Kulturpunktúra

Mi van Oscar? - 2024 kiadás

2024. február 12. - norciuszcolombus

Mit adott nekünk eddig az idei esztendő a szokásos év eleji szorongáson, a 31-dik életév kezdetén, és a 81-dik Gloden Globe-díjkiosztón túl az új köztársasági elnökre várván? Nos, eddig nem túl sokat, hiszen még csak február van, ám joggal rághatjuk le a 10 körmünket március 11-ig, amikor is kiderül, kik vihetik haza a 96-dik Academy Awards díjait. Habár még mindig joggal vagyunk dühösek amiatt, hogy érthetetlen módon a Bohemian Rhapsody kapta az Oscar-díjat legjobb vágásért, vagy amiatt, mert Shakespeare in Love magához képest hihetetlen mennyiségű 7 Arany Szobrot vihetett haza még 1999-ben, kijelenthetjük, az elmúlt 25 évben éltünk már meg rosszabbat is. Idén a 96-dik Oscar-díjkiosztó gáláig még közel 'huszonakárhányat' kell aludnunk, ám ez ne szegje kedvünk, addig pedig pattogtassunk ki egy jó adag popcorn-t és lessünk bele, hogy mire is számíthatunk idén márciusban!

Legjobb rendező

Az egyik legkiszámíthatóbb kategóriának számít a legjobb rendező díja, viszont idén több szempontból is elmondható, hogy az egyik legvitatottabb is egyben. A közönség egyhangúlag háborodott fel, amiért Greta Gerwig és Bradley Cooper nevei nem szerepeltek az idei jelöltek között, előbbi a Barbie, utóbbi pedig a Maestro kapcsán. Gerwig-ről elmondható, hogy remek rendező és tehetség filmkészítő, ahogy azt bizonyította a Lady Bird kapcsán is, kijelenthető, hogy a Barbie, habár kétségtelenül mind anyagi és kritikai sikert tudhat magáénak, ezúttal a rendezői teljesítmény csupán jó, de semmiképp sem nevezhető kiemelkedőnek. Hasonló logika mellett haladva, Anthony és Joe Russo Oscar-jelölése is indokolt lett volna az Endgame kapcsán, csak mert több, mint egy milliárd dollárt lapátoltak össze a mozipénztáraknál?
Bradley Cooper kapcsán pedig elmondhatjuk, hogy érezhetően még mindig keresi a belső Ben Affleck-jét, aki keresi a belső George Clooney-ját. Cooper szenvedélyes filmkészítőnek és pazar színésznek is hívható, ha nagyon odateszi magát, mert habár élvezhető 4-es föléket hozott eddig, lásd The Star is Born vagy American Hustle, 12-szeres Oscar-jelölt filmesként még mindig keresi saját magát és saját hangját rendezőként is. Nem csoda, hogy Will Smith-féle pofonnak érezhette, hogy legjobb rendezőként, ha nem is, de a legjobb főszereplő kategóriájában versenybe szállhat többek között Paul Giamatti-val és Cillian Murphy-vel is.
Nos, ha ők ketten nem is várhatnak díjat ebben a kategóriában, öten biztosan izgulhatnak a legnagyobb neveket tartalmazó listán. Idén a jelöltek között van a zseniális Justine Triet (Anatomy of a Fall), a veterán Martin Scorsese (Killers of the Flower Moon), a filmjeiből másodfokú matematikai egyenletet generáló Christopher Nolan (Oppenheimer), a már oly sokszor bizonyított, Yorgos Lanthimos (Poor Things) és Jamiroquai Virtual Insanity-jét is készítő Jonathan Glazer (The Zone of Interest).

  • Nyerni fog: Christopher Nolan
  • Nyernie kellene: Yorgos Lanthimos
  • Mellőzött: Ben Affleck (Air)

Legjobb férfi főszereplő

Mit is mondhatnék? Tényként kezelem azt, hogy idén az oly sokszor és sokáig mellőzött Murphy fogja átvenni Yeoh-tól, és magasba emelni az Arany Szobrot, de tegyünk úgy, mintha ezt a mondatot le sem írtam volna. A legjobb színész kategóriájában, mind az öten lehengerlő alakítást tudhatnak magukénak, és a jelöltek között csak úgy hemzsegnek a BAFTA-, a Tony-, és az Emmy-díjasok. Cillian Murphy mellett esélyes a díjra még a mindenben remek Paul Giamatti, a tévéről mozivászonra ügyesen átnyergelő Colman Domingo, Wes Anderson ügyeletes színésze, Jeffrey Wright és a legjobb rendező díjára nem jelölt Bradley Cooper is. Az idei lista is kiszámítható volt, nem okozva nagy meglepetéseket az Akadémia jelöléseit illetően, habár az kétségkívül váratlanul ért mindenkit, hogy a korábbi Oscar-díjas Joaquin Phoenix idén kétszer is rendesen mellé nyúlt, ezzel megfosztva saját magát egy biztos jelöléstől. Először Ari Aster Beau Is Afraid-jével, aminek legnagyobb hibájaként felróható, amiért nem tartották meg eredeti címét, majd Ridley Scott Napoleon-jával, ami szintén jó indulattal átlagosnak nevezhető. Másrészről az is meglepő lépés, hogy a legjobb férfi főszereplő kategóriában nem kapott jelölést Leonardo DiCaprio a The Killers of the Flower Moon-ért cserébe. No de, mire is számíthatunk idén márciusban?

  • Nyerni fog: Cillian Murphy
  • Nyernie kellene: Cillian Murphy
  • Mellőzött: Glenn Howerton (BlackBerry)

Legjobb női főszereplő

Az idei kategória az elmúlt 10 év egyik legizgalmasabb jelöltjeit soroltatja fel, és akár történelmet is írhat, ha Gladstone emeli magasba a legjobb színésznőnek járó szobrot. De ne szaladjunk annyira előre. Ahogy a legjobb rendezőnek járó listánál, úgy így se mehetünk el úgy, hogy nem említjük meg a közönség által mellőzöttnek beállított Margot Robbie-t és a Barbie-t. A címszerepet játszó színésznő ugyanis nem kapott jelölés a kategóriában, mindazonáltal elmondható, ahogy azt Gerwig-nél is említettük, hogy Mattel ide, Barbenheimer oda, Robbie habár remekül helyt állt a szerepben, alakítása korán sem mondható kiemelkedőnek. Sőt nívón aluli lenne, ha teljesítményét egy lapon említenénk az I, Tonya-ban látottakkal. Robbie remek színész, és sok van még benne, ám érhető az Akadémia döntése, miszerint túlzás lett volna a színésznő jelölése. Robbie híján sem kell félnünk, hiszen a nomináltak között láthatjuk az ötszörös Oscar-jelölt Anette Bening-et, a remek Lily Gladstone-t, a lehengerlő Sandra Hüller-t (aki simán megérdemelt volna egy dupla jelölést), a Michelle Williams-hez hasonlóan oly sokszor mellőzött Carey Mulligan-t, és a rendkívül karizmatikus Oscar-díjas Emma Stone-t. Habár utóbbi több rangosabb díjat is bezsebelt, mint az idei Golden Globe és a Critics Choice Awards-ot is köröket verve a jelöltekre, köztük Gladstone-ra is. Ám kétségkívül kijelenthető, hogy az Akadémia nagyon szereti meglepni a szakmát és a közönséget is, hiszen előbb adott Oscar-t a csajnak a Peep Show-ból, mintsem a nyolcszoros Oscar-jelölt, Glenn Close-nak. Akárhogy is nézzük az odds-okat az idei felhozatalra vonatkozóan, az alábbiakra tippelek:

  • Nyerni fog: Lily Gladstone
  • Nyernie kellene: Sandra Hüller
  • Mellőzött: Sandra Hüller (The Zone of Interest)

Legjobb férfi mellékszereplő

screenshot_2024-02-12_at_22_25_42.png

Forrás: Warner Bros Pictures

Íme a kategória, ami szinte az egyik legerősebb az Oscar-díjak történetében. A lista azért is érdekes, mert megtalálható rajta Vasember, Hulk, az Ifjú Hercules, a Nagyfater elszabadul főszereplője, valamint az egyik főszereplő a This is Us-ból. Habár a lista széles skálán mozog, mégis kétségkívül a legerősebb versenyzők szálltak ringbe. A kategóriába immáron belefért Ryan Gosling Ken-je is a Barbie-ból, amit sokak felháborodva fogadtak, én azonban csak annyit mondok, hogy ha a végterméken látható az, hogy egy színész felszabadulva és jól érzi magát a szerepben, annak bizony meglesz az eredménye. Gosling-ot a The Nice Guys óta nem láthattuk ennyire kényelmesen a filmvásznon, és a Barbie legjobb és legmaradandóbb jelenetei is hozzá kapcsolódnak, kezdve a Matchbox Twenty dalától egészen a kétszeres szemüvegfelvételig. Egyebek mellett megemlítendő Gosling meglehetősen szkeptikus hozzáállása magához a szerephez, hiszen amennyire “poénként” indult az egész, a szakma olyannyira komolyan vette őt, elég csak a reakciójára emlékezni a Critics Choice Awards-ról, amikor is kiderült, hogy a legjobb dal díját kapta a film, az ‘I’m just Ken’-ért. A színész mellett azonban még szintén labdába rúghat a megélhetési színésszé lett Robert DeNiro, a pletykafészek Mark Ruffalo, a karizmatikus Robert Downey Jr. és a tévés veterán, Emmy-díjas Sterling K. Brown. A kategóriában a papírforma valószínűleg be fog jönni, és nem okoz meglepetést a győztes kiléte.

  • Nyerni fog: Robert Downey Jr.
  • Nyernie kellene: Ryan Gosling
  • Mellőzött: Paul Mescal (All of Us Strangers)

Legjobb film

A kategória, ami a csemegepultnál kapható vegyes felvágottal ér fel. Itt aztán mindent megtalálhatunk, ami szem-szájnak ingere, és így elmondhatják magukról azok is, hogy jelölve lettek, akiknek más kategóriában nem jutott jelölés, vagyis a futottak még legek, Bradley Cooper és Margot Robbie. De nem szabad csüggedni, még ha valószínűleg egyikük sem fogják megkapni a hőn áhított Arany Szobrot, hiszen már a jelölés is szép teljesítménynek mondható. A Barbie és a Maestro mellett a listán még láthatjuk a Past Lives, az Oppenheimer, a The Holdovers, az American Fiction, az Anatomy of a Fall, a Killers of the Flower Moon, a Poor Things és a Zone of Interest című filmeket is. A kétségkívül leginkább drámákat előnyben részesítő Akadémia részéről egy kedves gesztusnak is betudható a Barbie jelölése a legjobb film kategóriájában, nem megfeledkezve arról, hogy a Barbie ugyanannyi jelölést tudhat idén magáénak, mint amennyit betudhat a Dunkirk, az Arrival vagy az idén 10 éves The Imitation Game, szám szerint 8-at. Habár korán sem borítékolható egyik győzelem sem, mégis érezhető, hogy a verseny csak pár film között dőlhet el, a legnyilvánvalóbb döntés lenne az Oppenheimer, mint legjobb film, azonban azt is fontos számításba venni, nem mindig a legnyilvánvalóbb a legvalószínűbb döntés. Nincs ez máshogy az Oscar-nál sem, és ne feledjük, hogy egy olyan intézmény dönt, akik a Crash-t választották meg a Brokeback Mountain vagy a Munich helyett legjobb filmnek 2006-ben. Ebből kiindulva, győztesnek a Poor Things jósolható meg, ha az Akadémia nem a papírformát szeretné tartani, és egy kicsit szeretné felráznia közönséget, ezzel végre egy nyomorult díjat adva a hatszoros jelölt, pazar Yorgos Lanthimos-nak. Mindamellett a lista, habár tényleg a legjobb filmeket tartalmazza, nem szabad megfeledkeznünk, hogy a tavalyi évben nem csupán ez a tíz film jött ki a mozikba. A jelöltek közé sajnos nem tudott bekerülni a 2023-as év talán legjobb független filmje, a BlackBerry, ami mintha egyenesen Adam McKay és Will Ferrell dobta volna össze, azonban a filmért a remek független filmes páros Matt Johnson és Matthew Miller felel. Mindamellett Wes Anderson szimmetriahányása az Asteroid City, a fantasy drama, az All of Us Strangers, és az A24 ínyencségei, a Nicolas Cage főszereplésével készült Dream Scenario, de a Zac Efron-féle sportdráma, The Iron Claw sem kapott helyet a listán, talán azért sem, mert a fentebb felsorolt filmek talán az Akadémia sótlan ízlésén kívül esnek. No, de esély latolgatás ide, filmes lista oda, az Akadémia választottja biztosan Oscar-díjas filmként vonul be a történelembe.

  • Nyerni fog: Poor Things
  • Nyernie kellene: Poor Things
  • Mellőzöttek: BlackBerry, Asteroid City, All of Us Strangers, Dream Scenario, The Iron Claw

További kategóriák:

Legjobb női mellékszereplő

Jelöltek: Emily Blunt (Oppenheimer), Danielle Brooks (The Color Purple), America Ferrera (Barbie), Jodie Foster (Nyad), Da'Vine Joy Randolph (The Holdovers)

  • Nyerni fog: Da'Vine Joy Randolph
  • Nyernie kellene: Emily Blunt
  • Mellőzött: Viola Davis (Air)

Legjobb eredeti forgatókönyv

Jelöltek: Justine Triet és Arthur Harari (Anatomy of a Fall), David Hemingson (The Holdovers), Bradley Cooper és Josh Singer (Maestro), Samy Burch; történet Samy Burch-től and Alex Mechanik-tól (May December), Celine Song (Past Lives)

  • Nyerni fog: Justine Triet és Arthur Harari
  • Nyernie kellene: Celine Song
  • Mellőzött: Matt Johnson, Matthew Miller (BlackBerry)

Legjobb zene

Jelöltek: Laura Karpman (American Fiction), John Williams (Indiana Jones and the Dial of Destiny), Robbie Robertson (Killers of the Flower Moon), Ludwig Göransson (Oppenheimer), Jerskin Fendrix (Poor Things)

  • Nyerni fog: Robbie Robertson
  • Nyernie kellene: Ludwig Görasson
  • Mellőzött: Alexandre Desplat (Asteroid City)

Habár már kevesebb mint egy hónapunk van hátra a “nagy napig”, addig is nyugodjunk meg, fessük a körmeinket aranyra, és nézzük annyiszor meg a Dunkirk-öt, a Sound of Metal-t és a The Social Network-öt ami már segít elfelejteni a Bohemian Rhapsody Oscar-díjas vágását, és elhinni, hogy egy ilyen biztosan és soha nem történhet meg még egyszer.

1993, sok amerikai meg egy svéd - Johan Renck portré

A férjem nem túlzottan rajong a filmekért. Mondanom sem kell, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Hozzátartozik a teljességhez, hogy mostanság nem volt túl sok szabadidőm nem, hogy a rá, nem, hogy egy normális hajmosásra, de arra sem, hogy aktualizáljam magam a filmek terén. Az egyik ebéd közben “az uram“ viszont elejtett egy félmondatot, amiről tudtam, hogy a teljes sztori bizony máshogy néz ki.

“Adam Sandler-nek lesz valami asztronautás filmje.”

Aznap a leves utolsó cseppje és a kanál letétele után bizony képernyő elé ültem, hogy kiderítsem mi is az igazság, de ami rám szabadult, arra még Pandora szelencéjének tartalma is csak enyhe megjegyzés lenne. Sandler új filmje, nemhogy egyenesen ígéretesnek tűnik, sőt ígéretesebbnek, mint a nemrégiben szakított Safdie Brothers féle film, a remek Uncut Gems, de visszarepített egészen a születésem évéig, amikor történetesen egy svéd zenekar próbálta meghódítani a slágerlistákat nem is kis sikerrel. De megint túlságosan előre szaladtam. Kezdjük ott, hogy...

...az év 2019. Még a covid előtti önfeledt időszakot éljük, amikor a díjátadók mindenféle szigorítás vagy előírás nélkül zajlanak. Őrjöng a tömeg és velük a nézők is, amikor kihirdetik a győzteseket. Az Emmy gálán épp a legjobb rendezőnek járó díjat veszi át egy kalapos, szakállas férfi, aki Dave Grohl-hoz illő lazasággal sétált fel a színpadra, mint aki tényleg kétszer érte el a célvonalat. A több szempontból is kiemelkedő Chernobyl című sorozat zajos sikere mind a kritikusokat, mint a közönséget megfogta, nem csupán azért, mert megkapó történetet mesélt el remek szereplőkkel, többek között Jared Harris-szel, Stellan Skarsgård-dal valamint Emily Watson-nal, hanem azért is, mert mind látványvilágában, forgatókönyvében és rendezésében hihetetlenül akkurátus módon meséli el a sztorit. Az egészet lehetővé tevő HBO szinte a létező összes tévés díjat bezsebelte a remekbeszabott minisorozatért, köztük hét BAFTA-díjat, egy Grammy-t és 10 Emmy-díjat, köztük a legjobb rendező szobrát is magasba emelhette a sorozat direktora.
Kis kitekintés: körülbelül 10 éves lehettem, amikor a rádióból egyre csak Britney, Lou Bega és a Vengaboys szólt, amivel ugyan nem volt semmilyen kifogásom, hiszen a betanult koreográfiám szinte minden dalhoz passzolt. Ám emellett volt lehetőség akkori nosztalgiára is a rádió éterén hullámozva, köztük az akkor még számomra ismeretlen The Fugees vagy a Stereo Mc dalaival egyetemben. Utóbbi talán a legérdekesebb, hiszen ő az, aki nem csupán egy egész zenei hullámot indított el egy alap ritmussal és néhány szaxofon hanggal, de egy bizonyos svéd zenekart is megihletett karrierjükben. A “Connected” dallamai a jazz, a hip-hop és a rap eufórikus keverékeként forrott bele a zeneiparba még 1992-ben, és szinte mindenkiben elindított valamit, köztük a svéd Stakka Bo-ban is. A formáció legnagyobb slágere, az élet egyik filmzenéjének is betudható, örökzöld Here We Go Again című bomba sláger, ami a dallisták élére repítette őket és bizony, amely egy életre elég volt, hogy megismerkedjük a kékszemű skandináv énekessel, aki tekintetével szinte a lelkünkig lát. Hogy miért is olyan fontos mindez? Nos, azért mert, azon személy, aki 2019-ben magasba emelte a legjobb rendezésért járó Emmy-díjat a Chernobyl című sorozatért, és az, aki idétlenül bambul a kamerába a legszínesebb hacukában, amit valaha is láttam és rappel a Stakka Bo klipjében, egy és ugyanazon személy. Ő pedig nem más, mint Johan Renck.

screenshot_2024-01-08_at_20_40_43.png

Forrás: Deadline/Josh Telles

Az orvos családból származó Renck korai éveiben még csak szó sem volt a szórakoztatóiparról. Az 1966-ban született rendező eredetileg közgazdászként végzett a stokholmi egyetemen. Történetesen az egyetemi évei alatt randevúzott még a híres svéd énekes, modell és aktivista Camilla Henemark-kal, aki svéd dance-pop csapat, az Army of Lovers tagja is volt akkoriban, így tulajdonképpen ő vezette be a zenevilágba is. Nem kellett sok, hogy Renck megmutassa valódi tehetségét, ami pedig egyenesen vezetett ahhoz, hogy Stakka Bo néven indítsa be saját karrierjét. 1993-ban dobta ki a Here We Go Again című kislemezt, ami annak ellenére, hogy nagyot szólt, az elkészítéséhez vezető út, viszont sokkal nehezebb volt. A dal többek között a svéd, a német és az angol zenei listákat is meghódította, valamint a Bubbling Under The Hot 100 Single Chart (azon dalok listája, amelyek a Billboard Hot 100 listára nem jutottak be) 9-dik helyét kaparintotta meg, valamint olyan sorozatokban hallható viszont, mint a Beavis and Butt-head, vagy videó játékokban, mint az UEFA Euro 2004. A promóciós videót teljes egészében, bármilyen irányítás, kiadó, vagy segítség nélkül maga Renck rendezte és készítette el, amiben a tragikus sorsú Alma Jansson-Eklund is feltűnik. A zenésznek innen szinte döcögős, de egyenes út vezetett a rendezésig, ám a zenével szorosan, azzal szinte karöltve építette fel, és találta meg saját magát. Renck a Stakka Bo projekt révén tett szert egy kisebb hírnévre, ahol karrierje elején olyan előadóknak rendezett klipeket a 90-es évek végén, mint Titiyo vagy a The Cardigans. Itt persze nem állt meg, és Akerlund-hoz valamint Fincher-hez hasonlóan a videoklip rendezésben tökéletesítette tehetségét, így a legendás Madonna (Hung Up), Robbie Williams (Tripping), Kylie Minogue (Love at First Sight), Beyoncé (Me, Myself and I) és David Bowie (Blackstar és a zenész utolsó klipje, a Lazarus) videói is Renck munkáját dicsérik.

“A zene mindig is fontos szerepet tölt be az életemben, de igazán kliprendezés mutatta meg, és vezetett ahhoz, amit igazán akarok, és amiben tényleg jól érzem magam. Amikor rendezek, azt csinálom, amit szeretek.”

Renck ekkorra szinte mindent elért, amit zenei rendezőként elérhet, és a 2000-es évek közepére a legkeresettebb kliprendezővé avanzsált a szakmában. Miután a legnagyobb zenészek legjobb videóit rendezte, ezen felbuzdulván fordult a széles vászon felé, és rendezte meg első nagyjátékfilmjét, a Maria Bello főszereplésével készült drámát, a Downloading Nancy-t, amely kijelenthetően csúfos kudarcot vallott. A kritikusok és a szakma is ízekre szedte kevésbé kellemes értelemben, ám ez a tapasztalat korán sem szegte a rendező kedvét, főképp azért nem, mert a film a híres neves kreátor, Vince Gilligan figyelmét keltette fel. A Breaking Bad alkotója olyannyira a szárnyai alá fogadta Renck-et, hogy a sorozatban három rész erejéig is átengedte neki a rendezői széket. Renck karrierje során a Breaking Bad mellett olyan sorozatokban is rendezett, mint például a Bloodline vagy a Vikings, amely sorozatok pilot epizódjaiért is ő felel.

“Mint tévés rendező, egy epizód történetének és végtermékének körülbelül negyedéért vagyok felelős. Összességében kétféle projekt érdekel igazán, az egyik, ahol minden epizód külön-külön entitás, mint például a Black Mirror-ban, a másik pedig a minisorozat. Mindennek ellenére nagyon örülök, hogy a Breaking Bad megtörtént, sőt elég meghatározó is volt, hiszen az emberek még mind a mai napig emiatt keresnek meg.”

A rendező pályafutása csúcsára érkezett meg 2019-ben, és bólintott rá élete magnum opus-ára, a Chernobyl című minisorozatra, és annak direktori székére. A sorozat öt év kemény munkájának eredménye, hiszen az előkészületek, már 2014-ben elkezdődtek. Történetesen a többek között a The Last of Us-ért is felelős, Craig Mazin, forgatókönyvíró fejéből pattant ki az egész sorozatötlet, miközben egy, a Szovjetunióról szóló cikket olvasott, ennek nyomán pedig több, az atomkatasztrófában érintett embertől is beszerzett beszámolók alapján készítette el a sorozat vázát, valamint el is látogatott erőmű robbanásának helyszínére. A sorozat kivitelezése azonban korán sem volt olyan egyszerű, hiszen Mazin hiába házalt olyan streaming szolgáltatóknál, mint a Netflix vagy a Hulu, 2015-ben még korán sem volt olyan egyszerű szolgáltatót találni egy remek sorozatötletnek, mint manapság, ám akadt, aki kötélnek állt, így egyedül az HBO adott zöld utat Mazin projektjének. Mindeközben a Chernobyl forgatókönyve továbbra is Renck asztalán pihent, mivel a rendező saját bevallása szerint hezitált azon, hogy ismét televíziós sorozatban vállaljon munkát, tekintve, hogy épp ekkortájt végzett egy másik minisorozat, a The Last Panthers rendezésével.

“Az ösztöneim azt súgták, hogy az egész sztori nekem való, és sok résznél azt éreztem, hogy rezonál velem a történet, de ekkor úgy gondoltam, nem akarom igazán ezt. Inkább egy hawaii-i parton kellene most sütkéreznem.”

Mára már tudjuk, hogy nem így lett, és Renck bizony rábólintott a széria megrendezésére, ami karrierje eddigi csúcssikerének is tekinthető. A Chernobyl nem csupán a remek írás, a rendkívül történet hű és valós atmoszféra teszi szinte kikapcsolhatatlanná, de az is, amit Renck tett a sorozattal. A különleges látványvilág - Renck egyebek mellett fotósként kezdte karrierjét -, a nyomasztó és szinte idegőrlő hangulat mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a mai napig beszéljen róla a közönség, és külön érdekesség, hogy ez az első és eddig egyetlen projektje Renck-nek, ami valós történeten alapszik. Az addigi fikciós, “kit érdekel, hogy megtörtént-e vagy sem” történeteket maga mögött hagyva a rendező elhivatott profizmussal vette kézbe a Chernobyl-t, hiszen mindamellett, hogy a katasztrófa mögötti elhallgatott tényeket tudatja a nézővel a széria, a tragédia mögötti emberi sorsokat is testközelből mutatja be, nem riadva vissza attól, hogy megrémíti a nézőt. Renck elhivatottsága nem maradt figyelem nélkül, hiszen a szakma, a kritikusok és a nézők között is zajos sikert aratott a sorozat, a rendező pedig a legjobb rendezőnek járó Emmy-díjat és BAFTA-t is a magasba emelhette.
A rendező azonban továbbra sem tétlenkedik, hiszen hamarosan a The Prisoner in His Palace című könyv filmadaptációja kapcsán hallhatunk róla, amely a Saddam Hussein-t őrző katonák beszámolóit helyezi fókuszba, valamint a legújabb Amazon Studios által gyártandó sci-fi sorozattal kapcsolatban is, amely a néhai John Wyndham fantasy regénye nyomán készül.

Szintén idén várható Renck egyik legnagyobb dobása, a Spaceman, amely többek között azt is magával vonhatja, hogy Adam Sandler-re ismét remek színészként fogunk referálni. A még mindig piszkosul fiatal cseh író, Jaroslav Kalfař könyve alapján készült nagyjátékfilmben egy olyan asztronautával ismerkedünk meg, aki egy olyan küldetésre indul a Vénusz közelében fellelt intergalaktikus felhőbe, ami arra kényszeríti, hogy szembe nézzen a múltjával az attól való menekülés helyett, kalandja során pedig egy óriáspókszerű űrlény segíti. Renck Sandler mellett mindig remek Carrey Mulligan-t, a pazar Paul Dano-t és a legendás Isabella Rossellini-t is instruálja. A Spaceman szintén idén februárban debütál a 74-dik Berlini Filmfesztiválon, a Netflix platformjára pedig március 1-jén várható. 

Renck hosszú utat járt be a 90-es évek popiparjától a 2000-es évek mainstream szórakoztatóiparán keresztül a tévés berkek legjéig, mégis megmaradt önmagának, legyen szó zenéről, képekről, vagy filmkészítésről.

“Egyedül egy dolog mozgat meg igazán: az egyediség. Minden más tanítható.”

Richard Curtis Pulp Fiction-je - 20 éves a Love Actually

Egy mondat, amelyet soha nem hittünk volna, hogy egy mondatban ki fogunk valaha mondani még bejglivel és töltött káposztával tele szájjal sem: elvesztettünk egy jóbarátot, Brad Pitt 60 éves lett, az Igazából szerelem pedig 20. Akárhogy is forgatjuk a kalkulátorunkat, és jutunk el arra a tényre, hogy az 1980-as évekre már nem a “20 éve”, hanem a “40 éve volt” jelzőt kell felaggatnunk. A számok bizony nem hazudnak. Nem tagadható az sem, hogy Richard Curtis go-to-Christmas filmje valamelyest korszakalkotó volt, és stílusát próbálták többször is leutánozni két katasztrofálisan rossz film, a Mother’s Day és a New Years Eve kapcsán is, az író/rendező nyíltan vállalta, hogy legnagyobb inspirációjának a szintén neves rendező Quentin Tarantino művét, a Pulp Fiction-t tekintette.  Annak ellenére, hogy a két film olyan zsánerekben íródott, amelyek látszólag szöges ellentéte egymásnak, mégis van valami szép és bájos abban, ahogy a korábban videótékákban dolgozó Tarantino egy Oxford-ban tanult, érzékeny, angol írót ihletett meg művével. Habár a szóban forgó Love Actually bája az évtizedek alatt mit sem kopott, a korszellem próbáját lehet nem állta ki teljes mértékben, tekintve, hogy manapság az Andrew Lincoln alakította Mark figuráját sokan stalker-ként aposztrofálják már, vagy hogy a teljesen átlagos külsejű és testalkatú Martine McCutcheon által játszott Natalie-ra szimplán vaskos lányként hivatkoztak, noha messze van attól. Megszállottak ide, kövér lányok oda, most repüljünk vissza 20 évet azokba az időkbe, amikor az emberek nem botránkoztak meg mindenen, és volt még egy kicsike humorérzékük.  

“Sokkal inkább érdekelt az, hogy egy filmet írjak a szerelemről, és arról, hogy ez mit is jelent igazán.”  

Érdekesség, hogy Curtis eredetileg két külön filmet tervezett a történet kapcsán, amelynek egy-egy központi figurája lett volna Jamie és a Prime Minister, David karaktere, továbbá a sztorinak semmi köze nem lett volna a karácsonyhoz sem, mégis 20 évvel később is érezzük jelenlétét és üzenetét is, miszerint “bármilyen rossz dolog is történjen a világban, igazából, szerelem vesz körül minket”. 

screenshot_2023-12-24_at_11_08_40.png

Forrás: Universal/Rex/Shutterstock

Curtis karrierjét és filmjeit mindig is körbe lengte valamilyen megfoghatatlan romantika, ami nem a hollywood-i értelemben vett nyálas, mesterkélt érzet, hanem valami olyan, amit nem lehet megjátszani. Ahogy Hugh Grant megfogalmazta a GQ magazinnak adott interjúja során, a rendező filmjei épp olyan őszintén romantikusak, mint ahogyan Curtis maga. Az Oxford-ban tanult író, rendező filmjei azért is olyan különlegesek és korállóak, mert mindamellett, hogy már említett íróként és rendezőként is jegyzi műveinek nagy részét, emellett vágóként, producerként és szereplő válogatóként is oroszlánrészét veszi ki a filmkészítésből. Saját bevallása szerint magát a filmforgatásokat nem szíveli a korai kelések és a nagy stressz miatt, amit a tökéletes jelenet tényleges elkészítése jelent.  
Curtis mindazonáltal a színészetbe is belekóstolt karrierje során, hiszen régi jó barátjával Rowan Atkinson-nal sketch-comedy műsorokkal léptek fel helyi színházakban és pub-okban. Ám ezen próbálkozása csupán egy rövid ideig tartott, mivel egy interjúban elárulta Curtis, hogy amikor David Bowie egy előadás után meglátogatta az öltözőjében őt és Atkinson-t, az énekesnek fogalma nem volt ki ő, annak ellenére, hogy az előadás 50 percében volt látható a későbbi rendező.  
Íróként egyik első sikerét a The Tall Guy című romantikus komédiával aratta, Jeff Goldblum, Rowan Atkinson és Emma Thompson főszereplésével, ami remek kritikai sikert hozott neki, ezen lendülettel pedig pár évre rá hozta össze a zajos sikert arató Four Weddings and a Funeral című alkotást, amelyben a főszerepet az író által gyűlölt Hugh Grant-re szabták a szereplőválogatók. Évekkel később persze Curtis megbékélt Grant jelenlétével, így következhetett be, hogy Curtis rendező debütálásában a Love Actually-ben bizonyíthatták be: a személyes ellentétek ellenére is erős duónak számítanak.  
Grant mellett a 2000-es évek legnagyobb sztárjait vonultatta fel Curtis, így láthatjuk Oscar-díjasok krémjét, köztük Colin Firth-öt, Emma Thompson-t, de az Oscar-jelöltet tömkelegét is, köztük Keira Knightley-t, Bill Nighy-t, a néhai Alan Rickman-t és Laura Linney-t is.  
A film különlegessége, hogy a már említett Pulp Fiction-höz hasonlóan, nem egy teljes sztorit mutat be, hanem több kis részt, amelyek valamilyen módon összekapcsolódnak. Curtis eredetileg nem karácsonyi tematikában képzelte el a történetet, sőt a filmben az egyedüli karácsonyhoz való kötödés csupán annyi, hogy december utolsó heteiben játszódik.  
Curtis eredendően romantikus, ám közel sem kapott annyi jelentőséget a “happy ending” a vígjátékában, mint amennyit elsőre feltételez a néző. Szerepet kapott minden szerelmi típus, amiben túlzás nélkül mondhatni, hogy mindenki megtalálja a saját magához legközelebb állót. Van itt viszonzatlan szerelem, beteljesületlen szerelem, megcsalás, szerelmi háromszög, viszonzott vonzalom, de úgy találkozhatunk baráti szeretettel, testvéri szeretettel, és más önzetlen megnyilvánulással is, amelyek a szeretet jelenlétére utalnak. A Love Actually nem találta fel az atomfizikát, de nem is árul zsákbamacskát. A kendőzetlen romantikája annyira őszinte, hogy az ember már-már tiszteli a filmet magát és annak üzenetét, valamint, hogy egy ennyire felemelő és örökzöld darabot hozott létre Curtis. 

“Ezer meg ezer filmet látni sorozatgyilkosokról, pedig ők sokkal kevesebben vannak, mint a több millió ember, akik nap mint nap esnek szerelembe.” 

Kis túlzással, még ha minden sztorira, ha talán legjobb esetben is csak 20 perc is jut a játékidőben egy-egy történetszálra, minden egyes plot elvarrást, hanem pontot kap a film végére, hol több, hol kevesebb könny mellett. Tény, hogy néhány mellék történetszál bizony a vágószoba padlóján végezte, amelyből egyet Curtis kifejezetten bánt visszagondolva, ám ez mit sem von le a film teljességéből, és a másik tényből, hogy Hugh Grant táncjelenete karrierje egyik legutáltabb jelentévé vált. A rendező egy interjújában azt is elárulta nemrég, hogy ma már sok dolgot másképp csinálna a filmmel kapcsolatban, közöttük kiemelte, hogy a filmmel kapcsolatos diverzitás hiánya miatt ma már egy kicsit hülyének érzi magát.
A film soundtrack-jében gyerekkorom legjobbjai csendülnek fel, mint az általam bálványozott Sugababes, Dido, a névrokonom Norah Jones, a lehengerlő Joni Mitchell vagy a hamarosan turnéra induló Girls Aloud. A közel 250 millió dollárt kaszáló film minden idők egyik legnagyobb meglepetés sikere volt, úgy ahogy Curtis 1994-es Four Weddings-je is váratlan figyelmet kapott annak premierjekor. További közös kapocs a két film között nem csupán az, hogy Curtis jegyzi mindkettőt, de ugyanazt a dalt választották főcímzenéjüknek, nos, pontosabban fogalmazva annak egy-egy remake-jét. A The Troggs 1967-es Love is All Around című dal mindkét alkotáshoz jelentősen társul, hiszen a Four Weddings and a Funeral esetében a Wet Wet Wet által feldolgozott szuper sikeres verzió csendül fel, míg a Love Actually-ban a filmbéli karakter, Billy Mack által átírt karácsonyi verziót hallhatjuk, amelytől várja, hogy új lökést adjon zenei karrierjének. Habár két teljesen eltérő tónusú hangulatról is van szó egy azonos dal esetében, mindkét zsánerben működött.  
A film bemutatásakor a közönségsiker garantálható volt, mellette a kritikai siker viszont mondhatni elmaradt. A darabot csupán 1 Golden Globe-ra jelölték még 2004-ben, és még azt sem nyerte meg, mégis bemutatása után két évtizeddel is szinte az egyik első film, ami eszébe jut az embernek a karácsonyi időszakban a Die Hard mellett. Érdekesség, hogy a jótékonysági Red Nose Day kapcsán 2017-ben Curtis még egyszer összehozta az eredeti gárdát egy rövidfilm erejéig, hogy megmutassa, hol is vannak a szereplők 13 évvel később.
Az ellenállhatatlan rom-com, ami egészséges nyálassággal mutatja be, hogy a szeretet igazán körülvesz az élet minden terén, szeretni nem ciki, valamint az, hogy egy Joni Mitchell CD ugyanolyan méretű, mint egy ékszeres doboz.
 

Most akkor mi van a Hófehérkével és törpékkel?

Gyerekként rajongtam a klasszikus, Disney mesékért. Imádtam a hangulatát, és azt, hogyha még csak egy órára is, de megfeledkezhettem a suliról, az otthoni gondokról, vagy a vitákról, amik akkor óriási problémáknak tűntek. Néhány film kifejezetten közel áll még mind a mai napig a szívemhez, így a Hercules, az Oroszlánkirály és a The Emperor’s New Groove azok, amelyek a szívem érdes, de annál élesebb csücskét képezik a hagyományos Disney rajzfilmek, mint a Hamupipőke vagy a Hófehérke és a hét törpe. Az egyszerű igényességgel elkészített, mégis időtálló rajzfilm annak hangulata miatt kétségkívül véleményem szerint még mindig megállja a helyét 2023-ban, habár a túlzással vagy túlzás nélkül is “hiperérzékeny”, felvilágosult, első világbéli problémákkal küzdő társadalom szerint inkább bocsánatot kéne értük kérnünk. Nem csupán azért a néhány meséért, amik akkori szemmel ártatlanul ábrázoltak egy-egy romantikus vagy szó szerint mesébe illő történetet, de azért is, mert ezt nem illesztettük a mai modern ingerküszöbhöz, és ezt leforgatni vagy megalkotni ma szinte már elképzelhetetlen lenne. Tény persze, hogy haladni kell a korral, ám itt felmerül a kérdés. Joggal kérhetjük a múlt szellemét, hogy igazodjon a mai normához, esetleg szégyenkeznünk kellene emiatt? Nem én fogom meghozni a döntést, az holt biztos, nem csupán azért, mert nem tudnék szembenézni a közvéleménnyel azt a kijelentésemet követve, hogy bizony nincs semmi, amiért szégyenkeznünk kellene, hiszen ami történt, megtörtént. A filmiparnak viszont annál inkább van miért.  

screenshot_2023-10-15_at_18_16_00.png

Forrás: ©Walt Disney Co./Courtesy Everett Collection

A Disney 2010 óta - az Alice in Wonderland-del kezdődően - megállíthatatlanul ontja magából a zömében rosszabbnál rosszabb remake-eket néhány kivétellel, amelyek hol több, hol kevesebb pénzt lapátolnak össze a mozi pénztáraknál, a nézők pedig csak a fejüket vakargatva sétálnak ki a teremből azon merengve, hogy most ezt megint minek kellett? Tim Burton, Jerry Bruckheimer, Guy Ritchie, Robert Zemeckis, Greta Gerwig – csak néhány név, akik szintén felszálltak erre a vonatra –, sőt mi több, legutóbbi a legújabb Disney remake, a Snow White forgatókönyvéért is felel, ami nem csoda, tekintve, hogy a Mattel-nek egy milliárd dollárt hozott a Barbie-val. A Disney nem áll le, hiszen nem csak a fent említett film várható, de ezen kívül filmes változatot kap a Moana (nálunk érthetetlen módon Viana néven bemutatott film), a 1997-es jócskán alulértékelt Hercules, a Lilo és Stich, valamint a The Aristocats, amelynek maga az Oscar-, és hatszoros Grammy-díjas zenészlegenda, Questlove lesz a rendezője. A Disney felel minden idők egyik legsikeresebb darabjáért (The Lion King) és a filmtörténelem több szempontból is egyik legnagyobb buktájáért (John Carter). Habár a filmstúdió hatalmas bukásaiért senki nem kér elnézést, mégis kényszeresen próbál megfelelni a mai trendeknek és elvárásoknak, mintha a saját hibáit is ezzel próbálná palástolni. No, de álljunk meg egy kicsit néhány pillanatra, és tegyük fel a kérdést: mit is tett és hogyan volt hatással a modern “pc” kultúra a filmiparra, és tényleg bocsánatot kellene kérnünk azért, ami 30, 40 vagy éppen 50 évvel ezelőtt még természetesnek vagy pont épp elfogadottnak hatottak?  

A hamarosan mozikba kerülő Snow White remake még jóval megjelenése előtt már hatalmas port kavart, hiszen maga a főszereplő személye, a kolumbiai származású, ám spanyolul nem beszélő, Rachel Zegler heves kritikával illette minden idők legsikeresebb Disney rajzfilmjét és annak témáját. Az 1937-ben megjelent darab véleménye szerint jócskán divatja múlt, és ebben a verzióban nem fogja a herceg megmenteni a herceget. A Disney kétségbeesett megfelelési kényszerében nincs újdonság, hiszen a közel 150 milliárd dollárt érő cég az elmúlt 20 évben magába kebelezte a Pixar-t, a Marvel Studios-t, a Lucasfilm-et, illetve legutóbb 2019-ben a 21th Century Studios-t is leányvállalatává tette közel 71 milliárd dollárért cserébe. A Disney pedig nem áll le, hiszen jelenleg 2029-ig be vannak táblázva filmekkel, köztük 3 érkező Star Wars filmmel, két Avatar folytatással, egy rakat Marvel filmmel és továbbá jövőre fog érkezni a Deadpool harmadik része, valamint a fentebb említett Snow White élőszereplős változata is. Habár nagyra törő tervekkel néz a jövőbe a stúdió, a jelen kihívásait is túl kell élnie, ami bizony nem lesz könnyű feladat. Tény, hogy az elmúlt 10 évben egy tucat szuperhős filmre és felújításra jutott egy-egy eredeti épkézláb darab is a Disney-től, mint például az elmúlt évekből zseniális Barbarian, a Fresh, a Ready or Not, vagy az Ad Astra, nagyobb és kiugró kasszasikert nem tudott elkönyvelni magának a stúdió, ami akárcsak megközelíteni a The Lion King vagy a Snow White sikerét. Ám buktáinak listája annál hosszabb, kezdve a Lightyear-rel, ahol Chris Evan és Keke Palmer sem volt elég, folytatva az Onward-dal, ahol Chris Pratt és Tom Holland is kevés volt, nem feledkezve meg a fájdalmas bombával, a 2020-as Mulan-nal. A Disney mintha kísérletezne azzal, hogy kitalálják miért is kapcsolná ki a néző a streaming-et és vonulna be a mozi terembe, de mindeddig, mintha nem tudták volna feltörni a kódod. Persze nem árulok el nagy zsákbamacskát, hogy bizony nem a Snow White lesz a válasz a kérdésre.  Habár a filmnek kellő marketinget adott a főszereplő nyilatkozatainak szélsőségessége, felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg nincs olyan, hogy rossz reklám? A Golden Globe-nyertes Zegler, aki első filmszerepében rögtök Steven Spielberg és Ansel Elgort oldalán találta magát a West Side Story remake-jében, most a világ egyik legvitatottabb filmjének főszerepében fog tündökölni. A Snow White nem csupán azért került górcső alá, mert Zegler szélsőségesen nyilatkozott a filmről, hanem azért is, mert a legendás törpék is eliminálódtak a narratívában. Vagyis nem teljesen. Az interneten azóta virálissá vált forgatáson készített kép, ahol Zegler és hét másik színész látható, akik korán sem alacsony növésűek, mint ahogy a történetben arról szó van. A politikai korrektséget és a múlt jelenhez való akkurátusságát a stúdió minden további nélkül fent szeretné tartani, tekintve, hogy az első világbeli problémákkal küszködő, hiperérzékeny tengeren túli nézőközönség a legnagyobb és legmeghatározóbb bázisa a Disney-nek.  

Dylan Postl, törpeséggel élő amerikai ketrecharcos és színész a közösségi médiában adott hangot véleményének, miszerint a Disney ezzel a döntéssel - miszerint inkább casting-oltat különböző nemű és rasszú embereket a stúdió, mintsem hét ténylegesen törpe színészt - ismét csupán a törpeséggel élő színészek szerepeinek körét és ahhoz való jutását csökkentette, így jócskán csorbultak az esélyeik, hogy valaha is hollywood-i blockbuster projektben vehessenek részt. Postl véleménye szerint ezzel csak azt érték el, hogy még inkább megnehezítik a törpe színészek életét és megélhetését, ha konkrétan egy törpékről szóló filmben pont törpeséggel élő színészeknek nem adnak szerepet. Peter Dinklage, Emmy-díjas, szintén a törpeség egyik formájával élő színész ezzel szemben tetszését fejezte ki a stúdió döntésével kapcsolatban, hiszen sértőnek érezte volna azt, hogyha 2023-ban egy olyan filmet kellene néznie, ahol sztereotipizálják a törpéket, akik történetesen a sztori szerint a barlangban élő bányászok. Dinklage egyébként az egyik olyan törpe színész, akinek sikerült kitörnie ebből a “skatulyából”, nem elfeledvén, hogy tette ezt úgy, hogy pont annak a szerepnek köszönheti kis túlzással a karrierjét (Game of Thrones), amiben egy törpe karaktert játszott. Mindamellett megemlítendő az is, hogy az Avengers: Infinity War-ban, a My Dinner with Hervé-ben, de még Jon Favreau zseniális agymenésében, az Elf-ben is egy törpe karaktert formált meg. Dinklage-t legutóbb Anne Hathaway oldalán láthattuk a She Came To Me című filmben, ahol egy alkotói válságban lévő zeneszerzőt alakít. 

A Snow White története kétségkívül az egyik legtöbbször emlegetett és talán legnépszerűbb mese, olyannyira, hogy 2012-ben egyazon évben két külön zsánerben is készítettek filmet a karakterről. Az egyik egy családi vígjáték stílusban prezentálja a történetet a legnagyobb nevekkel, köztük a hihetetlen, hogy ő Phil Collins lánya, Lily Collins és az Oscar-díjas Julia Roberts. A történet mondhatni hű az eredeti sztorihoz, köztük pedig két mai szemmel hihetetlen dolgot is megfigyelhetünk: a stúdiónak ekkor még nem okozott gondot hét törpe színész castingja, ahogy Armie Hammer-é sem.  
Ugyanebben az évben láthattuk az akciójelenetekkel tarkított Snow White and the Huntsman-t, amiben talán egy fokkal több személyiség volt, mint partnerében, illetve plusz pont, hogy az Evil Queen-t az angyalarcú Charlize Theron alakította, aki láthatóan remekül érezte magát a szerepben. Mindamellett Kristen Stewart, Sam Claflin, Bob Hoskins és Chris Hemsworth is hozta a formáját a filmben, továbbá tisztességes 400 millió dollárt lapátolt össze a mozi pénztáraknál, valamint egy sequel filmet is kapott. Habár a történet nem változott nemhogy az elmúlt közel 100, de az elmúlt 10 évben sem, a felfogadó közönség annál inkább, így ahelyett, hogy akármennyire is más stílusú a történet, értem ezt azalatt, hogy egy ártatlan gyerekeknek készült történet nem üti ki a biztosítékot, a kor közönsége talán egy ilyen sztorira már nem is lenne vevő. A 2024-ben érkező darab talán már előre bukásnak könyvelhető el, no nem a diverzitás miatt, hanem azért, mert a Disney-nek lassan fogalma nincs, hogy hogyan is lehetne megnyerni a közönséget a kényszeres megfelelés helyett, no meg azért, mert Zegler-ből hiányzik bármiféle báj vagy személyiség, amit annak idején Emma Watson-ban, Jennifer Lawrence-ben, Lupita Nyong’o-ban vagy akár a ténylegesen latina, spanyol anyanyelvű, Anya Taylor-Joy-ban megtaláltunk. A Snow White remake históriája ékes példájává válhat annak a filmtörténelemben, amikor valaki már csak óvatosan fehér.  

A film, ami jobb, mint amire emlékeztél

Mindenki látta a Pulp Fiction-t. Tény. A nagyrabecsült rendező, Quentin Tarantino magnum opusaként hivatkoznak az alkotásra, aminek nem csupán a független filmgyártásra volt óriási kihatással, de a mainstream-et is megreformálta, valamint új löketet adott John Travolta karrierjének, amire akkor mindennél jobban szüksége volt. Tarantino a filmért cserébe írótársával együtt emelhette a magasba a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Arany Szobrot. A rendező a rá jellemző stílussal és lelkesedéssel köszönte meg beszédében a díjat, míg társírójának csupán egy fontos megjegyzés jutott a köszönőbeszéd végén:  

"Ennyi elég is, mert nagyon kell pisilnem."  

Ez a társíró nem volt más, mint Robert Avary, aki nem csupán a Pulp Fiction-ért, de a 2000-es évek egyik kultuszfilmjéért is felel, a The Rules of Attraction-ért. A film, habár nem nyerte el sem a közönség, sem a kritikusok tetszését, és egy jókora bukásként vonult volna be a filmtörténelembe, ha nem lett volna a közönség, akik rájöttek, hogy milyen baromi jó film is ez, és repítették egy csapásra kultfilm státuszba, ahogy azt tették a szintén bukott Fight Club-bal, a Donnie Darko-val, a The Big Lebowski-val vagy a kultfilmek alfájával, a The Rocky Horror Picture Show-val. A The Rules of Attraction talán egyik legnagyobb hibája, hogy jóval megelőzte a korát, az utókor viszont élvezheti gyümölcsét, hiszen jobb és test közelibb ábrázolást nyújt a fiatalfelnőttek belső vívódásairól, mint az Euphoria valaha is fogna.  

the-rules-of-attraction.jpg

Forrás: Lionsgate

Bret Easton Ellis best-seller regényének filmváltozatát 2002-ben vitték filmvászonra alacsony költségvetéssel, viszont annál kivételesebb stílusban és tálalásban. Tette ezt Avary olyan jól, hogy Ellis bevallása szerint azon filmek közül, amelyeket a könyvei alapján filmesítettek meg, mint például az American Psycho vagy a Less Than Zero, ezt tartja mind a mai napig a kedvencének. A történetben három fő karakterrel ismerkedünk meg, akiknek a szerelmi háromszöge a mozgatórugója, ám arra, hogy mi is történt pontosan velük, vissza-visszamegyünk a kronológiában, egészen elképesztő stílussal, ezzel minél többet megtudva Sean-ról (aki mellesleg Patrick Batemen öccse), Lauren-ről és Paul-ról. Az utóbbi saját biszexualitásával küszködik, Lauren szüzessége elvesztésének körülményein, Sean pedig helyi drogdílerként keresi azt az embert, aki titkos szerelmesleveleket küld neki. A történetben a szereplők belső monológjából tudunk meg nem csak a szereplőkről, a személyiségükről is egyre többet és többet, de arról is tanúbizonyságot ad, hogy milyen belső dilemmákra próbálnak megoldást találni önmaguk segítségével. Mindegyik karakterrel kapcsolatban kijelenthető és megerősíthető a film előrehaladtával, hogy saját fantáziavilágukban élnek, és ha nem is teljesen, de erősen elvesztették érzéküket a realitással, így saját elvárásaik csapdájába esnek bele. Egy-egy jelenetben az osztott képernyőkkel jól érzékeltetik azt, hogy még ha a valóság ott is van a karakter orra előtt, ignorálja azt, és a szereplő teljesen elveszik a saját maga által kreált fantáziában. Akkor pedig, amikor a valóság csak egy szikrányit is képes beférkőzni a tudatukba, képtelenek azt elviselni, és rögtön önpusztításba kezdenek, ahogy azt a film egyik legdrámaibb jelenetében láthattuk is.  
Az osztott képernyős technikát a legendás rendező, Brian De Palma is alkalmazta több filmjében, mivel az osztott képernyővel nem csupán egy adott jelenet több oldalát vagy fontos mozzanatait tudja jól érzékeltetni, de remekül tud akár két karaktert is szimultán összehasonlítani, vagy személyiségük differenciáltságát kihangsúlyozni. A darab minden egyes képkockáiról szinte ordít a nyugodt nyugtalanság, amit már a kezdő képkockáknál is érezhetünk. Minden rendesen működik, minden jól látható, mégis valami nem klappol, mert minden fordítva van. Visszafelé futnak az emberek, a biliárdgolyók kifelé gördülnek a lyukakból és valami megmagyarázhatatlan szorongás lenne minden emberben, aki görcsösen el van foglalva saját magával, és még a legmélyebb érzelmi megnyilvánulásaikat sem tudjuk komolyan venni. A szereplők tudatukon kívül saját maguk ellentétei, ékes példája ennek a szemléltetésére az a jelenet, amikor Sean megpróbál öngyilkosságot megkísérelni először akasztás, majd az ereinek a felvágásával, mindkettőt sikertelenül, majd ezeket követően egy maroknyi altatót szed be. A téma komolysága ellenére is, nem, hogy nem tragikusnak, de egyenesen viccesnek, sőt nevetségesnek tetszett az egész jelenet. Ezt követően Sean egy tubus művért ken az arcára és a nyakára, a rányitó Lauren pedig meghökkenve hiszi azt, hogy a férfi végzett magával. Egyetlen ember neveti el magát, aki nem más, mint maga Sean, viszont Lauren és a néző sem nevet vele. 
A filmnek nem csupán Avary remek rendezése az egyetlen erőssége, hanem az is, hogy lehengerlő hangulata és képi világa szinte beissza magát az ember bőre alá és annak retinájába, hogy ezek után szinte minden filmmel kapcsolatban az ilyen szintű atmoszféra elvárása lesz a minimum kritérium. Az első visszafelé játszott kockától kezdve a vége főcímig érezhető a film hangulata, amit a legtöbb darab csak jó esetben képes elvonszolni a fináléig. A The Rules of Attraction számlájára írandó az is, hogy habár egyetemi komédiaként reklámozták a film közepén minden egyes jelzőt elpusztít, és egy ízig-vérig hamisítatlan coming-of-age drámába csap át, amit szinte bűnös élvezet nézni.  
Ne feledjük el, hogy a film 2002-ben látott napvilágot, amikor még a tini- és családi sorozatok virágkorát éljük, így elmondható, hogy ekkor még javában dübörgött nem csupán a Friends, de a Dawson’s Creek és a 7th Heaven is. A mondandóm szempontjából azért is fontos ezt megemlíteni, hiszen ebben a Bret Easton Ellis könyve alapján készült sötét komédiának a két kulcsszereplőjét játssza maga Dawson, azaz James Van Der Beek, aki meglepően tehetséges, és remekül érzi magát, ha végre nem Dawson-t kell alakítania, valamint a 7th Heaven-ből is ismert Jessica Biel. A kor két tinibálványa mellett láthatjuk még a kristály kék szemű, Lost-ból is ismert kezdő Ian Sommerhalder-t valamint az eltéveszthetetlen arcú Shannyn Sossamon-t. Nemcsak a film profitált a meglepően pazar szereplőgárdából, de ők is kihasználták a film adta lehetőségeket karrierjük szempontjából, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljanak azzal a skatulyával, akár Robert Pattinson a Twilight-tal, amibe oly lelkesen gyömöszölték bele őket a rajongók az évek alatt.  
Bret Easton Ellis műveire jellemző, ahogy a The Rules of Attraction-re és a szinte remekmű American Psycho-ra is, hogy jól jellemzi a mai társadalmat, és azt, hogy mennyire mellőzött megítélést és figyelmet kap manapság a mentális problémák megoldása, és azok prevenciója is. A The Rules of Attraction minden egyes szereplő cipeli a hátán a mentális rosszullét béklyóját, hiszen minden egyes karakter szinte a saját önálló buborékjában él, és próbálja a saját illúzióját valóságnak beállítani.  
A komplex mű, ami telis-tele van komplexebb szereplőkkel bemutatása idején nem osztatlan sikert aratott mozi pénztáraknál és a közönség előtt sem, kijelenthetően nem álltak készen erre az élményre, korán sem. Emlékezzünk csak vissza, hogy ekkor a mozipremierek csak hemzsegtek a fantasy filmes folytatásoktól, hiszen ebben az évben kaszált hatalmasat a The Lord of the Rings: The Two Towers, a Harry Potter and the Chamber of Secrets, a Men in Black II, valamint a Star Wars második része is, így a filmnek esélye sem volt, hogy elérje célközönségét, ám az idő megtette a munkáját, és ma már igazi kultuszfilmként emlegetik Ellis kedvenc adaptációját. 

Hogy jutott Liam Neeson karrierje Keanu Reeves és Bruce Willis sorsára?  

Szóval az van, hogy megházasodtam. Nem nagy dolog, meg hát minden ember végül erre a sorsra jut csúnyán fogalmazva, de gondoltam ezt valahol az első mondatok között kell megemlítenem. Összességében még nem mondanám, hogy megváltozott az életem emiatt, hiszen időnk sem volt, hogy felfogjuk a házasság tényét, így nem érzem még a teljes katarzist, és nehezen fogom fel az ujjamon lévő gyűrűm jelentését. Viszont abban nem kételkedem, hogy a társam/párom/férjem egy jó ember, és a lehető legjobb választás volt a férjpiac felhozatalát figyelembe véve. Egy olyan férj, aki minden reggel kávéval ébreszt, és akit én is szívesen ébresztek kávéval. Aki előtt nem kell becsuknom a fürdőszoba ajtót, ha pisilnem kell, és aki elmeséli a napját lefekvés előtt, ha megkérem. De miért írok ennyit róla, ha nem is ő a téma? Nos, egyrészt egy jó és valamelyest romantikus felvezetést akartam, amely aztán kisiklik a saját témájából, mint egy száguldó vonat, részben pedig azért, mert távolról ugyan, de kapcsolódik a mostani témához, hiszen a férjem, és a mai alanyunk egy napon látták meg a napvilágot, mégpedig június 7-én. 

1140x1140-liam-neeson-hands-up_imgcache_rev_web_1000_1000.jpg

Forrás: Photographed by John Russo

Mivé is lenne a filmvilág a többszörös Golden-Globe-, Oscar-, és Tony-díjra is jelölt Liam Neeson nélkül? Jelenleg ügyeletesen akciófilmben tevékenykedő színész, aki karrierje csúcspontját még a 2000-es években érte el, inverz mcConaughey-i fordulatot vett a karrierjében. De ne szaladjunk ennyire előre. Az ír színész idestova közel hat évtizedet érintő karrierje már önmagában példanélkülinek számít, ezalatt pedig a legnagyobb nevekkel dolgozhatott együtt, mint példának okán Steven Spielberg, Christopher Nolan, Martin Scorsese vagy George Lucas. Filmográfiájában több, mint 100 film szerepel, köztük a Love Actually, a Rob Roy, a Schindler’s list, a Batman Begins és az 1988-as The Dead Pool.  

“Ez a szám csupán két dolgot jelent. A, hogy öregszem, mint a fene, és B, hogy hihetetlenül szerencsésnek mondhatom magam.” 

A jelenleg 71 éves színész még a 70-es évek végén kezdte a karrierjét. Színházi szerepek mellett filmekben is megcsillogtatta tehetségét olyan színészek oldalán, mint Mel Gibson, Robert De Niro, Jeremy Irons, vagy Cher, ám az igazi áttörést a karrierjében az 1993-as év hozta meg számára több szempontból is. Ez volt az az év, amikor Kevin Costner-t, Mel Gibson-t, és Warren Beatty-t ütötte ki a nyeregből a főszerepből Spielberg akkor még készülőben lévő új filmjében, a Schindler’s list-ben, és szintén 1993-ban találkozott jövőbeni feleségével az angol színésznővel, Natasha Richardson-nal. Spielberg darabjáról később Neeson úgy nyilatkozott, hogy nem csupán szakmailag, de érzelmileg is megterhelő volt számára a forgatás, ám minden megpróbáltatás kifizetődött, hiszen a film 320 millió dollárt gereblyézett össze a mozi pénztáraknál, továbbá hét Oscar-díjat is bezsebelt, köztük a legjobb film és a legjobb rendező kategóriájában, Neeson pedig begyűjthette első Oscar-jelölését Oskar Schindler megformálásáért. Neeson karrierje rakétaként menetelt előre egészen a 2000 évek idusáig, ahol pályafutása legemlékezetesebb alakításait nyújtotta olyan filmekben, mint a Michael Collins, a Rob Roy, vagy a zsánertalkotó Love Actually. Szerepvállalásai tekintetében nem csupán drámai darabokban vagy komédiákban vállalt árnyaltabb karaktereket, de egyfajta előfutárként ki-kikancsintgatott az akciófilmek irányába, így láthattuk egy-egy izgalmasabb darabban, példának okán a Star Wars első részében, vagy a Nolan-féle Batman Begins-ben is. A színész, habár széles skálán bizonyította tehetségét, karrierjében észrevehető szerepvállalásai tekintetében, hogy a 2000-es évek közepén elindult a független filmek és a biztos bukások irányába, amelynek a végén a színész pályafutásának megfeneklése szinte borítékolható volt. Neeson hiába számított minőségileg jó színésznek ekkora már, valahogy sosem érte el az A-listás színészek táborát, akinek vagy csak a neve, vagy csak a jelenléte elég lett volna egy filmhez, így kis túlzással bekerült abba a kalapba, ahol John Malkovich, Jeremy Irons vagy Sean Bean. Jó színészek, kivételes tehetségek, de valahogy a képességeik sosem kapják meg azt az elismerést, amit megérdemelnének. Pályafutásában és mondhatni magánéletben is a 2009-es év volt a következő meghatározó dátum, hiszen nem csupán újra definiálta karrierjét ebben az évben, ezzel egy egészen új löketet adva munkásságának, de ekkor vesztette el feleségét is, a szintén színész Natasha Richardson-t, aki egy síbalesetben szerzett életveszélyes sérülés következtében hunyt el.  
A Luc Besson által írt film, a Taken-ről Neeson akkortájt kételyek között nyilatkozott, hiszen amikor elvállalta a szerepet, egy kisebb karrierkitérőként tekintett rá, amely csupán egy direct-to-video filmként fog megjelenni filmográfiájában, Neeson így nem titkoltan nem volt nagy rajongója a filmnek, így eléggé nagy meglepetésként érte annak kedvező fogadtatása, hiszen a viszonylag alacsony költségvetésű, 25 millió dollárból leforgatott film közel 230 millió dolláros bevételt termelt az EuropaCorp-nak és a 20th Century Fox-nak.  

“Messze álljon tőlem, hogy bántsam az íróinkat, de akkoriban azt gondoltam, hogy “-Oké, ezt tuti, hogy nem fogják bemutatni, csak külön kiadják. Egy kis európai thriller, amit jó esetben pár hétig játszanak a francia mozik. De aztán annyira jól teljesített Franciaországban, hogy Dél-Koreában is bemutatták, és ott is jót ment.” 

A kezdeti bizonytalanság és kétely helyett egy új akciósztár született Neeson személyében, aki persze lehet, hogy nem ilyen fajta löketre vágyott, ám kétségtelenül hálás volt ennek a hullámnak. A Taken még két folytatást kapott a következő években, a három film pedig összesítve csaknem 930 millió dollárt lapátoltak be a mozipénztáraknál. A Taken jelentette azt Liam Neeson számára, amit Keanu Reeves számára a John Wick, vagy Bruce Willis számára a Die Hard. Habár szakmai kihívásokkal nem járt a szerep, és a kritikusok is vegyesen fogadták Besson filmjét, a közönség egyértelműen kijelentette tetszését, olyannyira, hogy Neeson egy csapásra és könnyen nyergelt át a klasszikus drámai színész skatulyájából az akciófilm hős státuszba. Tény, hogy nem volt nehéz dolga, hiszen keresve sem lehet szimpatikusabb színészt találni Neeson-nél. A színész filmográfiájában a későbbiekben kis túlzással ömlesztve láthatjuk a hasonlóbbnál hasonlóbb filmeket, amelyek részben a Taken receptjét használták fel, mint például az Unknown, a Non-Stop, a Run All Night, vagy a The Commuter.  
Nagyon messzire sem kell menni legutóbbi filmje kapcsán, több értelemben is, hiszen hasonló zsánerben láthatjuk viszont a színészt egy újabb akciófilmben, a Retribution-ban, és külön öröm, hiszen a filmért a mi ügyeletes rendezőnk, a végtelenül szimpatikus Antal Nimród felel. Habár a film nem aratott osztatlan sikert sem kritikai, sem közönségértelemben, Neeson kedvét nem állította meg az akció-thriller zsánertől, hiszen közeljövőben három produkcióban is viszont láthatjuk. A Thug című filmben egy kiöregedett gensztert fog megformálni, a Cold Storage-ben a Stranger Things-ből is ismert Joe Keery oldalán láthatjuk viszont, az In The Land of Saints and Sinners-ben pedig visszatér gyökereihez és egy ízig-vérig ír thrillerben láthatjuk viszont.  
Neeson az ékes példája annak a karrierívnek, amikor egy igazi dolgozó színész minden lehetőséget megragad, és nem érzi méltóságán alulinak egyik munkáját sem. Habár művészi képességeit nem sikerült teljes mértékben kiaknáznia az utóbbi 10 évben, egy-egy szerepben bizony megcsillan a tehetsége és a páratlansága, amelyből tudjuk, hogy nem csupán egy tucat akciófilm színész lakozik benne. Habár a Schindler’s list után karrierje során eddig még nem tudott újrázni Oscar-jelölés tekintetében, mégis interjúiból és cameo-iból is érződik, hogy bizony saját magából is szívesen űz gúnyt, és imitálja például a Taken-beli karakterének megnyilvánulásait, ahogy tette azt pár éve a hihetetlenül szórakoztató GQ interjúban is. Azonban nem tudta azóta sem überelni Ricky Gervais rövid életű, ám annál szórakoztatóbb sorozatában való szerepét, a Life’s Too Short-ban, ahol önmaga karikatúráját alakítja, és tette azt olyan természetességgel és felszabadultsággal, hogy szinte az egyik legemlékezetesebb jelenetét okozta a sorozatnak.  
Liam Neeson kétségtelenül jó úton halad afelé, hogy a következő generáció Kylie Minogue-ként fedezze fel munkásságát, addig pedig komfortosan üljünk be a tévé vagy a laptop elé, és nézzük a végtelenségig újra a Kinsey-t utána pedig a Taken-t. Úgy sincs jobb dolgunk.  

A női bosszú triumvirátusa és az erős női karakterek

A mai filmiparban az erős női karakter már szinte kliséként jelenik meg egy-egy filmajánlóban, a forgatókönyvek hasábjain karakterleírásban, vagy akár egy mozi ajánló ötödik mondatában. A Me Too mozgalom nem csupán társadalmi mozgalomként indult erősen még 2017-ben, de közvetett utóhatásait még a filmipar is köhögi. A Wonder Woman-től kezdődően látni ezeket az “erős női karaktereket”, akik férfiakat megszégyenítő módon harcolnak a gonosszal, forgatják a kardot vagy a puskát, úgy, hogy közben sem a sminkjük, sem a hajuk tartása nem sérül, és közben még gyönyörűen is tudnak a kamerába mosolyogni. Külön megjegyzendő, hogy főleg a szuperhős filmek, és külön, nemcsak a DC, de a Marvel is szinte piedesztálra emelte az “erős női karaktereket”, olyannyira, hogy a hype-nak megfelelően még egy jelenetet erejéig is összeálltak az “erős női karakterek”, amit nem lehet elégszer elismételni, hogy csatába induljanak az Avengers utolsó felvonásában. Csatajelenet ide, szuperhős oda, kijelenthető, hogy egyik Marvel vagy DC film sem a legerősebb kés a fiókban, nem csak azért, mert legtöbbször pocsékul megírt forgatókönyvből dolgoztak, hanem azért is, mert külön a női karakterek egyik legnagyobb erényét hagyták figyelmen kívül. Kivétel nélkül minden esetben, és minden egyes filmben az erős női karakterek bizonygatják, nem csak a nézőknek, nem csak magunknak, de a filmiparnak is, hogy bizony ők erős női karakterek. Na már most, ha már erős női karakterekről van szó, egy erős női karakternek nem kell folyton szájba rágnia, jó esetben, hogy ő bizony egy erős női karakter. Ez felérne azzal, hogy a vicc befejezése előtt már elmagyaráznánk a poént. A rendszerint silányul megírt figurák és szereplők egyetlen ismertető jegye, hogy erősek, ahogy ez az egyetlen talán érdekes, vagy személyiségüket is meghatározó dolog. Tudom, tudom, nőként szinte botrány, hogy így pellengérre állítom ezeket az erős női karaktereket, de ha egyszer nem az én hibám, hogy így dobta őket a gép?! Ezzel csupán az írók és az alkotók esnek el egy lehetőségtől, ha rendesen megírt, árnyalt és rétegelt szereplőket írnának a középszer eszköze helyett. 
Legutóbb a Disney remake-hányásának melléktermékeként kapta fel az internet Rachel Zegler színésznőt, aki a közelgő film, a Snow White kapcsán fejtette ki nem teljesen pozitív és szimpátiáját kifejtő véleményét a filmről, a sztoriról, és magáról a címszereplőről is, akit történetesen ő maga alakít. Tény, hogy nem kisebb felháborodást keltett a médiában az is, hogy a címszereplő színésznő latin-amerikai származású, de a hét törpe karakterét sem törpeséggel élő színészek kapták meg, hanem az alkotók a diverzitás jegyében különböző nemű és származású színészeket választottak, így semmilyen szempontból nem mondható sztorihűnek a közelgő film. Nem mellesleg, Zegler nyilatkozataiból kirívóan érezhető a szerepe iránti nemtetszés, amely nem csupán ambivalens érzéseket váltott ki a közmédiában, de ezzel a mentalitással pedig kérdés nélkül kijelenthető, hogy a színésznő egy maga nagyobb marketinget csinált a közelgő filmnek ingyen, ellenben vélhetően a Disney egy jó nagy buktát könyvelhet majd el a filmográfiájában a filmet övező utálat következményeként. De erről egy kicsit később. 
A női karakterekről, még ha a mai filmes berkekben az a legelterjedtebb tény is, hogy erősek és főleg nők, ahogy azt már többször is kiemeltük, vannak filmek és olyan alkotók, akik nemcsak, hogy képesek épkézláb figurákat megalkotni, sőt mi több, egy élvezhető és eredeti filmet is le tudnak gyártani a szereplő köré építve. Bármelyik karakter ismérve, hogy nem csupán meghatározó személyiséggel rendelkeznek, de a motivációjuk is valid a sztori szempontjából, és a legfontosabb, hogy megfigyelhető karakterfejlődés, azáltal, hogy a néző megismeri a szereplőt. Elhoztam három olyan filmet, amelyek az “erős női karakterek” archetípusainak tartok, és amelyek jól prezentálják, hogy egy nő nem csak lehet erős, de lehet olyan ember is, akitől teljesen megborzonguk. 

Promising Young Woman

promising-young-woman-1024x587.png

Forrás: Focus Features

Ha egy film alacsony költségvetésből is készült, lehet belőle valami egészen elképesztőt is kihozni. Ez történt Emerald Fennell 2020-as filmjével, a Promising Young Woman-nel is. A darabnak nem csupán Margot Robbie volt a producere, de 2021-ben öt Oscar-díjra is jelölték, köztük a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában is.  
A főszereplő Cassandra a harmincas évei elején jár, még mindig a szüleivel él, és egy kávézóban dolgozik, korábban orvosnak tanult, de kibukott az egyetemről. Legjobb barátnőjét, Ninát még az egyetemen megerőszakolták, de nem tudott ezen túllépni, és öngyilkos lett, ám mivel az eset kapcsán nem történt semmilyen nyomozás, így Cassandra saját kezébe veszi az ügyet, hogy bosszút álljon azért, amit Ninával tettek.  
A film határozottan legerősebb jellemzője a nyitójelenete, ami végeredményben az oka is annak, hogy a darab létrejöhetett, továbbá úgy beszél az erőszak tényéről, hogy sem maga a szó nem hangzik el a történetben, és egy meztelen jelenet sincs benne. A főszereplő, Carrey Mulligan szinte telitalálat Cassandra szerepére, aki végsőkig elmegy annak értekében, hogy nem csupán Nina számára, de saját maga számára is igazságot szolgáltasson, annak ellenére, hogy a filmben nem minden szereplővel azt történik, amit megérdemel. A karakternek egyébként mélyebb mondanivalója van, hiszen, ahogy a filmben is érezhető az, hogy sokan kételkednek Cassandra szavaiban, még sokatmondóbb a tény, hogy a görög mitológiában Cassandra hiába rendelkezett a jóslás képességével, az Istenek azzal az átokkal sújtották, hogy soha senki ne higgyen neki egész életében. Emerald Fennell, aki többek között a Killing Eve-en is dolgozott a többszörös Emmy-díjas Phoebe Waller-Bridge-dzsel, nem csupán forgatókönyvírói képességeit tudta megmutatni, de a film rendezői székét is elfoglalta. A Promising Young Woman minden egyes pillanatából érződik a düh és a szomorúság is, Cassandra-t pedig senki sem, még a családja sem ismeri olyan mélyen, mint ahogy azt a néző teszi. Habár érezzük a tragikus végkifejletet, a film ugyanakkor szórakoztató, mivel Fennell tökéletesen elegyítette a fekete humor, a thriller és a dráma műfaját is. A filmben, habár Cassandra fő motivációja, hogy elégtételt vegyen a barátnőjével történtek miatt, valamilyen szinten célja az is, hogy a férfiakon is bosszút álljon. Csúnyán fogalmazva a hasonló tematikájú filmek szinte már “divatosak” Hollywood-ban, Fennell ellenben ügyesen lavíroz a motivációk kapcsán, és nem sulykolja azt, hogy azért kell valakit móresre tanítani, mert férfi, sokkal inkább azért, mert valami olyat követett el, ami megbocsáthatatlan.  

Gone Girl

1bf5f98a873170dba779b93a2164636d.jpg

Forrás: 20th Centrury Fox

A női bosszú okos és ravasz megjelenítése, amikor a revans motivációja és célja nem mások bántása, hanem méltó módon való büntetése. Ez nem csupán egyféle módon történhet, hanem történhet úgy is, ha a sztorit maga az általam nagyra becsült író Gillian Flynn készíti. Flynn 2012-es regényéről a Gone Girl-ről csupán legekben vagyok képes nyilatkozni. A könyvből a filmek legjobb évében, 2014-ben készült mozifilm a karrierjét a perverzekre alapozó David Fincher rendezésében.  
Házassági évfordulóján Amy Dunne nyom nélkül eltűnik.  A nyomozás során egyre inkább szorul a hurok a zavartan viselkedő férj, Nick körül, és egyre több jel utal arra, hogy köze lehet felesége eltűnéséhez. Vajon Nick csupán egy stresszes szituációkban kínosan viselkedő ember, vagy egy tettét elfedni próbáló hidegvérű gyilkos?  
Flynn saját maga adaptálta a széles vászonra a könyvét, ezzel egyik első forgatókönyvét megalkotva, a végeredmény viszont magáért beszél. Az író feszes, nyomasztó és frappáns stílusa meghatározza a film hangulatát is, nem mellesleg a főszereplők telitalálatnak mondható casting-ja sem kevésbé szignifikáns. A pókerarc Ben Affleck és az alakításáért Oscar-díjra is jelölt, Rosamund Pike a legmagasabb szinteken hozzák a színjátszást, míg a néző a körmeit rágja azon gondolkozva, hogy vajon higgyen-e Nick-nek vagy sem. A film szerkezeti felépítése sem mindennapi, hiszen minden egyes jelenetben szinte üvölt a kétely, de ezt nem hagyja sokáig a nézőre, hiszen a csavar nem a film végén, hanem annak közepén vágja gyomorszájon az embert. Flynn regénye kísérteties hasonlóságokat mutat egy 2002-es üggyel, amelyben Laci Peterson, az akkor nyolchónapos terhes feleség tűnt el nyom nélkül szentestére virradóra. A gyanú csak idővel terelődött a férjre, a nő holttestét négy hónappal később találták meg, a gyilkosság elkövetője pedig bebizonyosodott, hogy maga a férj, Scott Peterson volt.  
A Gone Girl csavarja lehetőséget ad arra, hogy teljesen más megközelítésben mutasson meg ízléstelenül megfogalmazva, egy szokványos történetet (hiszen belföldön sem kell messzire menni a hírek rengetegében, hogy olyan cikkeket olvassunk, amelyek arról szólnak, hogy a férj súlyosan megsebesítette vagy meggyilkolta a feleséget), ami nem csak a szemszöget fordítja meg, de a mondanivalót is. Amy karaktere, aki pszichopata személyiségjellemzőket mutat be, mesterien számító, okos és manipulatív, mindamellett ügyesen meggyőz mindenkit arról, hogy ő maga az áldozat. Habár Amy motivációja közel sincs arányosságban az általa méltónak határozott bosszúval, pontosan ez az, ami miatt szinte beleborzong az ember Flynn agymenésébe. Annak dacára, hogy a női karakter korán sem bizonygatja magáról, hogy erős vagy felsőbbrendű, egy szóval sem kell még csak az írónak sem kiejtenie a száján azt, hogy Amy mekkora hatalommal is rendelkezik. A karakter fő motivációja a győzelem és a túlélés, amelyet olyan kendőzetlen egyhangúsággal oszt meg velünk a film végén, hogy szinte már tiszteljük érte. Habár mind a könyv, mind a film önértékű alkotással ér fel, Flynn néhány dolgot változtatott, amely már a filmbe nem került bele, mint például Amy édesanyjának többszöri vetélését. A karakterek, mind Nick és mind Amy komplexitása ellenére is a sztori egy egyszerű egyenleten alapszik, amely szerint egy romokban hevert házasságot nem minden esetben érdemes megmenteni, még akkor sem, ha a házasságban igyekszünk változtatni magunkon, hogy ha nem is egy jobb, de egy más verziói legyünk önmagunknak, valamint arra is átvitt értelemben, hogy egy igazi házasság nem mindig elég ahhoz, hogy az igazi arcunkat mutassuk a másik felünknek. Egy türelem, bizalom és tisztelet nélküli kapcsolatban csupán kínzó és mérgező környezetben kell leélnünk hátralévő életünket, és tanulság legyen az is, hogy tökéletes allegóriája a modernkori szerelemnek, amelyet sokszor összekevernek a birtoklással és a szerelemféltéssel. Amy karaktere a végsőkig kitart, és sakk matt-ot adva Nick-nek szinte ellehetetleníti attól, hogy feladja, vagy csúnyán fogalmazva elváljon. A film nem csupán tanmese egy rossz házasságról, de megmutatja igazán azokat az aspektusokat, amiktől egy nő nem csupán erős, de egyben félelmetes is. 

Pearl

online_pearl-screenshot.jpg

Forrás: From the trailer for "Pearl" distributed by A24

A harmadik film egy igazi ínyencség a mozirajongóknak. Ti West méltatlanul alulértékelt, A24 által finanszírozott, 2022-es tömegmészárlásos horrorja az X mondhatni új alapra helyezte a műfajt, ezzel pedig egy olyan trilógiát hozott létre, amit lehet meg sem érdemlünk. A történet egyik kulcsszereplője, a Mia Goth által alakított Pearl, akinek eredettörténetét a második felvonásban ismerjük meg, és akinek karaktere sokkal inkább meghatározó, mint amennyire az elsőre látszik.  
Talán a felsorolás egyik legkomplexebb karaktere az övé, aki nem csupán önmagával viaskodik, de a környezetével is, így talán nem is ismeri senki meg igazán, ez pedig az élete tragédiájává lép elő. Az X során, habár öregasszonyként irtja ki a felnőtt filmet forgató csapatot, az eredetfilmjében megismerhetjük azt, hogy hogy is lett azzá, aki. A Pearl talán az a darab, ami leginkább és legjobban leírja a bosszút és a dühöt, ami egy emberben, főképp egy lakozhat. Tény, hogy a karakter alapvetően egy traumatikus családi háttérből származik, ezzel is erősítve a tényt és a megállapítást, miszerint egy ember gyerekkora és családja a fő meghatározója a jövőbeni személyiségnek és felnőttségének. Pearl önmagában akármennyire is szánni való, és szomorú személyként jelenik meg, tettei és motivációi elől hiába menekül, végül azzá válik, aki. A karakter, habár próbálja a környezete elől palástolni valódi énjét, már az elején megfigyelhetőek szokatlan jellemzők, mint az állatkínzás, vagy az édesapját érintő abúzus. Pearl-ben a düh kirobbanása nyilvánvalóan csak idő kérdése, amely a szigorú és szintén abúzusra hajlamos édesanyjával való összetűzésben teljesedik ki igazán, ezzel végérvényesen, és önmagát átadva válik önmagává. Pearl történetében sok párhuzam húzható Joker karakterével, akivel kapcsolatban szintén érzehető Todd Phillips filmjében már a történet elején, hogy a szereplőnk menthetetlen, és inkább szemtanúi vagyunk annak, ahogy egyre inkább sodródik a saját veszte felé, és válik azzá, aminek mindig is lennie kellett. Ti West filmje tökéletesen mutatja be nem csupán azt, hogy egy ember hogyan kerül a saját határai szélére, ahonnan nincs visszaút, de azt is, hogy az eredendő rossz és a vele született kegyetlenség az ember sajátja. Pearl egyik fő ambíciója, hogy elhagyja a farmot, ahova született, ám szülei halála után sem lesz képes túllépni önmagán, és a helyen sem, ezzel egy életre leláncolva magát.  
A darabot a legnagyobb filmek inspirálták, így egy-egy jelenetben szinte megelevenedik a Mary Poppins és a The Wizard of Oz horrorverziója, ezzel adva megismételhetetlen hangulatot a filmnek. A szerepet játszó Mia Goth mellesleg nem csupán a főszerepben brillírozott, de a forgatókönyv munkálataiból is kivette a részét, nem beszélve arról, hogy a Pearl egyidőben lett forgatva az X-szel a pandémia ideje alatt, amely jócskán megnehezítette a forgatási feltételeket, mindazonáltal minden áldozat megérte a végeredmény tekintetében. A Pearl a női bosszú alfájának tekinthető, hiszen mind a környezetét tekintve, mind a tettei következményeinek fő oka a személye ellen elkövetett bűn vagy rosszcselekedet, amelyet nem tűrhet el retorzió nélkül. Az eszközöket tekintve pedig semmitől sem riad vissza.  

A nőkkel szembeni erőszak és bántalmazás szemmel láthatóan megugrott. Mind belföldön, mint külföldön olvashatunk cikkeket a brutalitásról, amiket nők ellen követnek el, a minap a szegedi börtönben próbáltak megerőszakolni egy őrmester, Kőrösladányban egy 69 éves idős nő ellen követtek el nemi erőszakot. A kortárs történelem egyik fekete foltja az Afganisztánban zajló állapot, ahol a nőket mind társadalmi, mind gazdasági, mind jogi értelemben ki akarják törölni a létezésből a tálibok, és jelenlegi helyzet nem éppen azt támasztja alá, hogy ez bármilyen értelemben is változni fog. A világ minden szinten szinte kifordult önmagából, ezzel pedig arra kényszerítve mind a lányokat, mind a nőket, és asszonyokat, hogy tényleg azok az erős női karakterek legyenek, akik sokkal, de sokkal többet viseltek el, mint bármely Marvel vagy DC karakter viselt volna el élete során. Bárhogy is alakuljék a világ sorsa, ténylegesen kijelenthető, hogy nők nélkül nincs Élet.  

A reggel, amikor pálinkát ittam

Szögezzünk le egy kijelentést: nem nézek magyar filmeket. Úgy, ahogy rend szerint nem hallgatok hazai zenéket, és nem nézek kereskedelmi csatornákat sem. No nem arról van szó, hogy bojkottálnám a magyar szórakoztatóipart, mert rossz magyar vagyok, vagy mert különbnek képzelem magam. Egyszerűen annyiról van szó, hogy szívesebben nézek YouTube-ot, hallgatok Bloc Party-t, és nézem meg a Gone Girl-t vagy bármelyik A24 által gyártott darabot, amit eddig még nem láttam (ahogy tettem azt pár napja a Pearl-lel). Van, hogy néhány magyar darabra fel-fel kapom a fejem, de ezek sokszor csak a nyugtázásig jutnak, és nehezen a láttamozásig. Jó pár hónappal ezelőtt történt ugyanis, hogy szintén felkaptam a fejem egy magyar film kapcsán. Az előzetes azonnal beszippantott annak szokatlansága, vágása és témája miatt is. Akkor, azonnal nem volt lehetőségem megtekinteni, és el is feledkeztem róla, ahogy teltek a hónapok, de szombat reggel a gyomorfájásomra ittam meg két cent szilvás pálinkát még délelőtt, és a semmiből egyszerűen bevillant: mi is volt annak a filmnek a címe, amiben gyógyszerre iszik a srác, és visszamegy a múltba?  

Baranyi Benő munkássága páratlannak mondható a magyar filmiparban. Stílusát tekintve remekül elegyíti a hétköznapi sivárságot a nem mindennapi horrorral vagy éppen drámával, és teszi ezt olyan módon, ahogy arra csak talán korunk másik fenegyereke, Jordan Peele képes. A bődületesen stílusos Csomagtartó, és a gyomorszájra mért ütéssel felérő Bújócska című rövidfilmek mellé első nagyjátékfilmje, a Zanox - Kockázatok és mellékhatások című darabja tökéletesen beillik a rendező repertoárjába, mindamellett több zsánerből is táplálkozik. A darab az előzetesével sem árul sem többet, sem kevesebbet, mint ami: egy betegesen jó film. Baranyi filmjének nem csupán története, de hangulata is magával ragadó, nem beszélve a látványvilágáról, ami néhány jelenetben a gyerekkorunkat idézi fel, ugyanakkor jól felépített forgatókönyve pedig végérvényesen megadja a “jó film” jelzőt, ami tényleg csak a legjobb értelemben vett jelzésértékkel van jelen.  
A történetben megismerkedhetünk a szorongó, önmagával is viaskodó Misivel, aki egy gyógyszerkísérlet részvevőjeként teszteli a Zanox nevű tablettát. Érettségijét követő bulin lehetősége nyílik, hogy osztálytásával, Jankával, akibe titkon menthetetlenül szerelmes, kicsit mélyebb kapcsolatot alakítson ki a fiú bátortalansága ellenére is, ám ez a lehetőség szerte foszlik, amikor Misi a kórházban köt ki. A fiú fájdalomcsillapítás gyanánt kóstolja meg a szomszéd ágyon fekvő bácsi pálinkáját, ez pedig nem várt következményekkel jár, mivel Misi a következő pillanatban ismét az érettségi napjának reggelén találja magát a nagymamája társaságában. De vajon Misi mihez kezd ezután? Képes lesz felülkerekedni a félelmein és tanulni a hibáiból, átmenni az érettségin, és megszerezni álmai nőjét?  
A timeloop sztorit mondhatni már mindannyian jól ismerjük, elég csak néhány példát említeni: The Groundhog Day, The Edge of Tomorrow, Palm Springs, Happy Death Day. Az időcsavar gondolatával már rengeteg filmben találkozhattunk, mégis igaz az, ahogy a fenti filmekre is erősen, hogy a zsáner megválasztásával, vagy éppen többféle stílus ötvözetével is izgalmassá lehet tenni a timeloop történeteket, és ha megvan fejelve egy épkézláb forgatókönyvvel, jó színészekkel és megkapó látvánnyal, akkor bizony akár százszor is megnézünk egy időcsavaros történetet egymás után, tekintve, hogy a 2010-es évek közepén majdnem minden film az űrben játszódott (Interstellar, Gravity, The Martian, Passengers, Life).  
A Zanox egyik legnagyobb erénye, hogy nem mutat meg mindent a nagyon is komplex karaktereiből, csak amennyi a sztori szempontjából szükséges, kezdve a szorongó Misivel, a mindenkivel túlon túl kedves Jankával, az aggódó orvossal, és a piros orrú, alkoholista Józsi bácsival, mindannak ellenére, hogy a film közepén a sztori erőssége mellett mégis többet akarunk megtudni róluk. Mi Misi szorongásának fő oka? Miért él a nagymamájával és hol vannak a szülei? Misi karakterfejlődése is meghatározó a sztori szempontjából, mivel nem csupán magára van utalva a történetben, és az események és a történésekre adott reakciója is egyre sötétebb és szélsőségesebb megnyilvánulásokat kíván, amelynek hatására a fiú szinte maga mögött hagyja a döntésképtelenség dilemmáját. Habár a felmerült kérdésekre nem kapunk választ, mégis ez az egyik nagy erénye a filmnek. A darab nem csupán egy romantikus vígjáték, és egy izgalmas sci-fi is egyben, hanem egy coming of age sztori is.  
Bálint Előd, Erdős Lili és Hatházi András maximálisan hozzák a karaktereiket, külön kiemelve Misi figuráját, aki nem csupán központi szereplője a filmnek, de talán nem is sikerült volna ennyire jól a film, ha más karakter köré épült volna az.  
A Zanox elérte nálam azt, hogy nem csupán újra esélyt adtam a hazai filmeknek (mégha egy év is kellett arra is, hogy ennek a filmnek esélyt adjak), így azóta már két darabon túl is vagyok, de azt is, hogy kicsit Baranyi Benő filmográfiájának rajongója legyek, és izgatottan várjam, mivel is rukkol elő legközelebb. Az pedig kétségkívül kijelenthető, hogy a Zanox jó úton van afelé, hogy “kultstátuszba” emelkedjen, mert ilyen daraboknak bizony ott a helyük.  

Hová lett Jonathan Rhys Meyers?

Menjünk kicsit vissza az időben, körülbelül - még ha fájdalmas is kimondani - közel 20 évet.  Meyers karnyújtásnyira állt attól, hogy Leonardo DiCaprio nyomdokaiba lépjen, de magánéleti válságai, függősége és botrányai hatására ma már inkább megélhetési színészként hivatkozunk. A legnagyobb rendezők és színészek filmjeiben láthattuk, filmjei közel összesítve 130 millió dollárt hoztak a mozi pénztáraknál, manapság viszont keveset hallani róla, a tehetséges színész inkább magánéleti botrányai miatt többet láthattuk a címlapokon, mint tehetsége nyomán a filmvásznon. Igéző szemek, lehengerlő arc, és egy minden adottságokkal rendelkező színész: minden adott volt, hogy Hollywood a kegyeibe fogadja hosszú, hosszú időre. Vajon mi történ Jonathan Rhys Meyers-szel?  

Kevés színész kezdi olyan erősen a karrierjét, mint Meyers. Az 1977-ben született ír színész konkrétan a véletlennek köszönheti karrierjét, hiszen a katolikus családból származó Meyers-t egy biliárd teremben szúrta ki egy ügynök. A színész gyerekkorában egyébként annyira sok időt töltött ilyen helyeken, hogy egy alkalommal el is tanácsolták az iskolakerülés okán. Habár az ügynök egy olyan filmhez toborozta Meyers-t, amelyben később nem szerepel, erősen bátorították arra, hogy ne hagyjon fel a színészkedéssel. Ez olyan jól sikerült az ír színésznek, hogy első filmjében rögtön a BAFTA-, Emmy-, és Golden Globe-díjas, Albert Finney, az Oscar-díjas Brenda Fricker és a ma már hat évtizede tevékenykedő, Michael Gambon oldalán találta magát, az A Man of No Importance című filmben. A darab egy buszsofőrről szól, aki titkolja homoszexualitását, a történetben pedig megismerkedünk belső vívódásával, küzdelmeivel, emberi kapcsolataival, és azzal, hogy mindezeket hogyan befolyásolja szexuális beállítottsága. Meyers a film után nem állt meg, hiszen következő alkalommal már Liam Neeson, Julia Roberts és Alan Rickman mellett szerepelhetett a többszörös Oscar-díjra jelölt filmben, a Michael Collins-ban, de Reese Witherspoon-nal karöltve láthattuk a Vanity Fair-ben.  

screenshot_2023-08-06_at_20_20_38.png

Forrás: Jonathan Rhys Meyers in Dracula (Charlie Gray/NBC)

2005-ben Meyers mondhatni megfogta az isten lábát, hiszen a Showtime és a CBS nagy dobásának számító sorozat, a The Tudors főszerepére választották ki. A televíziós virágzás hajnalának is mondható ez az időszak és a széria minden potenciállal rendelkezett ahhoz, hogy kora The Game of Thrones-sza legyen. Michael Hirst, a XVI és XVII. századi saga-ja és maga a Tudor-ház históriáját mesélte el, középpontban VII. Henrik figurájával, egy kis ármánykodással, sok szex-szel és az évtized akkor még kezdő, már azonban szupersztárrá nőtt színészeivel, mint például Natalie Dormer, Annabelle Wallis vagy Henry Cavill, de mellettük a főszerepet a hátán vivő Jonathan Rhys Meyers sem szégyenkezhetett. Meyers alakításáért a legnevesebb tévés díjakra jelölték, köztük az Emmy-, és Golden Globe-díjakra.  
Karrierje soha nem látott magasságokban szárnyalt a 2000-es évek közepén, nem csupán a Showtime/CBS sorozatának köszönhetően, de jól választott szerepei révén is, hiszen főszerepben láthattuk Scarlett Johansson és Brian Cox oldalán, Woody Allen thrillerében, a Match Point-ban, Colin Farrell és Angelina Jolie oldalán hozta a formáját az egyébként a legendásan rémes 2004-es buktában, az Alexander-ben, Rose McGowan oldalán hozott egy újabb Emmy-jelölést, hiszen ő alakította Elvis Presley-t a CBS mini sorozatában, az Elvis-ben, és még Tom Cruise, Simon Pegg és a néhai Philip Seymour Hoffman mellé is volt ideje beugrani 2005-ben a Mission: Impossible III-ba. 
Míg karrierje éteri magasságokba emelkedett, addig magánéletével kapcsolatban korán sem volt ez elmondható. Meyers életében éppen a The Tudors sikerének közepén érte a váratlan csapás, mivel édesanyja 2007-ben hunyt el, mindamellett még ugyanebben az évben vonult be egy rehabilitációs klinikára alkoholfüggősége miatt. Habár a programot sikeresen befejezte, még ugyanezen év őszén őrizetbe vették Meyers-t, mivel erősen ittas állapotban okozott rendbontást egy dublin-i reptéren. Ahogy magánéleti válságai kezdték átvenni a hatalmat a karrierje felett, Meyers egyre lentebb és lentebb csúszott, nem csupán a szerepeit illetően, hanem magánélete és válságai tekintetében is. 2009-ben Párizsban vették őrizetbe, mert állítólag szintén erősen illuminált állapotban megtámadott a reptéri társalgóban egy ott dolgozó alkalmazottat, 2010-ben pedig egy new york-i repülőtéren került kellemetlen helyzetbe, amikor is a légitársaság személyzetével és tisztviselőjével szemben tanúsított erőszakos magatartást, miután az első osztálynak fenntartott társalgóban ittas lett. Az eset következtében United Airlines örökös kitiltást eszközölt Meyers-szel szemben. Az abszolút magánéleti mélypontját 2011-ben érte el a színész, amikor is öngyilkosságot kísérelt meg Londonban. Meyers állítólag gyógyszereket vett be, hogy véget vessen életének, ekkor a színész továbbra is küzdött alkoholizmusával, és ekkora már a negyedik alkalommal járta meg a rehabot.  
A 2010—es évek első felére Meyers kis túlzással, de teljes mértékben elvesztette önmagát, hiszen filmjei tekintetében bukás után még nagyobb bukást halmozott össze. Szerepelt a legendásan katasztrófafilmekre szakosodott Robert Emmerlich filmjében a Stonewall-ban Joey King-gel és Ron Pealman-nel együtt, továbbá Cam Gigandet-tel a direct-to-video filmben, a The Shadow Effect-ben, valamint Rosanna Arquette és James Caan oldalán a Holy Lands-ben is találkozhattunk vele.  
Meyers-t nem csupán a bukások, de mindezek alatt a magánéleti tragédiák sem kímélték, hiszen 2016-ban ismét öngyilkossági kísérlettel próbálkozott, egy évvel később pedig felesége sajnálatos módon elvetélt, az ír színész pedig a krízisek következtében 2017-ben visszaesett az alkoholizmusába. Legutoljára 2020-ban olvashattunk a színész botrányáról, amikor is egy év felfüggesztett börtönbüntetést kapott ittas vezetés miatt, mivel Malibu-ban erősen befolyásos állapotban balesetezett autójával.  
Meyers-nek nem csupán A-listás színészi karrierjének vetett jóformán véget, de a 2000-es években pályája csúcsán megnyerő külsejét, és összetéveszthetetlen arcát is kihasználta, hiszen olyan nagy márkákkal dolgozott együtt, mint a Hugo Boss vagy a Versace. Mindamellett az ír színész az Oscar-jelölt, August Rush című musical dráma során megmutatta, hogy nem mindennapi módon énekel. A film kapcsán együtt dolgozhatott többek között a legendás Van Morrison-nal és a kétszeres Grammy-díjas Mark Mancina-val.  
Mindazonáltal a színész úgy néz ki a nehézségek ellenére is próbál a karrierjére és a munkára koncentrálni, legutóbb a szebb napokat is látott Alec Baldwin és MyAnna Buring oldalán repült a 97 Minutes című B-kategóriás akcióban, de a tévének sem mondott búcsút hiszen a Netflix által gyártott történelmi drámasorozatban, a Vikings-ban is láthattuk egy ideig. 
Meyers tehetsége kétségbevonhatatlan és csak szorítani tudunk neki, hogy remélhetőleg hamarosan Brendan Fraser-féle reneszánszban lesz részünk vele kapcsolatban is, és Soderbergh, Aronofsky vagy McDonagh megszánja egy normális szereppel, amely következtében, még ha csak egy kicsit is, de régi fényében ragyoghatna.  

Oppie és az egzisztenciális krízis

Gyerekkoromban sosem volt Barbie-m. Mindig is vágytam egyre, de hát maga a baba, akit igazából tényleg úgy lehetett felöltöztetni ahogy akartuk (persze én nem tudom, mert nekem nem volt), már akkor is drága volt, vagyis ahogy anyám fogalmazott, ha nem hagyod abba a hisztit, itt hagylak. Immáron felnőttként sem múlt el az érzés, de társadalmilag nem biztos, hogy elfogadott lenne, ha 30 éves fejjel egy miniatűr babával játszanék, mert azt gondolnák, hogy aberrált vagyok valamilyen fétissel vagy perverzióval. Ellenben a mai, felvilágosult társadalmunkban teljesen rendben van, ha egy 30 éves nő nem babával játszik, hanem magának a babának öltözik be, és indul neki a mozinak. Aki egy kicsit is jártas a popmédiában, azt tudja, hogy nem csupán a Barbie tartja lázban a film, hiszen szintén ugyanezen a napon debütált Nolan új mesterműve, az Oppenheimer, amelynek nyomán jött létre a csodás jelenség, vagyis a két film összeolvadásából, a Barbenheimer. Mint minden rendes filmrajongó, adófizető és állampolgár, kötelességemnek éreztem, hogy számlákat, munkát és családi gondokat hátrahagyva vonuljak be talpig rózsaszínben, majd talpig pirosban a moziba (egy outfit csere kötelező volt, mindkét film oltárán adózva tiszteletemmel és kinézetemmel) és egy napon nézzem meg ezt a két művet, ami az elmúlt három évtizedem egyik legjobb döntésének bizonyult.  

A Barbenheimer jelenség létrejöttében nem csupán a filmiparnak volt nagy szerepe, hiszen azzal, hogy Universal Pictures 2023. július 21-re tűzte ki Nolan filmjének hivatalos premier dátumát, jócskán feladta a leckét a “konkurens” Warner Bros. Is, melyik filmjét is futtassa meg az Oppenheimer-rel szemben. Habár az eredeti tervek szerint egy másik film került be a naptárba, nevezetesen James Gunn Coyote vs. Acme-ja, a stúdió 2022-ben bejelentette, hogy inkább az akkor még készülő Barbie premierjét fogja arra napra időzíteni. Ez a lépés nem csupán gazdasági szempontból bizonyult nem csupán okos, de meglehetősen profitábilis lépésnek, mindamellett Nolan és a Universal Pictures is meglehetősen bosszankodva fogadta ezt a lépést a konkurens stúdiótól. Nevezetesen a rendező a Barbenheimer kapcsán rendre kitért a válaszadás alól, hogy vajon meg fogja-e nézni Gerwig filmjét, vagy sem. Mindamellett, hogy Nolan dühösen fogadta a premier körüli döntést, az internet népe azonban gyorsan meglátta a lehetőséget, hogy valami maradandót alkothasson, így megalkották az ún. Barbenheimer-t. A jelenség nem csupán azért futott hatalmasat és vált virálissá, mert a két film a skála két széléről lett kiválasztva, hanem azért is, mert túlzás nélkül kijelenthető, hogy a pandémia óta talán ez az első nagyobb tömegeket megmozgató szórakoztatóipari esemény, amelynek semmi köze sincs sem a DC-nek sem a Marvel-nek.  

Greta Gerwig jó úton haladt a feledhető, televíziós színésznői karrierút felé, hiszen a bukott, How I Met Your Mother spin-off, a How I Met Your Dad pilotjában láthattuk egy rémes díszlet, középszerű dialógus és néhány ismeretlen színész között, akik bíztak benne, hogy ez lesz az igazi áttörés. Habár érthető módon a sorozat nem kapott többet egyetlen egy epizódnál, Gerwig nem sokáig tétlenkedett, és a mainstream helyett inkább a független filmek irányába indult el. 2015-ben láthattuk, férje, Noah Baumbach kritikai sikerében, a Mistress America-ban, ahol nem csupán a főszerepet, de a forgatókönyv írásának nagyobb részéért is felelt. Az igazi áttörést a 2017-es év hozta meg Gerwig-nek, amikor az A24-ral karöltve csinálták meg akkori filmes szezon egyik legizgalmasabb filmjét, a Lady Bird-öt. A darabot nem csupán maga írta, és rendezte, de a kritikai siker mellett minden létező filmes díjat és jelölést magáénak tudhatott, többek között öt Oscar-jelölést, köztük a legjobb rendezőét. A színész/rendező az elmúlt öt év egyik legnagyobb húzónevévé vált, beválasztották a Time magazin 100 legbefolyásosabb embereinek listájába, innen pedig egyenes út vezetett 2023-ig, ahol az idei év, valamint túlzás nélkül a Warner Bros Pictures egyik legnagyobb dobását bízták rá, a nagyon színes és nagyon szórakoztató Barbie-val. Gerwig nem csak azt bizonyította be, hogy jó színésznő, de azt is, hogy sokkal jobb rendező, mint színész, és sokkal jobb író, mint rendező. Munkássága betudható egy Olivia Wilde Wannabe karrierrel, hiszen ő is megkapta a Warner Bros Pictures bizalmát a tavalyi évben a Don’t Worry Darling kapcsán, ami nem teljes mértékben hozta a hozzá fűzött reményeket. Wilde ment, de Gerwig úgy tűnik nagyon is maradni fog, no nem csak azért, mert remek potenciállal bír, hanem olyan érzékletesen nyúl egy-egy témához, ahogy talán csak Jordan Peele tudna. A Barbie az első pillanattól kezdve bevonzza a nézőt, kezdve a 2001: Space Odessy-t idéző nyitányával, és egyre csak az jár a fejében, hogy most ez mégis mi a fene akarna lenni? Egy vígjáték? Tanmese? Dráma? Társadalmi korkép? Egy nagyon hosszú Barbie reklám? A válasz pedig a film végén egy egyöntetű igen, ez bizony mindegyik egyben. A darab a téma könnyedsége ellenére nagyon is komolyan veszi magát, a mellettem ülő férfi csupán úgy konstatálta a filmet, hogy bizony ő nem erre számított. Ez nem jelent rosszat, sem kritikát, egyszerűen a film gerilla maketingének eredménye az, hogy olyanokat is becsábított a mozik székeibe a film, akiket alapvetően nem érdekelne egy babáról szóló film, amiben Ryan Gosling egy igazi pojácát játszik. A moziterem félig teli nézőközönsége velem együtt hallgatott el, és nevetett az okos és szellemes poénokon (mondjuk az I’m KEnough-nál szerintem menőbb lett volna az "If I can, You Ken" szlogen, de a kontaminációkról később), és konstatálta a tényt, hogy bizony – spoiler nélkül is – egy remek filmélménnyel lett gazdagabb. A Barbie nem csupán igényesen pedzegette a társdalmi /nemi szerepeket, hanem mögöttes üzenete univerzálisnak tekinthető a nézőközönség nemétől, orientációjától vagy korától függetlenül is. Margot Robbie-t a The Wolf of Wall Street óta öröm látni a filmvásznon – nem ideszámítva egy szintén másik, méltatlanul bukott sorozatot a Pan Am-et – és még inkább öröm, hogy megtanulta a tehetségét a legjobb minőségében hasznosítani és okosnak mondható döntésekkel megerősíteni, így nem csupán Harley Quinn-ről, de immáron Barbie-ról is ő jut majd legelőször eszünkbe. Robbie mellett egy egész sztárkavalkádot felvonultató film egyik gyöngyszeme volt Ryan Gosling, akit a The Nice Guys óta nem láttunk ennyire kényelmesen egy szerepben, és akinek tényleg kijár egy Oscar-jelölés, ha már Johnny Depp-nek és Reneé Zellweger-nek is járt Jack Sparrow-ért és Bridget Jones-ért. A két főszereplő mellett jutalomként láthatjuk még Kate McKinnon-t, George Michael Cera-t, America Ferrera-t, és Will Farrell-t is, utóbbi pedig “Elf” szintű magasságokba tör alakításával. A film, habár rendkívül szórakoztató volt, nagyon sok mindent akart magába tuszkolni, kezdve a feminizmust, a nők helyzetét a mai világban, a patrichátus fogalma és az önelfogadást, ám egy kis megfelelési kényszer általi izzadságszag is érződött a film befejeztét követően, de minden negatívum és pozitívum ellenére is egy könnyed, ám maradandó élményt hagyott bennünk Gerwig Barbie-ja. Fogalmazhatnék úgy is, hogy méltó ellenfélnek bizonyult az Oppenheimer-rel szemben, de ezzel a kijelentéssel hazudnék, mivel Nolan-nel csupán David Fincher kelhet versenyre.  

screenshot_2023-07-22_at_23_59_15.png

Forrás: Credit: @shadowknightdk (Twitter)

A nagy zivatar kezdetekor vonultunk be ismét a 8 órakor kezdődő vetítésre, ahol a buborékos vizem várokozása közben körülnézve konstatáltam a nézőközönség létszámát. A csaknem teltházas vetítés talán még a Barbie-nál nagyobb hype-pal vette kezdetét, de amikor a villanyok végre kihunytak, és elégedett ciccenéssel bontottam meg a bubis Szentkirályimat, akkor értettem meg igazán, hogy amit most az elkövetkezendő három órában látni fogunk, az bizony nem csupán egy film, művészet, hanem egy olyan élmény, amelyet senki nem vehet el tőlünk hátralévő életünk során. Christopher Nolan nem csupán a Tenet-tel kockáztatott a pandémia idején – aminek az első öt percét sírással fogadtam, szerencsémre az akkori kötelező maszkviselés által felfogta a könnyeimet az anyag –, hanem most is, hiszen olyan témát választott alapanyagául, amivel nem sokan bírnának el. J. Robert Oppenheimer élete már önmagában is megfilmesítésért kiállt, de érdekesség, hogy kalandos út vezetett ahhoz, hogy Nolan filmesítse meg a történetet. Még a Tenet forgatása során adott Pattinson egy Oppenheimer beszédeit tartalmazó könyvet Nolan-nak ajándék gyanánt. Ahogy a Tenet-ben is egy “szörnyű technológia” létrejötte körül forgott a fő cselekmény, így felmerült a kérdés: mi lenne, ha az alap koncepciót a valóságban alkalmaznák, és nem csupán a tudományos-fantasztikum határán. Nolan szívügyeként tekintett a filmre a pandémia okozta szituáció után, mivel az eredeti tervek szerint Oppenheimer életéről az HBO Max gyártott volna le egy streaming-re szánt filmet.  

“Oppenheimer messze a legkomplexebb és legparadoxabb ember, akivel kapcsolatban filmet forgathattam. Mondom ezt úgy, hogy a hátam mögött tudhatok három Batman filmet is.”  

2021 szeptemberében vált véglegessé, hogy a rendező fogja irányítani a film munkálatait és maga készíti a forgatókönyvet is hozzá, a történet alapjául pedig a 2005-ben megjelent regény, az American Prometheus szolgált ihletül. Nolan a film kapcsán több stúdiót is megkeresett a filmesítés kapcsán, kivéve a már korábban említett Warner Bros Pictures-t nem. Tudniillik a rendező és a filmstúdió között egyfajta feszült kapcsolat alakult ki, amire az ember felhúzza a szemöldökét, tekintettel arra, hogy Nolan közel 20 évig a Warner égisze alatt gyártotta filmjeit és legnagyobb sikereit, mint az Interstellar, az Inception vagy a Dark Knight Trilogy. A feszült kapcsolat másik aspektusa a streaming térnyerése, amelynek kezelésével a stúdió és Nolan nem pont értett egyet, hiszen a Warner még a pandémia idején úgy döntött, hogy a premierrel egyidőben teszik az HBO Max kínálatába filmjeiket, köztük az akkor készült Tenet-et is, ami zászlóshajóként masírozott be a mozikba a covid járvány kellős közepén. Nolan nem csupán azt nehezményezte, hogy tiszteletlenül jártak el, nem csupán vele, hanem az összes színésszel, stábbal és alkotókkal szemben, hanem azt, hogy egyeztetés nélkül került be a streaming kínálatba a film, amely több, mint 365 millió dollárt gereblyézett össze a mozi pénztárakban. Ez tekintetbe véve a tényt, hogy a legtöbb ember nem, hogy a családját nem látogatta meg ebben az időszakban, hanem a moziba is csak indokolt esetben látogatott el, nem kis szám.  

Ezzel a hangulattal jutunk el 2023. július 21-hez, a Barbenheimer második felvonásához, amivel kapcsolatban azt biztosan ki tudom jelenteni, hogy örülök, hogy a Barbie-t láttam előbb. Az Oppenheimer nem csupán hangulatában, képi világában, és lehengerlő stílusában szippantja be a nézőt azonnal, mivel egyre csak azt juttatja eszünkbe, hogy senki más nem lenne képes erre, csak és kizárólag Christopher Nolan. Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy habár a rendező egyik leghosszabb alkotásáról van szó, egyetlen egy felesleges szó, jelenet vagy lezáratlan szál sincs a filmben, feszes forgatókönyve és maximalista rendezése mellett. A sztori nem csupán magával ragad, de a film végeztével velünk is marad, olyannyira, hogy másnap is csak egyre ezen agyalunk. Meglehet a sors keze, de legutoljára egyetlen egy film volt képes erre, még 2014-ben (amely a legjobb éve volt a filmeknek, 'evör'), a szintén Nolan által rendezett Interstellar. Az Oppenheimer nem csupán egy ember önéletrajzát meséli el, hanem körbe is járja azt, próbál magyarázatot és értelmet keresni a fő karakter motivációira, a nézőt a film végén egyetlen gondolattal hagyva: még. Legnagyobb örömünkre végül végre a remek ír színészt, Cillian Murphy-t tették meg főszereplőnek, Nolan ügyeletes mellékszereplőjét, aki nélkül talán már nem is Nolan film a Nolan film. Murphy a rá jellemző zsenialitással állt a karakterhez, és szinte el is felejtettük a Peaky Blinders-t, a 28 days later-t, és ehhez még csak maszkot sem kellett viselnie. A rendező szó szerint Hollywood legjobbjait futtatja fel, így köztük viszont láthatjuk hosszabb, rövidebb ideig Gary Oldman-t, Robert Downey Jr.-t, Florence Pugh-t, Rami Malek-et, Emily Blunt-ot, Matt Damon-t, Matthew Modine-t, Benny Safdie-t, végre Josh Harnett-et, és Kenneth Branagh-t is (akivel legutóbb a Tenet kapcsán is találkozhattunk). Nem tudok olyan szót találni, ami leírná a filmet, legyen elég csak annyi, hogy ezt bizony moziban kell megnézni, mert ilyen élménnyel, nem mindennap távozik a néző a közönség soraiból.  

A box office eredményeket összevetve nem okoz meglepetést az eredmény: mindkét film, habár szinte felfoghatatlan, 100 millió dolláros költség felett készült el, a Barbie jelenleg vezet a maga jelenlegi 70 millió dolláros bevételével, míg az Oppenheimer 30 millió dollárral kullog a második helyen a filmes bevételi listán. Felmerülhet a kérdés: mégis, hogy lehet, hogy egy szőke csaj kenterbe veri Nolan-t? Halkan jegyzem meg, hogy nem ez az első, hogy az angol rendező hölgyekkel versenyzik, hiszen ugyanezt tette a Dark Knight Rises idején a Meryl Streep-pel, Amanda Seyfried-del és Mamma Mia-val 2012. július 18-án, vagy 2017. július 21-én, ahol szintén egy napon mutatták be, a nálunk sajnálatos módon be nem mutatott Girls Trip-pel a Dunkirk-öt.  
Kétség kívül ki kell jelentenünk nem vagy kor függvénye nélkül: Christopher Nolan korunk egyik legjobb filmkészítője, és kétségkívül egy lapon említhető Clint Eastwood-dal, vagy Orson Welles-szel. Összehasonlítás nélkül is érezhető, hogy a közönség ízlésének igényei is jól tükröződnek a Barbenheimer során, hiszen jelenleg a Barbie köröket ver az Oppenheimer-re bevétel tekintetében. Gerwig vitathatatlan összeszedettsége és Nolan maximalista profizmusa nem hasonlítható össze, hiszen két teljesen különböző rendezőről és két különböző stílusról van szó, mégis joggal merül fel a kérdés: hogy lehet ez? Jelenleg nem arról van szó, hogy Nolan nem ön azonos, hiszen az Oppenheimer az a film, amit a szomszédodnak, az összes rokonodnak, és a barátaidnak említesz meg egy vasárnapi ebéd során, hanem hogy az újabb generáció nem találja meg a kapcsot Nolan filmjeihez vagy rosszabb esetben nem tud azonosulni a rendezővel, ezzel azt eredményezve, hogy egy látszólag üres, habkönnyű és mindenki számára fogyasztható tartalomra fizet elő inkább, mint egy három óráig tartó gyomorszájra mért ütésre. A Marvel és a DC filmek az elmúlt 15 évben jócskán hozzászoktatták a moziközönséget a könnyed és szezonális darabokhoz, hogy jelenleg Nolan filmje hiába emelkedik ki általános szinten, a számok tekintetében nem ez köszön vissza.  

me_and_cillian.jpg

Forrás: (Gondolkodtam, hova szúrjam magam, valahova ide gondoltam) telefonom képgalériája

Hiába a viszály, a harc, a megosztottság, egy tökéletes világban Barbie és Oppenheimer együtt sétál az Abbey Road-on egymás után a zebrán, vagy fog kezet a Warner Bros stúdiójának udvarán, de mennek el egymás filmjeit is megnézni. Mindkét film saját jogán jutott oda, ahova, az összehasonlítás pedig minden szempontból értelmetlen, de mi tagadás, hálásak vagyunk a Barbenheimer-ért, vagy az általam csak Oppie-ként deklarált eseményért.

Hiszek egy Barbenheimer-ben. 

süti beállítások módosítása
Kulturpunktúra