Rossz filmet sok pénzből és kevés pénzből is lehet csinálni. Nem, nem a Macskákról lesz szó.
Mi történik akkor, ha egy kínai milliárdos, aki semmit sem ért a filmekhez, de a hatalmas vagyona miatt producernek hiszi magát, elhasznál három rendezőt, 11 forgatókönyvírót, 130 millió dollárt és egy olcsó, festett alufóliajelmezbe csavart Olga Kurylenko-t? (Valljuk be, egyébként egy producer semmit, de az égegyadta világon semmit nem csinál, vagy tesz hozzá egy film elkészítéséhez, legfeljebb okoskodik.) Abban az esetben pedig, ha egy elhivatott, filmfanatikus az összes energiaforrását, színészi és rendezési képességeit egyetlen, alacsony költségvetésű filmbe öli, tényleg jó filmet fog eredményezni? A választ egyelőre nem árulom el, de tény, hogy ezen próbálkozások legendássá váltak, amelyeket az elmúlt két évtizedben sem sikerült senkinek megismételnie. De itt a bökkenő. Miért készít az ember rossz filmet? Talán azért, mert nem annak indul, de a végén mégis az lesz?
Történetünkben vissza kell mennünk egészen 2003-ig, ami egy pazar évnek számított a filmtörténelemben. Az Elveszett jelentés, a Kill Bill vagy a Gyűrűk Ura: A király visszatér című filmek uralták a mozikat és a pénztárakat, amelyek nem csak anyagilag, de kritikailag is megállták a helyüket, ám ítéletet az idő próbája hozott a fejük felett, amit ki is jelenthetünk idestova 17 év távlatából. A filmszínházak sötét bugyraiban azonban felütötte a fejét egy olyan mozgókép, amely minden addigi szabályt lesöpört az asztalról, és új alapokra helyezett mindent, amit a rossz filmekről tudtunk. A nézhetetlen darabok Aranypolgára: a legendás A szoba című film.
Nehéz szavakat találni arra az élményre, amit a film interpretációja próbál átadni. Rémes és művészi, pocsék, mégis emlékezetes, a kontraszt a film iránt nem azért olyan erős, mert hirtelen nem tudja eldönteni az ember, hogy az adott darab jó vagy nem, egyáltalán felfogni, hogy mit is néz, ellenben az utókorra gyakorolt hatása az, ami miatt igazán kiemelkedik a silány B-kategóriás (C, inkább C) táborból. A szoba annak dacára, hogy sz*r, az évtized alatt kultuszfilm státuszba emelkedett, és olyan sztárok rajonganak érte, mint Seth Rogen, J. J. Abrams (akinek Paul Rudd ajánlotta a filmet) Jonah Hill vagy James Franco. (Bizonyíték a The Disaster Artist) A szoba az érdektelen és középszerű alapsztorija, illetve a Tommy Wiseau tehetségének meg nem léte teszi azzá a filmet, ami: a maga értelmében remekmű. Wiseau nemcsak írta, és rendezte a filmet, de egyben producerként, finanszírozóként is szerelemgyerekeként tekintett a filmre, ami összesen 6 millió dollárt kóstált. A hagyományos értelemben vett alacsony költségvetésű filmek viszont nem feltétlenül jelentik a film minőségének romlását, elég, ha a Guiness-rekorder The Blair Witch project-re (60 000 $!!), a Magic Mike-ra (7 000 000 $) vagy a Nevetséges Napóleon-ra (a gyártási költség: 400 000 $) gondolni.
A rendező/művész/színész Wiseau leginkább abban alkotott egyedülállót a filmtől függetlenül, hogy egy egész mítoszt teremtett maga köré, annak ellenére, hogy a film olyan, amilyen, Wiseau személyét ellenben sok megválaszolatlan kérdés övezi. Ezt figyelembe véve ő maga tette a popkultúra részévé a filmjét, az emberek oldalát fúró kíváncsiság pedig egy később jól jövedelmező vállalkozást. A rendező csodabogár sokáig titkolta származását, eredeti nevét, vagy a mindmáig tisztázatlan, szinte kifogyhatatlan anyagi forrásait az alkotás finanszírozásához. A filmet Wiseau egy zseniális marketingmegoldással próbálta reklámozni, annak ellenére, hogy 1800 dollárt hozott a mozipénztáraknál, mivel Los Angeles-ben egy óriásplakátot vásárolt az egyik főút mellett, ahol nemes egyszerűséggel felrakott egy fekete-fehér képet magáról, ami a film plakátja is egyben, emellett a film honlapja és egy telefonszám is látható volt az illusztráción, amely magához a rendezőhöz tartozott. A szoba című alkotás megtalálta az utat a nézőkhöz és a rajongótáborához, hiszen Tommy Wiseau-t a filmszakma és a közvélemény kidobta az ajtón, de évek alatt megtalálta az utat ablakon, és bejött. A befektett energia és a film forgatásáról szóló The Disaster Artist című film is jól példázza, hogy jövedelmező vállalkozás önmagad adni, olyannyira, hogy a végén James Franco neked köszöni meg a Golden Globe-díját. Aki nem látta a filmet, mindenképpen csak SAJÁT FELELŐSSÉGÉRE pótolja, amit elszalasztott. Íme, tényleg....tényleg csak a “legjobb” jelenetek.
Tommy Wiseau "szakmaiatlansága" ellenére is szerethető, ami a filmmel kapcsolatos megítélésünkre is van, így könnyen elképzelhető, hogy egy könnyed páros estén a programként megnézzük a filmet.
Na, és ez az a szint, amit az Empire of the Deep című eposz soha nem ért el, és ez egyben a fő szépséghibája is a filmnek, hiszen soha nem készült el.
Forrás: Mitch Moxley
Adott egy kínai oligarcha gyermeke, Jon Jiang, akiről akárhogy próbáltam bármilyen háttér információt találni, egyszerűen nem ment. Ennek ténye jobban felingerelt, mint az, hogy egy nemlétező filmről próbálok többet megtudni. Az egyetlen használható tudásom vele kapcsolatban annyi volt, hogy 2002-ben a Forbes listájának egyik leggazdagabb kínai embereként szerepelt. (Próbáltam előkeríteni a listát, de a Forbes oldala a keresésemre 404-et adott. Annyira akkor mégsem lehet gazdag...) Jiang 2010-ben robbantotta be a közvéleményt, hogy elkészítik minden idők leglátványosabb filmjét. A pekingi sajtótájékoztatón elmondta, hogy a kínai-amerikai koprodukció már a 100 millió dolláros budget-t is átlépte, és szinte biztos, hogy ez az összeg magasabbra fog kúszni. A film egy vízalatti birodalomról szólt volna, ami az Avatar, A karib tenger kalózai és A csillagok háborúja stílusát ötvözte volna az óceánban, de a végeredmény mindent felülmúlt. A kurta kis előzetest nézegetve azt érzi az ember, hogy egy, az The Asylum égisze alatt elkészült produkciót lát, amit a SyFy-ra szántak, de véletlenül kiírták, hogy hamarosan a mozikban. (Jól példázza, hogy az Empire of the Deep eredetileg Mermaid Island USA vs the Plesiosaurs projektnéven futott). Jiang produkciós cége a készülő filmhez leszerződtette a francia származású, vizuális effektekkel foglalkozó Jean-Christophe Comar-t, közismertebb nevén Pitof-ot, aki minden idők egyik legrosszabb filmjének, a Macskanő látványvilágának kivitelezéséért felelt. Még mielőtt elfelejtem: a filmet is ő rendezte, amiért kapott is egy cuki Arany Málnát.
Jon Jiang soha nem rendelkezett filmes tapasztalattal, de elmondása szerint több, mint 4000 filmet nézett meg, hogy igazán hűen tudja ábrázolni a szerelmi tragédiát a film története során. Az óriás produkcióhoz idő közben csatlakozott a közepesen híres, Olga Kurylenko, mint kiderült csak azért, mert Monica Bellucci és Sharon Stone is nemet mondott a felkérésre.
Összegezve tehát, van 130 millió dollárunk, egy híresebb színésznőnk, egy angolul nem tudó producerünk, egy francia effektes csávó, aki néha rossz filmeket is rendez, valamint csomó rákember a víz mélyén, akik csörtetve masíroznak a csáphajú táncoló lányok és kalózok birodalmába. A legfájóbb pont, hogy az esély arra, hogy egy igazi blockbustert készíthessenek megvolt, hiszen a sokadik forgatókönyvíró a B-filmes Randall Frakes volt, aki ellenben James Cameronnal karöltve hozták el nekünk például a Terminátort és a remek Két tűz között című filmeket. Frakes az első hetekben rájött, hogy nemhogy a produkciónak, de a történetnek sincsen semmi értelme, így hiába próbálta meg használhatóvá varázsolni a forgatókönyvet, röviddel később kiszállt a produkcióból.
A végeláthatatlan huzavona úgy tűnik soha nem fog véget érni 10 év távlatából sem, hiszen hiába emésztett fel több írót a forgatás, mint azt az ember el tudja képzelni, a film még mindig nem jelent meg, nagy valószínűséggel soha nem is fog, és a stáb, a színészek, a dolgozók és a technikai munkások még mindig nem kerültek kifizetésre. Ezt az összeget viszont 100%-ra biztosan állíthatom, hogy nem a jegybevételekből fogják finanszírozni.
És íme a 130 milliós trailer, ahol a mozis ajánló hangja is feladta félúton.
A konklúzió: ha van pénzed, ne filmet forgass.
