Kulturpunktúra

Miért nincs ma izgalmasabb férfi színész Will Poulter-nél?

2022. június 20. - norciuszcolombus

Előre leszögezném, hogy kijelentésem nem képezi sem a Sam Rockwell, sem a Bill Hader iránti szenvedélyem, hiszen ők érinthetetlenek, de erről talán egy kicsit később. A mai főszereplőnk egy angol srác, akit nem csupán különleges külseje és jellegzetes arcvonásai tesznek azzá, ami: korunk legizgalmasabb színészévé, aki 29 éves kora ellenére a legnagyobbakkal játszott már együtt, és soha nem okozott csalódást.  

Forrás: Photograph by Michael Avedon for Hero Magazine

Habár Will Poulter neve nem sokaknak csenghet ismerősen, biztosan mindenki tudni fogja, ha azt mondom, ő volt a vörös, tini srác a We’re the Millers-ben, ahol Jennifer Aniston-nal és Emma Roberts-szel is csókolózott egy percen belül, ami megért neki egy BAFTA-t is, mint a legragyogóbb új csillag. A díjat egyébként 2006-ban osztottak ki először ebben a kategóriában, és amit nem akárki kapott meg akkor, hanem maga James McAvoy. Poulter fiatal kora ellenére már 15 éves kora óta aktívan színészkedik, és a híres-neves londoni Harrodian Iskolába járt. Az intézmény arról is híres, hogy későbbi ismert színészek voltak egykor növendékei, mint Robert Pattison vagy Jack Whitehall. Gyermekkorában diszlexiával küzdött, ami jócskán visszavetette önbizalmát tinédzserként is, azonban később a színjátszás és az amatőr dráma órák adták meg neki azt a katarzist, amit mindig is keresett, célt adva nem csak életének, de ezzel karrierjének is.  
Poulter a legsokoldalúbb és legizgalmasabb színész a szakmában, nem csupán tehetsége miatt, hanem azért is, mert megjelenését kihasználva kaméleonként egyensúlyoz a félénk kisfiútól (We’re the Millers) az agresszív, rasszista rendőrig (The Detroit) tartó skálán, egyszerre kedvelve és gyűlölve az általa alakított karaktert. Kétségkívül az egyik leghíresebb szemöldök tulajdonosa ő, megszégyenítve Dwayne Johnson és Emilia Clarke szemöldök képességeit, amitől annyira kellemes jelenséggé válik a filmvásznon, hogy a néző szinte régi ismerőseként tekint rá már-már átlagos vonásai miatt.  
 
“Tisztában vagyok azzal, hogy kettős kinézetem van. Nem a klasszikus, vagy ha úgy tetszik átlagos külsejű. Mindig is megkaptam azt, hogy nagyon kifejező tudok lenni.” 

- nyilatkozta Poulter egy interjú során, és nem is mondhatta volna jobban. A színész első filmje során rögtön olyan nevek mellett debütált, mint a zseniális színész/rendező Edgar Wright, és a szebb napokat is látott Ed Westwick a The Score című film folyamán. A darab a Sundance Filmfesztiválon került bemutatásra, Poulter-nek pedig egyenes út vezetett, hogy gyerekszínészből igazi művésszé transzformálódjon. Alig volt túl egy filmen Tilda Swinton-nal (The Chronicles of Narnia: The Voyage of the Dawn Treader), és Dexter Fletcher-rel (Wild Bill), amikor karrierje addigi legmeghatározóbb filmjében a We’re the Millers-ben kaparintotta meg az egyik főszerepet Jennifer Aniston, Jason Sudeikis és Emma Roberts mellett. Habár a film vegyes fogadtatásban részesült a kritikusok részéről, a mozipénztáraknál egyértelmű befutóként végzett a maga 270 millió dolláros bevételével. Poulter nem csupán Micheal Cera-ra emlékeztető kínos bájjal és zavartsággal viseltetett a filmvásznon, de erős londoni akcentusát is sikerült elrejtenie, és szinte Hugh Laurie-val (ahogy tette azt a House M.D-ben több éven keresztül) egyenértékű módon változtatta meg beszédstílusát amerikai kiejtésre. Az akkor 20 éves színész a következőképpen nyilatkozott a filmmel kapcsolatban:  

“A film olyan komédia volt, ami nem szokványos, és nem gyakran látjuk a mozikban. Mindenesetre nagyon kínos volt a csókjelenet mindannyiunknak.” 

Forrás: Warner Bros. Pictures

Poulter nem sokáig teketóriázott, és szerencsés döntések mellett hamarosan lemosta magáról a szociálisan nehézkes fiú karakterét, és a The Maze Runner című darabban bizonyította, hogy az ijesztőbb és komolyabb karakterek is nagyon jól állnak neki. A The Maze Runner, az akkor nagyon divatos menekülős-túlélős filmjeivel, a The Hunger Games-szel és a The Divergent-tel együtt hozta a legjobbat, és több, mint 300 millió dollárt kaszáltak világszerte. A darabból még két rész készült, amelynek harmadik felvonásában láthatjuk Poulter-t ismét Gally-ként. Emellett szintén láthattuk egy évvel később Inárritu balladájában, a The Revenant-ban, ahol Hardy és DiCaprio mellett brillírozott, utóbbinak Arany Szobrot hozva, de inkább tegyünk csak úgy, mintha a The Wolf of Wall Street-ért kapta volna. A filmben Poulter a legendás hegymászót Jim Bridger-t formálta meg, és cseppet sem maradt alul szereplőtársai mellett. Ám ami igazán kihangsúlyozza a színész kiapadhatatlan dinamikáját és lendületét az a 2017-es Detroit című film, az Oscar-díjas nagyágyú Kathryn Bigelow rendezésében, ahol Anthony Mackie, John Krasinski és John Boyega mellett akkorát hozott Poulter, hogy még a gyomrunk is beleremegett. A történet megtörtént eseten alapszik, Poulter karakterét pedig erősen az 1967-es detroit-i lázadás egyik kulcsemberéről mintázták, David Senak rendőrről. Az esemény során 16 ember vesztette életét, és csaknem 500-an sebesültek meg, túlnyomó többségben afroamerikai származású áldozatokat követelve magának. A színész félelmetesen hozza a karaktert, és idestova megértjük azt is, mi olyan káprázatos Poulter-ben: legyen szó félénk, vagy épp ijesztő karakterről a színész olyan hatalmas magabiztossággal hozza az általa megformált személyt, hogy azt a legnagyobb nevek is megirigyelnék. Minden egyes szerepéből árad az a képesség, ami lehetővé teszi, hogy egybeolvadjon a karakterrel, így elhisszük neki azt is, ha kínos tiniként próbál udvarolni egy lánynak, vagy hidegvérrel sebesít meg valakit egy géppisztollyal. Pontosan ez a kettősség eredményezte azt, hogy 2017-ben az eredeti tervek szerint rá osztották volt Pennywise szerepét, a Stephen King könyvéből készült gigaprodukcióban, az IT-ben, ám később, mint tudjuk, ez nem valósult meg, hiszen Bill Skarsgard-ra szállt a karakter megformálása, teljesen jogosan.  

Forrás: A24 (Midsomar, 2019)

Poulter viszont nem csupán a filmvásznon, de a televízióban is bizonyította mekkora király is ő, hiszen több sorozat oszlopos tagjaként láthattuk, többet között a Netflix-es interaktív sorozatában hidrogén szőke hajjal, a Black Mirror: Bandersnatch-ben, a Hulu által gyártott drámában a Dopesick-ben, de még arra is jutott ideje, hogy brillírozzon az Agatha Christie regényéből készült Why didn’t they ask Evans-ben Hugh Laurie és Emma Thompson mellett.   Ám a színész továbbra sem pihen, élete talán legnagyszabásúbb vállalkozásába kezdett bele, amiről a következőképpen nyilatkozott: 

“Nagyon zavarban vagyok, mert habár mindenki tud róla, semmit sem mondhatok a projektről egyelőre, de nagyon boldog vagyok, hogy a részese lehetek ennek.” 

Poulter a Guardians of the Galaxy Vol 3. Béli szerepével helyet kapott a Marvel Univerzumban, mégpedig Adam Warlock-ként, és a második rész befejezésével sejthetjük, hogy nem csupán egy mellékszerep erejéig fog felbukkanni Chris Pratt és Zoe Saldana mellett. Habár a James Gunn körüli botrány okán úgy nézett kis, hogy jóformán sosem fog elkészülni a harmadik felvonás a Galaxis őrzőihez, a tervek szerint 2023 májusában már a moziban élvezhetjük a Marvel Univerzum negyedik fázisának filmjét.  
A még mindig csupán 29 éves színész előtt biztosan állíthatjuk, hogy fényes karrier vár, és Pattinson-módra vetkőzi le a róla kialakult téves képet, miszerint sokkal több, mint egy mém egy közepesen rossz filmből.  

A szerencsés szerencsétlen - Matthew Perry karrierportré

Tudjátok, volt az a sorozat, amiben 6 ember, egymás barátai, keresték önmagukat New York-ban, aztán a széria 10 évig ment, minden egyes szereplőből világsztárt csinálva, de egyikük mégis kilóg ebből a sorból. Hiába a tehetség, hiába a sárm. Bennünk pedig jogosan merül fel a kérdés: miért nem sikerült Matthew Perry-nek elérni az átütő sikert, ami pedig annyira osztályrészül kellett volna, hogy jusson neki?  Ha Matthew Perry nevét olvassuk valahol, akkor pár dolog juthat eszünkbe: a színész gyógyszer és drogfüggősége, a Jóbarátok és az, hogy hiába volt pár sikeresnek mondható mozifilmje is, a tehetséges színésznek valahogy mégsem sikerült akkora karriert befutnia, mint sorozatbéli kollégáinak. Habár magánéleti válságai rovására is írható Perry hagyományos értelemben vett sikertelen áttörése, mégis az az érzés marad a nézőben, hogy miért nem jött össze? Nézzük át a színész karrierjét, és fontosabb állomásait, annak érdekében, hogy megtaláljuk ennek az okát! 

Friends  

 

Forrás: Matthew Perry and Jennifer Aniston on the set of Friends, 1994, NBC, NBCU Photo Bank

A Friends, azaz a Jóbarátok előtt Perry nem volt ismeretlen a tévés berkekben. Szerepelt többek között a Beverly Hills 90210 című legendás sorozatban, de több, bukott pilot és egy évadot megélt széria is a számlájára volt írható, egészen 1994-ig. Marta Kaufman és David Crane közbenjárásával landolt Perry a Friends szereplőgárdájában, akikkel korábban a Dream On című, hat évadot megélt sitcom-ban dolgozott együtt. A színész akkoriban az űrben játszódó LAX 2194 című sorozattal kapcsolatban kezdett el forgatni, ám hátat fordított a biztos bukásnak elkönyvelhető szériának, és habár az alkotók más karaktert képzeltek el Chandler Bing-ként, a felolvasópróbán Perry olyannyira egybeolvadt a szereppel, hogy Kaufman azonnal zöld utat adott a színésznek. Nem titkolt vágya volt Perry-nek, hogy nem csupán sikeres, de híres is legyen, a sorozat pedig minden elvárását felülmúlta.  

“Akarod a figyelmet, akarod a pénzt, és a legjobb helyet akarod az étteremben is.” 

 - nyilatkozta a színész. Chandler Bing karakterét pedig olyannyira jól hozta, hogy egyben ez is lett a veszte Perry-nek, hiszen a nézők és az alkotók is képtelenek voltak elvonatkoztatni tőle, a színész pedig önkénytelenül is, de minden egyes szerepében Chandler Bing egy-egy variánsait hozta, függetlenül tévétől, filmtől vagy zsánertől, ezzel kevés esélyt adva annak, hogy lappangó tehetsége teljes spektrumát megcsillogtassa. A 90-es évek második felében, főképp a sorozatnak köszönhetően olyan művészekkel forgathatott együtt, mint Salma Hayek, Chris Farley, Elizabeth Hurley, Oliver Platt, vagy John Bennett Perry, a színész édesapja, nem mellesleg Bing karakteréért a színészt Emmy-díjra is jelölték, az utolsó évadra pedig epizódonként 1 millió dollár ütötte a markát, mind az öt színésztársával együtt. A színész a Friends-nek köszönhetően a hollywood-i A-listára repült, habár ez még sem volt garancia a sikerre és a hagyományos értelemben vett áttörésre, akárhogy is próbálkozott.  

The Whole Nine Yards  

Vannak a filmtörténelem során olyan színészkapcsolatok és színészbarátságok, amelyek legendásnak mondhatóak. Bruce Willis és Matthew Perry párosa is egy ilyen kategóriába sorolható a The Whole Nine Yards című gengszterkomédia nyomán. Jonathan Lynn rendezése, habár a kritikusok sikerét nem teljesen, a nézők tetszését bizonyosan elnyerte, hiszen több, mint 100 millió dollárt hozott a mozispénztáraknál, nem csupán az eredetinek mondható ötlet miatt, de Perry és Willis kettősének köszönhetően is. A filmben mellettük láthattuk Amanda Peet-et, Michael Clarke Duncan-t és Kevin Pollak-ot is, akik ugyan asszisztáltak a két húzónév mellett, mégsem hoztak szégyent a filmre. Külön érdekesség, hogy a filmforgatás során Willis és Perry fogadást kötött arra, hogy a film biztos siker, vagy biztos bukás lesz. A fogadás elvesztése egy vendégszereplést eredményezett Willis számára a Friends-ben, ahol ingyen játszotta a szigorú Paul-t, mivel ez is része volt a fogadásnak. Willis pedig annyira jól hozta a szerepét, hogy egy potya Emmy-díjat is kapott a vendégszereplésért.  
A film hozta siker és a pénz ellenére Perry színészi játékában semmi kiugrót nem láthattunk, hiszen ugyanazt az esetlen, mégis szerethető karaktert hozta, mint amit a Friends-ben láthattunk tőle, nem úgy, mint Amanda Peet-től, aki az egész estés film legfényesebb csillagaként játszotta le társait a vászonról. Perry ezek után, még egyszer, 2004-ben játszotta el ugyanezt a karaktert Willis mellett, a The Whole Ten Yards című folytatásban, ami jócskán elmaradt az elődje fogadtatásától. Hiába volt a remek Howard Deutch felelős a rendezésért, minden idők egyik legnagyobb bukásaként vonult be a filmtörténelembe a darab.  
Perry pár évvel később, habár nem filmvásznon, de egy tévéfilm, a The Ron Clark Story című igaz történeten alapuló darabban hozott egy lényegében Bing-től eltérő karaktert, ami közben rájövünk, hogy mennyire jól is áll neki az, ha nem kényszerítik rá, hogy önmagát alakítsa egy szerepben, így rögtön egy Golden Globe-, és egy Emmy-jelölést is begyűjtött. 

Studio 60 on the Sunset Trip  

Aaron Sorkin nem semmi. Magára “anticlimax”-ként reflektáló író, forgatókönyvíró 2006-ban jött ki az eredeti ötletű Studio 60 on the Sunset Trip című sorozatával, ami egy Saturday Night Live-szerű műsornak a kulisszái mögé kalauzolt minket a The West Wing stílusában. Sorkin-nal pedig nem ez volt az első munkája Perry-nek, hiszen korábban egy rövid szerep erejéig láthattuk a The West Wing-ben. televíziózás krémje állt rendelkezésére a szereplőgárdában, hiszen Perry mellett Sorkin ügyeletes színésze, Bradley Whitford-ot is láthattuk, valamint főszerepet vállalt magára Sarah Paulson, Amanda Peet és Steven Weber is. A történetben rengeteg potenciál rejlett, hiszen egészen egyedi elgondolásként, ám szokásos Sorkin-csomagolásban kaptunk egy izgalmas sztorit, többrétegű karakterekkel, akiket az évadok előrehaladtával szépen le lehetett volna hámozni. Pontosan ezért is akkora fájdalom, hogy Perry-nek még csak ideje sem volt, hogy Matt Albie-t egy kicsit magáévá tegye, és kiteljesedjen a szerepben Chandler nélkül. Ám a sorozat igazi veszte nem a hanyag játék, vagy a nem megfelelő sztori volt, a 30 Rock volt és Tina Fey, aki ugyan hasonló műsort kreált, de más zsánerben nyúlt a szórakoztatóipar kulisszatitkait bemutató sorozathoz. A 30 Rock és a Studio 60’s is 2006-ban indult, ám az előbbivel ellentétben, ami hét évadot élt meg, Sorkin műsorát egy évvel később az NBC levette a műsoráról. Érdekesség, hogy Sorkin vendégszerepelt a 30 Rock-ban és utalást is tettek a Studio 60-re, amire Sorkin úgy reagált: Shut up. 

Perry számára minden adott volt a sikerhez, hiszen az univerzum legjobb forgatókönyvírójának irányítása alatt próbálta hozni a legjobb formáját, és mellesleg ezzel az elvárással szemben cseppet sem is maradt alul. A küszködő, gyógyszerfüggőséggel küzdő író karaktere, aki visszatér a sketch-comedy műsorok Mekkájába, hogy ne csak volt főnökének, hanem önmagának is bizonyítson, egy az egyben Perry-re lett szabva. A színész maga is erős gyógyszerfüggőséggel küzdött, hiszen a 90-es évek végén. Vikodin és amfetamin addikciója miatt többször is részt vett elvonókúrán, valamint szent meggyőződésem, hogy 2004-ben Perry-t is érdemes lett volna meghallgatni House szerepébe, hiszen tökéletesen hozta volna a karaktert, nem csupán a vikodin miatt.  
Habár kétségtelen, hogy a Studio 60 nem annak rossz minősége miatt ért véget, méltatlanul megpecsételte Perry karrierjének ívét, hiszen ebből a küszködésből a későbbiekben sem sikerült kilábalnia. 

Mr. Sunshine  

A Mr. Sunshine az egyik olyan alkotás Perry karrierjéből, amelyben nem csupán a főszerepet vállalta magára, de az egyik azok közül, amelyet saját maga jegyzett, írt és alkotott. A történet egyszerűségében rejlett a vonzereje az ABC számára, akik zöld utat adtak Perry projektjére 2011-ben. A Mr. Sunshine - nem összekeverendő a Netflix által gyártott koreai drámasorozattal, az azonos című Mr. Sunshine-nal - egy középkorú, szerelemben és karrierjében is szerencsétlen férfiról szólt, aki egy san diego-i közösségi aréna menedzsereként dolgozik, a mindennapjait pedig kiszámíthatatlan főnöke keseríti meg, Allison Janney szerepében. A sorozat az akkoriban népszerűvé váló single camera módszerrel készült, ami egyedi hangulatot kölcsönzött a műsornak, Perry pedig tanúbizonyságot adott arról, hogy lehet nem a legjobb színész, de íróként még sok van benne. A poénok, habár nem voltak erősek, mindegyik a megfelelő helyén landolt, a karaktereit tekintve pedig a kötelező elemek mellett látszódott, hogy mindenki élvezi a szerepét. Janney mellett láthattuk Andrea Anders-t, Nate Torrence-t és Lizzie Caplan-t is sziporkázni, de egy epizód erejéig még maga Nick Jonas is feltűnt a sorozatban. A Mr. Sunshine tiszavirág életű életet kapott a csatornától, hiszen az ABC csupán 13 epizód után elkaszálta Perry szériáját, emellett még négy epizód készült, ami sosem került adásba. A kritikusok tetszését csak részben nyerte meg a Mr. Sunshine, a New York Times egyik írója úgy fogalmazott: ‘Habár a sorozat címe Mr. Sunshine, azaz Napsugár úr, Perry sorozata korán sem ennyire fényes.’ Az valóban a sorozat számlájára írható, hogy a Modern Family sikere után próbálta meg meglovagolni a Community és még inkább az Arrested Development által kitaposott utat a single camera comedy stílust, és törekedett valami “mást” létrehozni, amelyen közben azért érződött a veríték is. A Mr. Sunshine volt Perry karrierjében az egyik utolsó próbálkozása a tévé felé, de nem a legvégső. A sors iróniája, hogy a sorozatról készült kritikákban is Bing-ként referáltak rá, és nem érkezett el megannyi film, sorozat és szereplés után sem az, amit Aniston-nak osztályrészül jutott: hogy levetkőzze magáról a karaktert, aminek a karrierjét is köszönheti.  

Go On  

A Scott Silveri által készített sorozat a Go On az NBC égisze alatt került műsorra 2012-ben, ami – ezt meg kell jegyeznünk - Perry próbálkozásainak egyik legjobb szériája volt, talán pont azért is, mert Silveri kifejezetten Perry-re írta a karaktert, a széria viszont szintén méltatlanul rövid életet kapott. A sorozat központi szereplője, Ryan King, a sporthír olvasó rádiós riporter, aki felesége váratlan halálával próbál megküzdeni. A tovább lépéshez pedig egyenes út vezet számára egy terápiás csoportba, ahol kiderül, hogy merőben más elképzelései vannak arról, hogyan kell és hogyan lehet egy tragédiát feldolgozni, mint a csoportot vezető terapeutának. A sorozatot briliánsan megírt párbeszédei és narratívája teszi különlegessé, és még inkább egyedivé.  
A Go On valahol a tragédia és a komédia vonalán táncol, egyiket sem túlzásba véve, tökéletes egyensúlyt és hangulatot teremtve a sorozatnak. Komoly témákról szól, de korán sem szájbarágósan, inkább humorral tálalva. Habár hagyományos értelemben, a sztori nem volt új a nap alatt, mégis Perry személye és a sorozat jó értelemben vett komolytalansága kiemeli az akkori felhozatalból a sorozatot. Ha össze kéne viszont foglalnunk a történetet, amivel még inkább eladhatnánk, talán az lenne a legjobb leírás, hogy a Go On olyan, mintha a Community-t néznénk a Community nélkül, csak Joel McHale helyett a jóval szimpatikusabb Matthew Perry hozza a főszerepet.  
Perry mellett a Fleabag-ből is ismert Brett Gelman, Tyler James Williams és John Cho is feltűnik, epizódszerepekben pedig láthatjuk, többek között Piper Perabo-t, Lauren Graham-et, Nazanin Boniadi-t, de magát Courtney Cox-ot is.  
A kritikusok kedvezően fogadták a Go On-t, kiemelve a sorozat remek dialógusait, és dicsérve Perry játékát. Hiába viszont a szakma kedvező véleménye, a Go On 2013-ban lekerült az NBC kínálatából, mivel nem hozta a hozzá fűzött reményeket a csatornának, korán sem ahhoz méltó befejezést kapva, így bizonyítva a közvélekedést, miszerint jóból kicsit adnak.  

The End of Longing 

Perry 2016-ra olyan messzire távolodott a televíziózástól és a mozifilmektől is amennyire csak lehet, ő pedig sebtében összedobott egy Off-Broadway darabot, az a The End of Longing-ot. A sebtében szó használata nem átvitt értelemben értetendő, hiszen Perry a darab első draft-ját tíz nap alatt készítette el. A darabot saját maga írta, készítette el, mi több a főszerepet is magára osztotta, mellette pedig Jennifer Morrison osztozik a színpadon. Perry saját bevallása szerint a főszereplő, az alkoholista, hedonista és neurotikus Jack saját maga karikatúrája, habár hangsúlyozta, a történet nem önéletrajz darab. A sztori négy negyvenes éveiben járó embert mutat be, akik még mindig az élet értelmét keresik. A darab előkészületei csaknem egy évet vettek igénybe, míg végül 2016 februárjában mutatták be hivatalosan, Lindsay Posner rendezése alatt, valamint Isobel Waller-Bridge zenéjével. Utóbbi neve nem véletlenül cseng ismerősen, hiszen testvére a többszörös Emmy-díjas Phoebe Waller-Bridge.  
A kritikusok ízekre szedték a darabot, vele együtt Perry-t is, összegezve egy túlnyomóan negatív visszajelzést adtak Perry darabjával kapcsolatban. Egy kritika úgy fogalmazott, hogy a darab a "Friends-séma" rossz másolata, mi több, 6 helyett csak 4-en vannak, és az egyiket a négyesből pedig Joey helyett Jeffrey-nek hívnak. Akármennyire is szerethető Matthew Perry, a darabján még ez sem segít. 

Karrierje egyes pontjainak végére pedig nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy miért nem volt soha képes túllépni Chandler Bing-en, nos azért, mert ő a való életben is ugyanennyire menő és vicces figura. Önmagunkon túllépni pedig a legnagyobb badarság, amit az ember elkövethet. A legnagyobb hiba viszont az, hogy a képességeinek teljes tárházának megmutatására soha nem kapott elég időd a nézőktől és a producerektől sem, ő viszont pontosan az a karakter és színész, akinek a munkájára bizony megért volna várni, akár a Studio 60, akár a Mr. Sunshine, vagy Go On során is, hiába a zseniális 2007-es Numb című film, ahol bizony mutatott is valamit végre nekünk. A figura, aki mindig viccelődik, ha kényelmetlen szituációban találja magát próbálva elterelni a figyelmet a dialógus eredeti medréről, és egy kicsit figyelmet hoznia saját magára.  
Mindennek ellenére pontosan ez az, ami ellentmond Perry karrierjének, és a legnagyobb hibája is egyben: képtelenség szétválasztani a szerepet a színésztől. Vajon látjuk-e a karaktert is, és neki szurkolunk, legyen szó filmről, sorozatról, vagy színházról, vagy tulajdonképpen magának Matthew Perry-nek szurkolunk?  

Keressetek Facebook-on és Instagram-on is! 

Filmadaptációk magányos csütörtök és hétvégi estékre

Itt bizony azt kapod, amit vársz. Egy listát arról, hogy mit nézz, ha már eleged van a szuperhős filmekből, nem vagy elég fáradt ahhoz, hogy élőben nézd a Heard-Depp tárgyalást, de érdekel az, hogy tudnak-e még neked valami újat mondani. Én hiszem, hogy tudok. Hiszek egy Tyler-ben és egy listában, amit kizárólag neked készítettem olyan filmekről, amiket el is olvashatsz.  

Out of Sight – Elmore Leonard 

Forrás: Universal Pictures

A legtöbb dolog, amihez Steven Soderbergh hozzáér aranyat ér. Más a helyzet azonban akkor, ha az irodalomtörténelem egyik legegyedibb írójának, Elmore Leonard-nak az egyik könyvéhez nyúl hozzá, mert akkor bizony képtelen hibázni. Remek anyagból dolgozott 1998-ban Jennifer Lopez és George Clooney mellett az Out of Sight során, ami egy igazán különleges, romantikusabbnak mondható sztorit mutatott be. Jack Foley, a közönséges bűnöző, akit egy kistílű rablás miatt csuknak börtönbe, ám ő ezzel nem elégszik meg. Szökését megzavarja Karen Sisco, szövetségi rendőrbíró, akivel a tényleges menekülés közben egy autó csomagtartójában találják magukat, a hosszú út közben pedig találnak egymásban közös pontot, mégpedig a régi hollywood-i filmeket.  
Habár a film elején már tudjuk, hogy a két főhős kapcsolata a gyakorlatban soha nem működhet, van mégis valami ártatlan abban, ahogy a két főszereplő titulusuk ellenére is vonzódnak egymáshoz. A film előrehaladtával pedig nyilvánvalóvá válik minden érintett számára, hogy akárhogyan is vezet valamerre a szenvedély, soha nem lesz ténylegesen életképes. Soderbergh eközben pedig stílusával és dinamikájával a kanapéhoz szegezi a nézőt, és a néhol buta poénokkal tarkított sztori a végére, habár nem is teljesedik ki, de érezteti velünk, hogy inkább csak most kezdődne, habár már nem lehetünk szemtanúi az eseményeknek.  
A filmről csak árad Soderbergh jelenléte, mind a rendezésben, a vágásban, a narratívában és a kivitelezésben is, a darab pedig annyira jól sikerült, hogy még egy önálló, ám igencsak rövid életű spin-off-ot is kitermelt. Lopez és Clooney eközben egymás fényét emelik, miközben előbbiről elhisszük, hogy annak ellenére, hogy nő, kérdés nélkül golyót lő a lábunkba, utóbbiról pedig azt, hogy bár rossz döntések sora szegélyezi életét, mindezek ellenére nem rossz ember. Elmore Leonard Out of Sight című sztorija mellett több film is, mint például a Jackie Brown, a Get Shorty és a Mr. Majestyk is az ő regényein alapszik.  
Az Out of Sight-ot magányos estékre ajánlom, amikor eleged van a világból, de még nincs kedved aludni. 
 

The Devil Wears Prada – Lauren Weisberger 

Forrás: 20th Century Fox

Weisberger 2003-as regénye az írónő saját tapasztalatán alapszik azokból az időkből, amikor történetesen a Vogue Magazin legendás főszerkesztőjének, Anna Wintour-nak dolgozott asszisztensként. A könyv a divatvilág sok aspektusára világít rá és mutatja be egy szubjektív szempontból, keresztülvezetve minket a főhős, Andy vesszőfutásán is, ahol a fő kérdés az olvasóban az, hogy vajon sikerül-e visszatalálnia önmagához vagy beszippantja az a világ, ami elől mindeddig menekült. 
A történet a rettegett Miranda Priestly és Andy kapcsolatán alapszik, amit más aspektusból mutat be a könyv, és megint másból a David Frankel által rendezett film. Míg a könyvbéli Andy önmagát múlja felül, és törekszik arra, hogy a céljaihoz érjen, a film Andy-je inkább Priestly elvárásainak próbál meg megfelelni, és felülmúlni azokat. Pontosan ez a különbség emeli ki a darabot, és teszi minden idők egyik legjobb filmadaptációjává, mivel egy adott sztorit mutat be egy más szemszögből.  
Itt jegyezném meg, hogy Aline Brosh McKenna nem rossz forgatókönyvíró, inkább helyesbíteném aszerint, hogy néhány írása bejön, néhány pedig nem. A nevéhez köthető nem csupán a már említett The Devil wears Prada, de a csapnivaló 27 Dresses Kathrine Heigl-lel, és az aranyos Morning Glory Harrison Ford és Rachel McAdams főszereplésével. Tény, hogy nem a leghíresebb, de a szegmensünk filmjéhez írt szkriptje messze a legkimagaslóbb, fő erénye pedig az, hogy nem akar semmit sem bizonyítani vagy komolyan venni magát. A filmet két Oscar-ra jelölték 2007-ben, egyiket Meryl Streep tudhatta magáénak, mint legjobb főszereplő, és habár nem nyerte meg az arany szobrot, mégis leginkább ezzel a szereppel azonosítják.  
A filmet azoknak ajánlom leginkább, akik utálják a főnöküket, de még nem találtak rendes, másik munkahelyet. 

 

Pride and Prejudice - Jane Austen

Forrás: Focus Features

Ez az a regény és történet, amit tényleg senkinek sem kell bemutatni. A filmtörténelem és az irodalomtörténelem egyik legtöbbször adaptált könyvéről fogunk most beszélni, amelynek egyik kiadása, jelen pillanatban is rongyos állapotban porosodik a polcomon. Jane Austen regénye nem csak önmagában állja meg a helyét, de olyan írókat is megihletett, mint Helen Fielding, aki szégyentelenül vette alapul a komplett sztorit, és alakította a saját szájíze szerint, nem beszélve a bollywood-i feldolgozásról, amiben Aishwarya Rai, korábbi szépségkirálynő játszotta a főszerepet.  
Elizabeth Bennett és Mr. Darcy örökös harca a regény és a film központi témája is, akik egymás legnagyobb hibái miatt nem képesek közös nevezőre jutni. Elizabeth képtelen jó véleményt kialakítani arról az emberről, akiről előzetesen már határozott véleménye van, annak ellenére, hogy lehet ennek az ellenkezője az igaz, míg Mr. Darcy a gőgössége miatt képtelen napirendre térni másokkal, ami gátolja még abban is, hogy megtalálja álmai nőjét.  Az eredet műhöz a leginkább közel álló feldolgozás az 1995-ös BBC-féle tévéfilmsorozat, amelyben Colin Firth játszotta a főszerepet, persze nem marad el mellette a 2005-ös Oscar-díjra is jelölt adaptáció, amiben Keira Knightley hozta a formáját. Vicces tény, hogy a film rendezője, Joe Wright soha nem olvasta az eredeti regényt, helyette inkább a már korábban említett filmsorozatot vette alapul. Habár az elmúlt több, mint 80 évben minimum nyolcszor dolgozták át a sztorit, nem mindegyikre jutott egy nedves ingben sétáló Colin Firth.   
Austen mellesleg szinte mindegyik könyvét adaptálták, az egyikhez maga a remek Emma Thompson nyúlt hozzá, olyan finomsággal, hogy Oscar-t is kapott érte, de az írónő történeteiben van valami univerzális mondanivaló, amely kortól, nemtől és évszámtól függetlenül is aktuális, és megállja a helyét.  
A sztori bármelyik installációját azoknak ajánlom, akik már rongyosra nézték a Bridget Jones-t, de egy Mr. Darcy viszont nem elég ahhoz, hogy nyugodtan aludjanak.  

 

Gone Girl - Gillian Flynn

Forrás: Merrick Morton/20th Century Fox

Nem tudom kifejezni, mennyire imádom David Fincher-t. Nem tudom kellően szavakba önteni, hogy mennyire nagyra tartom Gillian Flynn-t, és még inkább bajban vagyok, hogy elmondjam mit is jelent számomra ez a film, a sztori, a könyv és az a borzongás, amit minden egyes alkalommal érzek, bármilyen formátumban is kerüljön a szemem elé a történet. Flynn 2012-es regénye alapvetően egy házasság szétbomlásának anatomiájaként is felfogható, gyilkossággal, hazugsággal és emberi romlottsággal tarkítva. A történetben nincs hagyományos értelemben vett pozitív szereplő, hiszen mindkét főhős a maga módján bűnös, és próbálja bebizonyítani ennek az ellenkezőjét, még ha az nem is igaz.  
Nick Dunne ötödik házassági évfordulójuk reggelén szembesül azzal, hogy felesége furcsa körülmények között eltűnik, a helyszínelés és a bizonyítékok gyűjtése során a hatóság pedig egyre inkább a férjre tereli a gyanút, miszerint köze lehet Amy Dunne eltűnéséhez. A néző szembesülhet a klasszikus problémákkal, amik egy házasság során előfordulhatnak, mint például a gyerek kérdése, a bizalmatlanság, a megcsalás, a pénz és a dominancia.  A csavaros történet előrehaladtával pedig rájövünk, hogy semmi sem az, aminek látszik, és meg kell kérdőjelezni mindent, amit eddig hittünk a szereplőkről.  
Flynn saját maga, zéró forgatókönyvírási tapasztalattal adaptálta saját könyvét a filmvászonra, azzal a feltétellel, hogy Fincher rendezi a filmet, és Ben Affleck lesz a főszereplő. Az író mindkét vágya teljesült, és a filmtörténelem legkifinomultabb thrillerét hozta össze, ami után nehéz szavakat találni Az ember mind a forgatókönyvet, mint a regényt élvezettel olvassa, a film pedig olyan katarzist nyújt, hogy a néző újra és újra alá akarja vetni magát, ezért újra és újra megnézi. A végén csak azt kívánja, bárcsak először láthatná.  
A film legnagyobb erénye persze maga Rosamund Pike, aki méltatlan módon Oscar-talanul távozott a jelölését követően a ceremóniáról, ám mindenképpen tanúbizonyságot tett arról, hogy elhisszük neki, ha átvágja a torkunkat, és színészként pedig még nagyon sok van benne.  
A darabot megfeneklett éjszakákra ajánlom, amikor nincs kedved nevetni, de még nem vagy elég szomorú a Titanic-hoz. 

A színész, akinek a középső neve Dalgliesh

Itt álljunk is meg egy pillanatra, hiszen bejegyzésünk főszereplője, Henry Cavill mellett nehéz szó, más erős, kemény vagy égő viszketés nélkül elmenni, nemtől és kortól függetlenül. Cavill, habár már közel 20 éve van a pályán a 2020-as évek 2010-es évek Ryan Gosling-jává nőtte ki magát az utóbbi pár évben, hiszen még a csapból is, kis túlzással, de ő folyik. Állíthatjuk, hogy Anglia elsőszámú színész exportcikkjének számít Idris Elba és Tom Holland mellett, karrierje pedig sosem látott magasságokban repül az elmúlt éveknek, a jó szerep választásoknak, és véleményem szerint egy remek PR-csapatnak köszönhetően. Szerepet vállalt nemcsak Superman-ként, DC franchise három filmjében többek között Ben Affleck és Gal Gadot oldalán, láthattuk gonosztevőként Tom Cruise mellett a Misson: Impossible - Fallout darabjában, Guy Ritchie méltatlanul alulértékelt The Man from the U.N.C.L.E. című filmjében, Napoleon Solo szerepében, de aki szemfüles és régóta néz tévét, az még a fájóan rövid The Tudors című sorozatból is emlékezhetnek az akkor még “tejfeles szájú” Cavill-re. A köztudottan nagy videojáték bolond színész ám igazán csak a Netflix égisze alatt gyártott sorozatban, a The Witcher-ben tudott igazán kibontakozni, ahogy arra emlékszünk Ryan Reynolds és a Zöld lámpás a Deadpool esetében is, ahol a címszerepben láthatjuk egy olyan történetben, ami a második évadra végre összeszedte magát.  

Forrás: Elle Magazine, Michael Schwartz

“A pandémia idején még maszkkal az arcomon is szinte mindenki felismert. A rivaldafény sokszor hasznos tud lenni, de ugyanakkor rendkívül megterhelő is egyben” 

A még mindig csak 38 éves színészt, habár Superman-ként ismerte meg a világ, kis híján majdnem elkerülte a szerencse. Bevallása szerint, éppen akkor, mikor Zach Snyder, a Man of Steel rendezője kereste először telefonon, a színész annyira elmélyülten játszott a World of Warcraft-tal, hogy annak ellenére, hogy hallotta a csörgést, úgy döntött, hogy nem válaszol a hívásra. Annak ellenére, hogy a akkori, új Superman film tárgyalásai már 2004-ben elkezdődtek, már eleve Cavill-lel tervezték leforgatni azt, ám később Bryan Singer kezei között újra casting-olták a szereplőlistát, így a főszerepet Cavill helyett végül Brandon Routh kapta, aki mondhatni megmentette a színészt egy ólajtó szintű bukástól, a Superman Returns elől, annak ellenére, hogy a 2006-os film iránya, és minősége cseppet sem jelentett csalódást, de valahogy mégsem tudott működni.  
Ez persze nem az egyetlen szerep, ami Cavill-t végül elkerülte, sőt kétszer is ugyanaz a színész, Robert Pattinson happolta el előle a munkát. A negyedik Harry Potter film egyik mellék, de fontos szerepére volt esélyes Cavill, mégpedig Sedric Digory karakterére, akit később Pattinson formált meg. Később, a Stephanie Meyer vámpíros lányregény sorozatában, a Twilight-ban is majdnem megkapta Edward szerepét, hiszen az írónő “tökéletes Edward”-ként hivatkozott a színészre. Érdekesség, hogy Pattinson szintén Cavill megmentője volt, hiszen nyilvánvalóan utálta a filmeket és az inkonzekvens sztorit, viselkedése pedig olyannyira szélsőséges volt, hogy kis híján kirúgták Pattinson-t a forgatásról, Meyer-t pedig a könyvek kapcsán a következőképpen jellemezte: ez a nő őrült.  

Cavill nem csupán angol, jóképű, és olyan arcvonásokkal rendelkezik, hogy modellként is érvényesülhetne, de a közvélemény, vagyis az internet népe egyértelműen a tökéletes James Bond választásként gondol a színészre. 2005-ben egy karnyújtásnyira került ettől az álomszereptől, hiszen az akkor előkészületben lévő Casino Royal című Bond film egyik legesélyesebb választása volt, sőt a rendező, Martin Campbell is rá adta voksát, ám végül Daniel Craig-nél landolt a karakter, mondván, mivel a producerek túl fiatalnak tartották Cavill-t a szerepre. Jelenleg nem tudunk semmi konkrét az új Bond személyével kapcsolatosan, ám Cavill kijelentette, hogy nyitott a szerepre, és a producereknek sem lehet semmi kivetnivalója a színész korával kapcsolatban. Bond ide, Digory oda, a színész karrierőrangyala 2011-ben ért el hozzá, és hozta el azt a szelet, ami a karrierjének szükséges volt. Superman-ként idestova négyszer láthattuk.  

“Rengeteg van még számomra Superman-ként, hogy meséljek még, örülnék, ha lehetne erre még lehetőségem.” 

Kétségtelen, hogy Cavill nagy közönségsikernek örvend, ám eddig még egy, komolyabb díjat sem zsebelt be, ahogy szerepeit is mondhatni alakítás szempontjából megúszósan választja meg, de az viszont látszik, hogy kétségkívül próbálkozik. Láthattuk gonoszkodni Tom Cruise mellett a Mission Impossible: Fallout-ban, a kasszasiker Immortals-ban ahol Theseus-ként láthattuk, valamint Bruce Willis és Sigourney Weaver oldalán is a hatalmas bukásként mozi történelembe vonuló, The Cold Light of Day című akciófilmben. Cavill a filmezés új Keanu Reeves-e, akit képtelenség nem kedvelni, ám a nézők szívébe kétséget kizáróan a Netflix által gyártott The Witcher című sorozattal került be, ezzel a nézők, egy új réteget is megszólítva. A lengyel fantasyíró, Andrzej Sapkowski regényeiből készült sorozat hatalmas siker lett, nemrégiben bejelentve, hogy a műsor harmadik évadot is kap, amelynek forgatását nemrégiben kezdték el hivatalosan. Cavill-t több, mint kétszáz ember közül választották ki, nem mellesleg a színész nagy rajongója a regényből készült videó játéknak és a Witcher könyveknek is. Ez a jó értelemben vett megszállottság meglátszik Cavill alakításán, ahogy nyilatkozatain is, mennyire komolyan veszi a sztorit, a szerepet és magát a munkát is. A The Witcher híres kádas jelenetéért szinte az egészségét kockáztatta, hogy szó szerint hozza a legjobb formáját a nézőknek és a show-nak is.  

Forrás: Netflix

“A diéta a legborzalmasabb rész az egészben, folyton éhes vagy. De dehidratálnak is kell néha lenned, ha olyan jeleneteket készülsz, ahol kell egy bizonyos fizikum. A bőröd egyszerűen így jobban rátapad az izmaidra, és jobban néz ki a jelenetben, mindazonáltal ezt nem ajánlom senkinek.” 

Az egészségét és a testi épségét azonban Cavill kicsit sem kíméli, hiszen a magánéletben is nemcsak szívesen sportol, de jiu-jitsu-zik, és néhány filmért, vagy egy-egy jelenetben, dublőrt nem használva kell verekednie, vívnia, vagy éppen repülőgépből kiugrania. A The Witcher második évadában egy jelenet során azonban olyannyira megsérült, hogy saját bevallása szerint az még a karrierjének is véget vethetett volna.  

“Az erdőben futottam, és minden tele volt műhóval, ami nagyon csúszott. Talán két vagy három jelenetet vehettünk már fel, éreztem, hogy nagyon fáztam. Amikor aztán újra elkezdtem futni, a lábammal beleütköztem valamibe, és összeestem. Később derült ki, hogy elszakítottam a térdszalagomat. 

A forgatás azonnal leállt, Cavill pedig kényszerpihenőre kényszerült. A felgyógyulás után orvosi utasításként csupán napi öt órát forgathattak vele, mivel a színész fizikailag csupán ennyit lehetett talpon a kímélés érdekében. Habár ez kezdetben megvalósítható volt, ezek az időszakok jócskán kitolódtak a napok és a hetek múlásával.  

“A munka egyre hosszabb és hosszabb lett, muszáj volt tennem valamit. Annyit mondtam “srácok, tudom, hogy ezt be kell fejeznünk, de ha megint megsérülök, akkor nem csak a karrieremnek van vége, de lehet, hogy az show-nak is.” ”  

Cavill azonban nem is tervez lazítani a megfeszített munkatempóját, hiszen kétszer biztosan láthatjuk idén. Az egyik a szintén házon belül, a Netflix által gyártott Enola Holmes második részében hozza Sherlock szerepét, valamint az Argylle című kémfilmben is láthatjuk majd a legjobbak mellett, mint például az Emmy-díjas Catherine O’Hara, az Oscar-jelölt Bryan Cranston, valamint az Oscar-díjas Sam Rockwell. A színész nyilatkozatai alapján azonban egy két lábbal a földön járó ember képét engedik feltételezni. Saját bevallása szerint gyerekkora óta megszállott gamer, ennek ékes bizonyítéka, hogy feltöltött egy videót, amin egymaga szerel össze egy PC-t, ami a videó végén kifogástalanul működik is. Ezzel kapcsolatban a színész mindenkinek annyit ajánl, hogy olvassák el a használati utasítást, ahogyan azt ő is tette, mert az a legnagyobb segítség.  
Mindazonáltal, ha nagyon unatkoznánk, íme ahogy Henry Cavill Andrzej Sapkowski regényéből olvas fel, és amelyet esti meseként is szívesen hallgatnánk.  

 

Források:
https://www.nme.com/features/tv-interviews/henry-cavill-witcher-season-2-injury-3119581 
https://time.com/5337130/henry-cavill-metoo-gq/ 
https://www.hollywoodreporter.com/tv/tv-features/henry-cavill-interview-witcher-superman-1235044553/ 

Büszkeség, balítélet és szex - Itt az új Bridgerton évad!

Habár azt hittük Regé-Jean Page után nincs élet, a Julia Quinn regényeiből készült Bridgerton a második évadra mintha pubertásból fiatal felnőtté vált volna. Az alkotók a homokozóban elvették a lapátot a kezünkből és elkezdték építeni a várat, a Bridgerton név pedig szinte semmitmondóvá válik a történet szempontjából, mert mélyebbre ránt minket, mint a címadó család élete. A második évad komolyabb, komorabb, egyben komplexebb is az elsőnél, megtalálva az utat a nézőhöz alliterációk nélkül is és adja magát a helyzet, hogy ha már egy epizódot megnéztünk, akkor csak belefér még egy. A Bridgerton második évada március 26-án debütált a Netflix égisze alatt annak a saját platformján, a sorozatnak pedig csak egy problémája van: hogy egyelőre nincs belőle több évad.   

Forrás:LIAM DANIEL/NETFLIX

Anthony Bridgerton, aki az első évadban összetört szívvel végzi, kerül a második etap középpontjába, mindamellett néhol komikus, néhol pedig egyenesen szomorú történetszálak kezdenek el kibontakozni. Már az elején egészen elképesztően humoros jelenetet láthatunk, ahogy interjúztatás módján keresi a legidősebb Bridgerton a megfelelő feleséget, aki a megfelelő szülők gyermeke, megfelelő körülmények között nőtt fel és a megfelelő tulajdonságokkal rendelkezik ahhoz, hogy méltó társ legyen. Persze nem jár sikerrel, és a véletlennek köszönhetően találkozik egy rejtélyes nővel, aki azonnal leveszi a lábáról, jobban mondva a lováról. Később a báli időszak kezdetével a királynő kihirdeti az szezon gyémántját, Bridgerton pedig azon nyomban lecsap, ám kiderül, hogy az évad ékkövének Edwina Sharma-nak a testvére pontosan az a rejtélyes nő, Kate, akivel korábban találkozott. Habár a vonzalom kölcsönös mind Anthony, mind Kate részéről, ennek erősen ellenáll mindkettő. A látszólag korán sem egyszerű az a családi háttér, amivel Kate próbál megbirkózni szinte felőröli és egyetlen célja, hogy rendes férjet találjon testvérének Edwina-nak. Kate Anthony rangja dacára is ellenzi közte és a húga közötti kapcsolatot jellemére hivatkozva, ami meglátása szerint inkább alapszik Anthony saját elvárásain, mint őszinte szerelmen Edwina iránt. Kate habár megtiltja húgának, hogy többet találkozzanak, eközben pedig saját érzelmei és józan esze ellenére is próbál ellenállni Anthony iránti vonzalmának, hol több, hol kevesebb sikerrel, hiszen Edwina egyetlen esélye egy jó házasság, aki őszinte vonzalmat kezd táplálni Anthony iránt. A legidősebb Bridgerton-nak pedig, hogy kiverje fejéből a legidősebb Sharma testvért, habozás nélkül megkéri Edwina kezét, annak ellenére, hogy nyilvánvaló a Kate iránti érdeklődése. 
A szerelmi háromszög során találkozhatunk a régi arcokkal is, mint ahogy felbukkan Penelopé, akiről már tudjuk, hogy ő az igazi Lady Whistledown, az egyszerűen ellenállhatatlanul szimpatikus Eloise, az utazó Colin, a művész Benedict, valamint az immár házas Daphne. A mellékszereplők a saját száljaikat viszik tovább, amit az első évad végén hagytak hátra, hiszen Eloise Lady Whistledown nyomában lohol, Penelopé igyekszik elrejteni kilétét, valamint édesanyja, Portia igyekszik tetőt és biztos hátteret biztosítani lányainak és saját magának is, ha kell áldozatok árán is. 

Forrás: Zoe McConnell/Entertainment Weekly

A Bridgerton habár nem több, egy színesebb Büszkeség és balítélet történetnél, az alkotók képesek voltak csavarni egyet a sztorin, és a ma szájíze szerint formálni a klasszicista történetet. Az etnikai sokszínűség, habár az akkori korban szinte elképzelhetetlen volt, üdítő látni a diverzitást, a színes díszleteket és a könnyed narratívát. A sorozat nem veszi magát komolyan, de egyfajta szigorúság érződik, hiszen az első évad sikere után bizony fel volt adva a lecke az alkotóknak. A két új főszereplő az indiai származású 26 éves színésznő Simone Ashley, akit Kate szerepében láthatunk, és Edwina megszemélyesítője a szintén indiai felmenőkkel büszkélkedhető másik színésznő, Charithra Chandran. Mindkettőjük remekül hozza a szerepet, külön megemlítendő az Anthony és Kate figurái közötti erős kémia. Jonathan Bailey a második évadra mintha teljesen egybeolvadt volna saját karakterével, és egyre többet tudunk meg arról, ki is ő, és konyhanyelven fogalmazva, miért olyan amilyen. A flashback jelenetekben megtudhatjuk mi történt a Bridgerton család fejével, milyen kihívásokat kellett kiállnia Anthony-nak, hogy megvédje a családját és biztos hátteret nyújthasson nekik. Sok olyan állapot és betegség merül fel, amelyek elképzelhetőek, hogy a kor embere számára még nem voltak definiálhatóak, mint például az allergia, a pánikbetegség, a szorongás, a depresszió vagy a drogfüggőség.  
A karakterek jellemfejlődése viszont nem csupán a két főszereplőre igaz, hanem minden egyes mellékszálra is, mint ahogy azt láthatjuk mindenki kedvenc karakterének, Eloise, (azaz Claudia Jessie) aki szinte megszállottan próbálja Lady Whistledown kilétét megfejteni, ezzel pedig egyre inkább kívül kerül a saját komfortzónáján és a saját “világán” is. Penelopé, (azaz Nicola Coughlan) pedig ezzel párhuzamosan próbálja megőrizni kilétét, ám egyre több hibát követ el, és egyre inkább nehezebb fenntartania ezt a titkot nem csak a családjával, de legjobb barátnőjével, Eloise-zal szemben is. Néhány kocka erejéig feltűnik az első évad ékköve, Daphne Bridgerton, aki férjét és gyerekét egy időre otthon hagyva tért vissza támogatni családját, és főleg Anthony-t a megfelelő feleség megtalálásában.  

Forrás: Netflix

Az egyik legérdekesebb szál talán azonban Benedict-é, aki művészként képzeli el magát, így felvételt nyer az egyik legrangosabb egyetemre, ahová saját meglepetésére is felveszik. Később aztán kiderül, hogy az egészet bátyja intézte el a háttérben, és habár végre megtalálta a tehetségét és a szenvedélyét a festészetben, megkérdőjelezi saját magabiztosságát és rátermettségét a tény, miszerint az egész Anthony közbenjárásának köszönhető. A kétely, miszerint megkérdőjelezi saját képességeit megmérgezi Benedict önbizalmát, azzal együtt pedig tanulmányait.  
Mindeközben egy másik izgalmas szál folytatódik, ami cliffhanger-ként zárta az első évadot, Mr. Featherington halála. Portia minden erejével próbálja egyben tartani saját magát, és a megmaradt anyagi javakat, amíg az új családfő, az új Mr. Featherington meg nem érkezik. 
Külön köszönet az alkotóknak, hogy nem hagyták szétesni a sorozatot és a szereplőket a magas elvárások miatt, ahogy azt szájízünkben érezhettük az Euphoria második évadánál. Az első évad sikere nem átokként telepedett a szériára, sőt, inkább inspirálódott belőle, és igyekezett azok hibáit a második évadra nem elkövetni, a végeredmény pedig egy darálható, izgalmas és szórakoztató széria lett. A tárgyalások és a gyártók előre láthatólag már zöld utat is adtak a harmadik, sőt mi több a negyedik évadnak is és biztosan visszatér a Bridgerton család. Ha pedig a könyvek narratíváját követik, ami nagyon valószínű, a harmadik évadra Benedict kerül középpontba, és az ő szerelmi története egy bizonyos Sophie Beckett-tel. Ellenben ne szaladjunk annyira előre, hisz a második évad befejezése is ad számunkra némi fejtörést, teret adva a folytatásnak, és merengünk azon, hogy mikor élveztünk ennyire egy kosztümös sorozatot. 
A sorozattól ha nem is vagyunk angolok, még inkább arisztokrata előkelőségnek érezzük magunkat és kisujjunkat feltartva teázunk a tévé előtt, bízva abban, hogy ezekben a képlékeny időkben, még ha csak egy órácskára is, de megfeledkezünk a gondjainkról. Legfőbb tanulságként pedig az szolgáljon, hogy minden 20 évre jut, egy kosztümös sorozatra, fejenként legalább egy nedves ingű Mr. Darcy 2.0, akit bámulhatunk.

Még több gondtól pedig akkor is megszabadulhatsz, ha egy kedveléssel és egy követéssel támogatod a Kulturpunktúra oldalait Facebook-on és Instagram-on is! 

A húsruha és a vegán szakács históriája - Netflix ajánló

Bármiről lehet minisorozatot készíteni, ám nem mindenről lehet egy jól összerakott Netflix dokumentumfilm szériát csinálni. Amikor azt kívánod, hogy inkább bedrogoznának, minthogy átéld a legrosszabb rémálmodat, ami valaha megtörtént veled. Láthattuk ezt a Tiger King nyomán is, amihez annak ellenére, hogy könnyeden kezdtek hozzá a készítők, a végére a leggroteszkebb és leghihetetlenebb sztorit mutatták be, ami után még a mai napig sem tértünk napirendre. De nem csak tigrisekről, sorozatgyilkosokról vagy tinderes csalókról lehet pazar minőségű show-t készíteni. Ha mindezek mellé kellő mennyiségű furcsa embert, new age kultúrát, egy kis salátát, rengeteg pénzt, csalást, ármánykodást, egy pohárnyi bort, egy húsruhát és a szebb napokat is látott Alec Baldwint is hozzátesszük, akkor kapjuk meg végeredményként a Bad Vegan című négy részes szériát, aminél zavarba ejtőbbet és meghökkentőbbet nem igazán láttam. Na essünk neki.  

Forrás:Daryl Hannah and Sarma Melngailis at Pure Food and Wine on July 18, 2005. Getty Images

Vajon van egyenes arányosság a vegán életmód és a természetfelettiben való hit között? Mi az a határ a bizalom és a rossz döntések között, amikor a biztos igen egy gyenge talánná változik? Elég-e önmagában a szerelem a bizalomhoz, vagy a házasság mély értelemben vett jelentését csupán egy szignózott papír adta illúzió adja? A Bad Vegan címet viselő minisorozat Sarma Melngailis kálváriáját meséli el, olyan mélyen és részletesen, hogy a második epizód közepére már meg is feledkezünk arról, honnan is indult az egész és mi is a lényege az egész történetnek.  
Sarma Melngailis a 2004-ben nyitott Pure Food and Wine éttermével robbant be a köztudatba, ami nyers, fine-dining ételeivel akkor soha nem látott sikert ért el, nem mellesleg olyan hírességek ettek az asztalánál, mint Woody Harrelson, Tom Brady és Gisele Bündchen vagy Gwyneth Paltrow. A közgazdászként végzett Melngailis karrierje mesébe illő módon indult, hiszen a húsmentes és vegán ételeket előnyben részesítő étterem jóval megelőzte a korát. Nem csupán dollármilliókat keresett éttermeivel, de még egy szakácskönyvet is megjelentett, amiben egyszerű, elérhető és elkészíthető receptjeit osztotta meg a nagyérdeművel.  
Pure Food and Wine éttermét akkori barátjával és üzlettársával, a híres séffel Matthew Kenney-vel nyitotta meg, amelynek nyomán Melngailis take-away üzletét a One Lucky Duck-ot is alapították meg pár évvel később. Az elképesztő potenciált magában rejtő franchise-nak induló hálózatot pedig csalás, pár rossz döntés, 6 millió dollár és egyetlen egy név választotta el a valóságtól: Shane Fox.  
A gazdag, befolyásos és lehengerlő, korábbi katonának, ügynöknek vallott Fox, akiről később kiderül, hogy börtönviselt, manipulátor szerencsejáték-függő rövid idő alatt hálózza be a sikeres Melgailis-t másfél millió dollárt kicsalva tőle, átmosva agyát, meggyőzve, hogy igazi boldogságáért és sikeréért különböző próbákat kell kiállnia.   
A sorozat tökéletes leírása egy nem fizikai bántalmazó kapcsolatnak, ahol a cél a másik fél teljes behálózása, elszakítása a családjától, és maximális kizsákmányolása. A Bad Vegan, habár több szemszögből meséli el ugyanazt a történetet, objektíven vonja le a konklúziót, megszólaltatva benne korábbi alkalmazottat, befektőt, vezetőt, és magát Sarma Melngailis-t, akiről azt gondoljuk, hogy csupán egy bociszemes, bocsánatkérő Netflix sorozatra írt alá, ám a második epizód közepén döbbenünk rá, hogy itt bizony többről van szó.  

Valamikor a törénet harmadik részének elején járhattunk, amikor bevillant Molly Bloom képe. A nő, aki méltósággal képes elismerni a tévedését és akármennyire is utálná bevallani, nem szeret veszteni. Habár Melngailis joggal állítja be magát áldozatnak, a nézőt azonban semmilyen pontból nem próbálja meg meggyőzni a sorozat erről, csupán objektíven igyekszik bemutatni egy sztorit, ami percről percre, nem csak hogy érdekesebb, de bizarrabbá is válik. Egy ponton halhatatlan kutyákról, millió dolláros adósságokról, mennyi bukásokról szól a fáma, majd a következő pillanatban megbántott barátokról, eltávolodott családtagokról és egy kétségbeesett nőről mesél a történetet. Habár a harmadik rész végére már szó sincs a kulináris élvezetekről, hírességekről és sikerről, valahogy a nézőt már nem is érdekli az eredeti vonal, mert annyira elveszik az emberi értékek hiányának világában, hogy ezt teljesen megbocsáthatóvá válik.  

Forrás: Netflix

A négy rész egy-egy szakaszra osztja a történetet, amit nehéz elnevezni, nemhogy spoiler nélkül beszélni róla. Melgnailis-szal, habár áldozatnak állítja be magát, joggal, egy percig nem érzünk szánalmat, hiszen a nő szó szerint nem is hibáztat senkit, sőt felvállalja - zömében rossz - döntései következményeit, még ha fenntartásokkal is. A történet során a korábban Shane Fox nevűf férfiról kiderül, hogy az igazi neve Anthony Strangis, és bizony jóval viseltebb a múltja, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Strangis nemcsak, hogy szerencsejáték függő, de egy feleséget és egy gyermeket is hátrahagyott, mielőtt New York-ba költözött volna, hogy új életet kezdjen.  
A Bad Vegan habár nem ad minden kérdésünkre választ, bepillantást enged egy bántalmazó kapcsolat velejébe, ahol megtapasztaljuk azt, hogy egy mentálisan megszálló kapcsolat a belső üzenetváltásokból, képekből és videókból. Habár nehéz megérteni, hogyan engedheti valaki, hogy ennyire elfajuljanak a dolgai, hiszen Melngailis és Strangis hónapokig tengették napjaikat szökevényként, míg végül egy pizzarendelés okozta mindkettőjük vesztét.  
A konklúzió, amit pedig levonhatunk, hogy legyen bármilyen jó ötleted, sose hagyd, hogy a szerelem és a pénz elvegye az eszed. Robbanthatsz aranybányát és vihetnek el bilincsben akkor is, ha egy több millió dolláros ötleten ülsz mindhiába. A sorozat végére pedig rájövünk, hogy nem is az a vegán szökevény, akiről elsőre gondoljuk, hogy az. 

Tudod a dolog, Instagram és Facebook. Lehet, hogy én is valami ilyesmin ülök.  

Minimális befektetés, maximális HBO

Habár idén novemberben ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját az HBO platformja, ez a kor azonban egy cseppet sem látszik meg a dinamikusan fejlődő médiacégnél. Kábelcsatornájuk tartalomgyártóvá dagadt, amit 2020-ban a streaming hullám közepén saját szolgáltatását is piacra dobta az HBO Max személyében. Idén márciusban végre kis hazánkban is elérhetővé vált az HBO Go nagytestvéreként az HBO Max kínálata, amit jól végig is pörgettem, nem kis meglepetésemre, mintha egy új világ tárult volna elém a Netflix és az Amazon Prime képernyője és elérhetősége után, majd szembe jöttek azok a filmek, amelyeket egyesével töltöttem le torrentről, amelyeket oly régóta meg akartam már tekinteni, és olyan műsorok, amelyek nagyon érdekeltek, és végre elérkezett az idő, hogy ágyam kellemes, biztonságot ám biztosítást nem nyújtó karjaiból nézzem végéig ezen darabokat. Vigyázat, néhol spoiler veszély! 

Forrás: az HBO Max profilom képernyőképe

Habár az HBO sokáig a televíziózás elitjének számított előfizetését tekintve, és tartalmainak elérhetőségét is ehhez kötötte, a streaming robbanás egyértelművé tette, hogy ez nem csak, hogy fenntarthatatlan, de értelmetlen is, így mára, végleges alakjában - egyrészt felváltva a 12 éve alapított HBO GO tartalmait és szerepét- az HBO Max vette fel a versenyt az óriás Netflix-szel szemben.  
Nőnap sosem volt ennyire jelentőségteljes az életben, hiszen március 8-val érkezett el az HBO Max kínálata Magyarországra is, amely automatikusan váltotta fel az HBO GO-t. Egy pár kattintás és az alkalmazás letöltése után jelent meg a felirat fehér betűkkel egy átmenetes kék háttéren. Az azonosítást, bejelentkezést követően pedig már a bőség zavarával küzdöttem, hiszen az HBO Go-n nem elérhető saját gyártású sorozatok és filmek is megjelentek a kínálatban. Külön piros pontot kellett, hogy adjak a letisztultabb és szervezettebb kezelőfelületért, a felhasználó barátabb menüért, illetve később a “skip intro” lehetőségért, amelyet annyira hiányoltam az HBO Go-ból, így a piros pontom piros csillaggá eszkalálódott. Akkor pedig különösen bajban voltam, amikor az HBO GO kínálatából próbáltam az IT című filmet előkeresni, ám az alkalmazás jelezte, hogy a minimálisan kereshető szöveg három karakteres. Szerencsére ezt egy szóközzel tudtam eszközölni, ám ezzel a jelenséggel az HBO Max tartalmi böngészése közben nem találkoztam. 
Az első benyomások során pedig pár műsoron meg is akadt a szemem a kötelező Jóbarátok, Warner Bros. filmek, és néhány DC darab mellett, néhányról hallottam már, néhány viszont rejtély volt előttem.  

Az egyik ilyen darab volt a Made for Love című futurisztikus szerelmi történet, amelyre csak azért kattintottam rá, mert az általam imádott Cristin Milioti virított a sorozat poszterén. A történetben főszerepet játszó Milioti, azaz Hazel párkapcsolatban él egy tech-milliárdossal, akit az összetéveszthetetlen Billy Magnussen alakít, majd miután Hazel megtudja, hogy barátja, Byron egy implantátumot akar ültetni az agyába, ami lehetővé teszi, hogy az összes gondolatához, és tudatához hozzáférjen, elmenekül. Vajon sikerül-e megszabadulnia megszálló/megszállott exétől, úgy, hogy minden lépését egy monitoron keresztül követi, vagy vissza kényszerül térni abba a kapcsolatba, amelyből oly nagyon menekül? Az első rész szinte beszippantja a nézőt azt kérdezve magától, hogy most milyen stílusú sorozatot néz is. Néhol meghökkentő, néhol szomorú és néhol humoros is, de mindenképp belefér még egy epizód a sorozatból. Habár eddig csupán 8 epizód készült el, már a második évadot is berendelték a Made for Love-ból, ami a tervek szerint hamarosan a képernyőkre is kerül. 

Amit leginkább szeretek a Netflix-ben és az Amazon Prime-ban, pontosan azt hiányoltam az HBO Go kínálatából: a reality műsorokat. Valahogy azt éreztem, hogy az HBO lealacsonyítónak tartotta a valóság show-kat, holott az olyan műsorok, mint a Queer Eye, a RuPaul’s Drag Race vagy a Keeping up with the Kardashians évek, sőt évtizedek óta futnak nagy sikerrel, több Emmy-díjat is bezsebeltek (no nem mind) és kritikai elismerésnek is örvendenek a tengerentúlon. Noha a Netflix főzős műsorokban és hírességekben sem szenved hiányt, gondoljunk csak például Paris Hilton roppantul szórakoztató show-jára, ahol hírességekkel főzött hálaadás napi pulykát és süteményeket. Hasonló vonalat követett a karantén idején forgatott és műsorra tűzött Selena + Chef műsora, ám az eredmény messze sem volt annyira kimagasló, mint az elvárásom, amit azzal szemben támasztottam. Selena Gomez főzős műsorának koncepciója, hogy egy-egy híres szakáccsal együtt főz Zoom-on keresztül, aki instruálja minden lépését, miközben Gomez próbálja kitalálni, hogy is néz ki a póréhagyma, amit éppen a húshoz kéne felaprítania. Az epizódok során elismert, ám csupán belső körökben ismert séfek kapnak szerepet, hiába vártam nagyon a Gordon Ramsey epizódot, sosem érkezett el. Mellette azonban remek ételeket, recepteket és tippeket kaphatunk a félórás epizódok során, ám rá kell, hogy döbbenjünk, hogy a műsorra a legjobb szó az egyhangú, csúnya szóval élve az unalmas kifejezés a megfelelő. Habár Selena Gomez a leginkább problémamentes celeb, akivel valaha találkozhattunk a képernyőn, a műsorból hiába rendeltek be egy második évadot is, azt gondolom, hogy ez inkább Selena és csapata szórakoztatására lett forgatva, mintsem a nézőkére. Itt pedig vissza is kanyarodnék Paris Hilton műsorára, amely már önmagában szórakoztató, anélkül, hogy Hilton bármit is főzött volna konyhában vagy azon kívül. A Selena + Chef egy tökéletes műsor arra, ha nem tudod, hogy mit nézz, de olyat keresel, ami nem igényel nagy energia befektetést sem. 

Az HBO Max azonban nem csak reality műsorokban bővelkedik, de remek filmekben is, hiszen nem csupán zsánerként, de forgalmazóként is kategorizálva találhatjuk a filmeket és sorozatokat, mint például a Warner Bros. saját égisze alatt gyártott tartalmak vagy a Max Originals darabok. Ám ami még ennél is fontosabb, hogy hátborzongató, már-már horrorba illő dokumentumfilmeket is megtekinthetünk az HBO saját gyártású tartalmai között. Ilyen volt a soron következő 2015-ös The Jinx - The Life and Deaths of Robert Durst című minisorozat is, ami a milliárdos Robert Durst életének egy részét mutatja be. Ahogyan John Hendrickson írta az Esquire magazinban: a sorozat befejezése a televíziós történelem egyik olyan pillanata, amitől az ember szája tátva marad - elég sokáig. Nehéz lenne két mondatban összefoglalni a történetet, nem csupán a komplexitása miatt, de az elkészítésének háttérsztorija is külön bekezdésért kiált. 
2010-ben Ryan Gosling és Kristen Dunst főszereplésével került mozikba All Good Things című darab, amely lényegében Robert Durst életéből merített ihletet. A film rendezője és producere Andrew Jarecki, akit pár évvel korábban Oscar-díjra is jelöltek a legjobb dokumentumfilmért cserébe, karrierje mélypontját testesítette meg a darab. A film sem a kritikusok tetszését nem nyerte el, sőt az amerikai mozikban is gyártási költségeinek töredékét gereblyézte össze, alig 600 ezer dollárt.  

“Olyan filmet szerettem volna készíteni, ami elé Robert Durst leül, megnézi és érzelmi reakciót válthat ki belőle.” 

Azonban sem Gosling, sem Dunst nem tudta megmenteni a filmet, ám egy ember csodálatát kivívta, magáért Robert Durst-ét, aki önként ajánlotta fel Jarecki-nek, hogy interjút készíthet vele, amiben elmesélheti az ő oldalát is a sztorinak. Annak a sztorinak, ami szerint nagy valószínűséggel Durst végzett feleségével, pár évvel később az egyik barátját is megölte, majd a 2000-es években a szomszédját is feldarabolta, ám mégsem ítélték el egyik ügyért sem. A férfi mindegyik gyilkosságot tagadta.  
A leghitetlenebb sztorikat írja az élet, ezt jól példázza a The Jinx című dokumentum sorozat is. Az HBO égisze alatt készült el más jeles dokumentumfilm is, többek között az Adrienne című darab is, amit erősen ajánlok Neked is, kedves olvasó.  
Az HBO Max azt a kellemes meglepetést okozza, amire számít az ember. A platform egyebek mellett remek tartalmakkal készül az elkövetkező évekre, nem csupán vígjáték, dráma, de miniszéria és dokumentumfilmek terén is. A kínálatban persze olyan klasszikus és nagysikerű darabokkal is találkozhatunk, mint a Szex és New York, a Jóbarátok, a Sopranos, de olyan új és lehengerlő darabokat sem szabad kifelejtenünk, mint az Euphoria, a Handmaid’s Tale vagy a Succession. A streaming szolgáltató jelenleg közel 74 millió előfizetést kezel, ami a 221 milliót előfizetőt számláló Netflix-szel szemben szép eredménynek mondható.  
Ha pedig nincs kedved filmet vagy sorozatot nézni, látogass el a Kulturpunktúra Facebook és Instagram oldalaira.  

Kora tavaszi feel good-filmek

A mostani egy kicsit személyesebb darab lesz. Kicsit nehezebben találtam a szavakat, nehezen éreztem azt, hogy az üres képernyőre kívánkoznak a szavak. Nem csupán az életemmel kapcsolatos válaszokkal kapcsolatban, valamint az is hozzátartozik, hogy az üres papír láttán pedig egyenesen megbénít a félelem. Mit írjak? Miért történt mindez? Miért nem tudtam uralkodni magamon és azon, ami történt velem? Amikor azt gondolnád, hogy mindezek a legmegalázóbb és legkiszolgáltatottabb pillanataid egyike, jól vésd az eszedbe, hogy ez hazugság. Nem gond, ha eljutottál egy mélypontra, hiszen a legcikibb az lenne, ha úgy döntenél, hogy ott maradsz. De bizony, te nem akarsz ott maradni. Nem bizony. Ott a felszínen több a fény, olvashatsz filmekről, és végre láthatod az új Batman filmet is Robert Pattinson-nal. Habár nem ezek jelentik az élet értelmét, szerintem kockáztass, tégy egy próbát, és próbálj meg ezekre fókuszálni, mintsem a múlton merengeni, miközben olyan dolgok is eszedbe jutnak álmatlan éjszakáidon, amikről bizonyára, már mindenki megfeledkezett és túllépett. Az önmarcangolás a modern kor függősége, amiről akárhogy is akarnánk, csupán szigorú gyógyszeres felügyelet mellett kerülhet sor arra, hogy helyre rakjuk az életünk darabjait, miközben jobb híján hobbiként habzsoljuk a filmeket, még reggeli előtt.  
A hely, ahol most vagyok nem a legkellemesebb mentális értelemben, de igyekszem a legjobbat nyújtani. A filmek és a film iránti szeretetem töretlen, és hiába történtek rossz dolgok a környezetben, mint tudom, hogy ott van egy film, ami jobb kedvre derít, segít áthidalni a gondokat, és megadja azt a löketet, ami lehet, hogy csupán másfél óráig tart, de legalább arra az időre is megfeledkezem arról, hogy az élet most nehezebb. Összeállításomban olyan feel-good filmeket szeretnék megosztani, amelyek segítenek áthidalni azt az időt, amiből azt hisszük nincs kiút.  

The Mirror has Two Faces  

Forrás: TriStar Pictures

Az élő legenda, Barbra Streisand rendezői debütálása akármennyire is különleges és kiemelkedő volt, valahogy nem tudta elérni azt a sikert, amelyet az megérdemelt volna a 90-es évek idusán. A film középpontjában a középkorú egyetemi tanár, Rose áll, aki még mindig édesanyjával él együtt. Személyiségük szöges ellentétben áll egymással, úgy ahogy sikeres, szép és minden értelemben szerencsésebb testvérével is nehezen jön ki, mivel az éppen álmai férfijához készül hozzámenni. Rose reménytelen romantikus, ám saját magával sem őszinte, mikor a realista matektanár Gregory belép az életébe. Néhány hét ismeretség után össze is házasodnak, ám kapcsolatuk alapját a kölcsönös intellektuális vonzalom adja, mintsem a fizikális vonzódás. A testiséget kivéve az egyenletből Rose megalkuszik valami olyanban, amire igazából nem is vágyott a kérdés pedig adott: hogy vajon képes-e ezzel együtt élni vagy kilép mindebből és megpróbál új életet kezdeni?  
A film nem veszi magát komolyan, Streisand pedig nem csupán a rendezői széket tette magáévá, de a film főszerepét is magára vállalta, továbbá a főcímzenét is ő énekli Bryan Adams-szel karöltve, amelyet arany szoborra is jelöltek. A színésznő a legjobb művészeket választotta ki a szerepekre, így láthatjuk Jeff Bridges-t, Mimi Rogers-t, Pierce Bronsnan-t és Lauren Bacall-t is, aki többek között Golden Globe-ot (amit magától Jeff Bridges-től vehetett át) és SAG-díjat is nyert alakításáért, valamint Oscar-díjra is jelölték, mint legjobb mellékszereplőnő. A film a kritikusoknál és a mozi pénztáraknál is jól szerepelt, habár kultuszfilmmé nem avanzsálódott az elmúlt két évtizedben, mégis kellemes szájízzel nézhetjük újra a filmet, anélkül, hogy bármilyen hiányérzetünk lenne. 
A film eredetileg egy francia mozin, az 1958-as azonos című darabon alapszik, aminek alaptörténete azonos az 1996-os változattal. Ha magad alatt érzed magad, ez a darab mindenképp megadja azt, amit keresel. Mellesleg a film felelős azért a jelenetért, amely idestova lassan két évtizede nem megy ki a fejemből.  

The Way Way Back 

Forrás: Fox Searchlight Pictures

Ha egy film nem is szól semmiről, már akkor jó filmnek nevezhető, ha egy hangulatot, egy életérzést, vagy egy üzenetet át tud adni. A The Way Way Back-re ez hatványozottan igaz, mert egy végtelenül egyszerű történetet mesél el olyan stílusban, hogy az ember képtelen nem élvezni a játékidőt, ráadásul az A-listás színészekkel még inkább oda szegezi a nézőt a képernyőhöz, így Sam Rockwell, aki annyira jól néz ki a képernyőn, hogy az már fáj, a gonosz mostoha szerepében ritkán tetszelgő Steve Carrell, Toni Collette, Allison Janney, Maya Rudolph és Amanda Peet. A The Way Way Back a low-budget filmek egyik legfontosabb archetípusa, vagyis az az eset, amikor az alacsony költségvetésből a lehető legjobbat hozzák ki, ahogy azt tették a Fox Searchlight korábbi kasszasikereinél a Juno-nál és a Little Miss Sunshine-nál is. 
A 14 éves fiú Duncan, aki nyaralni megy édesanyjával, és annak cseppet sem szimpatikus barátjával. Duncan menekülve családja elől, munkát vállal a helyi vízi parkban. Habár a munka csupán a nyárra szól, sokkal többet ad, mint ahogy azt Duncan gondolta, hiszen nemcsak életre szóló barátságokat köt, hanem közelebb jut ahhoz, amit valahol útközben elvesztett: önmagához.  
A filmet a 2000-es évek elejétől fejlesztették és dolgoztak rajta, az évtized végére pedig az ún. “development hell” ellenére 2013-ban került mozikba a film, kritikai és anyagi sikert is hozva. A darabot pedig Nat Faxon és Jim Rash rendezték és írták, aki egyebek mellett 2011-ben Oscar-díjat emelhették magasba a legjobb adaptált forgatókönyvért, a The Descendants című filmért cserébe.  
A The Way Way Back visszahozza a forró nyári napokat és a fiatal éveket a felnőttkor kapujában, amikor még minden oly gondtalan és könnyű volt. Mindemellett 103 percig nézhetjük Sam Rockwell-t pilótaszemüvegben, ami majdnem ugyanolyan jó érzést kelt bennünk. 

The Martian 

Forrás: Aidan Monaghan Credit: Aidan Monaghan

A The Martian a bizonyíték, hogy akció-fikció is lehet feel-good hatással az emberre, pláne akkor, ha Ridley Scott rendezői székében készül a film, mint a híres amerikai író Andy Weir munkája nyomán. A darab történetét leginkább úgy lehetne leírni, hogy hasonló, mint a Cast Away, csak ez az űrben játszódik. A monodrámaként interpretálható alkotásban Matt Damon viszi a hátán a filmet, olyan szereplőkkel együtt, mint Jessica Chastain, Kate Mara, Jeff Daniels, Sean Bean és Donald Glover. A közeli jövőben játszódó történetben, Mark Watney űrhajóst egy baleset miatt, tévesen hátrahagyják a Marson, ám annak ellenére, hogy társai halottnak hiszik, Watney túléli, így egy idegen bolygón kell felvennie a harcot a természettel, megteremteni magának az élelmet, egy élettelen bolygón. Szerencsére botanikus, így a saját ürülékében fog krumplit termeszteni, de ez elég lesz ahhoz, hogy kitartson, amíg megérkezik a felmentő sereg? 
A film a létező minden aspektusból kritikai elismerés övezte, hiszen a darab látványvilága, rendezése, forgatókönyve, ritmusa, színészi játéka, és a 80-as évek diszkó zenéivel tarkított zenei hangzása is pazar. A The Martian-t hét Oscar-díjra jelölték, köztük Damon-t, mint legjobb férfi főszereplőt. Külön érdekesség, hogy a film nagy részét Etyeken, a Korda Stúdióban forgatták.  
A film a túlélés metaforája, megspékelt látványvilággal, ám Watney belső magányába, és vívódásába is enged egy kis bepillantást, ahol a végső cél a túlélés, habár ez lehetetlennek is tűnik. A mentális súlya a magára hagyatottságnak, a fel nem adás, és az az érzelmi hullámvasút, amin a néző a főszereplővel együtt száll fel a hullámvasútra, és hol fent, hol lent ér minket a csapás, úgy ahogy az életben is. Habár nehezek és ridegek a körülmények, ha fejben eldöntesz valamit, az bizony úgy is lesz.  
A The Martian a gyártási költségei közel hatszorosát hozta vissza mozi pénztáraknál, ezzel az egyik legeredetibb sci-fi filmjeként vonult be a filmtörténelembe, bebizonyítva azt, hogy Matt Damon annyira nem is annyira rossz színész. 

The Breakfast Club 

Forrás:Universal Pictures

Ódákat zenghetnék róla, de nem fogok. A legjobb forgatókönyv, amit valaha olvastam, John Hughes pedig örökké az egyik legnagyobb inspiráció lesz számomra. A megtestesült elegancia, amely mindenkiben nyomot hagy, és pontosan annyit ad, hogy többet akarj belőle. Hughes darabjaira jellemző valamilyen önfeledt komolyság, amelyek egymással ugyan kontrasztban állnak, mégis tökéletesen leírja azt az ellentétet, amelyet a rendező a felnőttkor kapujában játszódó filmjeivel bemutat.  
A The Breakfast Club című darab öt középiskolás diákot mutat be, akik egy büntetés miatt a szombati napot is iskolában kényszerültek tölteni. A diákok személyisége, családi háttere, motivációi merőben eltérnek egymástól, ám egy dolog közös bennük: mindenképpen túl kell élni a napot. Az elkényeztetett gazdag Claire, a lelkileg sérült sportoló Andrew, a hagyományos értelemben vett stréber Brian, a különc Allison, és a lázadó John Bender, akik a csapatot alkotják, John Hughes-hoz hűen pedig egyetlen egy felesleges jelenet sincs a filmben, aminek ne lenne helye. A film mindenről szól, és ugyanakkor semmiről sem, azokról a napokról, amikor az életedben minden megváltozik, vagy másképp kezded szemlélni a dolgokat. Történjenek akár jó, akár rossz dolgok veled, fontos tudnod, hogy sosem vagy egyedül, és egy 80-as évekbeli táncos jelenet mindenre megoldást jelenthet. Legyen akár a Simple Minds dallamaira, vagy a Guardians of the Galaxy soundtrack-jében remélhetőleg helyet kapó, Tiktok szenzáció, Surrender to me zenéjére, a lényeg, hogy mindig ott lesz egy John Hughes film a repertoárodban, ami képes lesz kifejezni azt, ahogy jelenleg érzed magad. A végén pedig az ökölbe szorított kezedet a magasba emelve vonulsz keresztül a futballpályán, és merevítenek ki a képernyőre, miközben rájössz, hogy az életed nem egy John Hughes rendezte mozifilm. De ez ekkor nem fog érdekelni, mert szembejön a valóság, és a végére érsz az írásomnak.  

Nehéz időket élünk, de ha egy kis vidámságra vágysz, kövesd Facebook-on és Instagram-on is Kulturpunktúra oldalait.  

Szeretünk Miriam!

Mindenekelőtt, mielőtt belemennénk mélyebben a témába, el kell, hogy mondjam, ez egy személyes darab, nem csak azért, mert Miriam Margolyes-ról szól. Hanem azért is, mert Miriam nagyon, de nagyon emlékeztet a saját nagymamámra, aki már idestova öt éve nincs közöttünk. Kétségtelen, hogy kinézetre is hasonlóak, de ugyanaz a vulgárisnak ható őszinteség nagymamámra is jellemző volt, ahogy az a kifinomultság is, amellyel rendre szívta a cigarettáját az idősek otthona előtt. Ahogy az is rá vallott, hogy a jelenlegi párom előtt kezdte el dicsérni a volt partnerem. Ezt majd lehet egy film kapcsán részletesebben is elmesélem. Vissza Miriam-hoz!  
Biztosan emlékszünk még a Harry Potter-re, és a mackós, idős színésznőre, aki Madam Pomfrey-t alakította, és habár nem minden részben szerepelt, annál inkább megmaradt a szemünk előtt. Az őszes hajú, kerek arcú művész azonban sokkal több, mint ez a szerep, habár kétségtelenül jellegzetes arcvonásai miatt ezzel azonosítják a legtöbben. Azonban tudtuk-e róla azt, hogy Margolyes a való életben mennyire gátlástalan és vicces, talán a legüdítőbb ember a filmiparban, és a leghumorosabb vendég a Graham Norton show-ban. Habár a mainstream áttörés soha nem érkezett el a karrierjében, jól is van így, mert annál jobban tudjuk értékelni a színésznő jelenlétét, legyen szó akár filmről, könyvről vagy egy interjúról. Íme néhány eredeti Miriam Margolyes sztori, kiegészítve néhány háttér infóval, ami miatt minden egyes nap egyre jobban szeretjük a színésznőt!  

Forrás: Louie Douvis/ Sydney Morning Herald

Miriam és Mr. Olivier 

A színésznőt Matthew Perry és Gemma Arterton társaságában kérdezték, hogy szokott-e lámpaláza lenni híres emberek közelében, esetleg volt-e ehhez hasonló élménye. Margolyes a következőképpen válaszolta meg a kérdést.  
 
“Néha, néha zavarba jövök híres emberek közelében. Emlékszem annak idején, mikor még fiatal voltam, volt szerencsém találkozni Laurence Olivier-vel. Annak idején autogramot gyűjtöttem a hírességektől, tudjátok, mikor a színpad ajtajában várjátok őket, és megkéritek, hogy írjon alá nektek. Amikor kijött, tisztán, és élénken emlékszem, mennyire nedves lett a bugyim Olivier láttán.” 
 
A történet már csak azért is mulatságos, mert Margolyes nyíltan leszbikus, sőt 1968 óta él párkapcsolatban az ausztrál történésszel, Heather Sutherland-del. A szexualitás és ennek bármilyen nemű kifejezése mindig is közel maradt Margolyes karrierjéhez és személyéhez. A színésznő az 1970-as években például, jellegzetes hangjának köszönhetően szinkronszerepeket vállalt. Egyik ilyen első munkája közé tartozik a Sexy Sonia című, soft-pornó kategóriába sorolható hangoskönyv.  

Miriam és Winona Ryder 

Margolyes 1993 során talán a legnagyobb teljesítményét nyújtott az Age of Innocence során. A filmet Martin Scorsese rendezte, és nem kevesebb, mint öt Oscar-díjra jelölték, amelyből egyet sikeresen díjra is váltott. Emellett, mint legjobb eredeti filmzene, legjobb díszlet, legjobb eredeti forgatókönyv, és a sarkalatos legjobb női mellékszereplő kategóriájában is jelölték. Habár a színésznő túlzás nélkül élete alakítását nyújtotta filmtörténelemnek, ennek ellenére sem, és a filmes jelölés-logisztika miatt sem kapott Oscar-jelölést. Helyette színésztársa, Winona Ryder kapta meg a nominációt, mint legjobb női mellékszereplő, amit Margolyes soha nem felejtett el, hiszen interjúi során, akárhányszor is jöjjön fel a szó Ryder-ről, haragjának rendszerint hangot is ad.  

“Kellett volna, hogy jelöljenek, de nem jelöltek eddig Oscar-ra. Nagyon dühös is voltam emiatt. A nagyszerű Age of Innocence című filmben szerepeltem, és bámulatos voltam benne. Az ok, pedig ami miatt nem voltam jelölve, Winona Ryder, utálom őt, a legkevésbé sem kedvelem. Őt legjobb mellékszereplőnőként jelöltek, ahelyett, hogy legjobb főszereplőnőnek terjesztették volna fel. Ha pedig tartotta volna magát ehhez, akkor engem jelölhettek volna, mint legjobb mellékszereplőnőt. A k****a. 

Habár az Oscar nem jött össze Margolyes-nak, ugyanabban az évben vehette át a BAFTA-t, mint legjobb női mellékszereplő, kiütve olyan színészeket a nyeregből, mint az Oscar-díjas, Maggie Smith, Winona Ryder és Holly Hunter.  

Miriam és a hírességek 

Habár a színésznő több évtizede a pályán van, és a lehető legnagyobb nevekkel dolgozott már együtt, néha nehézkesen, vagy egyáltalán nem ismeri fel a mellette ülő hírességet, celebritást, legyen szó Prince William-ről, vagy Will.i.am-ről.  
A színész, Dominic Cooper mellett vallotta be, azután, hogy megtudta, ő az egyik főszereplő, hogy a Mamma mia egy szörnyű film, Prince William hercegről készült képen pedig csak értetlenül kérdezte meg, ki is az a kopasz úriember képen.  
Mégis az egyik kedvenc pillanatunk tőle az, amikor Matthew Perry-nek címezve jelentette ki a következőt: 

“Sosem láttam a Jóbarátokat.” 

Ez a tény már csak azért is érthetetlen, hiszen, ha bekapcsoljuk a nap szinte bármely szakában a televíziót, valamelyik csatornán az ismétlés biztosan megy. Habár ez a kijelentés nem áll messze a valóságtól, a színésznőt messzire elkerülte a Jóbarátok, de nem azért, mert elkerülte volna a sorozat sikere, hanem mert a széria egyik alkotójával kapcsolatban, erősen negatív érzelmeket táplál. Habár elismerően vélekedett David Craine-ről, mlékei szerint Marta Kaufman egy kiállhatatlan ember volt, így főleg ő is az oka annak, hogy sosem vette a kezébe a távirányítót.  

Forrás: Etienne Gilfillan/Wylde Magazine

Miriam és az f betűs szó 

Talán nem mindenki emlékszik rá, de Melissa Leo 2010-ben emelhette magasba az Oscar-szobrát, mint legjobb női mellékszereplő, David O. Russell filmjében, a The Fighter-ben nyújtott teljesítményéért. Habár a díj, már magában egy olyan elismerés, amiről beszélni kell, az este mégsem emiatt lett hírhedt, hanem azért, mert Melissa Leo beszédében káromkodott, és kimondta a bizonyos – amerikai televíziózásban cenzúrázott - “f”-betűs szót. Habár az Oscar történetében ez volt az első, hogy valaki káromkodott a köszönő beszédében, a tv történelemben viszont az első alkalom bizony - saját bevallása szerint – Margolyes nevéhez köthető.  
 
“Tudom, hogy sokat beszélek magamról, de ezt is el kell, hogy mondjam. Én voltam az első ember, aki valaha kimondta azt a szót a televízióban. Ez pedig teljesen igaz. Egy egyetemi kvíz-show-ban vettem részt, és az egyik kérdést rosszul válaszoltam meg. Ennek következtében pedig félreérthetetlenül ejtettem ki a számon azt a bizonyos szót. Persze kisípoltak, és csak annyit látszódik, hogy a számmal bizony kimondom, de hang nem jön ki. " 

Miriam és a pénz 

A 80 éves színésznő idestova csaknem hat évtizedes karrierje során bizonyította tehetségét és különlegességét színházi szerepekben, drámai alkotásokban, gyerekfilmekben, soft-pornóban, fantasy-ben, de még reality show-ban is. Mindezek mellett még az is kiderült róla, hogy briliáns író, ahogy erről tanúbizonyságot tesz nemrég megjelent könyve, ami a “This Much is True” címet viseli.  
 
“A legfőbb ösztönzés arra, hogy megírjam ezt a könyvet az volt, hogy valag pénzt ajánlottak érte. Nem vagyok író, színésznő vagyok. Szélesebb körben egyedül a Graham Norton show miatt ismernek, mert néha elböffentek valami bunkóságot.”  

Habár ez kétségtelenül így van, pontosan ezekért a dolgokért imádjunk Miriam Margolyes-t! 
 
Új Facebook oldalam és régi-új Instagram oldalam várják kereséseiteket, ha pedig tetszik, amit láttok, kövessétek őket!  

A Tinder farkasa - Netflix ajánló

Tegyük fel, hogy szingli vagy, és keresed a nagy őt.Mit teszel? Várod, hogy esetleg majd megjelenik az életedben váratlanul, ahogy éppen krumplit válogatsz a piacon, vagy esetleg megteszed azt, ami csak tőled kitelik, és végre regisztrálsz az összes társkeresőre? Így hát mély sóhajt véve sétálsz végig a konyhádban, mintha egy Alanis Morissette videóklip főszereplője lennél, leheveredsz az ágyadba, és végső elkeseredésedben veszed kezedbe a készülékedet. Megnyitva az újonnan regisztrált profilodat, jobbra, majd balra húzva az embereket, próbálsz iránymutatást kérni a Tinder-istenektől, hogy érkezzen el a szerelem a te életedbe is, amikor megakad a szemed valakin, akiről azt gondolod lehetne az igazid. A XXI. századi gyorsaságnak megfelelően, miután match-eltetek egymással, már kapod is az üzenetet, hogy holnap találkozzatok a Four Seasons-ben, majd varázslatos módon pár óra alatt annyira elkápráztatod, hogy órákon belül már meg is hívott egy kiruccanásra, ahova a magánrepülőjével mentek. Hogy ilyen csak a filmekben létezik? Ugyan, kérlek. Az élet írja a legjobb történeteket, ez pedig nagyon is valóságos.  

Forrás: AGC Studios

A legújabb Netflix szenzáció a Tinder Swindler című darab a szegény ember Tiger King-ként is értelmezhető egy kicsivel több szerelemmel, kevesebb játékidővel, de hasonló dinamikával, ami egy hihetetlen, de igaz történetet hivatott bemutatni a maga módján. A Tinder Swindler néhol objektívan, néhol pedig elég egyoldalúan mutatja be az esetet, ami leegyszerűsítve azt a sztereotípiát erősíti meg, hogy a nők gazdag férfit akarnak barátul, később férjül, mindaddig, amíg az el nem szedi az összes pénzüket.  
A dokumentumfilmben megismerkedünk három fiatal 30-as éveik elején járó nővel, Cecile-vel, Pernilla-val, és a később hihetetlen lélekjelenlétről tanúbizonyságot tevő Ayleen-nel, akik egyesével, egymás után kezdik el történetüket, ami a valóságban szimultán zajlott a másik két nő cselekményével. A sztori voltaképpen ugyanaz: a Tinder-en gyanútlan lányok kedvelik a srácokat, majd miután match-eltek, vagyis egymást kedvelték az alkalmazásban, az említett férfi elkezdi az ismerkedést üzenet formájában. A lányok pedig természetesen minden módon lecsekkolják a férfit, Simon-t, aki Instagram-on több, mint 100 ezer követővel rendelkezik, és a híres izraeli gyémántbirodalom egyik örököse. A lányok mindegyikét meghívja egy ismerkedős randira valamelyik luxushotelbe, megismeri őket, később az együtt töltött éjszaka után jöhet egy kis utazás, majd még több kaviár és pezsgő. Simon azonban hirtelen eltűnik, kiderül, hogy sok ellensége a vesztét akarja, és még a testőrét is megtámadták, a kiút egyetlen módja pedig az, hogy pénzt küldjenek neki azzal az ígérettel, hogy később az utolsó centig visszafizeti. A lányokat behúzza a csőbe, több 10 ezer fontot, eurót és dollárt kicsalva tőlük, amíg végül a nyomába nem érnek.  
A film meglehetősen szűk szemszögből kezdi el, hiszen a modern társkeresési problémákra és kényelmi ismerkedésre hegyezi ki a történetet egy mobilalkalmazásra alapozva, aminek alig 100 millió felhasználója van. Ez egy több, mint 7 milliárdos bolygón nem biztos, hogy mérvadó, nem beszélve arról, hogy az 1 milliárd lakosú Kínában nem is elérhető a platform. Habár a kész kérdésekre választ kapunk, hogy mekkora adósságot halmoztak fel a lányok Simon-ért, vagy hogy milyen végkimenetele lett a történetnek, ellenben azokra a társadalmi dilemmákra, miszerint a Tinder maga mennyiben járul hozzá az ilyen jellegű csalásokhoz, meddig terjed a platform felelőssége jogi értelemben, és arra sem, hogy honnan ered ez a naivitás és pénzközpontúság a felhasználók részéről, a dokumentumfilm nem is próbál választ keresni, pedig az esetben nagyban közrejátszott ezek szimbiózisa.  

Forrás: Netflix

A három lány életét részletei menőben nem ismerjük meg, a film is inkább a férfiről szól, mintsem arról, hogy mennyire elítélendő az, ahogy manipulálta őket érzelmileg, kicsalva a pénzt, nem beszélve a fenyegetések soráról, amivel megfélemlítette őket a hónapok során, hogy ha nem fizetnek, vagy tesznek úgy, ahogy mond, a családjuk is megemlegeti ezt. Simon okosan válogathatta ki áldozatait, hiszen főleg az érzelmi kötődést kihasználva próbálta meg rávenni őket olyan dolgokra, amikre ép ésszel nemet mondanánk. A férfi több személyazonosságot használva követte el a csalásokat az évek alatt, míg végül elfogták, és habár börtönbüntetésre ítélték, pontosan 15 hónapra, 5 hónap után szabadult. 
A sztori emlékeztethet minket Frank William Abignale történetére, amiből Spielberg csinált pazar üldözős filmet DiCaprio-val és Hanks-szel a főszerepben, ám itt a csekkhamisítás és az amerikai állam megkopasztása helyett ártatlan és naiv nőket ejtett áldozatul a főszereplő. Habár Simon Leviev, születési nevén Shimon Hayut tagad minden ellene felhozott vádat, a Netflix dokumentumfilmje hemzseg a bizonyítékoktól és terhelő vallomásoktól, mégsem hoz a férfinek Jinx-szerű végítéletet, hiszen a tény, hogy továbbra is szabadon jár-kel a csaló Izrael utcáin több, mint összesen 10 millió dollárt kicsalva áldozataitól. Ám itt álljunk is meg egy pillanatra.  
Tegyük fel magunknak a kérdést. Mi különbözteti az áldozatot és a túlélőt? Vajon mi hogyan cselekedtünk volna az ő helyükben? Az életünk szerelmének hitt férfiről, aki több tízezer dollárt csalt ki tőlünk, kiderül, hogy hazudott, nem csupán a nevéről, de az életéről és minden másról is. Habár tényleg együtt érezhetünk az áldozatokkal, Cecile-val és Pernilla-val, a sztori igazi “savage” főszereplője Ayleen, akivel a film második felében ismerkedünk meg. A nő, aki szintén Leviev csapdájába esett, nem ült ölbe tett kézzel és nézte végig, ahogy a csaló meglép a pénzével. Miután rájött, hogy Leviev nem csupán nem az, akinek mondja magát, valamint, hogy üzletszerűen űzi mások megkopasztását, lehetőségeit kihasználva cselekedett. A divatiparban dolgozó nő egyszerű, ám briliáns tervvel hozakodott elő: a pénzét, így vagy úgy, de visszaszerzi. Ayleen ügyes csellel megszerezte a kizárólag designer ruhákban pompázó Leviev gardróbjának egy részét, pénzzé téve a darabokat, csakhogy az eredetileg a férfinek ígért anyagi segítség helyett a nő a saját adósságait törlesztette a befolyó összegekből. Végül Ayleen lett az, aki ténylegesen bilincsbe juttatta a férfit, hiszen az apró jelekből és bizonyítékokból összerakta a képet, és végül Görögországban akadtak a hatóságok a férfi nyomára a nő segítségével.  
Leviev azóta letiltást kapott a Tinder-ről, illetve törölte magát a közösségi platformokról, köztük az Instagram-ról is, ahol népes rajongótáborának utolsó üzenetként közzétette:  

“Meg fogom osztani a saját oldalamat is a történtekkel kapcsolatban...addig is tartsátok nyitva az elméteket és a szíveteket.”  

Habár az áldozatok nagyrésze még mindig adósságaikat törlesztik, a három, filmben is szereplő nő a megsegítésükre létrehozott Gofundme oldallal jelenleg több, mint 17 ezer fontot gyűjtött össze, azaz nagyjából 7 millió forintot. A cél 600 ezer font, és egy jobb élet reménye.  
Leviev jelenleg egy izraeli modellel jár, és szabadulása óta üzletvezetési tanácsokat nyújt ügyfeleinek, alkalmanként több, mint 300 dollárért cserébe.  
A Tinder Jordan Belfort-jának története tökéletes korlenyomata a mai társadalmunk párkeresési illúziójának és ideájának, miszerint az Mr. Tökéletes, Gazdag, Jóképű igazi csupán egy kattintásra van tőlünk.  
Ha tetszett, kattints a Kulturpunktúra Instagram oldalára!   

süti beállítások módosítása
Kulturpunktúra