kis túlzással láthattuk azt példának okán az összes Bond filmben, a Star Wars minden része során, de még a Shrek során is felleljük a bizonyos jó és rossz archetípusokat, akik megfelelnek az elvárásaink, és azt, ami kerekké teszi a világunkat. A jól felépített, jól árnyalt, és jó sebekkel rendelkező jó karakterekkel akár Tiszát lehetne rekeszteni, de az egyensúly fenntartásához egy méltó ellenfélre, a hagyományos “rossz” karakterre is szükség van a teljes kép kialakításához. Elvégre a Yin sem létezhet Yang nélkül, ahogy Batman sem Joker nélkül. Hol vagytok “jó” gonoszok? Miért nem tudott a XXI. Századi filmipar egy árnyalt, méltó, hagyományos értelemben vett rendes negatív karakter felépíteni? 

Forrás: Warner Bros

A Google mindenre tudja a választ, így hát beírtam a kérdésem: where are the good ol' unapologetic evil characters? Természetesen nem kaptam meg a válaszomat a kérdésemre, de annyi biztos, hogy a kérdésem jogos. Joker óta igényünk van a rosszra is, amely teljessé teszi a történetet, amely által láthatjuk a túloldalt, nem csupán a csillagokat és a pillangókat. Megannyi és ezer sztori, ami ezt a szimbiózist példázza, és tudat alatt, önkénytelenül is, de szimpátiát ébreszt a nézőkben az egyik karakter, jobbára a pozitív protagonista karakter iránt. A protagonista főbb ismertetőjegyei közé tartozik, hogy a film javarészében jobbára őt mutatja a kamera, az ún. jó ügyért harcol, és mindezek között a legfontosabb, hogy a döntéseit nem a logika, hanem inkább az érzelmei irányítják. A pozitív főszereplőt sok negatív csapás érheti az életben, amely a jellemfejlődésük egyik meghatározó kiindítója lehet. Zsánertől függetlenül is kapásból fel tudnánk sorolni olyan darabokat, amelyekben egyértelműen, már-már a néző szájába rágva mutatják be a pozitív szereplőt, ahogy azt tették, főleg a 90-es évek során, mint például olyan kasszasiker filmekben, mint a kalandfilm a Robin Hood és a tolvajok fejedelme, ártatlan vígjátékokban, mint a Mrs. Doubtfire, vagy az egyik kedvenc James Cameron filmem, szintén kasszasiker a True Lies esetében is. Ez csupán néhány példa, már- már is ironikus is, mert az élet nem feltétlenül így működik. A zöld a jó szín, a piros a rossz, vagy 
De miért is fontos ez? Miért is kell, hogy mindenképpen megértsük, hogy a jó a jó és a rossz a rossz?  
Vegyük is rögtön az elején a példát, rögtön érthetővé válik mire is gondolok. A már példaként említett, True Lies című, 1994-es filmben, amiben pontosan a huszadik percben küldik ki a titkárnőt a teremből, hogy végre elkezdődhessen Charlton Heston-nal az “igazi” beszélgetés, természetesen a korhűségnek megfelelően csupán férfiak társaságában, a tökéletes mintapéldáját láthatjuk a szimpatikus jó és a bűnös rossz karakter között. A Schwarzenegger által alakított főszereplő Henry, aki annyira titkos ügynökként dolgozik, hogy még a saját családja sem tudja, mivel is keresi ténylegesen a kenyerét, próbálja megtalálni az egyensúlyt a hivatása és a családja között, néhol több, de inkább kevesebb sikerrel. Egy őrült terrorista eközben pedig a világ leigázására készül, amit Henry-nek meg kell állítania, eközben pedig próbálja kideríteni, hogy a felesége tényleg megcsalja-e vagy sem. Esetlen, de élvezhető történet, amiben Schwarzenegger mellett Jamie Lee Curtis, Tia Carrere és Art Malik hozza a formáját, már valahol az elején elárulja mi is a vége. A film kategorikusan jó karaktere, akinek van humora, van miért élnie, támogató családja és remek munkája van, egyszerűen rá még akkor sem lehet haragudni, amikor a film első 14 percében 12 emberrel végez és még állatkínzást is elkövet, majd mintha mi sem történt volna, hazamegy és nyugovóra tér felesége mellé az ágyba. A gonosz karakter ezzel szemben felvezetés nélkül, szinte a semmiből tűnnek elő, akiről csupán az árulja el, hogy rossz szándékai vannak, hogy ráncolt szemöldökkel képeli fel Tia Carrere-t, nem túl kedves sztereotípiáknak megfelelően a közel-keleti származású, majd mindennek tetejében egy félautomata fegyver is kerül a kezébe, hogy biztos legyen a dolgunk. Itt jegyezném meg, hogy a True Lies tipikusan az a film, amit, ha ma mutatnának be, nem biztos, hogy megállná a helyét a mozipénztárak, a kritikusok és a közönség előtt, hiszen a pc érzékenység és az alacsony ingerküszöb az elmúlt 30 évben gyökeresen megváltozott a moziiparban. Így fordulhatott elő, hogy egy pakisztáni színész szociopata terroristaként került ábrázolásra, holott Art Malik szimpatikus vonása miatt inkább elmenne egy pakisztáni Alan Rickman-nek, mivel a színész eredetileg angol, így a film során ráerőltetett erős akcentus is a kényszer szülte megoldás volt. A remek színészi teljesítmények és a szórakoztató cselekmény ellenére is Malik figurája egy token karakterré zsugorodott, így a filmben nemhogy nincs rendesen felépítve az antagonista karaktere, hanem közhelyes figurává is válik a film végére.  
Habár nem minden film épül az akciófilmekben bevett recept alapján, kicsit messzebbre kell kalandoznunk, hogy párhuzamba hozzuk a dolgokat.

You complete me.  

Egy mondat, ami két filmben is elhangzott egy-egy kulcsjelenetben, habár két teljesen különböző zsánerű darabról van szó. Az egyik mű, amikor a szebb napokat is látott Cameron Crowe keze munkáját dicsérendő Jerry Maguire-ben Tom Cruise ezzel a mondattal vall szerelmet a lélegzetelállító Reneé Zellweger-nek, ám ugyanez a három szó egy egészen más kontextusban is elhangzik, mégpedig hihetetlen Heath Ledger szájából a Nolan-féle The Dark Knight című darabban, a Batman trilógia második felvonásában. De ne szaladjunk ennyire előre.  
Tegyük fel a kérdést magunknak, miért Joker a legzseniálisabb gonosz, akivel csak találkoztunk a filmvásznon? Röviden megválaszolva a kérdést: csak azért, mert valaki pszichopata és társadalmilag elítélendő dolgokat cselekszik, még nem biztos, hogy a véleményében még nincs igazság. Még rövidebben megválaszolva a kérdést, azt mondhatjuk, hogy Joker az egyetlen (pontosabban az egyik) villain, akinek végre van személyisége, és amelyre, oly régóta várunk (vártunk). Miért is működnek a jól felépített gonosz karakterek?  
Egyszerű. Mint azt már korábban említettem, való életben nem minden fekete-fehér a szigorúan vett értelemben, ezért jó ügyvéd módjára igenis kutya kötelességünk meghallgatnunk mindkét oldalt, mert ki tudja, hol rejtőzik az igazság. Joker karakterét egy olyan páncéllal ruházták fel, amit nagyon nehéz rendesen felépíteni egy hagyományos értelemben vett negatív karakternél: személyiséget adtak neki. Joker annak ellenére, hogy az eredeti tervek szerint a képregényben nem sokkal a bemutatását követően meghalt volna, a karakter szinte önálló életre kelt, és Batman nemezisévé fejlődött ki, amely által Batman karakterét is érdekesebbé, a történetet pedig még izgalmasabbá tette. A személyiségét még színesebbé tette, hogy felvértezték egyfajta szadista humorérzékkel, amely réteget és mélységet adott Jokernek. A bomlott elméjű Jokert háromszor is zseniálisan vitték filmvászonra, 1989-ben Jack Nicholson, aki az alakításával, jelenlétével, hangjával és minden értelemben meghatározó volt a filmtörténelemben, mint aki erre a szerepre született. Két évtizeddel később, a néhai Ledger bőrébe bújva kelt életre a karakter, és ezzel méltó utódjává vált Nicholson alakításának, és legutóbb a hihetetlen karrierívet bemutató Joaquin Phoenix tette fel a pontot az í-re Todd Phillips előzményfilmjében, a The Joker-ben. Ahogy azt jól példázza, pontosan ezek a személyiségrétegek teszik lehetővé azt, hogy még évtizedekkel később is megállja a helyét, és ezzel újabb és újabb bőrt lehúzva - jó értelemben - a karakterről, úgy, hogy közben valami újat mondunk róla.  

Forrás: Warner Brothers Pictures

Időt álló figurák tekintetében Joker tette ugyan a le a legszignifikánsabb lábnyomot, de emellett még egy hasonló szereplőt is meg kell említenünk. A nevét inkább egyfajta szürkezónában tüntetném fel, szigorúan a film alapján ábrázolt személyisége miatt. A DC helyett kicsit kanyarodjunk el a Marvel filmekhez, és azok főgonoszához, akit egyszerűen nem lehet jó szívvel bekategorizálni, mint gonosz karakter.  
Thanos, a MCU főgonosza, akit az őrült titánként emlegetnek, egészen sajátos, ám cseppet sem elítélendő célja, hogy mesterműveként egyensúlyt teremtsen az univerzumban, azáltal, hogy a Végtelen köveket felhasználva kiirtsa az univerzumban élő lények és fajok felét. Az aktuális környezeti katasztrófák, a túlnépesedés problémája, valamint a globális felmelegedés fényében Thanos ideája, miszerint megmenekíti a Földet a pusztulástól, egy rokonszenves ötlet és vonás, emellett egyáltalán nem elítélendő. Mint azt tudjuk, Thanos mesterműve sikerrel jár, egy ideig, ám az is egy szimpatikus jellemvonás a karakterben, hogy miután kivitelezi a tervét, megsemmisíti a köveket, annak érdekében, hogy pontot tegyen a terve végére. A karakter a látszat ellenére hataloméhségének meglétéről nem tesz tanúbizonyságot, sokkal inkább támasztja alá ezt az a nézet, miszerint Thanos fő célja a tervének megvalósítása volt, mintsem, hogy hatalom legyen a kezében, hiszen a köveket a saját erejüket felhasználva megsemmisíti. A filmekből pedig tudjuk, hogy visszafordítják Thanos tetteit, ezzel megmentve az univerzum kihalt felét is, azonban ez a tett áldozatokkal jár. De tekintsünk mélyen magunkba. Nyugodt szívvel nehezen tudjuk kijelenteni, hogy Thanos egy kifejezetten gonosz karakterként kell, hogy bevonuljon a filmtörténelembe, hiszen a problémák, amiket megpróbált orvosolni azok valós problémát jelentenek a ma emberének is.  

Habár következtetésképpen levonhatjuk, hogy senkit nem tesz terroristává az ország, ahonnan származik, senki nem lesz pszichopata mesterelme, mert rossz dolgok történtek vele, vagy senki sem lesz világleigázó gonosszá, mert értelmes és logikus tervei vannak, érdemes vigyázni, nehogy egy film főgonoszává váljunk az ambícióink miatt. Inkább kedveljük be a Kulturpunktúra Insta oldalát, elvégre, ezzel nem vesztünk semmit!