A mostani egy kicsit személyesebb darab lesz. Kicsit nehezebben találtam a szavakat, nehezen éreztem azt, hogy az üres képernyőre kívánkoznak a szavak. Nem csupán az életemmel kapcsolatos válaszokkal kapcsolatban, valamint az is hozzátartozik, hogy az üres papír láttán pedig egyenesen megbénít a félelem. Mit írjak? Miért történt mindez? Miért nem tudtam uralkodni magamon és azon, ami történt velem? Amikor azt gondolnád, hogy mindezek a legmegalázóbb és legkiszolgáltatottabb pillanataid egyike, jól vésd az eszedbe, hogy ez hazugság. Nem gond, ha eljutottál egy mélypontra, hiszen a legcikibb az lenne, ha úgy döntenél, hogy ott maradsz. De bizony, te nem akarsz ott maradni. Nem bizony. Ott a felszínen több a fény, olvashatsz filmekről, és végre láthatod az új Batman filmet is Robert Pattinson-nal. Habár nem ezek jelentik az élet értelmét, szerintem kockáztass, tégy egy próbát, és próbálj meg ezekre fókuszálni, mintsem a múlton merengeni, miközben olyan dolgok is eszedbe jutnak álmatlan éjszakáidon, amikről bizonyára, már mindenki megfeledkezett és túllépett. Az önmarcangolás a modern kor függősége, amiről akárhogy is akarnánk, csupán szigorú gyógyszeres felügyelet mellett kerülhet sor arra, hogy helyre rakjuk az életünk darabjait, miközben jobb híján hobbiként habzsoljuk a filmeket, még reggeli előtt.  
A hely, ahol most vagyok nem a legkellemesebb mentális értelemben, de igyekszem a legjobbat nyújtani. A filmek és a film iránti szeretetem töretlen, és hiába történtek rossz dolgok a környezetben, mint tudom, hogy ott van egy film, ami jobb kedvre derít, segít áthidalni a gondokat, és megadja azt a löketet, ami lehet, hogy csupán másfél óráig tart, de legalább arra az időre is megfeledkezem arról, hogy az élet most nehezebb. Összeállításomban olyan feel-good filmeket szeretnék megosztani, amelyek segítenek áthidalni azt az időt, amiből azt hisszük nincs kiút.  

The Mirror has Two Faces  

Forrás: TriStar Pictures

Az élő legenda, Barbra Streisand rendezői debütálása akármennyire is különleges és kiemelkedő volt, valahogy nem tudta elérni azt a sikert, amelyet az megérdemelt volna a 90-es évek idusán. A film középpontjában a középkorú egyetemi tanár, Rose áll, aki még mindig édesanyjával él együtt. Személyiségük szöges ellentétben áll egymással, úgy ahogy sikeres, szép és minden értelemben szerencsésebb testvérével is nehezen jön ki, mivel az éppen álmai férfijához készül hozzámenni. Rose reménytelen romantikus, ám saját magával sem őszinte, mikor a realista matektanár Gregory belép az életébe. Néhány hét ismeretség után össze is házasodnak, ám kapcsolatuk alapját a kölcsönös intellektuális vonzalom adja, mintsem a fizikális vonzódás. A testiséget kivéve az egyenletből Rose megalkuszik valami olyanban, amire igazából nem is vágyott a kérdés pedig adott: hogy vajon képes-e ezzel együtt élni vagy kilép mindebből és megpróbál új életet kezdeni?  
A film nem veszi magát komolyan, Streisand pedig nem csupán a rendezői széket tette magáévá, de a film főszerepét is magára vállalta, továbbá a főcímzenét is ő énekli Bryan Adams-szel karöltve, amelyet arany szoborra is jelöltek. A színésznő a legjobb művészeket választotta ki a szerepekre, így láthatjuk Jeff Bridges-t, Mimi Rogers-t, Pierce Bronsnan-t és Lauren Bacall-t is, aki többek között Golden Globe-ot (amit magától Jeff Bridges-től vehetett át) és SAG-díjat is nyert alakításáért, valamint Oscar-díjra is jelölték, mint legjobb mellékszereplőnő. A film a kritikusoknál és a mozi pénztáraknál is jól szerepelt, habár kultuszfilmmé nem avanzsálódott az elmúlt két évtizedben, mégis kellemes szájízzel nézhetjük újra a filmet, anélkül, hogy bármilyen hiányérzetünk lenne. 
A film eredetileg egy francia mozin, az 1958-as azonos című darabon alapszik, aminek alaptörténete azonos az 1996-os változattal. Ha magad alatt érzed magad, ez a darab mindenképp megadja azt, amit keresel. Mellesleg a film felelős azért a jelenetért, amely idestova lassan két évtizede nem megy ki a fejemből.  

The Way Way Back 

Forrás: Fox Searchlight Pictures

Ha egy film nem is szól semmiről, már akkor jó filmnek nevezhető, ha egy hangulatot, egy életérzést, vagy egy üzenetet át tud adni. A The Way Way Back-re ez hatványozottan igaz, mert egy végtelenül egyszerű történetet mesél el olyan stílusban, hogy az ember képtelen nem élvezni a játékidőt, ráadásul az A-listás színészekkel még inkább oda szegezi a nézőt a képernyőhöz, így Sam Rockwell, aki annyira jól néz ki a képernyőn, hogy az már fáj, a gonosz mostoha szerepében ritkán tetszelgő Steve Carrell, Toni Collette, Allison Janney, Maya Rudolph és Amanda Peet. A The Way Way Back a low-budget filmek egyik legfontosabb archetípusa, vagyis az az eset, amikor az alacsony költségvetésből a lehető legjobbat hozzák ki, ahogy azt tették a Fox Searchlight korábbi kasszasikereinél a Juno-nál és a Little Miss Sunshine-nál is. 
A 14 éves fiú Duncan, aki nyaralni megy édesanyjával, és annak cseppet sem szimpatikus barátjával. Duncan menekülve családja elől, munkát vállal a helyi vízi parkban. Habár a munka csupán a nyárra szól, sokkal többet ad, mint ahogy azt Duncan gondolta, hiszen nemcsak életre szóló barátságokat köt, hanem közelebb jut ahhoz, amit valahol útközben elvesztett: önmagához.  
A filmet a 2000-es évek elejétől fejlesztették és dolgoztak rajta, az évtized végére pedig az ún. “development hell” ellenére 2013-ban került mozikba a film, kritikai és anyagi sikert is hozva. A darabot pedig Nat Faxon és Jim Rash rendezték és írták, aki egyebek mellett 2011-ben Oscar-díjat emelhették magasba a legjobb adaptált forgatókönyvért, a The Descendants című filmért cserébe.  
A The Way Way Back visszahozza a forró nyári napokat és a fiatal éveket a felnőttkor kapujában, amikor még minden oly gondtalan és könnyű volt. Mindemellett 103 percig nézhetjük Sam Rockwell-t pilótaszemüvegben, ami majdnem ugyanolyan jó érzést kelt bennünk. 

The Martian 

Forrás: Aidan Monaghan | Credit: Aidan Monaghan

A The Martian a bizonyíték, hogy akció-fikció is lehet feel-good hatással az emberre, pláne akkor, ha Ridley Scott rendezői székében készül a film, mint a híres amerikai író Andy Weir munkája nyomán. A darab történetét leginkább úgy lehetne leírni, hogy hasonló, mint a Cast Away, csak ez az űrben játszódik. A monodrámaként interpretálható alkotásban Matt Damon viszi a hátán a filmet, olyan szereplőkkel együtt, mint Jessica Chastain, Kate Mara, Jeff Daniels, Sean Bean és Donald Glover. A közeli jövőben játszódó történetben, Mark Watney űrhajóst egy baleset miatt, tévesen hátrahagyják a Marson, ám annak ellenére, hogy társai halottnak hiszik, Watney túléli, így egy idegen bolygón kell felvennie a harcot a természettel, megteremteni magának az élelmet, egy élettelen bolygón. Szerencsére botanikus, így a saját ürülékében fog krumplit termeszteni, de ez elég lesz ahhoz, hogy kitartson, amíg megérkezik a felmentő sereg? 
A film a létező minden aspektusból kritikai elismerés övezte, hiszen a darab látványvilága, rendezése, forgatókönyve, ritmusa, színészi játéka, és a 80-as évek diszkó zenéivel tarkított zenei hangzása is pazar. A The Martian-t hét Oscar-díjra jelölték, köztük Damon-t, mint legjobb férfi főszereplőt. Külön érdekesség, hogy a film nagy részét Etyeken, a Korda Stúdióban forgatták.  
A film a túlélés metaforája, megspékelt látványvilággal, ám Watney belső magányába, és vívódásába is enged egy kis bepillantást, ahol a végső cél a túlélés, habár ez lehetetlennek is tűnik. A mentális súlya a magára hagyatottságnak, a fel nem adás, és az az érzelmi hullámvasút, amin a néző a főszereplővel együtt száll fel a hullámvasútra, és hol fent, hol lent ér minket a csapás, úgy ahogy az életben is. Habár nehezek és ridegek a körülmények, ha fejben eldöntesz valamit, az bizony úgy is lesz.  
A The Martian a gyártási költségei közel hatszorosát hozta vissza mozi pénztáraknál, ezzel az egyik legeredetibb sci-fi filmjeként vonult be a filmtörténelembe, bebizonyítva azt, hogy Matt Damon annyira nem is annyira rossz színész. 

The Breakfast Club 

Forrás:Universal Pictures

Ódákat zenghetnék róla, de nem fogok. A legjobb forgatókönyv, amit valaha olvastam, John Hughes pedig örökké az egyik legnagyobb inspiráció lesz számomra. A megtestesült elegancia, amely mindenkiben nyomot hagy, és pontosan annyit ad, hogy többet akarj belőle. Hughes darabjaira jellemző valamilyen önfeledt komolyság, amelyek egymással ugyan kontrasztban állnak, mégis tökéletesen leírja azt az ellentétet, amelyet a rendező a felnőttkor kapujában játszódó filmjeivel bemutat.  
A The Breakfast Club című darab öt középiskolás diákot mutat be, akik egy büntetés miatt a szombati napot is iskolában kényszerültek tölteni. A diákok személyisége, családi háttere, motivációi merőben eltérnek egymástól, ám egy dolog közös bennük: mindenképpen túl kell élni a napot. Az elkényeztetett gazdag Claire, a lelkileg sérült sportoló Andrew, a hagyományos értelemben vett stréber Brian, a különc Allison, és a lázadó John Bender, akik a csapatot alkotják, John Hughes-hoz hűen pedig egyetlen egy felesleges jelenet sincs a filmben, aminek ne lenne helye. A film mindenről szól, és ugyanakkor semmiről sem, azokról a napokról, amikor az életedben minden megváltozik, vagy másképp kezded szemlélni a dolgokat. Történjenek akár jó, akár rossz dolgok veled, fontos tudnod, hogy sosem vagy egyedül, és egy 80-as évekbeli táncos jelenet mindenre megoldást jelenthet. Legyen akár a Simple Minds dallamaira, vagy a Guardians of the Galaxy soundtrack-jében remélhetőleg helyet kapó, Tiktok szenzáció, Surrender to me zenéjére, a lényeg, hogy mindig ott lesz egy John Hughes film a repertoárodban, ami képes lesz kifejezni azt, ahogy jelenleg érzed magad. A végén pedig az ökölbe szorított kezedet a magasba emelve vonulsz keresztül a futballpályán, és merevítenek ki a képernyőre, miközben rájössz, hogy az életed nem egy John Hughes rendezte mozifilm. De ez ekkor nem fog érdekelni, mert szembejön a valóság, és a végére érsz az írásomnak.  

Nehéz időket élünk, de ha egy kis vidámságra vágysz, kövesd Facebook-on és Instagram-on is Kulturpunktúra oldalait.