Péntek reggel, láz, fájdalom és rosszullétek sorozatára ébredsz, a mosdóba alig bírsz kivánszorogni, ám megpróbálod a lehetetlent. Beveszed a gyógyszert, kicsit jobban leszel, csökken a test hőmérsékleted, iszod a teád, amelybe csak egy cseppnyi mézet raksz, mert amúgy nem szereted az ízét, szívesebben preferálod az ízesítetlen teát. De hiába minden erőfeszítésed, megint lázas leszel, és végső elkeseredésedben pedig nincs más mentsvárad, minthogy köhögve megnyisd a Netflix-fiókod, és Magyarország jelenleg legnépszerűbb filmjét indítsd el, melynek címe Holidate, azaz Alkalmi randevú, ezzel pedig teljessé válik az éppen kialakuló hányingered. Na, essünk túl rajta.
Forrás: Netflix (egyértelmű)
Mondanám, hogy a szörnyű influenzám rosszabb élmény volt, mint a film, amelyet kétszer is meg kellett néznem, hogy teljes körű beszámolót adhassak róla, másrészt fontosnak tartottam, hogy ne érjen az a vád, miszerint nem adtam a darabnak még egy esélyt. Adtam. Ó, nagyon is adtam. Alapjában pedig kedvelem a romantikus filmeket, ahol a lényeg magán a romantikán és a jellemfejlődésen van a hangsúly, mivel ennek a zsánernek megvan a maga bája és tempója. Ellenben ismét rá kellett ébrednem, hogy az egyetlen ember, aki képes egy épkézláb romantikus komédiát összehozni, az Mr. Richard Curtis, a remek forgatókönyvíró és rendező darabjait azonban rendesen még ripoff-olni sem képesek az alkotók, lásd Valentin-nap, a Szilveszter éjjel, A filmek, amelyek nem rágják a szádba, hogy milyen beállítottságú egy karakter, legyen flegma, antiszociális, sérült vagy önző; mit érez, mit kell érezned egy adott jelenetben, és nem próbálja meg bizonygatni, hogy több annál, mint ami: egy romantikus történet. Ez a fajta ártatlanság, amit Curtis filmjeiben megtapasztalhatunk még mindig sokkal hihetőbbek és élvezhetőbbek, mint a legtöbb hollywood-i klisé.
Az Alkalmi randevúban láthatjuk az évődő Emma Roberts-et, aki élettragédiájának fogja fel, hogy a vezetékneve nem Watson (nem támadás, esküszöm), nem mellesleg a B-kategóriás filmeknél soha nem tudott magasabbra törni, annak ellenére, hogy két remek színész és egy Oscar-díj is van a családjában Eric Roberts és Julia Roberts személyében. Mellette tűnik fel a lényegében kevésbé ismert Luke Bracey, (korábban talán egy limonádéban és egy háborús Mel Gibson filmben tűnt fel) akiből a következő tíz évben könnyen lehet az új Chris Hemsworth vagy Matthew McConaughey, ellenben itt nem fut többre neki néhány béna poénnál és nagyon hosszú bámulásoknál. A főszereplők mellett láthatjuk Jessica Capshaw-t, az Emmy-díjas Kristin Chenoweth és a film leghíresebb szereplőjét, Francis Fisher-t. Mindemellett adott számunkra egy közepes forgatókönyv, amit lehetőség szerint tényleg kimaxoltak, de a filmet az sem menti meg, hogy a veterán McG producerként működik közre. Lényeg a lényeg: Sloane, a kiégett szingli, akinek elege van abból, hogy minden családi/ünnepi összejövetelen hozzátartozói a magánéletét szedik darabokra a vacsora helyett, számára ez pedig cseppet sem élvezetes. Jackson, jóképű egyedülálló ki nem állhatja, hogy az ünnepei másról sem szólnak, minthogy az éppen aktuális barátnői családi látogatásra hívják meg, ahol sosem adhatja önmagát. A két esetlen pedig a véletlen folytán, egymásba botlik, és egyezséget kötnek, hogy minden jelesebb eseményen együtt jelennek meg, ezzel elkerülve az általuk kellemetlen családi jeleneteket, ám egy valamivel nem kalkulálnak, hogy kialakulhat valami közöttük, amit egyáltalán nem terveztek.
Ha valakit érdekel az előzetes: itt
A film szögletes íven keresztül vezeti a két főszereplő történetét, miközben a lehetőségekhez mérten sokkal érdekesebb mellékszereplőket láthatunk, akikről őszintén szívesebben tudnánk meg többet, mint amennyit kapunk. A Holidate megtekintése közben pedig rájövünk arra, hogy a “Netflix Originals” felirat pedig kissé túlértékelt, tekintve, hogy ugyanez a streaming szolgáltató hozott el nekünk olyan “eredeti” borzalmakat, és közepes Paramount Channel-minőségű filmeket, mint például a DJ Hamupipőke, a Kétségbeesettek, a Szerelem első vendéglátásra, a Vanessa Hudgens-féle mélyen szántó dög unalmakat, mint az A karácsonyi lovag, meg a másik, amiben helyet cserél saját magával, de a címe sem jut eszembe. A film legnagyobb hibája, hogy próbája cáfolni az, ami: egy rossz film. Nem beszélve a tényről, hogy hiába próbálja kerülni a közhelyeket, pontosan ebbe csúszik bele, értelmetlen párbeszédekre épülnek “fontos jelenetek”, amikor a férfi ébreszti rá a lányt az igazságra és a szerelemre egy bevásárlóközpont közepén (tök hihető), amiből mi egy szót sem értünk, mert még mindig a film plakátját próbáljuk meg feldolgozni. (Egy jelenetben Emma Roberts karaktere visszakozik az ébredés utáni reggeli csókolózástól, mivel a filmekben sem hihető, hogy büdös szájjal teszik ugyanezt a szereplők a képernyőn, majd pár másodperccel később mi történik? Persze, hogy reggel csókolóznak...)
A romantikus komédiák célja a szórakoztatás, nem kell természetesen, hogy feltétlenül a realitás talaján maradjunk a történet elmesélése során, hiszen az Igazából szerelem, az Álljon meg a nászmenet vagy a Négy esküvő és egy temetés (3-ból 2 tényleg Richard Curtis) sem feltétlenül mutatja a valóságot, ellenben nem bizonygatja a film saját létjogosultságát, csak egy édes, könnyed történetet tolmácsol hol nevettetve, hol pedig sírva. Ezzel szemben a modern komédiák a szórakoztatás helyett már mást képviselnek, az élvezhetőből átváltanak idegesítőbe, amit rendre leginkább homlok ráncolva nézünk végig, mivel tisztában vagyunk azzal, hogy amit látunk az kamu, és kérdezzük magunktól, hogy erre ki adott pénzt? Ismétlem: nem szándékozom földbe döngölni senki munkáját, ámbár ez amúgy sem történhetne meg, hiszen kétlem, hogy bármelyik alkotó is olvasná a soraimat, álmatlan éjszakái lennének miattuk, vagy akár beszélne magyarul. Hova jobb pozíciót? Ám szívesen, hogy megnéztem ezt az alkotást, kétszer is, köszönöm, hogy jobban vagyok, és sajnos nem lettem semmivel több a film megtekintése után, csupán egy kérdéssel, amit nap, mint nap kérdezek magamtól: egyszer az én forgatókönyvemet is megfilmesítitek, ugye?
